Üt, ver, tör, zúz – az agresszív gyerek
Az
agresszív gyereket nagyon nehéz jól kezelni. Dühöngés közben nem ér el
hozzá az intő szó. Ha egyáltalán szóhoz jutunk mellette.
Ranschburg Jenő
szerint agresszió mindig volt és mindig is lesz a gyerekcsoportokban. A
gyerekek (főleg a fiúk) már nagycsoportos óvodásként össze-összemérik
erejüket, óhatatlanul elkezdik felállítani a közösségen belüli rangsort,
hogy utána ismét békességben folyjon tovább az élet. Az ilyen kisebb
harcokat nem kell mindenáron megszüntetni (nem is lehet), arra azonban
figyelni kell, hogy a rangsorképző agresszió kulturált mederben
maradjon.
Ettől eltérő jelenség, ha egy gyerek minden vélt vagy valós, kisebb-nagyobb sérelemre agresszív választ ad. Az is, ha a gyerekek kipécéznek valakit, és „rászállnak”. Ezekben az esetekben a gyerekek, a közösség és önmagunk védelmében is tennünk kell valamit. De mégis mit?
A jutalmazott agresszió hatása
A pszichológia-pedagógia történetének volt egy korszaka, amelyben úgy vélték, hogy az agresszió a felgyülemlett feszültség „kirobbanása”, ezért a gőzt időnként ki kell engedni, hogy utána újra megfelelően tudjunk működni. Ebből a feltevésből fakadt az a (téves) következtetés, hogy az agresszív gyereknek jót tesz, ha verekedős, háborús filmeket néz, ilyen számítógépes játékokat játszik, vagy ha kifejezetten agresszivitásra késztetik: adja ki a dühét, kiabáljon, vagy püföljön egy párnát. A kutatások azonban ezt az elméletet nem igazolták. Voltak kísérletek, amelyek ugyan azt mutatták, hogy csökken bennünk a feszültség, ha megtoroljuk a bennünket ért sérelmet, azonban, ha a környezet jóváhagyja, sőt jutalmazza az agresszív viselkedést, az általában fokozza a későbbi agresszív megnyilvánulásokat.
De térjünk vissza a mindennapi életbe! Létezhet egyáltalán olyan helyzet, amikor szülőként vagy pedagógusként jutalmaznánk az agressziót? Létezhet. Ha egy kislányról derül ki, hogy verekedős, a szülei többnyire teljesen nyíltan és őszintén elítélik a viselkedését. De ha fiúról van szó, könnyen lehet, hogy megdorgálják, de lelkük mélyén büszkék rá, hogy belevaló a gyerekük, aki nem hagyja magát. Ezt a rejtett, csak a metakommunikáció szintjén megjelenő elismerést a gyerek persze megérzi. (Lányoknál inkább a verbális agressziót erősíti meg a környezet ezen a módon.)
A másik fajta közvetett jutalmazási mód az, amikor a gyerek rájön, hogy ha eleget balhézik, megkapja, amit szeretne. Ha veszekszik, tör-zúz, vagy ha önmaga felé fordítja az agressziót, és a falba veri a fejét, végül úgyis ő győz – így egyre gyakrabban alkalmazza ezt a módszert.
A jutalmazás tehát valójában nem segít abban, hogy a gyerek „kiengedve a gőzt” békésen élje mindennapjait. Az agresszió támogatása inkább fokozza az agresszív viselkedés megjelenésének esélyét.
A büntetett agresszió hatása
Ahogy az agresszív viselkedés támogatása, úgy a büntetése is csak látszólag jó döntés. Ugyan kísérletek igazolták, hogy az a viselkedéstípus, amiért a gyerek következetesen büntetést kap, ritkábban jelenik meg (mert fél a következményektől), a kutatásokból kiderül, hogy az agresszív viselkedésért enyhén büntetett gyerek még agresszívebb lesz, mint előtte, mert a büntetés nem kelt benne komoly félelmet, viszont fokozza a frusztráltságát, dühössé teszi. Azok a gyerekek pedig, akik komoly büntetést kaptak nemkívánatos viselkedésükért, ritkábban voltak agresszívak nyíltan, hiszen féltek a további büntetéstől, viszont az agresszió sokszor tört náluk a felszínre szimbolikus formában: játék során vagy éppen valamilyen szokatlan, furcsa viselkedés képében. A súlyos büntetések megtörhetik az egészséges személyiségfejlődést, és kóros irányba tolhatják.
A büntetés másik hátrányos hatása, hogy többnyire csak addig hat, amíg a gyerek tudja, hogy figyelik, vagy tudja, hogy kitudódhat, amit csinál. Ha nincs mitől félnie, akkor felszabadul a gátlás alól. A kiserdő szélén kínozhatja a macskát, összefirkálhatja a liftajtót, rajzszöget csempészhet a tanár székére, a csúszda mögött elveheti a kisebbek homokozóvödrét. A belső értékrend nem változik, a gyerek viselkedése továbbra is kívülről szabályozott.
A jó modell
A fent említett kísérletekben nemcsak az enyhe, illetve a komoly büntetés hatását vizsgálták, hanem azt is, hogy milyen mértékű agresszió jellemzi azt a gyereket, akit nem vagy csak ritkán büntetnek az agresszív viselkedés miatt. Kiderült, hogy voltak agresszív megnyilvánulásaik, de korántsem annyi, mint azoknak, akik enyhe büntetést kaptak. Az ok az, hogy akit nem büntetnek (gyakran), abban nem marad tüske, ami feszültséget kelt, ezért aztán nincs az agressziónak üzemanyaga. Ráadásul, mivel nem kell félniük a megtorlástól, ezek a gyerekek a mindennapi élet elkerülhetetlen frusztrációira azonnal reagálhatnak: lehetnek ott és akkor dühösek, haragosak, és a probléma megértésében vagy feldolgozásában számíthatnak szüleik segítségére. Egyben megfelelő modellt is kaphatnak, hogy hogyan kezeljék a feszültségüket.
Goodenough szerint a szülő önuralma a legjobb garancia a gyermek önuralmára. Ha a gyerek rendszeresen azt látja, hogy a számára fontos felnőttek higgadtan kezelik a nehézségeket, nem esnek kétségbe, és nem lesznek dühösek, akkor ők maguk is hasonlóan fognak viselkedni kritikus helyzetekben. Ha a szülő frusztráció hatására dühöng, másokat hibáztat, tör-zúz vagy üt, akkor a gyerek is ezt a modellt veszi át, hiszen nem áll más minta a rendelkezésére. Szomorú tény, hogy ezek a gyerekek az éles konfliktushelyzetekben érzik elemükben magukat, hiszen ez számukra az ismerős, az otthonos. Szeretnek verekedni, veszekedni, hisz ebben van gyakorlatuk. Hazai pályán pedig elég nehéz hatni rájuk.
Hormonbomba
Vannak gyerekek (és felnőttek is), akik egyáltalán nem tűrik a frusztrációt. Akár szándékosan, akár véletlenül bántja meg őket valaki, ugranak, hogy megtorolják. Valójában ilyenkor az agyat elárasztó stresszhormon gátolja a gondolkodást, nem hagy lehetőséget a helyzet objektív megítélésére, csak kiadja az ősi parancsot: „Üss vagy fuss!” A stresszhormonra való túlérzékenység csecsemőkorban alakul ki, többnyire azoknál jelenik meg, akiket a korai időszakban sokat hagytak sírni, és akiket sokat hagytak egyedül. Vizsgálatok alapján az ilyen gyerekeknek és felnőtteknek az átlagnál fejletlenebb a homloklebenyük, amely a viselkedés tervezéséért, a társadalmi gátlásokért és a problémamegoldó képességért is felelős. Ebben a helyzetben stressz hatására értelmezés és problémamegoldás helyett egyszerűbb, ősibb reakció jelenik meg: az agresszió.
Ettől eltérő jelenség, ha egy gyerek minden vélt vagy valós, kisebb-nagyobb sérelemre agresszív választ ad. Az is, ha a gyerekek kipécéznek valakit, és „rászállnak”. Ezekben az esetekben a gyerekek, a közösség és önmagunk védelmében is tennünk kell valamit. De mégis mit?
A jutalmazott agresszió hatása
A pszichológia-pedagógia történetének volt egy korszaka, amelyben úgy vélték, hogy az agresszió a felgyülemlett feszültség „kirobbanása”, ezért a gőzt időnként ki kell engedni, hogy utána újra megfelelően tudjunk működni. Ebből a feltevésből fakadt az a (téves) következtetés, hogy az agresszív gyereknek jót tesz, ha verekedős, háborús filmeket néz, ilyen számítógépes játékokat játszik, vagy ha kifejezetten agresszivitásra késztetik: adja ki a dühét, kiabáljon, vagy püföljön egy párnát. A kutatások azonban ezt az elméletet nem igazolták. Voltak kísérletek, amelyek ugyan azt mutatták, hogy csökken bennünk a feszültség, ha megtoroljuk a bennünket ért sérelmet, azonban, ha a környezet jóváhagyja, sőt jutalmazza az agresszív viselkedést, az általában fokozza a későbbi agresszív megnyilvánulásokat.
De térjünk vissza a mindennapi életbe! Létezhet egyáltalán olyan helyzet, amikor szülőként vagy pedagógusként jutalmaznánk az agressziót? Létezhet. Ha egy kislányról derül ki, hogy verekedős, a szülei többnyire teljesen nyíltan és őszintén elítélik a viselkedését. De ha fiúról van szó, könnyen lehet, hogy megdorgálják, de lelkük mélyén büszkék rá, hogy belevaló a gyerekük, aki nem hagyja magát. Ezt a rejtett, csak a metakommunikáció szintjén megjelenő elismerést a gyerek persze megérzi. (Lányoknál inkább a verbális agressziót erősíti meg a környezet ezen a módon.)
A másik fajta közvetett jutalmazási mód az, amikor a gyerek rájön, hogy ha eleget balhézik, megkapja, amit szeretne. Ha veszekszik, tör-zúz, vagy ha önmaga felé fordítja az agressziót, és a falba veri a fejét, végül úgyis ő győz – így egyre gyakrabban alkalmazza ezt a módszert.
A jutalmazás tehát valójában nem segít abban, hogy a gyerek „kiengedve a gőzt” békésen élje mindennapjait. Az agresszió támogatása inkább fokozza az agresszív viselkedés megjelenésének esélyét.
A büntetett agresszió hatása
Ahogy az agresszív viselkedés támogatása, úgy a büntetése is csak látszólag jó döntés. Ugyan kísérletek igazolták, hogy az a viselkedéstípus, amiért a gyerek következetesen büntetést kap, ritkábban jelenik meg (mert fél a következményektől), a kutatásokból kiderül, hogy az agresszív viselkedésért enyhén büntetett gyerek még agresszívebb lesz, mint előtte, mert a büntetés nem kelt benne komoly félelmet, viszont fokozza a frusztráltságát, dühössé teszi. Azok a gyerekek pedig, akik komoly büntetést kaptak nemkívánatos viselkedésükért, ritkábban voltak agresszívak nyíltan, hiszen féltek a további büntetéstől, viszont az agresszió sokszor tört náluk a felszínre szimbolikus formában: játék során vagy éppen valamilyen szokatlan, furcsa viselkedés képében. A súlyos büntetések megtörhetik az egészséges személyiségfejlődést, és kóros irányba tolhatják.
A büntetés másik hátrányos hatása, hogy többnyire csak addig hat, amíg a gyerek tudja, hogy figyelik, vagy tudja, hogy kitudódhat, amit csinál. Ha nincs mitől félnie, akkor felszabadul a gátlás alól. A kiserdő szélén kínozhatja a macskát, összefirkálhatja a liftajtót, rajzszöget csempészhet a tanár székére, a csúszda mögött elveheti a kisebbek homokozóvödrét. A belső értékrend nem változik, a gyerek viselkedése továbbra is kívülről szabályozott.
A jó modell
A fent említett kísérletekben nemcsak az enyhe, illetve a komoly büntetés hatását vizsgálták, hanem azt is, hogy milyen mértékű agresszió jellemzi azt a gyereket, akit nem vagy csak ritkán büntetnek az agresszív viselkedés miatt. Kiderült, hogy voltak agresszív megnyilvánulásaik, de korántsem annyi, mint azoknak, akik enyhe büntetést kaptak. Az ok az, hogy akit nem büntetnek (gyakran), abban nem marad tüske, ami feszültséget kelt, ezért aztán nincs az agressziónak üzemanyaga. Ráadásul, mivel nem kell félniük a megtorlástól, ezek a gyerekek a mindennapi élet elkerülhetetlen frusztrációira azonnal reagálhatnak: lehetnek ott és akkor dühösek, haragosak, és a probléma megértésében vagy feldolgozásában számíthatnak szüleik segítségére. Egyben megfelelő modellt is kaphatnak, hogy hogyan kezeljék a feszültségüket.
Goodenough szerint a szülő önuralma a legjobb garancia a gyermek önuralmára. Ha a gyerek rendszeresen azt látja, hogy a számára fontos felnőttek higgadtan kezelik a nehézségeket, nem esnek kétségbe, és nem lesznek dühösek, akkor ők maguk is hasonlóan fognak viselkedni kritikus helyzetekben. Ha a szülő frusztráció hatására dühöng, másokat hibáztat, tör-zúz vagy üt, akkor a gyerek is ezt a modellt veszi át, hiszen nem áll más minta a rendelkezésére. Szomorú tény, hogy ezek a gyerekek az éles konfliktushelyzetekben érzik elemükben magukat, hiszen ez számukra az ismerős, az otthonos. Szeretnek verekedni, veszekedni, hisz ebben van gyakorlatuk. Hazai pályán pedig elég nehéz hatni rájuk.
Hormonbomba
Vannak gyerekek (és felnőttek is), akik egyáltalán nem tűrik a frusztrációt. Akár szándékosan, akár véletlenül bántja meg őket valaki, ugranak, hogy megtorolják. Valójában ilyenkor az agyat elárasztó stresszhormon gátolja a gondolkodást, nem hagy lehetőséget a helyzet objektív megítélésére, csak kiadja az ősi parancsot: „Üss vagy fuss!” A stresszhormonra való túlérzékenység csecsemőkorban alakul ki, többnyire azoknál jelenik meg, akiket a korai időszakban sokat hagytak sírni, és akiket sokat hagytak egyedül. Vizsgálatok alapján az ilyen gyerekeknek és felnőtteknek az átlagnál fejletlenebb a homloklebenyük, amely a viselkedés tervezéséért, a társadalmi gátlásokért és a problémamegoldó képességért is felelős. Ebben a helyzetben stressz hatására értelmezés és problémamegoldás helyett egyszerűbb, ősibb reakció jelenik meg: az agresszió.
Hogyan segítsünk a gyereknek az óvodában?
- Dühöngés közben a gyerek nem képes a kifinomult gondolkodásra:
„hegyi beszéd” helyett szorítkozzunk határozott, rövid utasításokra, ne
féljünk fizikailag is jelezni a határokat: fogjuk meg a kezét, nézzünk a
szemébe, vagy tereljük ki másik helyiségbe!
- Éles helyzetben ne firtassuk, hogy „ki kezdte”! Elsődleges cél a
dühöngés, verekedés leállítása. Amikor már minden békés, akkor beszéljük
meg a felekkel az esetet!
- Ne ragaszkodjunk a bocsánatkéréshez, csak javasoljuk! Ha a gyerek
dühe elmúlt, és felfogta, hogy jogtalanul tett kárt valakiben/valamiben,
úgyis bocsánatot fog kérni. Ha még mindig jogosnak érzi a dühét, és
ennek ellenére bocsánatot kell kérnie, csak a frusztrációját növeljük,
ráadásul képmutatásra tanítjuk.
- Játsszunk olyan drámajátékokat, amelyek során megtanulnak a gyerekek agresszió nélkül, asszertív módon kommunikálni!
Hogyan segítsünk a szülőknek?
- Osszuk meg a fenti tanácsokat velük is!
- Javasoljuk az agresszív gyerek szüleinek, hogy írassák be őt
sportolni! A keleti harcművészetek által képviselt filozófia (önuralom,
magunk és mások tisztelete, csapatszellem) például segíthet csökkenteni
az agresszív megnyilvánulásokat, és az agressziót elfogadható mederbe
terelni.
- Éreztessük velük beszélgetéseink során, hogy nem az esetleges
nevelési hibáikra szeretnénk rávilágítani, hanem együttműködnénk a
változásban!
- Ha kóros folyamatokat, jeleket látunk, kérjünk segítséget az óvodapszichológustól!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése