A figyelemzavaros gyerek
„ Már öt
perce ültünk le ehhez a számtan feladathoz, és még mindig nem jutottunk
előre. Minden pillanatban mással foglalkozol. Így nem lehet megoldani
ezt a feladatot, sohasem leszünk készen ezzel a házival. Nem figyeltél az órán? Vagy mi a baj, nem tudsz összeadni? Nem tudod mennyi 62+79? Mi van ezen olyan nehéz? Csak oda kéne figyelned és
nem állandóan kinézni az ablakon!” Amíg nincs készen a házid, addig úgy
se csinálhatsz mást, úgyhogy hiába nézegetsz kifelé! Jobb lenne, ha
összeszednéd magadat és odafigyelnél végre!”
Mi lehet a baj
ezzel a gyermekkel? Nem érti a feladatot, nem szeret számolni, vagy nem
tud számolni, inkább játszana, mint tanulna? Vajon miért mondja annyiszor az anyukája – vagy akár a tanítója, nevelője, nagyszülei -, hogy „figyelj oda”?
Leginkább azért, mert valószínű, hogy ez a gyermek nem képes a figyelmét koncentrálni, hosszabb időn át egy faladatra összpontosítani.
Persze ez még önmagában nem olyan különleges, hiszen velünk is
előfordult – és felnőtt korban sem ritka jelenség, hogy nehéz
odafigyelnünk néha egy-egy feladatra, pedig muszáj lenne -, és a
gyermeki korban is bőven akad a fejlődésnek olyan fázisa, ahol az
elmerengés abszolút természetes.
Azonban itt másról van szó, pontosabban többről, mint egyszer-egyszer előforduló figyelem összpontosítási nehézségről,
mert szinte minden szituációban hosszas küzdelem folyik azért, hogy 2-5
percre elérjük, hogy a gyermek figyeljen. Az újabb lehetséges
figyelemmel kísért időszak között eltelhet akár egy óra is, mire újból
elérjük az 5-10 perc fejlesztésre, együttműködésre alkalmas minőségű
időt.
Erre a gyermekre mondanánk, hogy hiperaktív, új elnevezéssel pedig figyelemzavarban szenvedő gyermek. Megállapították,
hogy nem minden figyelemzavar mellé társul túlmozgás, magatartási
probléma, mint ahogy a tanulási nehézség sem, míg a koncentrációs
probléma igen, ezért kapta az új elenevést ez a tünetegyüttes.
1. A
figyelemzavarban szenvedő gyermek egyik - és szinte mindig - jelen lévő
jellegzetessége, hogy a figyelme rendkívül könnyen elterelhető és/vagy
csak rövid időre köthető le. Ezt az állapotot kísérheti
túlmozgás is, azonban a hiperaktivitás inkább kísérő tünet a fő probléma
mellett, és szintén annak erőssége mutatja meg a kórósabb állapotot.
2. Minden gyermek – különösen kisgyermek korban – akkor és azt akarja, amit éppen akar,
de a fejlődéssel együtt megtanulja az akaratát uralni. A
figyelemzavarban szenvedő gyermek azonban még idősebb korában is úgy
viselkedik, mint egy „kisóvodás”. Nem tűri, ha nem az történik, amit ő
akar, akkor és ott, és ezért felindultságában akár ki is rohanhat az
utcára, vagy felugrik az asztal tetejére, leveti magát a földre utcán,
boltban, bárhol.
A szertelenség, impulzivitás meglátszik a gyermek öltözetén is, hiszen „nincs ideje” felöltözni rendesen, végig begombolni az inget, betűrni a ruhába, vagy a kabátot felvenni mielőtt kiér a mínusz fokos téli időben az utcára.
Nem szokás idehaza ezt bevallani, de bizony ezeknél a gyerekeknél a nappali, de az éjszakai „balestek” is viszonylag gyakran előfordulnak.
Sajnos a büntetés, a megszégyenítés még csak tovább ront a helyzeten,
és mivel erről nem szokás beszélni, csak sokára derül ki, hogy milyen
probléma van.
(Sajnos igen
kellemetlen élményem volt, hogy nem tudtam az éjszakai balestekről az
egyik tanítványom esetében. Elvittem a csoportomat kirándulni, és
természetesen nem kértem gumilepedőt neki. Azonban reggel megdöbbenve
láttam, hogy nem is kicsit volt vizes az ágy és az ágynemű. Bocsánatot
kellett kérnünk a szállásadóktól, és nem győztünk mosni, takarítani,
hogy rendbe hozzuk az ágyat, mivel hálóruhája sem volt több a
gyermeknek, így azt is meg kellett oldanunk. Hazaérkezve említettem a
szülőknek, hogy kár, hogy nem mondták el, mert akkor felkészültünk volna
rá, de végül is megoldottuk. Az első reakciója az anyának az volt, nem
szokott otthon bepisilni a gyerek, de aztán megnyugodott, hogy nincs
nagy baj, így elmondta, hogy azért nem mondta el, mert szégyellte, azt
hitte, hogy az ő hibája, mert nem neveli jól a gyerekét.)
3. A hiperaktivitás
nem minden figyelemzavaros gyermek esetében jelentkezik. Akinél a
hiperaktív, annál már csecsemőkortól érzékelhető ez a jelenség. A
csecsemőnél látható, hogy feltűnően „aktív” babáról van szó,
és amikor már el kezd járni, szinte mindent hatalmas "elánnal" végez,
és mindig, mindenhol ott van, egyetlen percre sem lehet felügyelet
nélkül hagyni. Aztán mire iskolába kerül, állandóan jön-megy, sőt szalad
folyamatosan, és sokat esik, könnyen szerez sérüléseket. Ami nyitható
azt kinyitja, autóban, villamoson, buszon, mindent mozgat, piszkálgat. Sokat
beszél, az embernek az az érzése, hogy soha sem tart szünetet, miközben
állandóan izeg-mozog. Az osztálytársait sokat bosszantja,
előszeretettel incselkedik, lökdösődik.
A „korral”
azonban ezek a tünetek eltűnnek, de néhány esetben csak tompulnak.
Vannak felnőttek, akik szinte sosem tudnak egyhelyben ülni, toporognak,
érzi a nyugtalanságát, és ilyenkor valami olyan elfoglaltságot keresnek,
ami megnyugtatja őket. Lehet az extrém sport, de hímzés, varrás is.
4. Figyelmet, ráfigyelést kikövetelő magatartás minden gyermeknél természetes jelenség, azonban a
figyelemzavarban szenvedő gyermek szinte „egy teljes embert kér és
követel” magának a nap 24 órájában, annak minden másodpillanatában.
Elvárja, hogy minden és mindenki körülötte legyen, teljesüljön a
kívánsága, és mindent ő irányíthasson. Ezt olyan mértékben megteszik,
hogy saját illetve társai épségét is veszélyeztethetik. Vannak
figyelemzavaros gyerekek, akik képesek gyengéden bánni időnként azokkal a
személyekkel, akik őt körülveszik, de vannak, akik még az ölelés
pillanata után közvetlenül megütik szüleiket.
Sajnos ebben a helyzetben számtalan szülő érzi magát „rossz szülőnek” hiszen nem tudja gyermeke kívánságát kielégíteni.
Amikor pedig bántást kapnak gyermeküktől, akkor pedig haragszanak rá,
ami miatt ismét bűntudatuk lesz, és elkezdik a kompenzálást, a
kívánságok teljesítését.
A nagyobb
gyerekek ezt a helyzetet tökéletesen értik, így akár zsarolhatják is
szüleiket, akik erejükön felül teljesítnek, de a gyereküktől ekkor sem
remélhetnek szeretetviszonzást. Éppen ezért nagyon fontos a szülőket –
tanárokat - megtanítani arra, hogy hogyan kell helyesen kezelni a
hiperaktív gyermekek követeléseit.
5. Iskolai nehézségek
ráadásul igen sokszor jelentkeznek. A magatartászavar miatt eleve az
osztályban problémát jelent a tanárnak és az osztálytársaknak. Nem ül az
órán, futkározik, vagy éppen beszél, „beszól” a tanároknak, diákoknak
emiatt beilleszkedési problémái lesznek. A tanulási képesség tekintetében lehetnek kiváló képességű gyerekek éppen úgy, mint tanulásban vagy értelmileg akadályozott. A
kiváló képességű gyereket szinte alig lehet látni tanulni, ezért
"érthetetlen" a tanár, szülő számára hogyan tud ennyit, amikor eddig azt
látták, hogy alig képes valamire is figyelni. Ugyanakkor pedig vannak területek, amelyekben szinte hihetetlenül ügyetlen.
Erős,
egészséges, de fogalma sincs melyik a jobb vagy a bal keze, így pl.
emiatt nem igazán lehet egy futball csapat tagja. Van, amiből többet
tud, a társainál pl. a szorzótáblát ismeri akár elsős korában, de komoly
problémát jelent neki a betűk alakítása, maga az írás kivitelezése.
Ilyenkor nagyon nehéz olyan osztályt találni, ahol kiváló képességeivel
haladhat tovább, ugyanakkor a más területeken meglévő elmaradását is
lehessen fejleszteni.
Főképpen akkor
van erre szükség, amikor egyértelműen kiderül, hogy van olvasási,
számolási problémája a gyermeknek, amelyet specifikus fejlődési
zavarként szakszerűen kell kezelni. Ezekben az esetekben beszélünk itt
diszlexiáról, diszgráfiáról, diszkalkuliáról. Valójában az intelligencia
teljesen normális, mindössze részképesség zavara van, melyet megfelelő
oktatási módszerekkel és nevelési körülményekkel kiválóan lehet kezelni.
Olyannyira, hogy ezeknek a gyereknek nagytöbbsége, mire gimnáziumba
megy – ha minden speciális fejlesztést időben megkaptak -, semmi jelét
nem fogja mutatni annak, hogy valamiféle problémája volt az olvasással,
írással.
Természetesen
az egyéni fejlődések és a körülmények sokfélék, így lehet, hogy
maradnak apróbb eltérések, de addigra ezt más módon képes a fiatal
kezelni, kompenzálni. (Nyilvánvalóan az értelmi fogyatékos
tanulók esetében nem beszélhetünk ilyen életútról, de ott a vezető tünet
az értelmi fogyatékosság és társprobléma a hiperaktivitás, ezért azt
kell mondjam, a hiperaktivitás kezelése sokkal inkább megoldott szakmai
szempontból.)
Azonban,
ha nem kapja meg a gyermek a testi-lelki-szellemi fejlődéséhez a
megfelelő körülményeket, megértő támogató hozzáállást, akkor komoly
problémákkal kell szembe nézni a szülőknek éppúgy, mint a tanároknak.
Az amúgy is labilis érzelmű gyermek bizony könnyen dühbe jön, ha valami
nem úgy történik, ahogy ő azt elgondolta, és amely miatt szintén újabb
atrocitások érik, és belekerül a „22-es csapdájába”. Ha nem kap időben
kiutat, támogatást, bizony könnyen képességei alatt fogják értékelni, és
ezzel komoly veszélybe kerülhet egy ilyen fiatal.
6. Koordinációs problémák is jelentkeznek ezeknél a gyerekeknél, pl. hosszas tanulási folyamat a cipőfűző megkötése. Maga a folyamatot is nehezen lehet lekövetni a figyelemzavar miatt, de a koordinációs problémák miatt a kivitelezés is problémás.
Az olló
használata is gondot okoz, a szétnyitás, a tartása, az erőkifejtése, a
papír tartása és annak megvágásának kivitelezése és végül a nyomkövetés,
vonalon vágás. (Ugye egy számunkra mindennapos tevékenység még
leírva is milyen bonyolult!) Vannak olyan gyerekek, akik a színezésnél
„nem látják” a vonalhatárokat, vagy az írásnál nem tartják be a
vonalhatárokat, margót, stb. Van olyan koordinációs nehézséggel küzdő
fiatal, aki viszont kiváló úszó, futó, hiszen ezek a problémák nem
érintik a nagymozgás izomzatának fejlődését.
7. Szociális beilleszkedésükkel bizony komoly problémák vannak, hiszen a társaik nem csak azért fogadják el nehezen, mert
problémát okoznak, azzal, hogy semmilyen szabályt nem szívesen tartanak
be, és szinte felhívás az ellenállásra számukra a „Nem szabad!” „Ne csináld!” "Hagyd abba!" felszólítások.
(Pl. szinte provokáló a magyar „porosz utas”, tekintélyelvű, utasítás
alapú nevelői kommunikáció a figyelemzavarban szenvedő gyermek számára.)
Sokszor tapasztalható, hogy a hiperaktív gyermek „zsarnokok” a társaikkal szemben, kötekedik, erejével kérkedik a gyengébbek előtt. Nem igazán agresszív akar lenni, hanem a figyelmet akarja elérni, éppen úgy ahogyan az ott a „menő”.
Az órákon gyakran bohóckodik, állandóan a „középpontban” akar lenni, és
ezzel bizony komoly türelemjáték a tanár és az osztály részéről, hogy
hogyan kezeljék ezt a társukat.
A
legnagyobb baj, hogy ezek a gyerekek éppúgy szeretetre, elfogadásra,
barátokra közösségi életre vágynak, mint a társaik, azonban így
képtelenség erre szert tenni. A figyelemzavarban szenvedő gyermeket meg kell érteni, hogy amikor éppen „agresszív”, akkor pontosan azért dühös, amiért bárki más lenne, csak éppen az előzmény nem látható, vagy érthető más számára, illetve a reakciója hevesebb a megszokottnál.
Pl. az nem
érthető a "laikus szülő" számára, hogy miért kell olyan hevesen
reagálni, lefeküdni a földre, vagy dobálni a játékokat, azért mert nem
kaphat meg egy szelet csokit ebéd előtt. Erre más gyerek nem így
reagálna, nyílván szomorú lenne, tenne egy-két célzást, vagy akár még
csúnyát is mondana, duzzogna egy picit, majd tudomásul véve a helyzetet
pillanatok alatt elfelejtve megy tovább. Ezért nehéz ez a helyzet,
amelyet kezelni kell, és nem lehet a fejünket a homokba dugni helyette,
vagy mást hibáztatni. A szüntelen
figyelem és foglalkozási igénnyel bizony keményen megnehezítik a
figyelemzavaros gyerekek a tanárok, szülők, testvérek mindennapjait.
Ezért fontos, hogy időben segítséget kaphassanak ezek a fiatalok és a
családjuk, a nevelők, hogy a megfelelő terápiákkal a fejlődés és a
helyzetek kezelése mielőbb sikeressé válhasson.
8. A szélsőséges érzelmi megnyilvánulások, gyors hangulati változások is jellemzőek a figyelemzavaros gyerekeknél. Óvodás korú gyermek olyan izgatott lehet egy bábelőadás miatt, hogy végül ott kell hagyni az előadást, mert olyan szinten kiabál, tapsol, örömében, hogy az az előadást zavarja. Előfordulhat, hogy megijed a sötétben és azért kell kihozni, és megint csak képtelenség lesz az előadást végignézni vele. A
kisiskolás korban pedig egy dolgozatírás előtt lehet nagyon feszült,
izgatott, és mire a dolgozatírásra sor kerülne oly mértékben elfárad,
hogy képtelen lesz elfogadható szinten teljesíteni. Így hamar
kialakul benne az az érzés, hogy „buta”, hogy „nem is ér annyit, mint
más ember”, azaz az önbecsülése bizony hamar és erőteljesen szenvedhet
csorbát, ha nem kap megfelelő segítő támogatást.
9. Sokszor azt lehet látni, hogy a figyelemzavaros kisiskolás olyan, mint valami „éretlen” "nagyra nőtt ovis", aki nem képes „felnőni". Valóban az emocionális éretlenség bizony igen gyakori jelenség. A frusztráció elviselésének nehézsége miatt hiába pl. 9 éves egy gyermek, frusztráció hatására akár 4-5 éves kisgyerekként is viselkedhet. Ez egy figyelemzavaros gyermek esetében „normális állapot”.
Sokkal könnyebb kezelni a helyzetet, ha azt a tényt elfogadjuk, hogy
emocionálisan 3-4 évvel is lehetnek éretlenebbek tényleges életkoruknál a
figyelemzavaros gyerekek. Azonban mégis gondot okozhat ez pl.
osztályközösségben, ahol egy ujját szopó, ovis magatartást mutató
gyermeket igen hamar kigúnyolnak, kiközösítenek, ami újabb problémát
vett fel. Nagyon fontos, hogy a figyelemzavaros gyermekek
megfelelő nevelési környezetben legyenek, és emocionális téren a
frusztrációtűréshez fejlesztésük ideje korán elkezdődjön.
10. A figyelemzavar tünetei, jellegzetességei az életkorral együtt változnak. Fokozatosan csökkennek, akár el is tűnhetnek, míg némelyek megmaradnak.
Azonban a tanulási nehézségek miatt a tanulmányi eredményei olyan
rosszak lehetnek, hogy emiatt később már nehezen tud valódi
képességeinek megfelelő életpályát befutni, vagy csak sokára jut el pl.
akár az érettségiig. Hasonlóan problémát jelent a magatartászavar, amely
miatt a kirekesztés veszélyével kiszolgáltatottá válik, és könnyen az
antiszociális elveket valló csoportok hatása alá kerülhet.
Általában
serdülőkorra sok probléma enyhül, megszűnik, de a megszenvedett évek,
a rossz élmények nem múlnak el nyomtalanul, sőt néha egy életen át
cipelhetik az érzékenyebb emberek. Ezért igen fontos a mielőbbi probléma felismerés és a minél kisebb korban elkezdett szakszerű kezelés, fejlesztés.
Azonban van még egy fontos szempont, amelyre igen kevesen gondolnak. Mégpedig a család terápia! Ugyanis a gyermekek szülei éppolyan keveset tudnak erről a problémáról, mint a tanárok, akik ugyan pedagógusok, de nem, vagy csak keveset hallottak erről az eltérő magatartásformáról.
Éppen ezért a tanácsadási gyakorlatom alapvető része a családlátogatás és a családtagok bevonása a fejlesztőmunkába.
Ugyanis amíg az apa elvárja az anyától, hogy nevelje meg a gyereket, de
ő megenged bizonyos dolgokat, nem várható komoly javulás, de a
nagymamai "kényeztetés" esetén sem.
Fontos
megjegyeznem, hogy az eddig leírt jellegzetességek nem minden
gyermeknél így és ebben a formában van jelen, és főleg nem mind
egyszerre, hanem csak valamely és valamely mértékben.
A figyelemzavaros gyerekek is éppúgy egyediek, különlegesek, mint mi mind valamennyien.
Éppen ezért, amennyiben egy gyermeknél felmerül a figyelemzavar
gyanuja, fontos annak okát, természetét tisztázni. Így a leghelyesebb
eljárás, ha elviszik a gyermeket a Tanulási Képességet Vizsgáló és Rehabilitációs Szakértői Bizottsághoz, vagy az illetékes Nevelési Tanácsadóba, ahol szakemberek fogják megvizsgálni és elmondani a szülőknek, hogy mit tapasztaltak, és ennek alapján milyen fejlesztési lehetőségeket tudnak ajánlani.
Érdemesnek tartom mindezek mellett Paul H. Wender: A Hiperaktív gyermek, serdülő és felnőtt, figyelemzavar egy egész életen át
című könyvét elolvasni. Igen olvasmányosan és nagyon szakszerűen
mutatja be a gyermekpszichiáter mindazt, amit a figyelemzavarban
szenvedő gyermekről, a fejlődéséről és a kezelési lehetőségekről érdemes
és kell tudni.
Most egyetlen részt emelek ki, azt ami szerintem a személyiségfejlesztés legfontosabb eszköztára: a jutalmazás büntetés kérdését. (Nevelési tanácsadásom egyik sarkalatos kérdése szinte minden alkalommal ez a téma.)
A
figyelemzavaros gyermek esetében különösen – alapjában minden embernek -
fontos a világos és tiszta szabályrendszer felállítása és következetes
végig vitele. Szögezzük le az elején a jutalmazás nem simogatást jelent (csak) és a büntetés nem ennek ellentéte, az ütés.
A jutalmazás olyasmit jelent, amit a gyerek szeret, és egyszerűen a büntetés meg az, amit nem szeret.
Tehát megsimogathatjuk, megpuszilhatjuk, mert jutalmazunk, és
büntethetjük azzal, hogy beküldjük a szobájába, amíg egy pár dolgot el
nem végez (elpakolja a könyveit, megmossa az arcát, stb.)
Alapszabály – és nem csak figyelemzavarban szenvedő gyermeknél -, hogy azonnal jutalmazunk vagy büntetünk. Valamint egyszer szabad csak felszólítani, de egyúttal a következményt is kilátásba kell helyezni. Azonban a következő pillanatban már szinte „szó nélkül” kell a következménynek megtörténnie, ha nem tesz eleget a kérésnek a gyermek. Azaz döntési helyzetbe kell hozni, és, ha az ellenállás marad, akkor meg kell tenni azt akkor és ott, amit kilátásba helyeztünk. Valamint a büntetésnek és a jutalmazásnak is szinkronban kell lenni annak értékével, amit éppen megerősíteni vagy éppen tiltani akarunk.
(Pl. ne adjuk pénzt, azért mert levitte a szemetet a gyermek, és ne
büntessük szobafogsággal azért, mert nem vitte le a szemetet.)
Elmesélek egy történetet, ami a csoportomban lévő hiperaktív gyermekkel történt meg a jutalmazás büntetés kapcsán.
Számolás-mérés foglalkozás
volt, és minden gyermek kapott számoló pálcákat, kiskacsákat, halakat
az asztalára. Egy lapra előrajzoltam egy kék tavacskát és mellé egy szép
nádast, zöld rétet. Az volt az első feladat, hogy a rétre tegyenek 3
kiskacsát.
A hiperaktív-figyelemzavaros kisfiút hívjuk most Dávidnak,
értelmileg akadályozott 2. csoportos, kedves, mosolygós, izgő-mozgó, de
sokat dacol, és ha lehet, mindig mást csinál, mint amit éppen kellene.
Dávid most is remekül játszott a kacsákkal,
bábozott velük, beszélgetett és fogalma sem volt hol tartunk. Odamentem
hozzá, és kértem, hogy amíg megnézem a többiek munkáját ő is tegye oda a kacsákat, ő lesz az utolsó, akit majd megnézek. Ehhez a mondathoz azonban csak úgy
tudtam felvenni a szemkontaktust, hogy közöltem vele, hogy mivel
szeretnék neki valamit mondani, elkérem addig a kacsákat a kezéből. Meg kellett várnom, míg megkaptam – még háromszor ide-oda rakta -, majd utána kértem, hogy nézzen rám, és csak ezután mondtam el, hogy mit kérek tőle, és a feladatot is megismételtem. Majd megkértem, hogy ő is mondja el, hogy most mi a dolga és mi fog történni.
Ekkor már "keze
lába járt", rugdosta a padot és a „szemével kiszedte” volna már a
kezemből a kacsákat, szinte nem is tudott már másra figyelni, csak arra,
hogy mikor kapja vissza a kacsákat. Ez a művelet legalább 3 percig tartott, a gyerekfelügyelők a csoportomban addig a többi gyermekkel foglalkoztak. (Ezért is írtam korábban, hogy a körülményeket is meg kell teremteni a neveléshez-oktatáshoz!)
Mindenki jól megoldotta a feladatot, végül visszatértem Dávidhoz, aki ez idő alatt sem oldotta
meg a feladatot, és kihívóan nézett rám, hogy „na most mi lesz?”. (A
kollégákat kifejezetten kértem, hogy csak bíztassák, hogy ügyes,
csinálja, de valójában ne időzzenek nála, és ne segítsenek.) Csak annyit
mondtam „rendben Dávid, látom, hogy nem tetted meg, amire kértelek”.
Majd közös értékelés következett és felírtam a táblára a neveket és mindenki neve mellé, aki jól dolgozott egy-egy mosolygós fejecskét rajzoltam. Dávidhoz értem, és megkérdeztem, hogy szerinte milyen fejecskét rajzoljak neki. Azt mondta, mosolygóst.
Elnevettük magunkat, hogy bizony ő egy kedves mosolygós gyerek, de most
nem őt rajzoljuk le, hanem jutalomból rajzolunk annak, aki ügyesen
megoldotta a feladatot.
Dávid lehajtotta a fejét és azt mondta, hogy ő nem ügyes.
És akkor azt mondtam neki, hogy most tényleg nem volt olyan ügyes, mint
amilyen valójában, ezért most egy szomorú fejecskét rajzolok fel a
táblára, és nem azért mert nem ügyes, hanem mert nem csinálta meg azt,
amit kértem, pedig okos fiúként képes lenne rá. Hozzá tettem, hogy ha
most még a 3 kacsát odateszi a rétre, akkor letörlöm a tábláról és neki
is mosolygóst fogok rajzolni. Dávid nem csinálta meg, így haladtunk
tovább.
Dávid a második feladatnál sokkal jobban igyekezett és így nem szerzett több szomorú fejecskét aznap.
Boldog volt, amikor más is kapott szomorú fejecskét, ilyenkor azt
mondtam, hogy hiába örül neki, az ő sorából nem tűnik el ettől még a
szomorú, tehát a „büntetést” akkor is kapott, amikor másokat gúnyolt, de
valójában pont annyit, amennyit érdemelt.
A táblán lévő
értékelést mindig fenn szoktam hagyni másnapig, hogy a szülők is lássák,
ha jönnek a gyerekekért, meg a délutános kolléga is és persze másnap is
használhassam ismétléskor. A pakolás után, a szünetben Dávid oda állt a tábla elé és azt mondta. „Nem baj, hogy van egy szomorú, de holnap már, ha újat rajzolsz, akkor ezt letörlöd?” Mondtam, neki, igen, holnap új nap lesz, ezért új rajz is készül. Nagyon megnyugodott és saját maga mutatta meg az anyukájának
a táblát, hogy milyen ügyes volt, de azt is hozzá tette, hogy holnap új
rajzok lesznek, és akkor neki már csak mosolygósai lesznek.
Tehát úgy jutalmaztam, hogy értette, hogy mi miért fog történni,
megértette milyen jutalmat kapnak a többiek, és tisztában volt vele,
hogy ő mit érdemel. Mivel megkapta a pontosan neki járó büntetést, és
tudta, hogy nem csinálta meg a feladatot, az önérzete nem engedte, hogy megcsinálja pótlólag. Viszont utána ügyelt arra, hogy ne maradjon le, és küzdött azért, hogy figyeljen. A végén pedig a közös jutalmazásban éppen úgy részesült, mint mindenki, így a végére egyenértékűvé vált a többiekkel. Bebiztosította magát azzal, hogy a büntetés csak mostanra szólt, és megnyugodott, hogy van javítási lehetősége. Érvényesült az „itt és most” elve, a döntési helyzetbe hozása és az értékarányos jutalmazás-büntetés is.
Nagyon
fontosnak tartom, hogy ezekkel a különleges gyerekekkel az általános
iskolában is gyógypedagógiai korrekciós szemlélettel közelítsenek a
pedagógus kollégáim, mert borzasztó sok múlik azok, hogy egy gyermekkel
fejlődésének mely szakaszában kik és hogyan bánnak vele.
Ehhez azonban fontos lenne
a tanároknak megfelelő ön- és tárismerettel rendelkezniük,
kommunikációs, konfliktuskezelési és gyógypedagógia ismeretekkel együtt,
amelyhez készítettünk egy tréningprogramot. Már közel 60 pedagógus megismerte, de szeretnénk, ha többen részt vennének ebben a programban.
Nem könnyű a magatartászavaros, figyelemzavaros gyerekeket felismerni és a megfelelő módon kezelni, ezért is örültem annak, amikor meghívást kaptam a TUDÁS FM rádióba egy kerekasztal beszélgetésre. 2011. november 8-án Sütő Csaba a „Különlegesekért Alapítvány” szakmai vezetőjével és Ábel Anita színművésszel voltam Kovács Fruzsina, a TUDÁS FM riporterének vendége.
Beszélgettünk arról, hogy milyen nehézségekkel kell szembe néznie a szülőknek akkor, ha a gyermekük egy kicsit más, „különleges”. Nagy örömmel hallgattam, hogy Csabáék is az alapítványnál a gyermek, iskolás, fiatal teljes személyiségével foglalkoznak, drámapedagógiai eszközök éppen úgy beletartoznak a repertoárjukba, mint a különféle mozgásterápia. Egyetértettünk abban is, hogy a pedagógusoknak többet kellene tudniuk a "különleges" gyerekek megfelelő kezeléséről, hogy sikeresebbek legyenek az iskolában eltöltött hétköznapok is.
„Nem
tudtam, mit rejt számomra a jövő. Heteken át a harag és keserűség
kínozott, s arra következett a lankadtság. Voltál-e valaha tengeren sűrű
ködben, midőn úgy tetszett neked, mintha az a majdnem kézzel fogható
szürke sötétség körülzárna, amikor a nehéz, nagy hajó nyugtalanul és
izgatottan tapogatja útját a part felé a mérővel, te pedig dobogó
szívvel várod, hogy mi fog történni? Olyan voltam..., mint az a hajó,
azzal a különbséggel, hogy rajtam nem volt iránytű, sem hangjelző, s nem
tudtam mennyire van még part.”
#1 Dr.BauerBela
