 |
Szexuálisan bántalmazott gyermekekSaját környezetük áldozatai2010. augusztus 28. 09:00
Magyarországon minden tizedik(!) gyereket ér szexuális inzultus – állítják „A jogerő legyen veled” című könyv szerzői, Herczog Mária, az ismert gyermekvédelmi szakember és Győrfi Éva, a Család, Gyermek, Ifjúság kiadvány felelős szerkesztője. A szexuális abúzus minden tekintetben az egyik legsúlyosabb gyermekbántalmazás, mégis már a felismerése is komoly kihívás elé állítja a szakembereket. A gyermekekkel szembeni legsúlyosabb sértő magatartások közül is az egyik legsúlyosabb a szexuális abúzus.
Kriminálstatisztikai adatok azt mutatják, hogy a gyermekek ellen irányuló szexuális bűncselekmények sértettjei leggyakrabban 13-14 éves lányok. Fontos azonban utalni rá, hogy a fiúk esetén is jól körülírható az az életkori szakasz – a 7. életév környéke –, amikor gyakoriságában megnő a velük szembeni szexuális támadások száma. A lányok 1,5–3-szor gyakrabban számolnak be szexuális visszaélésről, mint a fiúk. Ehhez hozzájárul, hogy a fiúk sokkal ritkábban beszélnek az átélt szexuális traumáról, erőszakról. Lányok körében az esetek 62–84 százalékában, fiúknál 84–94 százalékban ismert a tettes, aki jellemzően férfi (lányoknál 92–99 százalékos, fiúknál 65–68 százalékos a férfi elkövetők aránya), mégpedig elsősorban a család valamelyik férfi tagja (például a vér szerinti apa, a nevelőapa vagy a nagyapa). A bántalmazó az esetek alig kevesebb mint felében maga is fiatalkorú – derül ki Herczog Mária szociológus kutatásaiból. Az Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, valamint a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet tudományos főmunkatársa arra is felhívja a figyelmet, hogy a szexuális abúzusnak nincs speciális oka, az elkövetőket a szexuális vágy vezérli. Jellemzően nem pedofil személyekről van szó, a lányok sokszor a megbetegedett, meghalt stb. anya helyett – esetenként tudtával és egyetértésével – lesznek áldozatok.
Diószegi Gábor rendőr alezredes 2005-ös tanulmányában hasonló következtetésekre jutott, miután tételesen megvizsgálta a 2000 és 2003 között gyermekkorú személyek sérelmére elkövetett, nemi erkölcs elleni bűncselekmények nyomozati anyagait. A Legfőbb Ügyészség büntetőeljárásokról készített listája alapján megállapítható volt, hogy az említett három évben 411 gyermek, köztük 352 lány és 59 fiú – döntően 8 és 12 év közöttiek – szenvedett el szexuális abúzust. Az esetek döntő hányada – a 357 bűncselekményből 224 – szemérem elleni erőszak volt, 65 esetben azonban erőszakos közösülés is történt. Összesen 134 alkalommal követtek el szexuális visszaélést a gyermek otthonában; mintegy félszáz eljárás során pedig az is bizonyossá vált, hogy az abúzus már hosszabb ideje tart. Maga a rendőr-alezredes találkozott olyan esettel, ahol a 12 éves áldozat már hat-hét éve élt szexuális kiszolgáltatottságban saját nevelőapjától. A felismerés jelentősége„A kriminálpolitika és a társadalmi bűnmegelőzés kézikönyve – 2009” című tanulmány szerint a gyermekbántalmazásra, ezen belül is a szexuális visszaélésre alig néhány esetben derül fény idejekorán. Ráadásul azokban az esetekben is, amikor kiderül, nem születik megnyugtató megoldás, nem emelik ki a bántalmazót azonnal a családból. Eközben a bántalmazás – különösen akkor, ha rendszeres – olyan nyomokat hagy a gyermekben, amelyekre a vele foglalkozó szakembereknek fel kell figyelniük. Mivel a gyermekkel foglalkozó pedagógusok, orvosok még mindig nem tudják a helyes beavatkozás módját, mikéntjét, nem biztosak abban, mit kellene tenniük, nem vállalják a beavatkozás felelősségét. Diószegi Gábor rendőr alezredes tanulmánya is alátámasztja, hogy a rendőrségi eljárást az esetek többségében valamelyik szülő kezdeményezte, mindössze 8 esetben tett orvos feljelentést. A gyermekek szexuális bántalmazását leginkább jellemzi a bántalmazott hallgatása. Ezért különösen fontos a szakemberek figyelme, mivel a szexuális bántalmazás tünetei nem egyértelműek, nehezen felismerhetők. Vannak azonban olyan jelek, amelyek utalhatnak a szexuális bántalmazásra. Ilyen, hogy az ambivalens érzések miatt az áldozatok önmagukat hibáztatják, gyakran önmaguk ellen fordulnak (öngyilkosság, testi sértés, fájdalomokozás formájában). Jellemző a hangulatváltozás, a test beburkolása, a visszahúzódó vagy éppen túlzottan hivalkodó magatartás (ezek gyakori váltakozása); a fokozott szexuális érdeklődés, illetve az életkort meghaladó szexuális ismeretek megléte; de olyan