A fiatalkori bűnözés aktuális kérdései
júl.05
Szükségesnek tartom leszögezni, hogy a gyermekkori kriminalitásban
napjaink Magyarországán semmiféle súlyos helyzet nincs. Azt a bűnözést
produkálják a gyermekeink, ami a társadalmunkhoz, a mai kultúránkhoz
hozzátartozik, nincs itt semmi drámai rendellenesség, inadekváció.
Természetesen az ifjú emberekre is hat az a félelmetes iramú és mélységű
társadalmi és technikai fejlődés, az információrobbanás többek között,
amelyben sok felnőtt is elveszíti a tájékozódási pontjait, ezért nagyon
is helyénvaló a megannyi állami és civil erőfeszítés a veszélyek
ellensúlyozására, de nagyon pesszimista beállítottság kell ahhoz, hogy
mindezeket ne vegyük észre és a kétségkívül aggasztó jelekből torz,
megalapozatlan következtetésre jussunk. A gyermekek többségében alacsony
kárértékű ún. bagatell bűncselekményt követnek el, zömében a
kortársaik, ismerősök, vagy a szülők sérelmére. Vannak kivételes súlyú,
félelmetesen nagy ügyek, de ezek igenis nagyon ritkán fordulnak elő,
semmiképpen nem szabad ezek nyomán általánosítani: például a taxis
gyilkos kislányok szörnyű tette nyomán, az egész ifjúkori bűnözést,
pláne az egész magyar fiatalságot elparentálni óriási tévedés, sőt hiba.
A gyermekkori deviációkat, beleértve a bűnelkövetést vagy a
drogfogyasztást is mindenekelőtt tünetnék érdemes felfognunk. Az
érintett gyermek sorsának valamilyen zökkenőjére utal, távolról sem oka
annak, hanem velejárója egy más vonatkozásokban már megdöccent vagy
kisiklott kis életnek. Éppen az feladat, hogy a norma sértést észlelve
megtaláljuk a módját, hogy a gyermek a szükséges segítséget megkapja.
Mindezt igazolja többek között Csemáné Váradi Erika asszonynak a témában írt Ph. D.értekezése is. Szerinte is az fk bűnözés jellemzői: a bagatell természet, az epizódszerűség, az ubikvitás (vagyis, hogy társadalmi berendezkedéstől és az egyén társadalmi helyzetétől függetlenül előfordul a világon mindenütt), valamint, hogy a felnőtt kor felé érve kriminális késztetések főszabályként elenyésznek. Éppen ezért kezelésük a büntető út diverziója legyen, hogy elkerüljük a stigmatizációt. Sajnos a közvéleményben torz kép él, miszerint a gyermekkori kriminalitás fő jellemzője erőszakos, garázda megvalósulás. Sokkal fontosabb körülmény, hogy deviancia összefonódik a társadalmi peremhelyzettel regionálisan, és a kilépési mobilitásra alig van esély.
Mindebben ráadásul nincsen semmi új. Kriminológus eleink száz évvel ezelőtt hasonlóképpen látták a helyzetet: "a kassai fogházban a fiatalkorúaknál a leggyakrabban azt tapasztaltuk, hogy a legtöbbször nincsenek szüleik, vagy ha vannak is, azok nem jól élnek, elhanyagolták gyermeküket. Kevésnél tapasztalhattuk, hogy a rossz gazdasági helyzet, szegénység okozta volna a bűnbeesést." Már akkor felismerték, hogy "a fiatalkorú és kezdő bűnösöket nagyobb szeretettel, neveléssel és pártfogással kell a bűntől visszatartani. Az eljárás fő vezérelvei, hogy annak során a nevelés, megmentés, védelem eszméi jussanak érvényre, ne pedig a megtorlás. (Gerőcz Kálmán: A büntetőjogi új irányok hatása hazánkban, Bp. 1912.)
A gyermek- és fiatalkori bűnözés súlyát közvetett módon jól reflektálja, hogyan reagálnak a különböző államok ezekre a jogsértésekre: jellemző tendencia, hogy a büntetőjogi eszközök háttérbe szorulnak. Az ENSZ-nek a gyermekekkel kapcsolatos vonatkozó deklarációi is markánsan jelzik ezt a vonulatot, utalok itt a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatására vonatkozó minimum követelményekre, a Pekingi szabályokra, vagy a gyermekekkel kapcsolatos bűnmegelőzés Rijadi-irányelveire. Mindezekhez a koncepcionális alapvetések a Caracasi ENSZ konferencián kristályosodtak ki:
- a büntető igazságszolgáltatás nemcsak az ellenőrzés és elrettentés és a büntetés eszköze legyen, hanem a méltányosabb társadalmi fejlődés és belső béke eszköze is, a bűnözés megelőzése, a méltánytalanságok megszüntetése és az alapvető emberi jogok alkalmazása útján.
Ami a bűnelkövetés olyan sokat emlegetett eldurvulását illeti, nem tagadható, hogy az erre vonatkozó jelek is szaporodnak szerte a világban és hazánkban is. Ennek okául Murányi Kovács Endréné 3 évtizeddel ezelőtti vizsgálatai eredményeiben foglaltakat ma is érvényesnek tartom, így tehát a legsúlyosabb pszichszociális károsító tényezők:
Ezek nyomán a gyermekek egy részében erősen ambvivalens érzelmek alakulnak ki a szüleik iránt. Mindehhez járul az iskola vagy a nevelőotthon meg nem értő, el nem fogadó, túlfegyelmező, olykor kifejezetten megszégyenítő bánásmódja, ami az egyébként is rosszul alkalmazkodó gyermeket tovább löki a dezintegráció felé. Nem lehet meglepő, hogy ennek következtében az ilyan sorsú gyermek nem képes tartós, teherbíró kapcsolatokra, nem tud a legális közösségekbe beilleszkedni. Bizalmatlan lesz, követelőző, mások érdekeit semmibe veszi, ám nem bírja a magányosságot, keresi a hasonlók társaságát, így jönnek létre a különböző szubkultúrális csoportok és most már csak az kell, hogy a hatóságok emberei további repressziót alkalmazanak, máris előttünk áll a mindenre kapható, ha szükséges, könyörtelen bűnöző.
A feltételezés, hogy a bűnszervezeti részvételhez, amelynek jellegzetessége Dános Valér megfogalmazása szerint, hogy a bűnelkövetés életformává szilárdult magatartás, a fiatalkori deviációkon, kiváltképpen a "bűnözés-iskolán"' keresztül vezet az út, önként adódik. A szakirodalomban ugyanakkor erre vonatkozóan nem találunk előzményeket. Esetenként a sajtóban találkozhatunk felületes kijelentésekkel, amelyek szerint a bűnszervezetek csak kipróbált társakat fogadnak be, és ezt már fiatalkorban célszerű indítani. Illetékes rendőri vezetők állítják, hogy pl. a nagy értékű gépjárművek lopására szerveződött bűnbandák végrehajtóként, a kiszemelt jármű elmozdításához útmutatást, indítókulcsot stb. biztosítva, fiatalkorúakat használnak fel, néhány tízezer forintos díjazás fejében, azonban ezek bizonyítéka még nem került elő. Még vadabb feltételezések szerint a hosszú távra tervező bűnszervezetek tehetséges fiatalokat "beiskoláznak" a rendőri tanintézetekbe, hogy majd később pozícióba jutva hasznukra legyenek.
A kérdés persze izgalmas és fontos: a fiatalkorúak bűnözésbe sodródása, az ifjú bűnelkövetők kezelésének és deviációjuk megelőzésének hiányosságai szerepet kapnak-e a bűnszervezetek rekrutációjában. E megfontolásból a két jelenségkör, nevezetesen a szervezett bűnözés és a fiatalkori bűnözés összefüggéseinek feltárása vagy az összefüggés képtelenségének igazolása céljából egy kutatás keretében az alábbi viszonylatokat vettük szemügyre:
• Elemzés tárgyává tesszük a magyarországi büntetés-végrehajtási intézetekben szabadságvesztésüket töltők körében a visszaeső elitéltek lehetséges köreit.
• Tökölön a Fiatalkorúak Börtöne és Fogházában büntetésüket töltök ismérveit áttekintjük abból a szempontból, hogy a későbbiekben alkalmasak lehetnek-e a bűnszervezeti tagságra
• A szabadságvesztés büntetés kiszabása egyfajta minősítést is jelent a mai gyakorlatunkban az elitélt társadalmi veszélyessége tekintetében. Kutatásunk ezért - kitekintve a börtönök világából - 100 fiatalkorú bírósági iratai tükrében keresi az összefüggéseket.
• Végezetül az Egységes Rendőrségi és Ügyészségi Bűnügyi Statisztikának a bűnszervezeti tagságra vonatkozó adatbázisát is áttekintettük.
A kutatás eredménye vázlatosan:
1. A mai börtönnépességet szociológiai és bűnözési jellemzői nem predesztinálják a leendő bűnszervezeti tagságra, sem képzettségük, sem a munkaszervezetben szerzett tapasztalatuk, de még a börtöntűrőképességük sem mutatja őket alkalmasnak a bonyolultabb bűnözői tevékenységben való részvételre.
2. A fiatalkorúak börtönében élő megbüntetett fiatalok alacsonyan képzettek, aligha lehetnének alkalmasak bonyolultabb és "felelősségteljes" feladatok végrehajtására. Ez persze csak felszínes megállapítás, mert igazi képességeikről a személyiségük ismeretében lehetne képet alkotni. Mindenesetre annyiban tekinthetők veszélyben a bűnszervezetekhez csapódásra, hogy általában sem képesek megfelelő jövedelmet biztosító munkához jutni, különösképpen így lehet a fogyasztásra ösztönző, de elérésükhöz eszközöket nem biztosító anómiás társadalombeli létükre gondolva.
3. A közel sem reprezentatív, több szempontból is információ- hiányos vizsgálat a 100 fiatalkorú bűnelkövető bírósági iratait feldolgozva az országos adatok arányait és a kutatásunk más irányainak megállapításait nagyjából lefedte. Egy-két kérdés vonatkozásában azoknál árnyaltabb információkat is szolgáltatott. A bűnismétlések száma, a bűnözői szemlélet megjelenése, a szervezett bűnözés jellemzőire hasonló jelenségek – hacsak néhány százalékos – emelkedése jelzi azt a karriert ami először a visszaeső bűnözésben majd egy lényegesen kisebb arányban a szervezett bűnözéshez vezet illetve vezethet. Ugyanakkor láttuk, hogy csupán 3 esetben lehetett azt megállapítani, hogy a fiatalkorú részvételében volt szerepe valamilyen speciális képességének vagy szaktudásának, amely a bűnszervezetbe kerülés alapvető feltétele lehetne.
4. Az ERÜBS szervezett bűnözésre vonatkozó adatgyűjtése a korszerű igényeknek egyáltalán nem felel meg, a jelenség mérését és bemutatását hiteltelené teszi a mai gyakorlat.
Az ifjúkori bűnözés minőségéről szólva sajátos ellentmondás figyelhető meg: a nyilatkozók futólag elhangzik ugyan, hogy a fiatalok bűncselekményeinek a négyötöde vagyon elleni deliktum, mégis a kivételes, valóban megdöbbentő módon végrehajtott személy elleni erőszakos cselekményeket részletezik és felületesen odavetett, többnyire homályos tartalmú kifejezésekkel övezik, amiből az információt fogyasztóban az a kép rögzül, hogy ezek a cselekmények jellemzik, nemhogy a bűntetteseket, de magát az egész ifjúságot is. Az ítélkező bíró a fenyegető jeleket abban látja, hogy a fiatalkorúak 2/3-a bűntett miatt, abból is nagy részük több cselekmény miatt, aztán közrend és személy elleni deliktummal vádolva kerül a bíróság elé vagy, hogy az elitélt rablók 1/3-a fiatalkorú. Ezek valóban tények, ám csak részletekről tudósítanak, mivel a fiatalkorú elkövetőknek csak mintegy fele kerül a bíróság elő (a jogerős elitéltek száma évi 7 ezer körül van, ami éppen a fele az évi 14 ezer fiatalkorú elkövetőnek!) és nyilván éppen az a fele, amelyik a súlyosabb jogsértésekkel terhelt.
A csoportos valamint sorozat-elkövetések mellesleg felvetnek egy valódi felnőtti felelősséget. A fiatalkorúak többsége nem nehéz ellenfele a bűnüldözőnek, nem túlságosan konspirálnak, életük többnyire a felnőttek szeme előtt zajlik. Hogyan történhet meg, hogy huzamosabb ideig nagyobb létszámban, tehát hangosan és jól láthatóan, bűncselekményeket kövessenek el. A legfőbb ok minden bizonnyal az, hogy nincs a rendőrségen tudatos, tervszerű felderítés a fiatalok között, nincs rendőrségi ifjúságvédelem. A rendőrségnek nem csupán arra nincs kapacitása, hogy maga felderítse a fiatalok bűnös társulásait, az erre vonatkozó lakossági bejelentéseket sem fogadják vagy ha igen nincs érdemi intézkedés.
A büntető igazságszolgáltatásban működő szakemberek, úgy tűnik, ma már egyetértenek abban, hogy a büntetőjog még végső eszközként bevetve is inkább további károkat okoz mintsem segítenie rendezni az érintett gyermekek sorsát. Igen sokat mondó, hogy a pedagógus társadalom viszont milyen sokat várna el a büntető szankciók alkalmazásától. Tagadhatatlan, hogy az okosan alkalmazott büntetésnek van szerepe a nevelésben, ám az ifjúságvédelemre külön nem képzett és egyébként is túlterhelt, továbá rendkívüli módón teljesítmény orientált rendőrök nem képesek okosan működtetni az erőszakszervezetet. A sokszor értelmetlennek tűnő és nagyon kegyetlen ifjúi agresszió egyik okát valószínűleg itt kellene keresni: a félresöpört gyermeki jogok, a hatalmaskodó felnőttek körül. Arról van szó, hogy meg kell követelni a gyermekek ügyében eljáró hivatalok és hatóságok munkatársaitól az aggályosan törvényes és tisztességes eljárást. A felnőttekkel ily módon szembe kerülő gyermek érezze azt, hogy jogait komolyan veszik és biztosítják. Csak így remélhetünk törvénytisztelő és mások létét, jogait elfogadó embereket nevelni.
A kriminológia nézőpontjából az iskolának az volna a hivatása, hogy a gyermekek közösségeit - mindenekelőtt az iskolában és az ahhoz kapcsolódó színtereken - úgy formálja tudatosan, hogy megértsék:
— a deviációk természetét és törvényszerűségeit, kezelésük (gyógyításuk - büntetésük) korlátait,
— hogy a beilleszkedni nem tudó társaik segítségre szorulnak, mert egyéni és közösségi károk keletkeznek, amelynek terheit az őket létrehozó ("kitermelő") közösség nem háríthatja senkire,
— hogy ez a segítség nem lehet a cinkos megfigyelő álláspont, hogy a közösség szabályaival és normáival szembeszegülő társuk is inkább lenne együttműködő, ha körülményei ezt lehetővé tennék,
— hogy egyedül a kortársi közösség befogadó, integráló viselkedése lehet a megoldás, mert egyedül ez, ami ésszerű és praktikus, ugyanakkor emberhez méltó.
Mindehhez pedig elsősorban a pedagógusképzésen kell változtatni, hogy olyan tudás és képességek birtokában legyen a tanító, amely alkalmassá teszi a gyermekközösség formálására a tanítási folyamat során és azon kívül is.
Ugyanakkor az iskolakerülést mint tünetet komolyan kellene venni. Egyetlen órát sem szabad várni: legyen kidolgozva modell az eljárásra. Kinek, milyen szerepe, kötelessége és feladatai vannak (iskola, egészségügy, rendőrség, önkormányzat, szülő stb.), hogyan kell együttműködni, ki hangolja össze a műveleteket. Ugyanilyen fontos, hogy a gyermek előkerülése után szakemberek és kizárólag segítő célzattal (nem gyermeket büntetni, szülőt vagy bárkit megszégyeníteni) feltárják az illegalitásba vonulás okát és az okokat semlegesíteni kell. (Nyugaton erre jó példák vannak!)
Egy mindenki számára nyilvánvalóan kriminalizáló jelenségről társadalmi vitát és egyezséget kellene megkísérelni: a gyermekek éjszaka meddig maradjanak otthonuktól távol. Egyetértés van abban, hogy a hajnalig tartó kimaradás a gyermek számára biológiailag és mentálisan káros, minden vonatkozásban veszélyes, ám a legtöbb érintett felnőtt tehetetlen a nagyon erős kortársi nyomással szemben. A helyi közösség (a közbiztonságért is felelős önkormányzata révén) teremtsen megfelelő szórakozási alkalmakat és színtereket a gyermekei számára: ha üzleti alapon ez nem lehetséges, áldozzanak erre a közösség pénzéből. A megoldás kereséséből semmiképpen nem szabad kihagyni teljes jogú felelős partnerként maguk a fiatalokat.
A kábítószerekell való visszaélést Magyarországon sokan az egyik legfenyegetőbb problémának tartják. Ennek ellenére a jelenség terjedelméről és minőségi összetevőiről túlságosan keveset tudunk. Magam is úgy gondolom, hogy a droghasználat valóban nagy veszélyt jelent (legális-illegális anyaggal egyaránt), és tényleg minden erőfeszítést meg kell tennünk, hogy csökkentsük az ebből származó károkat. De még nagyobb baj lesz, ha a bűnüldöző apparátust a drogfogyasztóra küldjük. Először is, a tömegesen megvalósított magatartásokra a büntetőjog maga is alkalmatlan, ráadásul devalválja, nevetségessé teszi önmagát, hisz nem tudja teljesíteni a feladatot. (A végrehajtásban résztvevők állandó frusztrációt élnek meg, ennek további súlyos következményei is vannak: kiégés, hatalommal való visszaélés stb.) Tudományosan bizonyított tétel és a gyakorló rendőrök is tapasztalják, hogy a rendőri erőfeszítések fokozódása inkább gerjeszti a célba vett jelenséget, mint semlegesítené. De a legnagyobb kárt azzal okozzuk, hogy a drogügybe sodródott gyermek életét tovább nehezítjük, az egyetlen eredmény, amire számíthatunk, hogy a kriminalitásba vagy más deviációba sodródik, de legalábbis kirekesztve érezvén magát a szerencsés többségi társadalomból, valóban és menthetetlenül jövőtlen lesz: vagy korán elpusztul vagy egész életében beilleszkedni képtelen és valóban károkozó ember lesz.
A rendőrség tehát semmiképpen nem lehet meghatározó szereplője a drogos bajok kezelésének, viszont speciális feladatát (előállítás, kereskedelem stb.) a mainál sokkal hatékonyabban és következetesebben kellene teljesítenie. Ezt mondja a Nemzeti Drogstratégia: "A rendőrség fő feladata a kínálatcsökkentés, ez azonban még abban az esetben sem adhat egyedüli megoldást a kábítószer kihívására, ha erre egyébként egyértelmű társadalmi elvárás fogalmazódik meg." A rendőrség felderítő és nyomozati munkája váljék eredményesebbé elsősorban a terjesztéssel kapcsolatos kábítószeres ügyekben, valamint a kábítószer-használat és más bűncselekmények összefüggésével kapcsolatos ügyekben", mondja az országgyűlési határozat, azonban elfogadhatatlanul sok as adósságunk ezen a téren.
Az, hogy nem szorgalmazom a csupán a szer fogyasztásában megnyilvánuló kábítószerrel való visszaélést elkövető büntető eljárás alá vonását, semmiképpen nem jelenti a kábítószerekre vonatkozó többi tiltó szabály liberalizálását. Nincs arról szó, hogy engedélyezni kellene az illegális drogok előállítását és másnak való átadását, különösen nem azt javasoljuk, hogy bármilyen formában ösztönöznénk a drogok használatát. Mindössze azt vetjük fel, a nemzetközi tendenciákat is figyelembe véve, hogy meg kell fontolni; a közösség számtalan reagálási lehetőségei közül, az állami büntetőigény érvényesítése helyett nincs e megfelelőbb, amely a társadalmat megóvná a droghasználat veszélyes következményeitől. Mindezzel a bűnüldözés megszabadulna attól a túlzott tehertől, amelyet a drogfogyasztás terjedésével kapcsolatban visel és erejét a valóban kínálatcsökkentési feladatokra összpontosíthatná.
A gyermek- és ifjúságvédelmi intézményrendszer egyik fontos eleme a rendőrség szakirányú tevékenysége. A korszerű rendőrség felfogása holisztikus, vagyis rendszerszemléletű, tehát tevékenységét a rendszer többi eleméhez igazítja és fő értéknek az együttműködést tekinti. Ezzel szemben Magyarországon a bűnüldözési cél mindenek fölé helyeződött, ezért a rendőrség tevékenysége számtalan mozzanatában diszfunkcionálissá vált, de még gyakoribb, hogy ez a speciális működés, ti. gyermekvédelmi tevékenység a rendőrségen, egyszerűen hiányzik.
A gyermekvédelmi feladatok sorában a közbiztonságra is közvetlen befolyást gyakorló jelenség, a veszélyeztetettség megelőzésének fontos helyen kellene állnia. Valójában ez volna a rendőrségi gyermekvédelem leglényegesebb tartalmi eleme. Erről a gyermekvédelmi törvény egyik végrehajtási utasítása is részletesen szól. Eszerint a települési önkormányzat a gyermekjóléti szolgáltatás alapfeladatain túl speciális szolgáltatásokat is nyújthat. Ilyen speciális szolgáltatás különösen a gyermekek utcai szociális gondozása, a lakótelepi gyermekek szociális gondozása illetve az ifjúsági lelkisegély-telefonvonal működtetése. Részükre szükség esetén átmeneti gondozást vagy gyermekvédelmi gondoskodást biztosítanak. A lakótelepi szociális munka célja elsősorban a felügyelet nélkül maradó, illetve az iskolából kimaradt és elfoglaltsággal nem rendelkező, a közterületen csoportosan csellengő gyermekek és fiatalok gondozása. A gyermekjóléti szolgálat az észlelő- és jelzőrendszer jelzéseit (annak részeként a rendőrségét is) fogadja és a probléma jellegéhez, a veszélyeztetettség mértékéhez valamint a kérdéses gyermekek családi szükségleteihez igazodó intézkedést tesz.
A gyermekvédelmi rendszer összehangolt működését többek között az esetmegbeszélések szolgálják. A gyermekjóléti szolgálat szükség szerint, de legalább havi rendszerességgel esetmegbeszélést tart. Ennek célja a szolgáltatásra rászorult gyermekeket és családokat érintő információk cseréje, azok rögzítése és a feladatok maghatározása illetve elosztása a résztvevő szakemberek és egyéb meghívottak között. Az esetmegbeszélés állandó meghívottja az illetékes védőnő, a bölcsőde, az óvoda és az iskola munkatársa, az iskolai gyermek- és ifjúságvédelmi felelős, a családsegítő szolgálat és a nevelési tanácsadó munkatársa. Évente legalább egy alkalommal - ugyancsak a gyermekjóléti szolgálat által szervezett tanácskozáson - át kell tekinteni a település gyermekvédelmi rendszerének működését, és javaslatokat kell kidolgozni annak lehetőség szerinti javítására.
A kialakult helyzet jellemzője és egyúttal fontos meghatározója, hogy a rendőrség az 1997. évi XXXI. törvényt a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról nem ismerte még meg és nem alakította ahhoz a rendőrség ifjúságvédelmi "szolgálatának" munkáját, belső szabályzatát. Az ifjúságvédelmi tevékenység amúgy is jelentős törést szenvedett, amióta (1989) a szakvonalat a bűnügyi területről az újonnan alakult bűnmegelőzési szolgálathoz helyezték át. Azóta érdemi ifjúságvédelmi munka a rendőrségen nincs, csak kampányszerű propaganda tevékenység és esetenként a sürgősségi feladatok rendszerint szakszerűtlen - legalábbis a gyermek mindenekfelett való érdeke szempontjából kétségkívül szakszerűtlen - végrehajtása.
A rendőrségnek a gyermek- és ifjúságvédelemben tehát konkrét feladatai vannak, részint a saját szabályai értelmében, részint más magasabb szintű jogforrásokból következően. A gyermekvédelem állami rendszerének szereplői a rendőrségi aktivitást a területükön hiányolják, a rendőrség különféle posztjain működő szakemberek pedig nemcsak fontosnak tartják ezt a fajta működést, de a hiányának következményeit a bűnügyi felderítés, valamint a bűnmegelőzés területein egyaránt érzékelik is. A helyzet holtpontról való kimozdítása végett a következőket tartom megvalósítandónak:
A rendőrségnek el kell készítenie a gyermekvédelmi törvénnyel összhangban lévő saját belső szabályzatát. Ennek legyenek olyan részei, amelyek a végrehajtás végső pontjain tevékenykedő egyes rendőr (nyomozó, ügyeletes tiszt, körzeti megbízott, járőr) számára a konkrét gyermekvédelmi helyzetekben konkrét teendőket, együttműködési kötelezettségeket (szakmai standardokat) írnak elő.
A rendőrségi szervezetben a gyermekvédelmi szakvonal legyen hivatalosan elismert: külön szabályzattal, munkaköri leírással, képesítési követelménnyel.
A rendőrség gyermekvédelemi szakszolgálatában résztvevő munkatársak képzése rendszerszemléletű legyen: tisztában kell lenniük azzal, hogy a veszélyeztetett-megbotlott gyermek sorsának rendezésében a rendőri intézkedésnek illeszkednie kell egy rendszerbe, és, hogy elsősorban támogatniuk kell a többi szereplő munkáját, akár a bűnüldözési érdek rovására is. Az együttműködés hasznának és értelmének megértetéséhez a legjobb módszer a gyermekvédelem más hivatásainak gyakorlóival szervezett közös továbbképzés.
Gyermekek eltűnési ügyeinek szakszerű intézésére kiemelt parancsnoki ellenőrzési kötelezettséget, a végrehajtáshoz pedig feltételeket kell biztosítani. Eltűnési ügyek speciális eseteként szabályozni kell az iskolakerülés esetén bevezetendő intézkedéseket, a pedagógusokkal és más felelősökkel együttműködés modelljének kidolgozásával.
A rendőrség ösztönözzön és támogasson az ifjúkori bűnözésre valamint azok hatósági kezelésére irányuló kutatásokat, mert enélkül nem juthatunk valóságos ismeretekhez.
Meg kell követelni a gyermekek ügyében eljáró hivatalok és hatóságok munkatársaitól az aggályosan törvényes és tisztességes eljárást. A felnőttekkel ily módon szembe kerülő gyermek érezze azt, hogy jogait komolyan veszik és biztosítják. Csak így remélhetünk törvénytisztelő és mások létét, jogait elfogadó embereket, társadalmat megérni.
Mindezt igazolja többek között Csemáné Váradi Erika asszonynak a témában írt Ph. D.értekezése is. Szerinte is az fk bűnözés jellemzői: a bagatell természet, az epizódszerűség, az ubikvitás (vagyis, hogy társadalmi berendezkedéstől és az egyén társadalmi helyzetétől függetlenül előfordul a világon mindenütt), valamint, hogy a felnőtt kor felé érve kriminális késztetések főszabályként elenyésznek. Éppen ezért kezelésük a büntető út diverziója legyen, hogy elkerüljük a stigmatizációt. Sajnos a közvéleményben torz kép él, miszerint a gyermekkori kriminalitás fő jellemzője erőszakos, garázda megvalósulás. Sokkal fontosabb körülmény, hogy deviancia összefonódik a társadalmi peremhelyzettel regionálisan, és a kilépési mobilitásra alig van esély.
Mindebben ráadásul nincsen semmi új. Kriminológus eleink száz évvel ezelőtt hasonlóképpen látták a helyzetet: "a kassai fogházban a fiatalkorúaknál a leggyakrabban azt tapasztaltuk, hogy a legtöbbször nincsenek szüleik, vagy ha vannak is, azok nem jól élnek, elhanyagolták gyermeküket. Kevésnél tapasztalhattuk, hogy a rossz gazdasági helyzet, szegénység okozta volna a bűnbeesést." Már akkor felismerték, hogy "a fiatalkorú és kezdő bűnösöket nagyobb szeretettel, neveléssel és pártfogással kell a bűntől visszatartani. Az eljárás fő vezérelvei, hogy annak során a nevelés, megmentés, védelem eszméi jussanak érvényre, ne pedig a megtorlás. (Gerőcz Kálmán: A büntetőjogi új irányok hatása hazánkban, Bp. 1912.)
A gyermek- és fiatalkori bűnözés súlyát közvetett módon jól reflektálja, hogyan reagálnak a különböző államok ezekre a jogsértésekre: jellemző tendencia, hogy a büntetőjogi eszközök háttérbe szorulnak. Az ENSZ-nek a gyermekekkel kapcsolatos vonatkozó deklarációi is markánsan jelzik ezt a vonulatot, utalok itt a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatására vonatkozó minimum követelményekre, a Pekingi szabályokra, vagy a gyermekekkel kapcsolatos bűnmegelőzés Rijadi-irányelveire. Mindezekhez a koncepcionális alapvetések a Caracasi ENSZ konferencián kristályosodtak ki:
- a büntető igazságszolgáltatás nemcsak az ellenőrzés és elrettentés és a büntetés eszköze legyen, hanem a méltányosabb társadalmi fejlődés és belső béke eszköze is, a bűnözés megelőzése, a méltánytalanságok megszüntetése és az alapvető emberi jogok alkalmazása útján.
Ami a bűnelkövetés olyan sokat emlegetett eldurvulását illeti, nem tagadható, hogy az erre vonatkozó jelek is szaporodnak szerte a világban és hazánkban is. Ennek okául Murányi Kovács Endréné 3 évtizeddel ezelőtti vizsgálatai eredményeiben foglaltakat ma is érvényesnek tartom, így tehát a legsúlyosabb pszichszociális károsító tényezők:
- a korai gyermekkorban hiányzó vagy eltorzult szülő-gyermek kapcsolat,
- szeretetlen,rideg vagy brutális bánásmód,
- felmbomlott (nem pusztán elvált!) család, ennek következtében gyakori környezetváltás
- akut vagy a múltban átérzett erős pszichikai trauma.
Ezek nyomán a gyermekek egy részében erősen ambvivalens érzelmek alakulnak ki a szüleik iránt. Mindehhez járul az iskola vagy a nevelőotthon meg nem értő, el nem fogadó, túlfegyelmező, olykor kifejezetten megszégyenítő bánásmódja, ami az egyébként is rosszul alkalmazkodó gyermeket tovább löki a dezintegráció felé. Nem lehet meglepő, hogy ennek következtében az ilyan sorsú gyermek nem képes tartós, teherbíró kapcsolatokra, nem tud a legális közösségekbe beilleszkedni. Bizalmatlan lesz, követelőző, mások érdekeit semmibe veszi, ám nem bírja a magányosságot, keresi a hasonlók társaságát, így jönnek létre a különböző szubkultúrális csoportok és most már csak az kell, hogy a hatóságok emberei további repressziót alkalmazanak, máris előttünk áll a mindenre kapható, ha szükséges, könyörtelen bűnöző.
A feltételezés, hogy a bűnszervezeti részvételhez, amelynek jellegzetessége Dános Valér megfogalmazása szerint, hogy a bűnelkövetés életformává szilárdult magatartás, a fiatalkori deviációkon, kiváltképpen a "bűnözés-iskolán"' keresztül vezet az út, önként adódik. A szakirodalomban ugyanakkor erre vonatkozóan nem találunk előzményeket. Esetenként a sajtóban találkozhatunk felületes kijelentésekkel, amelyek szerint a bűnszervezetek csak kipróbált társakat fogadnak be, és ezt már fiatalkorban célszerű indítani. Illetékes rendőri vezetők állítják, hogy pl. a nagy értékű gépjárművek lopására szerveződött bűnbandák végrehajtóként, a kiszemelt jármű elmozdításához útmutatást, indítókulcsot stb. biztosítva, fiatalkorúakat használnak fel, néhány tízezer forintos díjazás fejében, azonban ezek bizonyítéka még nem került elő. Még vadabb feltételezések szerint a hosszú távra tervező bűnszervezetek tehetséges fiatalokat "beiskoláznak" a rendőri tanintézetekbe, hogy majd később pozícióba jutva hasznukra legyenek.
A kérdés persze izgalmas és fontos: a fiatalkorúak bűnözésbe sodródása, az ifjú bűnelkövetők kezelésének és deviációjuk megelőzésének hiányosságai szerepet kapnak-e a bűnszervezetek rekrutációjában. E megfontolásból a két jelenségkör, nevezetesen a szervezett bűnözés és a fiatalkori bűnözés összefüggéseinek feltárása vagy az összefüggés képtelenségének igazolása céljából egy kutatás keretében az alábbi viszonylatokat vettük szemügyre:
• Elemzés tárgyává tesszük a magyarországi büntetés-végrehajtási intézetekben szabadságvesztésüket töltők körében a visszaeső elitéltek lehetséges köreit.
• Tökölön a Fiatalkorúak Börtöne és Fogházában büntetésüket töltök ismérveit áttekintjük abból a szempontból, hogy a későbbiekben alkalmasak lehetnek-e a bűnszervezeti tagságra
• A szabadságvesztés büntetés kiszabása egyfajta minősítést is jelent a mai gyakorlatunkban az elitélt társadalmi veszélyessége tekintetében. Kutatásunk ezért - kitekintve a börtönök világából - 100 fiatalkorú bírósági iratai tükrében keresi az összefüggéseket.
• Végezetül az Egységes Rendőrségi és Ügyészségi Bűnügyi Statisztikának a bűnszervezeti tagságra vonatkozó adatbázisát is áttekintettük.
A kutatás eredménye vázlatosan:
1. A mai börtönnépességet szociológiai és bűnözési jellemzői nem predesztinálják a leendő bűnszervezeti tagságra, sem képzettségük, sem a munkaszervezetben szerzett tapasztalatuk, de még a börtöntűrőképességük sem mutatja őket alkalmasnak a bonyolultabb bűnözői tevékenységben való részvételre.
2. A fiatalkorúak börtönében élő megbüntetett fiatalok alacsonyan képzettek, aligha lehetnének alkalmasak bonyolultabb és "felelősségteljes" feladatok végrehajtására. Ez persze csak felszínes megállapítás, mert igazi képességeikről a személyiségük ismeretében lehetne képet alkotni. Mindenesetre annyiban tekinthetők veszélyben a bűnszervezetekhez csapódásra, hogy általában sem képesek megfelelő jövedelmet biztosító munkához jutni, különösképpen így lehet a fogyasztásra ösztönző, de elérésükhöz eszközöket nem biztosító anómiás társadalombeli létükre gondolva.
3. A közel sem reprezentatív, több szempontból is információ- hiányos vizsgálat a 100 fiatalkorú bűnelkövető bírósági iratait feldolgozva az országos adatok arányait és a kutatásunk más irányainak megállapításait nagyjából lefedte. Egy-két kérdés vonatkozásában azoknál árnyaltabb információkat is szolgáltatott. A bűnismétlések száma, a bűnözői szemlélet megjelenése, a szervezett bűnözés jellemzőire hasonló jelenségek – hacsak néhány százalékos – emelkedése jelzi azt a karriert ami először a visszaeső bűnözésben majd egy lényegesen kisebb arányban a szervezett bűnözéshez vezet illetve vezethet. Ugyanakkor láttuk, hogy csupán 3 esetben lehetett azt megállapítani, hogy a fiatalkorú részvételében volt szerepe valamilyen speciális képességének vagy szaktudásának, amely a bűnszervezetbe kerülés alapvető feltétele lehetne.
4. Az ERÜBS szervezett bűnözésre vonatkozó adatgyűjtése a korszerű igényeknek egyáltalán nem felel meg, a jelenség mérését és bemutatását hiteltelené teszi a mai gyakorlat.
Az ifjúkori bűnözés minőségéről szólva sajátos ellentmondás figyelhető meg: a nyilatkozók futólag elhangzik ugyan, hogy a fiatalok bűncselekményeinek a négyötöde vagyon elleni deliktum, mégis a kivételes, valóban megdöbbentő módon végrehajtott személy elleni erőszakos cselekményeket részletezik és felületesen odavetett, többnyire homályos tartalmú kifejezésekkel övezik, amiből az információt fogyasztóban az a kép rögzül, hogy ezek a cselekmények jellemzik, nemhogy a bűntetteseket, de magát az egész ifjúságot is. Az ítélkező bíró a fenyegető jeleket abban látja, hogy a fiatalkorúak 2/3-a bűntett miatt, abból is nagy részük több cselekmény miatt, aztán közrend és személy elleni deliktummal vádolva kerül a bíróság elé vagy, hogy az elitélt rablók 1/3-a fiatalkorú. Ezek valóban tények, ám csak részletekről tudósítanak, mivel a fiatalkorú elkövetőknek csak mintegy fele kerül a bíróság elő (a jogerős elitéltek száma évi 7 ezer körül van, ami éppen a fele az évi 14 ezer fiatalkorú elkövetőnek!) és nyilván éppen az a fele, amelyik a súlyosabb jogsértésekkel terhelt.
A csoportos valamint sorozat-elkövetések mellesleg felvetnek egy valódi felnőtti felelősséget. A fiatalkorúak többsége nem nehéz ellenfele a bűnüldözőnek, nem túlságosan konspirálnak, életük többnyire a felnőttek szeme előtt zajlik. Hogyan történhet meg, hogy huzamosabb ideig nagyobb létszámban, tehát hangosan és jól láthatóan, bűncselekményeket kövessenek el. A legfőbb ok minden bizonnyal az, hogy nincs a rendőrségen tudatos, tervszerű felderítés a fiatalok között, nincs rendőrségi ifjúságvédelem. A rendőrségnek nem csupán arra nincs kapacitása, hogy maga felderítse a fiatalok bűnös társulásait, az erre vonatkozó lakossági bejelentéseket sem fogadják vagy ha igen nincs érdemi intézkedés.
A büntető igazságszolgáltatásban működő szakemberek, úgy tűnik, ma már egyetértenek abban, hogy a büntetőjog még végső eszközként bevetve is inkább további károkat okoz mintsem segítenie rendezni az érintett gyermekek sorsát. Igen sokat mondó, hogy a pedagógus társadalom viszont milyen sokat várna el a büntető szankciók alkalmazásától. Tagadhatatlan, hogy az okosan alkalmazott büntetésnek van szerepe a nevelésben, ám az ifjúságvédelemre külön nem képzett és egyébként is túlterhelt, továbá rendkívüli módón teljesítmény orientált rendőrök nem képesek okosan működtetni az erőszakszervezetet. A sokszor értelmetlennek tűnő és nagyon kegyetlen ifjúi agresszió egyik okát valószínűleg itt kellene keresni: a félresöpört gyermeki jogok, a hatalmaskodó felnőttek körül. Arról van szó, hogy meg kell követelni a gyermekek ügyében eljáró hivatalok és hatóságok munkatársaitól az aggályosan törvényes és tisztességes eljárást. A felnőttekkel ily módon szembe kerülő gyermek érezze azt, hogy jogait komolyan veszik és biztosítják. Csak így remélhetünk törvénytisztelő és mások létét, jogait elfogadó embereket nevelni.
A kriminológia nézőpontjából az iskolának az volna a hivatása, hogy a gyermekek közösségeit - mindenekelőtt az iskolában és az ahhoz kapcsolódó színtereken - úgy formálja tudatosan, hogy megértsék:
— a deviációk természetét és törvényszerűségeit, kezelésük (gyógyításuk - büntetésük) korlátait,
— hogy a beilleszkedni nem tudó társaik segítségre szorulnak, mert egyéni és közösségi károk keletkeznek, amelynek terheit az őket létrehozó ("kitermelő") közösség nem háríthatja senkire,
— hogy ez a segítség nem lehet a cinkos megfigyelő álláspont, hogy a közösség szabályaival és normáival szembeszegülő társuk is inkább lenne együttműködő, ha körülményei ezt lehetővé tennék,
— hogy egyedül a kortársi közösség befogadó, integráló viselkedése lehet a megoldás, mert egyedül ez, ami ésszerű és praktikus, ugyanakkor emberhez méltó.
Mindehhez pedig elsősorban a pedagógusképzésen kell változtatni, hogy olyan tudás és képességek birtokában legyen a tanító, amely alkalmassá teszi a gyermekközösség formálására a tanítási folyamat során és azon kívül is.
Ugyanakkor az iskolakerülést mint tünetet komolyan kellene venni. Egyetlen órát sem szabad várni: legyen kidolgozva modell az eljárásra. Kinek, milyen szerepe, kötelessége és feladatai vannak (iskola, egészségügy, rendőrség, önkormányzat, szülő stb.), hogyan kell együttműködni, ki hangolja össze a műveleteket. Ugyanilyen fontos, hogy a gyermek előkerülése után szakemberek és kizárólag segítő célzattal (nem gyermeket büntetni, szülőt vagy bárkit megszégyeníteni) feltárják az illegalitásba vonulás okát és az okokat semlegesíteni kell. (Nyugaton erre jó példák vannak!)
Egy mindenki számára nyilvánvalóan kriminalizáló jelenségről társadalmi vitát és egyezséget kellene megkísérelni: a gyermekek éjszaka meddig maradjanak otthonuktól távol. Egyetértés van abban, hogy a hajnalig tartó kimaradás a gyermek számára biológiailag és mentálisan káros, minden vonatkozásban veszélyes, ám a legtöbb érintett felnőtt tehetetlen a nagyon erős kortársi nyomással szemben. A helyi közösség (a közbiztonságért is felelős önkormányzata révén) teremtsen megfelelő szórakozási alkalmakat és színtereket a gyermekei számára: ha üzleti alapon ez nem lehetséges, áldozzanak erre a közösség pénzéből. A megoldás kereséséből semmiképpen nem szabad kihagyni teljes jogú felelős partnerként maguk a fiatalokat.
A kábítószerekell való visszaélést Magyarországon sokan az egyik legfenyegetőbb problémának tartják. Ennek ellenére a jelenség terjedelméről és minőségi összetevőiről túlságosan keveset tudunk. Magam is úgy gondolom, hogy a droghasználat valóban nagy veszélyt jelent (legális-illegális anyaggal egyaránt), és tényleg minden erőfeszítést meg kell tennünk, hogy csökkentsük az ebből származó károkat. De még nagyobb baj lesz, ha a bűnüldöző apparátust a drogfogyasztóra küldjük. Először is, a tömegesen megvalósított magatartásokra a büntetőjog maga is alkalmatlan, ráadásul devalválja, nevetségessé teszi önmagát, hisz nem tudja teljesíteni a feladatot. (A végrehajtásban résztvevők állandó frusztrációt élnek meg, ennek további súlyos következményei is vannak: kiégés, hatalommal való visszaélés stb.) Tudományosan bizonyított tétel és a gyakorló rendőrök is tapasztalják, hogy a rendőri erőfeszítések fokozódása inkább gerjeszti a célba vett jelenséget, mint semlegesítené. De a legnagyobb kárt azzal okozzuk, hogy a drogügybe sodródott gyermek életét tovább nehezítjük, az egyetlen eredmény, amire számíthatunk, hogy a kriminalitásba vagy más deviációba sodródik, de legalábbis kirekesztve érezvén magát a szerencsés többségi társadalomból, valóban és menthetetlenül jövőtlen lesz: vagy korán elpusztul vagy egész életében beilleszkedni képtelen és valóban károkozó ember lesz.
A rendőrség tehát semmiképpen nem lehet meghatározó szereplője a drogos bajok kezelésének, viszont speciális feladatát (előállítás, kereskedelem stb.) a mainál sokkal hatékonyabban és következetesebben kellene teljesítenie. Ezt mondja a Nemzeti Drogstratégia: "A rendőrség fő feladata a kínálatcsökkentés, ez azonban még abban az esetben sem adhat egyedüli megoldást a kábítószer kihívására, ha erre egyébként egyértelmű társadalmi elvárás fogalmazódik meg." A rendőrség felderítő és nyomozati munkája váljék eredményesebbé elsősorban a terjesztéssel kapcsolatos kábítószeres ügyekben, valamint a kábítószer-használat és más bűncselekmények összefüggésével kapcsolatos ügyekben", mondja az országgyűlési határozat, azonban elfogadhatatlanul sok as adósságunk ezen a téren.
Az, hogy nem szorgalmazom a csupán a szer fogyasztásában megnyilvánuló kábítószerrel való visszaélést elkövető büntető eljárás alá vonását, semmiképpen nem jelenti a kábítószerekre vonatkozó többi tiltó szabály liberalizálását. Nincs arról szó, hogy engedélyezni kellene az illegális drogok előállítását és másnak való átadását, különösen nem azt javasoljuk, hogy bármilyen formában ösztönöznénk a drogok használatát. Mindössze azt vetjük fel, a nemzetközi tendenciákat is figyelembe véve, hogy meg kell fontolni; a közösség számtalan reagálási lehetőségei közül, az állami büntetőigény érvényesítése helyett nincs e megfelelőbb, amely a társadalmat megóvná a droghasználat veszélyes következményeitől. Mindezzel a bűnüldözés megszabadulna attól a túlzott tehertől, amelyet a drogfogyasztás terjedésével kapcsolatban visel és erejét a valóban kínálatcsökkentési feladatokra összpontosíthatná.
A gyermek- és ifjúságvédelmi intézményrendszer egyik fontos eleme a rendőrség szakirányú tevékenysége. A korszerű rendőrség felfogása holisztikus, vagyis rendszerszemléletű, tehát tevékenységét a rendszer többi eleméhez igazítja és fő értéknek az együttműködést tekinti. Ezzel szemben Magyarországon a bűnüldözési cél mindenek fölé helyeződött, ezért a rendőrség tevékenysége számtalan mozzanatában diszfunkcionálissá vált, de még gyakoribb, hogy ez a speciális működés, ti. gyermekvédelmi tevékenység a rendőrségen, egyszerűen hiányzik.
A gyermekvédelmi feladatok sorában a közbiztonságra is közvetlen befolyást gyakorló jelenség, a veszélyeztetettség megelőzésének fontos helyen kellene állnia. Valójában ez volna a rendőrségi gyermekvédelem leglényegesebb tartalmi eleme. Erről a gyermekvédelmi törvény egyik végrehajtási utasítása is részletesen szól. Eszerint a települési önkormányzat a gyermekjóléti szolgáltatás alapfeladatain túl speciális szolgáltatásokat is nyújthat. Ilyen speciális szolgáltatás különösen a gyermekek utcai szociális gondozása, a lakótelepi gyermekek szociális gondozása illetve az ifjúsági lelkisegély-telefonvonal működtetése. Részükre szükség esetén átmeneti gondozást vagy gyermekvédelmi gondoskodást biztosítanak. A lakótelepi szociális munka célja elsősorban a felügyelet nélkül maradó, illetve az iskolából kimaradt és elfoglaltsággal nem rendelkező, a közterületen csoportosan csellengő gyermekek és fiatalok gondozása. A gyermekjóléti szolgálat az észlelő- és jelzőrendszer jelzéseit (annak részeként a rendőrségét is) fogadja és a probléma jellegéhez, a veszélyeztetettség mértékéhez valamint a kérdéses gyermekek családi szükségleteihez igazodó intézkedést tesz.
A gyermekvédelmi rendszer összehangolt működését többek között az esetmegbeszélések szolgálják. A gyermekjóléti szolgálat szükség szerint, de legalább havi rendszerességgel esetmegbeszélést tart. Ennek célja a szolgáltatásra rászorult gyermekeket és családokat érintő információk cseréje, azok rögzítése és a feladatok maghatározása illetve elosztása a résztvevő szakemberek és egyéb meghívottak között. Az esetmegbeszélés állandó meghívottja az illetékes védőnő, a bölcsőde, az óvoda és az iskola munkatársa, az iskolai gyermek- és ifjúságvédelmi felelős, a családsegítő szolgálat és a nevelési tanácsadó munkatársa. Évente legalább egy alkalommal - ugyancsak a gyermekjóléti szolgálat által szervezett tanácskozáson - át kell tekinteni a település gyermekvédelmi rendszerének működését, és javaslatokat kell kidolgozni annak lehetőség szerinti javítására.
A kialakult helyzet jellemzője és egyúttal fontos meghatározója, hogy a rendőrség az 1997. évi XXXI. törvényt a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról nem ismerte még meg és nem alakította ahhoz a rendőrség ifjúságvédelmi "szolgálatának" munkáját, belső szabályzatát. Az ifjúságvédelmi tevékenység amúgy is jelentős törést szenvedett, amióta (1989) a szakvonalat a bűnügyi területről az újonnan alakult bűnmegelőzési szolgálathoz helyezték át. Azóta érdemi ifjúságvédelmi munka a rendőrségen nincs, csak kampányszerű propaganda tevékenység és esetenként a sürgősségi feladatok rendszerint szakszerűtlen - legalábbis a gyermek mindenekfelett való érdeke szempontjából kétségkívül szakszerűtlen - végrehajtása.
A rendőrségnek a gyermek- és ifjúságvédelemben tehát konkrét feladatai vannak, részint a saját szabályai értelmében, részint más magasabb szintű jogforrásokból következően. A gyermekvédelem állami rendszerének szereplői a rendőrségi aktivitást a területükön hiányolják, a rendőrség különféle posztjain működő szakemberek pedig nemcsak fontosnak tartják ezt a fajta működést, de a hiányának következményeit a bűnügyi felderítés, valamint a bűnmegelőzés területein egyaránt érzékelik is. A helyzet holtpontról való kimozdítása végett a következőket tartom megvalósítandónak:
A rendőrségnek el kell készítenie a gyermekvédelmi törvénnyel összhangban lévő saját belső szabályzatát. Ennek legyenek olyan részei, amelyek a végrehajtás végső pontjain tevékenykedő egyes rendőr (nyomozó, ügyeletes tiszt, körzeti megbízott, járőr) számára a konkrét gyermekvédelmi helyzetekben konkrét teendőket, együttműködési kötelezettségeket (szakmai standardokat) írnak elő.
A rendőrségi szervezetben a gyermekvédelmi szakvonal legyen hivatalosan elismert: külön szabályzattal, munkaköri leírással, képesítési követelménnyel.
A rendőrség gyermekvédelemi szakszolgálatában résztvevő munkatársak képzése rendszerszemléletű legyen: tisztában kell lenniük azzal, hogy a veszélyeztetett-megbotlott gyermek sorsának rendezésében a rendőri intézkedésnek illeszkednie kell egy rendszerbe, és, hogy elsősorban támogatniuk kell a többi szereplő munkáját, akár a bűnüldözési érdek rovására is. Az együttműködés hasznának és értelmének megértetéséhez a legjobb módszer a gyermekvédelem más hivatásainak gyakorlóival szervezett közös továbbképzés.
Gyermekek eltűnési ügyeinek szakszerű intézésére kiemelt parancsnoki ellenőrzési kötelezettséget, a végrehajtáshoz pedig feltételeket kell biztosítani. Eltűnési ügyek speciális eseteként szabályozni kell az iskolakerülés esetén bevezetendő intézkedéseket, a pedagógusokkal és más felelősökkel együttműködés modelljének kidolgozásával.
A rendőrség ösztönözzön és támogasson az ifjúkori bűnözésre valamint azok hatósági kezelésére irányuló kutatásokat, mert enélkül nem juthatunk valóságos ismeretekhez.
Meg kell követelni a gyermekek ügyében eljáró hivatalok és hatóságok munkatársaitól az aggályosan törvényes és tisztességes eljárást. A felnőttekkel ily módon szembe kerülő gyermek érezze azt, hogy jogait komolyan veszik és biztosítják. Csak így remélhetünk törvénytisztelő és mások létét, jogait elfogadó embereket, társadalmat megérni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése