Nincs ​rossz gyerek

Milyen ​jó lenne tudni a varázsszót, ha tanácstalanul állunk egy bevásárlóközpontban a földön fetrengő kétéves mellett, vagy másfél éves csemeténk harmadjára dobja ki a tányérból a vajas kiflit… Az egészen kicsi gyerekek neveléséről alig beszélünk, a nevelési problémák kapcsán inkább a kamaszkor viszi a prímet. A kisbabák és tipegők fegyelmezése amúgy is mintha szentségtörésnek tűnne, pedig éppen úgy feszegetik a határokat, mint a tinédzserek, és kiszámíthatatlan viselkedésben sem maradnak el mögöttük. Mindazonáltal az ilyen apró gyerekek fegyelmezését az teszi még nehezebbé, hogy mi nem folytathatunk velük bonyolult beszélgetéseket, ők pedig egyes helyzetekben még a szülőknél is nehezebben tudják megőrizni nyugalmukat: hisztirohamok, kontrollálatlan dühkitörések gyötrik őket.
A szerző, Janet Lansbury a 80-as években gyermekszínészkedett, majd rövid modellkarrier után férjhez ment és gyerekeket szült. A 90-es években részt vett a Resources for Infant Educarers (RIE), Magda… (tovább)

Eredeti cím: No Bad Kids: Toddler Discipline Without Shamejanet Lansbury: Nincs rossz gyerek 

A könyv módszerei és megoldásai tetszettek, de a mögötte lévő filozófia már annál kevésbé. Gyakorlatilag megalkotta a tipegő shit teszt fogalmát.
Miért állítom ezt? A szerző szerint a kisgyerekkori dackor mögött egy normális életkori sajátosság áll, mégpedig a határfeszegetés. Ezzel nem mondtam újat, pszichókönyvek garmadája vallja ugyanezt. Mindezt azért, mert ebben a korban kezdik a gyerekek kialakítani az autonómiájukat, amit határfeszegetésben fejeznek ki. És a határfeszegetés maga a teszt, amit a gyerek arra használ, hogy:
– jelezze, zabolázásra és/vagy segítségre vár
– kiderítse, elég magabiztos emberek irányítják-e
– kiderítse, szülei képesek-e róla gondoskodni, vele vannak-e vagy ellene
– megtudja, elég meggyőzők-e a szülei
– megtudja, képesek-e a helyzetet/őt kezelni
Magyarán ezek szándékos próbatételek, és még ha érti is a szülők által felállított szabályt a kicsi, akkor sem tud csendben engedelmeskedni nekik, mert MUSZÁJ ellenkeznie, hogy kinyilvánítsa a helyét. A szolgálatkész felnőtt meg gyenge puhapöcs. (Jó, a puhapöcsöt már én adtam hozzá, a szerző megáll a gyengénél.) Ha a szülő viszont beavatkozik – és jól teszi –, akkor megnyugszik, a vizsgán a felnőtt átment.
Nekem a tesztekről a játszmázás jut eszembe, és ez taszít. Akár zsigerből tolja valaki, akár tanulás révén. Mert mi más lenne, ha nem számítás, hogyha a gyerek rájön, ha fel tudja valamivel húzni a szüleit és rájuk erőltetni az akaratát, akkor azt legközelebb is előhúzza hogy elérje, amit akar? Elégedjek meg azzal, jaj, ő nem azért csinálja ezt, mint egy felnőtt? Hiszen csak gyerek, nincs tudatában!
De tudatában van, azért csinálja! Tudja, hova jut el vele.
A szerző szerint azért ismételi a gyerek a nem kívánatos viselkedést, hogy végre elérje, állítsák őt meg. Mintha azért tömném magam édességgel, hogy lefogyjak, basszus. Kitekert logika ez nekem, felnőtt által odaplántált elképzelés. Még azt sem javasolt elmondani a gyereknek, ha valamely viselkedésével megbántja a szülőt, mert az bűntudatkeltő. Ha valami szarul esik ne mutassa ki az ember, mert a gyerek amúgy sem gondolta komolyan?!
Milyen rohadt fárasztó lehet már egy kevésbé magabiztos embernek folyamatosan megjátszania magát a saját tesztelgető gyereke előtt, hogy átmenjen azon a rohadt vizsgán! Meg résen lenni, mikor jön a következő szarság, hogy azt higgadtan, hidegvérrel félreüsse, mert ez a helyes válasz, ez a a kicsinek biztonságot, megerősítést, jó helyen van, fontos a szüleinek, bátran ellehet. Irányítási játék ez, folyamatos bizonyítási kényszer, topon kell lenni, rohadt fárasztónak tűnik.
A gyerekek fejébe így belemenni, elmeteóriával ilyen vagy olyan szándékot, igényt tulajdonítani, elképzelni, ugyan mi járhat a fejében ha „rosszalkodik”, nekem nagyon ellenszenves. Főleg, mert olyasmit fogalmaz meg, amitől valójában gőze sincs, és úgy formálja, ahogy az egy felnőttnek elfogadható, feldolgozható legyen. Ez puszta spekuláció. Én ezt nem értem, minek kell, és miért nem elég a reakciókra reagálni, kihagyva a „miért csinálja ezt a gyerekem?” agyalást.
Tetszik az elv, hogy a fegyelem hiánya nem a jóság, hanem hanyagság. Érdekesnek és használhatónak találom azokat a módszereket, amiket a szülőknek javasol, ha a gyerek kiborul, felesel, csapdos, nyaggat. Nem egyszerűek, de érdemes kipróbálni őket. Külön tetszett, hogy javasolja az egyes szám első személy használatát, és szükségtelen úgy beszélni (gügyögve, agyonbecézve, a szülők magukra apaként és anyakén utalva, a gyerekre a nevével, én és te helyett, stb.) egy kisgyerekhez, mintha értelmi fogyatékos volna.
A RIE (Resources for Infant Educarers) elveivel nem mindenben tudok azonosulni. Szerintük a babák teljes értékű emberek; érző, tudatos, intuitív, kommunikatív személyek, és nem üres, tudat nélküli, megértésre és kommunikációra képtelen kis állatok. Hogy méltányos, megszégyenítésmentes, manipulációt kerülő ötletekkel jobban célt lehet érni, nem vitatom. Ám amikor felbukkan a szülői önhibáztató magatartás (jaj, kicsim, megint kiborultál, pedig jelezted, hogy fáradt vagy, mennünk kéne, de én nem vettem észre, az én hibám), abban semmi jót nem találok. Innen könnyen el lehet jutni oda, hogy az elsődleges gondozó ostorozza magát, a gyerek azért nem viselkedik jól, mert ő nem képes elég jól levenni a gyerek jeleit, és átmenni a szaros tesztjein.
Nehezen értettem, mi bájos és cuki lehet egy szüleit pofozó vigyorgó babában, engem ha ütnek, az nem dob fel, akármilyen tüneményesnek tartott valaki csinálja.
Sajnáltam, hogy csak nők tanácskérő leveleit találtam meg a könyvben, mintha csak ők gondoznák a gyereket, a férfiak meg nem.
Az egyik legidiótább mondat – minden igazságos, ha szerelemről, háborúról és tipegőkről van szó – abból a közkeletű bullshitből táplálkozik, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad. Nem igaz az állítás, nem illik ebbe a könyvbe kisgyerekekkel összemosva.
A másik nagy WTF pedig az volt, ahol azt írja, úgy kell tekinteni a tipegőkre mint mentális zavarokkal küzdő páciensekre (!!!!). Azaz segítsd, ne haragudj rá, ne büntesd.
Ha már dackorszak és okai, akkor maradok csakazolvassánál. A dackorszak nem a határok feszegetése, hanem ennyire szar ma kisgyereknek lenni…

#1 Dr.BauerBela

---