A GYERMEKVÁLLALÁS HATÁSA A PÁRKAPCSOLATRA

A  gyermekvállalás hatása a párkapcsolatra

Egy  gyermek megjelenésének hatása a párkapcsolatra többféle feltételtõl függ, elsõsorban például attól, hogy érett motivumok alapján vállalt és kívánt gyermekrõl van-e szó, vagy csak kényszerûen elfogadottról. 

Az elsõ gyermek megszületése mindenképpen új szakasz kezdetét jelenti a párkapcsolatban.  Eddig csak ketten voltak, most hárman.  S a harmadik, az újszülött egyelõre nem nagyon tud alkalmazkodni,  így hát a szülõknek kell alkalmazkodniuk hozzá.  Ha kívánták és örömmel várták a gyermeket, akkor persze szívesen alkalmazkodnak, de a feladat még ez esetben sem könnyû. 

 Ha pedig bármelyikük nem kívánta, vagy elmulasztotta felkészülni a szülõi szerepre, akkor a nehézségek meghatványozódnak, s ez kihat  a kapcsolatukra.

Végeredményben azt mondhatjuk:  a szülõvé válás a párkapcsolat  próbaköve,  nagy erõpróbája, amelyet inkább csak az érett személyiségek megalapozott kapcsolata képes komolyabb zavarok nélkül kiállni. 

A családszociológus számos vizsgálatot említ, amelyek egyértelmûen kimutatták, hogy  az elégedettség a párkapcsolattal akkor a legmagasabb fokú, amikor még (vagy már)  nincs gyermekük.  Ennek oka, hogy több idejük van egymásra, így könnyebben ki tudják elégíteni egymás igényeit, nemcsak érzelmi és erotikus téren, hanem sok egyéb vonatkozásban is.  Amíg az anya idejét és kapacitását nagyon leköti a kisgyermek, addig partnere, az apa gyakran elhanyagoltnak érzi magát és máshol keres vigasztalást (fõleg a hagyományos házasságban, ahol a férj nem vesz részt a gyermek gondozásában).

Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy a gyermek születése mindenképpen csak rossz hatással lehet a párkapcsolatra, vagy hogy csak megterhelést és gondokat jelent.  Ilyen szempontból ugyan lényeges különbség mutatkozik a patriarchális monogámia és az egyenrangú, nyitott párkapcsolat között, de még az elõbbiben is akad jó néhány példa a gyermek megjelenésének pozitiv hatására. 

Maga a tény, hogy a rokonság és az ismeretségi kör sikerként könyveli el a gyermek születését és növekedését, közös büszkeség forrása a szülõknek és erõsítheti összetartozásukat    De ugyanígy a gyermekkel kapcsolatos gondok közös megbeszélése és megoldása is. 

 Igaz, hogy a férj, mint a „ház ura”,  inkább csak parancsokat ad, fenyeget és büntet, de egyéb elfoglaltságai folytán ritkán foglalkozik a gyermek ügyeivel, azokat az anyára hárítja.  Igy nem sokat jelent a számára.

Ezáltal a gyermekgondozás és nevelés csaknem egész terhét az anya viseli, s emiatt gyakran õ is elhanyagoltnak érzi magát;  ezért számára túl fontossá válik a gyermek, akihez egyre jobban kötõdik, s inkább tõle várja szeretet-  és gyengédségigényének kielégítését, mint a férjétõl.  Ez egyrészt a gyermek elkényeztetéséhez vezet, másrészt növeli az érzelmi távolságot férjétõl, aki ezt hasonló távolodással viszonozza. 

A hagyományos, zárt házasságban tehát a gyermek(ek)  megjelenése ritkán szokta elõsegíteni a kapcsolat erõsödését, inkább a feszültségeket és konfliktusokat szaporítja.

 Rendszerint egyénileg is különbözõ, sõt, gyakran ellentétes hatással van a házastársakra.  Pozitiv, fejlesztõ hatás inkább az anyánál mutatkozik a gyermekgondozás és szorosabb kapcsolat folytán;  de ha túl erõs a gyermekhez-kötödés és áldozatos kiszolgálás, akkor a hatás negativba fordul.

Más a helyzet az egyenrangú, nyitott párkapcsolatban élõ  szülõk esetén.  Ök a kapcsolatuk jellegébõl következõen egyenrangúan és közösen döntenek a gyermekvállalásról és arányosan osztják el az ebbõl adódó feladatokat. 

 A tudatos családtervezés révén fel tudnak készülni a gyermek(ek)  érkezésére, s az „apás szülés” után is  a legtöbb gyermekgondozási feladatot együtt oldják meg  (kivéve a szoptatást).  Elõre megállapodnak a gyermeknevelés alapelveiben, amelyek egyike, hogy a szükséges korlátok következetes érvényesítésével mielõbbi önállóságra szoktatják a gyermeket. 

Ez persze tájékozottságot feltételez a nevelés korszerû elmélete és módszerei terén, amelyek elsajátítását és közös megbeszélését hosszú évekig önfejlesztési és kapcsolatfejlesztési feladatnak tekintik. (Összhangban azzal, hogy elkötelezõdésük egymás önmegvalósításának segítésére irányul.)

Mennyiben lehet személyiségfejlesztõ hatású a gyermekgondozás és nevelés?  A gyermek igényeire figyelés elsõsorban a  szülõk empátiás készségét fejleszti. Éspedig eddig elsõsorban az anyánál, aki a hagyományos házasságban sokkal inkább „ráhangolódott” a gyermekére, így könnyebben megértette, hogy mikor, mire van szüksége, s azt igyekezett megadni neki.  (Ezt azonban túlzásba is vihette, egy elkényeztetett gyermek indokolatlan és erõszakos kívánságainak teljesítésével.)   A foglalkozás a gyermekkel mindenképpen jó iskola ahhoz, hogy tudatos törekvéssel és objektiv értékeléssel különbséget tudjunk tenni akár a gyerek, akár a partner reális és túlzott igényei között.  Vagyis ne tegyünk meg még a számunkra legfontosabbak kedvéért sem; ne csússzunk át az empátiából a feltétel nélküli identifikálódásba. 

„Jó szülõnek lenni”  -- ez tanulás kérdése.  Kell hozzá elméleti fölkészülés, de alkalmazni és továbbfejleszteni csak a  nevelési gyakorlatban lehet,  

 A  szülõi szerep sokféle ismeretet, készséget  és képességet igényel. S ezek elsajátítása  azért hat rendkívül elõnyösen a személyiség fejlõdésére, mert  sokféle szociális kapcsolatban is hasznosíthatók, ahol empátiára, alkalmazkodásra és rugalmasan következetes viselkedésre van szükség. 

 Az önmegvalósítás szempontjából tehát mindenképpen nyereség a szülõi szerep sikeres megvalósítása. 

Ehhez pedig nem a hagyományos, zárt monogámia, hanem  az egyenrangú partnerek  fejlõdésorientált, nyitott párkapcsolata  biztosítja a legkedvezõbb esélyeket. 

 A  nyitott párkapcsolat  nevelési  hatásai

A  felkészülten gyermeket vállaló, autonóm emberpár egymás közötti kapcsolatában olyan elveket igyekszik megvalósítani, amelyek egyben korszerû nevelési alapelvek is:  egyenrangúság,  önállóság,, nyitottság, kreativitás, fejlõdés-orientáció, rugalmas szerepviselkedés, empátia – és még sorolhatnám.  S  ami alapvetõen fontos:  tisztában vannak azzal is, hogy a gyermekvállalás komoly felelõsséggel jár, épp ezért  szülõtársakként együtt kell maradniuk mindaddig, amíg a gyermek fel nem nõ és önállósul.

Ilyen családban a gyermek hamar megtanulja, hogy  õ sem sajátíthatja ki magának sem az anyját, sem az apját.(Ami mellesleg a freudi „Ödipusz konfliktus megelõzését is elõsegíti.)  Igy könnyen hozzászokik ahhoz, hogy mások jogait tiszteletben tartsa.  De megszokja azt is, hogy bizonyos szabadságjogok õt is megilletik;  ám viselkedéséért felelõsséget kell vállalnia, mert minden tett vagy mulasztás következményekkel jár. 

 Autonóm szülõk nyitott kapcsolata esetén aligha fordulhat elõ, hogy  bármelyikük  „partnerpótlékként”  használja gyermekét és szövetkezzen vele a másik szülõ ellen.  A  túlzott kötõdés a szülõ számára épp úgy gátolná kapcsolatainak rendezését, mint a gyermek számára a tizenéves kori önállósulást, érzelmi leválást.

Ezzel szorosan összefügg, hogy egy nyitott párkapcsolatban élõ szülõ  nem hajlamos gyermekének elkényeztetésére .  Egyrészt nem kívánja magát föláldozni gyermeke kényelme érdekében.  Másrészt tisztában van azzal, hogy a kényeztetéssel veszélyeztetné gyermeke lelki fejlõdését, önállósodási törekvéseit.  A mai, jórészt hagyományos családi nevelés egyik legsúlyosabb (bár jó szándékú)  tévedése, hogy a gyermek kiszolgálása, feladatainak megkönnyítése, átvállalása  „mindennél elõbbre való.” 

 A  túlgondozás, a „széltõl is óvás” ellentétes a nyitott család szabad, légkörével.  Ez a légkör viszont nagyon alkalmas arra, hogy  a gyermekben is fölébressze, motiválja a  kreativitást, az alkotó-képesség kibontakozását. 

A  szülõk kapcsolatának nyitottsága  nyitottá teszi a gyermek személyiségét.  Vagyis fogékonnyá teszi  új dolgok befogadására,;  ösztönzi kísérletezõ, felfedezõ kedvét, s ezen keresztül értelmi, kritikai készségeinek, érzelmi intelligenciájának, egész személyiségének fejlõdését.   A nyitott párkapcsolat ama alapelve, hogy  elkötelezték magukat egymás fejlõdésének, önmegvalósításának segítésére,, magától értetõdõen az együttesen vállalt gyermekeikre is érvényes. 

 Az elkötelezettségnek ez a kibõvítése  bonyolultabbá teszi ugyan a kitûzött cél elérését, hiszen most már nem két, hanem három vagy még több  egyéni fejlõdés szempontjait és érdekeit kell összehangolni.  De ennek elõnye lehet például az is, hogy   fejleszti a közösségi szellemet, az összetartozás és szolidaritás érzését.

Az egymás emberi fejlõdése iránti érdeklõdés és elkötelezettség  fogékonnyá teszi a szülõket  gyermekeik személyiségének fejlõdése iránt is.  Egymás iránti empátiájukat  most már a gyermekeken is gyakorolhatják, ezzel is fejlesztve az õ empátia-készségüket.  De ugyanígy teret kap  a segítõkészség, a türelem és más, szociálisan pozitív készségek gyakorlása is.  Mindez kedvezõen hat vissza a szülõk viszonyára és személyiségére, ami újabb elõny a gyermeknevelés szempontjából is. 

 Kedvezõ kölcsönhatás jöhet így létre a nyitott párkapcsolat és a gyermeknevelés között.

A szabad és egyenrangú párkapcsolat legfõbb elõnye a  gyermekek személyiségfejlõdése szempontjából valószínûleg az, hogy  korán  beleoltja a gyermekekbe a nemek egyenrangúságának  -- s általában az emberek egyenrangúságának --  gondolat ;egymás kölcsönös tiszteletben tartásának eszméjét.

Ennek ellenére  számos aggály és ellenérv merült fel nálunk is a nyitott párkapcsolat családi kihatásaival kapcsolatban.  Ezek többnyire félreértéseken alapulnak;  az aggályoskodók nem ismerik vagy nem értik pontosan az egyenrangú, nyitott párkapcsolat lényegét.  Vagy pedig a sikertelen – mert fölkészületlen – nyitási próbálkozásokból vonnak le elhamarkodottan általánosított következtetést. 

.   A  felelõtlen önzésnek semmi köze a nyitott párkapcsolathoz!   Egy ilyen párkapcsolat ugyanis  elkötelezettséget jelent  egymás fejlõdése, önmegvalósítása iránt.  Ami szolidaritást, állandó segítõkészséget, vagyis szeretetet jelent.

Ha pedig az egymásnak elkötelezett partnerek gyermeket vállalnak, akkor ez magától értetõdõen a gyermekek  testi és lelki fejlõdésének segítésére is kiterjed.   A nyitottság nem ad felmentést az elkötelezettség alól.  Mint minden szabadságnak, a párkapcsolati szabadságnak is  korlátokat szab az erkölcsi alapelv, hogy nem sérthetjük mások szabadságát és jogos érdekeit!   A gyermek(ek)  érdeke pedig szükségessé teszi a harmónikus, nyugodt családi légkört, a szülõk baráti jellegû, kiegyensúlyozott viszonyát.  Egyenrangú, nyitott kapcsolatuk pedig ezt nemhogy nem fenyegeti, hanem éppen elõsegíti. 

A  hagyományos házasságnak az a jellemzõje, miszerint a szülõknek lemondások árán is  mindig csak a gyermekek érdekeit (=kényelmét?)  kell szolgálniuk,  elkerülhetetlenül belsõ feszültségeket, konfliktusokat szül, s ezzel éppen a nyugodt légkört ássa alá.

A felelõsséget illetõen még ma is kevesen látják be és fogadják el, hogy  mindenki elspsorban önmagáért felelõs!  S ha a saját testi és lelki egészségérõl, jó közérzetérõl nem gondoskodik, akkor másért, például a gyermekeiért sem tud  érdemleges felelõsséget vállalni.   Jó közérzetünknek pedig  egyik alapfeltétele a viszonylagos  (másokat nem sértõ)  és nyiltan vállalt szabadság   A hagyományos, zárt házasság, mint láttuk, túlságosan korlátoz, ezzel feszültségeket teremt, így hosszabb távon a gyermekek valódi érdekeinek rovására megy.  A gyermekek megérzik a szülõk közti feszültségeket és hazugságokat, amitõl neurotikussá válhatnak.

Nagycsaládok  és  gyermekközösségek  nevelés-megújító  szerepe

A patriarchális család szerepe  történelmileg kétségtelenül igen jelentõs volt a fajfenntartás és a gyermeknevelés terén egyaránt.  Ez érthetõvé teszi, hogy sokan ma is  az ilyen családot tartják a társadalom  nélkülözhetetlen „alapsejtjének” és a nevelés legfõbb keretének, amely a társadalom normáit  (viselkedési szabályait, közvetíti a gyermekekhez, mint alapvetõ szocializáló tényezõ. 

Kétségtelen tény, hogy az új nemzedékek személyiségfejlõdését döntõen a család alapozza meg.  Ezzel kapcsolatban azonban indokolt kérdések és kételyek merülnek fel.  A mai multikulturális társadalmakban igen sokféle hatás érvényesül a családok felé is,  a szülõk pedig saját, egyéni értékrendjük szerint válogatnak:  egyes hatásokat átvesznek, másokat elutasítanak.  Teszik ezt elsõsorban aszerint, hogy õk maguk az eredeti családjukban, ifjúkorukban milyen hatásokat kaptak szüleiktõl és az akkori társadalomtól.  Vagyis a családok többnyire a hagyományos értékeket továbbítják gyermekeiknek;  tehát  patriarchális és valláserkölcsi értékeket.

A  család hatása a gyermekekre az iskoláskor elõtt a legerõsebb, aztán fokozatosan gyengül, mert erõsödnek az iskolai és egyéb forrásokból eredõ hatások.  Mindegyik lehet kedvezõ, vagy kedvezõtlen, de úgy tûnik, korunkban az utóbbiak dominálnak, mert sem a család, sem az iskola és egyéb szociális hatások nem biztosítják a gyermek optimális fejlõdésének feltételeit.  Éppen ezért már a múlt század során felmerültek olyan javaslatok, sõt, próbálkozások, amelyek a gyermeknevelést konstruktivabb és szakszerûbb, szociálisan hatékonyabb keretek közé helyezték volna.  Többségük a  „kiscsaládi” nevelés kibõvítésére:  nagycsaládi vagy közösségi nevelésre irányult.

A „nagycsalád”  a szülõkbõl és gyermekbõl álló „magcsalád” egyoldalú vagy hiányos nevelése  a család kibõvítésével kompenzálható.  Ennek több módja lehet.  Vagy több generációssá bõvül a család a nagyszülõk vagy rokonok bevonásával;  vagy több család fog össze a gyermekeik közös nevelésére, az ebbõl adódó feladatok egymás közötti megosztásával.  Legkedvezõbb, ha az erre társuló családok  lakóközösségben  élnek, így napi szintû kapcsolatban tudják megbeszélni a nevelési feladatokat és azok megoldásának lehetõségeit.  Ezáltal hasonló nevelési alapelvek esetén is mindig több szempont érvényesülhet; s  nemcsak a szülõcsoport, hanem a gyermekek is részt vehetnek a megoldásban.

Egy másik lehetõség a fokozatosan önállósuló gyermekközösségek létrehozása, szakképzett nevelõk segítõ közremûködésével, iskolás korú gyermekek számára.  Érdekes példái ennek az izraeli kibbucok,, s az ezekben  létesült, sajátos gyermekotthonok  (kollégiumok vagy „hetes iskolák”), amelyekben fiúk és lányok éltek együtt. Szakképzett nevelõk  segítették õket a tanulásban és a szabadidõ felhasználásában, de rendszeresen találkozhattak a közelben lakó  szüleikkel  is.  Ez egyrészt  a szülõk és hivatásos nevelõk együttmûködését, másrészt a gyermekek önállósulását, szociális kapcsolatait és közösségi igényeik erõsödését segítette elõ.  Ha egy ilyen nevelési rendszerben a szülõket és pedagógusokat gyermekpszichológus, iskolapszichológus is segíti, akkor a felmerülõ nevelési problémák megoldása biztosítottnak látszik.  Ráadásul egy ilyen nevelési rendszer teljes összhangban áll a szülõk nyitott párkapcsolatával.

#1 Dr.BauerBela

---