testi tünetek is előfordulhatnak – bár ezek ritkábban, mint gondolnánk –, mint a sérülések és foltok a genitália körül. (A szexuális bántalmazás – mint arra több szerző is felhívta már a figyelmet – tünettanilag nem azonosítható a nemi szervek elváltozásaival. A WHO „Guidelines for medico-legal care for victims of sexual violence” című dokumentuma önálló fejezetet szentel a gyermekek szexuális bántalmazásának, amelyben kiemeli, hogy a genitáliák sérülése kifejezetten ritka kísérő tünet.) Előfordulhat alvás- és étkezési zavar, szorongás, szokatlan, váratlan agresszió, orvosilag nem indokolható fájdalom, betegség, az iskolai teljesítmény visszaesése, motiválatlanság, kortársakhoz való viszony hirtelen megváltozása. A „bizalmi orvos”Gondot jelenthet, hogy még ha fel is ismeri például az orvos a bántalmazás nyomait, és szándékában áll beavatkozni, általában nem tud segíteni, mert a bántalmazott gyermek fél, nem beszél. A kamaszok számára rendkívül nehéz, hogy bárkivel is kommunikáljanak a kényelmetlen közeledésekről, a „rossz érintésekről”, ezért is igen nagy a látenciája a gyermekek szexuális zaklatásának. A témában végzett kutatások szerint a gyermekkori erőszakot az áldozatok kevesebb mint fele mondja el valakinek – fiúknál az arány még kisebb, csak egyhatoduk vallott az átéltekről. Ennek oka, hogy a bántalmazó, a szeretetlen szülő önellentmondásként megélt valóság a gyermek számára. Választania kell, mit lát benne: bántalmazót vagy gondviselőt. De – amint arra Neményi Eszter tanulmányában felhívja a figyelmet az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete portálján – annak, hogy a gyerekek túlnyomó többsége nem szívesen osztja meg problémáit felnőttekkel, különösen szakemberekkel, nem kis mértékben a bizalmas információk továbbadásától való félelem az oka. Sajnos a rendőrségi és bírósági gyakorlat azt mutatja, hogy a gyermekek igencsak joggal félnek attól, hogy a hivatalos eljárás rendkívül fájdalmas és kíméletlen élmény lesz számukra, melynek során teljességgel elvesztik lehetőségüket, hogy bármiféle befolyással legyenek a további eseményekre. Kétségtelenül nehéz helyzetben van az a felnőtt, akit mégis bizalmába enged a szexuálisan zaklatott gyermek, hiszen lehet, hogy a gyermek beleegyezik, hogy a bizalmába fogadott személy kapcsolatba lépjen más szakemberekkel, de ragaszkodik hozzá, hogy szülei vagy a rendőrség ne tudjanak az esetről. A lehetőségek – hangsúlyozza Neményi Eszter – tovább sorolhatók, az azonban talán ennyiből is nyilvánvaló, hogy rendkívül nehéz eldönteni, hol húzódnak a titoktartás és a bejelentési kötelezettség emberi-etikai-jogszabályi határai. Van Európában egy szakmai irányzat, mely hangsúlyozza a gyermeknek nyújtandó magas szintű titoktartás rendkívüli fontosságát. Ennek talán legjobb példája az úgynevezett „bizalmi orvos” intézménye Hollandiában és Belgiumban, ahol a hozzájuk forduló gyermekeknek csaknem teljes körű, megbonthatatlan titoktartást ígérnek, legalábbis egy bizonyos időre azután, hogy felfedték zaklatásuk, bántalmazásuk tényét. RendszerabúzusAkit vontak már be valaha bármilyen minőségben is rendőrségi, bírósági eljárásba, nagyon is meg tudja érteni, milyen érzés lehet egy amúgy is kiszolgáltatott helyzetben lévő, bántalmazott gyermeknek rendőrségre, bíróságra járnia. Önálló kifejezést hozott létre az ilyen helyeken megélt helyzetekre a már említett szociológus, Herczog Mária, aki rendszerabúzusnak nevezte el egy adott intézményrendszer nem megfelelő működésének eredményeként kialakult visszaélést. E fogalmi körbe tartoznak azok az esetek is, amikor az intézményrendszer különféle okok miatt nem vagy csak késve avatkozik be a veszélyeztetettség elhárítása vagy megszüntetése érdekében. A már áldozattá vált gyermeket is érheti negatív – elsősorban pszichés, lelki – hatás azoktól az intézményektől, amelyek feladata épp a gyermek védelme, illetve az általa elszenvedett bűncselekmény felderítése, szankcionálása lenne. Az úgynevezett másodlagos viktimizáció tehát eredhet a gyermekvédelmi intézményrendszertől csakúgy, mint az egészségügyi vagy igazságszolgáltatási rendszertől. Ilyen másodlagos viktimizációs hatást válthat ki a felderítési-bizonyítási tevékenység. A gyermek újra és újra átéli, felidézi a cselekményt, számára teljesen idegen személyek hallgatják, kérdezik, számoltatják be, s adott esetben meg is kérdőjelezik állításait – állítja Herczog Mária.
Haiman Éva a |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése