A szófogadó gyermek
A
távolságtartó attitűd és a szigorú normák alapján szerveződő életmód határozta
meg a gyerekek hétköznapi életét a századfordulót követő évtizedek polgári
családjaiban. Tovább élt a 19. században kialakult nukleáris család-modell, és
továbbra is érvényesek voltak azok az értékek, amelyek az ezen belül
érvényesülő szereposztást meghatározták. Ezt a szemléletmódot közvetítik a
századfordulón kiadott nevelő célzatú írások, tankönyvek és olvasókönyvek is.
Ezek szerint a család feje az apa, aki munkájával megteremti a család
életéhez szükséges anyagi javakat. Az édesanya az apa feltétlen támasza,
a háztartást vezeti, és a gyermekeket neveli. Mindkét szülő arra törekszik,
hogy gyermekeiket jóra tanítsák, ezért iskolába és templomba küldik
őket. A gyerekek számára a legfontosabb követendő norma a szülők tisztelete és
a nekik való feltétlen engedelmesség. Megköszönik szüleiknek a sok jót, amit
értük tettek, és örömest segítenek, hogy örömet okozzanak nekik (idézi: Berg,
2000, 25).
Ez
felfogás a kialakítandó felnőttet látja a gyerekben. Olyan hiányokkal és
lehetőségekkel felruházott lénynek tekinti, akit következetes formálás, nevelés
és oktatás – s ha kell szigorú fegyelmezés – útján kell a felnőtt
életre felkészíteni. Az előkészület fontos az egyén, a család és a társadalom
szempontjából egyaránt. Elsősorban a polgári családokat foglalkoztatja egyre
jobban gyermekeik jövője, ezért egyfajta felügyelettel elegyített védettséget
biztosítanak számukra. (A főúri-arisztokrata családokban továbbra is divat a
gyereket magánnevelőre bízni vagy bentlakásos intézetbe küldeni, a parasztság
és munkásság köreiben pedig munkájukra már egészen kicsi koruktól kezdve
számítanak.)
A
jól nevelt, illedelmes, engedelmes gyermek ideálja – amely a 19. században már
széles körben elterjedt – a 20. század első felében továbbra is uralkodó
marad.
Mellette
azonban bizonyos polgári körökben megmaradt a gyermektanulmányi mozgalomból
és a századfordulós reformpedagógiai kezdeményezésekből táplálkozó szemlélet.
Eszerint a gyermek kibontakoztatásra váró képességek sokaságával rendelkező
kreatív teremtmény, akiben a zsenialitás tüze parázslik. A „formáló-betagoló”
és a „kibontakozást segítő” nevelői attitűd tehát párhuzamosan egymás
mellett élt, de néhány évtizedig az előbbi dominanciája érvényesült, míg az
utóbbi javarészt a reformpedagógiai elvei alapján működő iskolák falai közé
húzódott vissza.
A
kötelességét zokszó nélkül teljesítő „jó gyerek” imázsát sugalmazták a század
első felében megjelent pedagógiai célzatú irodalmi művek és egyéb alkotások:
mese- és olvasókönyvek, gyerekeknek írt mondókák, versek, ifjúsági
regények, grafikák, festmények, sőt még a falvédők is. De ezt az elvárást
fejezik ki a korabeli képes gyermeklapok illusztrációi is, mint például Mühlbeck
Károly rajza az „Én Ujságom” 1924. évi egyik szeptemberi számának
címlapján. A képen jól öltözött, középosztálybeli gyerekek fegyelmezetten
vonulnak az iskolába egy szeptemberi napon:
A „jó
gyerek”, aki a hétköznapi életben jól viselkedik, és az iskolában is az
elvárásoknak megfelelően tanul, kiérdemli szülei szeretetét. Lelkiismerete is
megnyugodhat, szemben azokkal, akik engedetlenek, „rosszak”. Rájuk számonkérés
és büntetés vár, lelkifurdalással, félelmekkel. A
büntetés-végrehajtó szerep többnyire az apára várt, aki emiatt ismét az
autoritás megközelíthetetlen magaslatára emelkedett. A fenyítő apa – fennmaradt
önéletrajzok tanúsága szerint – könnyen válhatott rettegett apává, akit egy idő
után már áthághatatlan érzelmi szakadék választott el gyermekeitől (Berg, 2000,
25).
Papp Jenő írja 1934-ben egy erkölcsi kérdésekkel
foglalkozó esszéjében az – úgymond – „agyondédelgetett” gyermekről: „Ahhoz
eléggé ziláltak voltunk, hogy a magunk erkölcseit ne tudjuk rendben tartani. De
hogy még a gyerekeinket sem engedtük egy kissé ráncba szedetni, az mindenesetre
több mint jellemző reánk nézve. Mindenki felszisszent, ha egy gyereket
elnadrágolt a tanító. Embertelenséggel és gyilkossággal vádolták meg Pestalozzi
szegény utódját, reája zúdítva a pedagógia, a kultúra és a szülői harag minden
átkát. Pedig valamennyiünket elverték legalább egynehányszor in illo tempore,
és ebből csak hasznunk származott.” (Papp, 1934, 133.) A túlságosan engedékeny
nevelés tehát elpuhult nemzedéket eredményez. A szülők járuljanak hozzá
gyermekeik szigorú iskolai fegyelmezéséhez, mely esetenként a testi fenyítéket
is jelentheti. A sorok közül kiérezhető egyfajta szemrehányás: a vesztes
háborút éppen egy ilyen „agyondédelgetett” generáció okozta. A jövő azonban
gyermekeink kezében van, őket következetes, szigorú neveléssel kell
felkészítenünk a rájuk váró nagy feladatokra, ami – ismét a mögöttes
jelentéstartalomra figyelve – akár a területi revízió is lehet. („Hová mentek,
jövő reménysége?” – teszi fel a kérdést az Én Ujságom képaláírásának
szerkesztője.
A
korabeli magyar középosztály köznapi életre vonatkozó mentalitását, értékeit
jól tükrözi az a kézikönyv is, amelyet családanyáknak szántak szerkesztőik
(Szegedy-Maszák és Stumpf, 1934). A kötet címe: „A magyar úriasszony
otthona”. Ebben a „korszerű kislakás” célszerű berendezésére vonatkozó
számtalan tanács mellett az asszonyok „az otthon szellemi életének” alakítására
vonatkozóan is iránymutatást kapnak. E témakörben kerül sor a gyermeknevelés
kérdéseire is. A rendszeretetre, pontosságra nevelés már a gyermek életének
első percétől fogva elkezdődhet.
A
fejezet szerzője, Zichy Rafaelné írja, hogy a kisgyermek a pontosságot a
„gyomrán keresztül tanulja meg”, a „szabályos időközökben való étkeztetés”
révén. A kisgyermek babusgatása kifejezetten káros: „Az anya túlzott
gyengédségből kényezteti el gyermekét, és ezzel alapját veti annak, hogy az
később nem bizonyul edzettnek és életrevalónak a bajokkal és
kellemetlenségekkel szemben, melyek minden életben előfordulnak.” (Zichy, 1934,
197)
Az
idézett magyar források is arra utalnak, hogy a két világháború közötti korszak
gyermekképe a felnőttségre tudatosan készülő, szófogadó és fegyelmezett
gyermek iránti elvárásokban ölt leginkább testet. Ezek az elvárások jól
tükrözik a korabeli középosztály értékrendjét, és összhangban vannak az európai
keresztény nevelési ethosz évszázados hagyományaival.
Általában
elmondható, hogy a 20. század húszas-harmincas éveiben lezajló
társadalmi-politikai változások Európában és az Egyesült Államokban egyaránt
kedvező talajt nyújtottak azoknak az elvárásoknak a meggyökerezéséhez, amelyek
a gyermektől kötelességtudást, fegyelmezettséget, jól alkalmazkodóképességet
vártak el. A negyvenes évek második felének, a második világháború utáni
fellélegzésnek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ebbe a gyermekképbe ismét új
színek keveredjenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése