Ne csak este meséljetek!
A mese nyelve alkalmas arra, hogy egy gyerek
szembenézzen azokkal a problémákkal, amelyeket hiába próbálunk neki
elmagyarázni. A kisgyermek nyelve a szimbólum. A mese gyakorlatilag egy
megküzdési stratégia, amit a gyerek megtanulhat használni.
Amikor a gyermek egy őt ért sérelmet, traumát nem tud vagy nem szeretne közölni szavakkal, lehetősége van ezt a szimbólumok nyelvén megfogalmazni, újra átélni, megbirkózni vele, ezáltal feldolgozni. De ugyanígy az örömöt is át tudja élni legalább annyiszor, ahányszor újramesélteti a szülővel ugyanazt a történetet. Ezért is fontos mindannyiszor ugyanazt a történetet újra elmesélni, mert ez fogja segíteni a feszültség levezetését.
Szerintem már újszülött kortól lehet mesélni egy gyereknek, persze akkor még nem a könyv maga, hanem az élőszó lesz a varázs (megjegyzem: az élőszóban történő mesélés később is rendkívüli varázserővel bír, mert a mese ott születik a gyermek szeme láttára, füle hallatára).
Aztán az egészen kicsi, 1-2 éves gyerekek imádják az olyan mesét, ami róluk szól. Ezek az ún. énközlő mesék: szeretik hallgatni, mi történt velük (azaz valójában nem is vele, hanem „Zsuzsival”) aznap, milyen kalamajkába keveredtek. Nem szükséges a dramaturgiailag jól felépített történet, bőven elég, ha a gyerek saját kis életéből ragadunk ki néhány eseményt. A fejből történő mesélés pont olyan, mint az éneklés. Nem baj, ha hamisan énekelünk, de énekeljünk a gyereknek. Személy szerint a képeskönyveket kevésbé szeretem, mert részben blokkolja a belső képalkotást, de tudom, ma már alig kapni illusztráció nélküli mesekönyveket. Ilyenkor érdemes a képet a mesélés végén megmutatnunk.
Óvodás korban elérkezünk a népmesék világához.
A népmeséket gyakran éri kritika a tekintetben, hogy elavultak. Pedig egyáltalán nem fontos, hogy a mesék tartalmi környezete nem tükrözi a mai valóságunkat, hiszen egyébként is a belső világunk történéseit írják le. És mivel ezek a gyermeklélektani problémák (testvérféltékenység, dackorszak, szeparációs szorongás stb.) életkorilag mindenhol nagyon hasonlóak a világon, sok esetben a mesék által kínált problémamegoldások nem is függnek az adott kultúrától.
A mese egyszerűen azt sugallja a gyermeknek, hogy az életben vannak nehézségek, amelyeket úgy tudunk leküzdeni, ha harcolunk ellenük. Ez a küzdelem az emberi élet része, és ha igazán kitartók leszünk, végül győztesen kerülünk ki, és elnyerjük jutalmunkat. Ezért például a gonosz figuráknak is vannak pozitívumaik, hiszen az óriás erős, a boszorkánynak varázsereje van, de végül elnyerik büntetésüket, és az igazi erkölcsi felemelkedést az jelenti, hogy a mese révén belátjuk: a gonoszok cselekedetei sem a képzelet világában, s éppúgy a valódi életben sem kifizetődők.
Mikor mit meséljünk?
A legkisebbek imádják a formula- vagy más néven láncmeséket, ilyen például a Kóró és a kismadár és a Pityke és a kökény. A láncmese ugyanis remekül tükrözi a kisgyermekkori gondolkodást
Ezt követően elővehetjük az állatmeséket, melyben állatok a szereplők, akik az emberrel egyenrangú módon beszélnek és cselekszenek, anélkül, hogy a csoda képzetét keltenék. Ez segít a gyermekeknek a távolításban, így könnyebben fel tudnak dolgozni nehézségeket. Az állatmesék azt a működést mutatják be, amely nem jó egy közösségnek, éppen ezért nem is mindig végződnek jól. Különösen jól használható az állatmese olyan gyerek esetében, ahol jelen van az agresszió. Ugyanakkor az állatmese azt is megmutatja, hogy vagy küzdesz és bátran beleállsz a konfliktusba, vagy szétmarcangolnak a többiek.
A varázsmesék vagy más néven tündérmesék a gyerekek rejtett tartalékait nyitják meg és ezen keresztül elvezetik őket a belső erőforrásaikhoz.
A legendamesék a világ és az ember keletkezésének magyarázatáról szólnak, ugyanakkor azt sugallják, hogyan lehet elfogadni valakit olyannak, amilyen.
A novellamesék (ilyen az összes okos lány mese) az intuitív gondolkodást tanítják újra, melyek az áthangolt gondolkodással segítenek a gyerekeknek.
Az ostoba ördög mesék azt mutatják meg, hogyan kell a démonjainkkal megküzdenünk. Egy gyerek esetében pedig: hogyan kell másképpen kommunikálnia, stratégiát váltania ahhoz, hogy hatékonyabban tudjon működni.
A falucsúfoló mesék segítenek az agresszió levezetésében, az előítéleteink felülírásában (pl.: Rátóti csikótojás).
A tréfás mesék a rosszul működő élethelyzeteket mutatják meg.
A hazugságmesékben (nagyot mondó mese) nem a normális kerékvágás jelenik meg, a realitást elveszítjük és új valóságot konstruálunk.
Boldizsár Ildikó után szabadon: nincsen olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja. A mese mintázata pedig megfeleltethető a gyermek mintázatának, és ha az nem megfelelően működik, segít újraírni azt.
Mesélni réges-régen nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek meséltek, így nincsen életkori határ atekintetben, hogy hány éves korig kompatibilisek a népmesék.
És végezetül néhány gyakorlati szempont:
Amikor a gyermek egy őt ért sérelmet, traumát nem tud vagy nem szeretne közölni szavakkal, lehetősége van ezt a szimbólumok nyelvén megfogalmazni, újra átélni, megbirkózni vele, ezáltal feldolgozni. De ugyanígy az örömöt is át tudja élni legalább annyiszor, ahányszor újramesélteti a szülővel ugyanazt a történetet. Ezért is fontos mindannyiszor ugyanazt a történetet újra elmesélni, mert ez fogja segíteni a feszültség levezetését.
Szerintem már újszülött kortól lehet mesélni egy gyereknek, persze akkor még nem a könyv maga, hanem az élőszó lesz a varázs (megjegyzem: az élőszóban történő mesélés később is rendkívüli varázserővel bír, mert a mese ott születik a gyermek szeme láttára, füle hallatára).
Aztán az egészen kicsi, 1-2 éves gyerekek imádják az olyan mesét, ami róluk szól. Ezek az ún. énközlő mesék: szeretik hallgatni, mi történt velük (azaz valójában nem is vele, hanem „Zsuzsival”) aznap, milyen kalamajkába keveredtek. Nem szükséges a dramaturgiailag jól felépített történet, bőven elég, ha a gyerek saját kis életéből ragadunk ki néhány eseményt. A fejből történő mesélés pont olyan, mint az éneklés. Nem baj, ha hamisan énekelünk, de énekeljünk a gyereknek. Személy szerint a képeskönyveket kevésbé szeretem, mert részben blokkolja a belső képalkotást, de tudom, ma már alig kapni illusztráció nélküli mesekönyveket. Ilyenkor érdemes a képet a mesélés végén megmutatnunk.
Óvodás korban elérkezünk a népmesék világához.
A népmeséket gyakran éri kritika a tekintetben, hogy elavultak. Pedig egyáltalán nem fontos, hogy a mesék tartalmi környezete nem tükrözi a mai valóságunkat, hiszen egyébként is a belső világunk történéseit írják le. És mivel ezek a gyermeklélektani problémák (testvérféltékenység, dackorszak, szeparációs szorongás stb.) életkorilag mindenhol nagyon hasonlóak a világon, sok esetben a mesék által kínált problémamegoldások nem is függnek az adott kultúrától.
A mese egyszerűen azt sugallja a gyermeknek, hogy az életben vannak nehézségek, amelyeket úgy tudunk leküzdeni, ha harcolunk ellenük. Ez a küzdelem az emberi élet része, és ha igazán kitartók leszünk, végül győztesen kerülünk ki, és elnyerjük jutalmunkat. Ezért például a gonosz figuráknak is vannak pozitívumaik, hiszen az óriás erős, a boszorkánynak varázsereje van, de végül elnyerik büntetésüket, és az igazi erkölcsi felemelkedést az jelenti, hogy a mese révén belátjuk: a gonoszok cselekedetei sem a képzelet világában, s éppúgy a valódi életben sem kifizetődők.
Mikor mit meséljünk?
A legkisebbek imádják a formula- vagy más néven láncmeséket, ilyen például a Kóró és a kismadár és a Pityke és a kökény. A láncmese ugyanis remekül tükrözi a kisgyermekkori gondolkodást
Ezt követően elővehetjük az állatmeséket, melyben állatok a szereplők, akik az emberrel egyenrangú módon beszélnek és cselekszenek, anélkül, hogy a csoda képzetét keltenék. Ez segít a gyermekeknek a távolításban, így könnyebben fel tudnak dolgozni nehézségeket. Az állatmesék azt a működést mutatják be, amely nem jó egy közösségnek, éppen ezért nem is mindig végződnek jól. Különösen jól használható az állatmese olyan gyerek esetében, ahol jelen van az agresszió. Ugyanakkor az állatmese azt is megmutatja, hogy vagy küzdesz és bátran beleállsz a konfliktusba, vagy szétmarcangolnak a többiek.
A varázsmesék vagy más néven tündérmesék a gyerekek rejtett tartalékait nyitják meg és ezen keresztül elvezetik őket a belső erőforrásaikhoz.
A legendamesék a világ és az ember keletkezésének magyarázatáról szólnak, ugyanakkor azt sugallják, hogyan lehet elfogadni valakit olyannak, amilyen.
A novellamesék (ilyen az összes okos lány mese) az intuitív gondolkodást tanítják újra, melyek az áthangolt gondolkodással segítenek a gyerekeknek.
Az ostoba ördög mesék azt mutatják meg, hogyan kell a démonjainkkal megküzdenünk. Egy gyerek esetében pedig: hogyan kell másképpen kommunikálnia, stratégiát váltania ahhoz, hogy hatékonyabban tudjon működni.
A falucsúfoló mesék segítenek az agresszió levezetésében, az előítéleteink felülírásában (pl.: Rátóti csikótojás).
A tréfás mesék a rosszul működő élethelyzeteket mutatják meg.
A hazugságmesékben (nagyot mondó mese) nem a normális kerékvágás jelenik meg, a realitást elveszítjük és új valóságot konstruálunk.
Boldizsár Ildikó után szabadon: nincsen olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja. A mese mintázata pedig megfeleltethető a gyermek mintázatának, és ha az nem megfelelően működik, segít újraírni azt.
Mesélni réges-régen nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek meséltek, így nincsen életkori határ atekintetben, hogy hány éves korig kompatibilisek a népmesék.
És végezetül néhány gyakorlati szempont:
- Fontos, hogy nyugodt légkörben meséljünk. Ha közben máson jár az eszünk, azt a gyerek pillanatok alatt leveszi.
- Nem kell átírni a mese végét azért, mert az rossz vagy ijesztő. Bátran meséljünk, a gyerek pedig úgyis a fejlődési szintjének megfelelően értelmezi azt, annyit fogad be belőle, amivel még meg tud birkózni (ez nem igaz a rajzfilmek esetében).
- A mese jelentését soha ne magyarázzuk el! Azt azonban fontos megértenünk, mit jelent a mese aktuálisan a gyerekünk életében, vajon miért éppen azt a mesét választotta. Mindez segítheti a következő választásunkat is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése