Ranschburg Jenő :: Az iskolai agresszió pszichológiai motívumai
Tanulmányában a szerző bemutatja az iskoláskori agresszivitás legfontosabb formáinak – a rangsorképzésnek, az antiszociális, valamint a kötekedő agressziónak – pszichológiai motívumait. A rangsorképző agresszivitás elsődleges pszichológiai funkciója a csoporton belüli agresszív aktusok és a rivalizálás minimálisra csökkentése, így az ilyen típusú agresszió a kapcsolatképzés hasznos formája lehet – különösen a csoport kialakulásának kezdeti szakaszában. Az antiszociális agresszor a konfliktusok feloldásának kizárólag erőszakos formáit ismeri, és a „tulajdonítási tévedés”-ből („attribution byas”) adódóan hajlamos arra, hogy a véletlen „balesetet” és a szándékos provokációt összetévessze. Az antiszociális agresszorok általában népszerűtlenek a csoportban, a kötekedők viszont nagyon is népszerűek lehetnek. Míg az antiszociálisan agresszív gyerek egyik legfontosabb motívuma a vélt sérelem megtorlása, a kötekedő tudatosan választja ki a céljainak megfelelő áldozatot, akit folyamatosan gyötörve, érezheti hatalmát és környezete figyelmét. Tanulmányának befejező részében a szerző elemzi azokat a pedagógiai módszereket, amelyek az iskolai agresszivitás veszedelmes formáival szemben eredményesen alkalmazhatók.
Az iskolai agresszió elleni küzdelem stratégiáiról szólván, szeretném jelezni, hogy amióta a világon iskola van, mindig volt benne agresszió, és higgyék el nekem, hogy amíg iskola lesz, addig mindig lesz is benne agresszió. Az embernek az a felületes érzése, hogy – egy picit a kanti ideákhoz hasonlóan – amint közeledünk a megoldás felé, az úgy távolodik tőlünk. Ameddig iskola lesz, addig mindig harcolni fogunk az iskolai agresszió ellen, ugyanakkor, hadd tegyem hozzá, még mindig a felszínen maradva, hogyha én klinikus pályafutásom során tizenhat-tizenhét éves fiatallal – elsősorban fiúval – dolgoztam, és kiderült róla, hogy életében egyszer sem verekedett, azt nem feltétlenül pozitívumként értékeltem. Egy kicsit fölhúztam a szemöldököm, és elkezdtem gyanakodni: nincs-e valami baj ennek a gyereknek az önérvényesítő képességével? Ebből következik, hogy nem igazán szeretem, amikor az iskolai agresszióról egységes, homogén kategóriaként beszélnek. Azt tapasztalom ugyanis, hogy az iskolai agressziónak nagyon sokféle típusa van, és ezek motívumai, megnyilvánulási formái és következményei is eltérők lehetnek. Most nagyon röviden három típusról szeretnék beszámolni.
Az egyiket úgy hívják, hogy rangsorképző agresszió. A rangsorképző agresszióval már az óvodában is találkozunk, de kétség nem fér hozzá, hogy 11-12 éves kortól kezdve, egy-két-három éven keresztül ez a serdülőkori csoportélet hihetetlenül fontos megnyilvánulási formája. A rangsorképző agresszió elsősorban az informális csoportok alakulása során bontakozik ki. Ez azt jelenti: a rangsorképző agresszió azt a célt szolgálja, hogy az informális csoportok (amelyeknek a jelentőségét nem lehet eltúlozni, mint erre Loránd Ferenc előadása is utalt) belső életében az agresszív aktusok száma minimálisra csökkenjen! Az ilyen típusú agresszió jelentősége éppen az, hogy az informális csoport kialakulása után – amikor a rangsor a csoporton belül világossá válik – a csoporton belüli agresszió gyakorlatilag megszűnik, hiszen megvannak azok a pozíciók, amelyekből sem alulról fölfelé, sem föntről lefelé az agressziónak már nincs igazán értelme. A rangsorképző agressziónak van néhány „tünete”, amelyekből a pedagógus észreveheti, hogy az agresszív aktus, amelyet lát, éppen ebbe a kategóriába tartozik. Mindenekelőtt az, hogy a konfliktus azonos életkorú és nagyjából azonos testi felépítésű gyerekek között zajlik, ahol egy ilyenfajta ütközet – akár pszichológiai, akár fizikai értelemben zajlik – kimenetele korántsem egyértelmű. A két gyerek egymással szembefordul („face to face”), egészen közel állnak egymáshoz, szinte összeér az orruk, a tekintetük egymásra mered („Miért, mit gondolsz, ki vagy te, azt hiszed, félek tőled?”) Ez a típusú agresszivitás kiirthatatlan, és a korai serdülőkornak fontos aspektusa. Rendkívül sok szimbólum is jelen van benne, és az a tapasztalatom, hogy minél kifinomultabb egy közösség, minél jobb ennek a közösségnek az egyénenkénti szociális háttere, minél jobb az iskolának a hozzáállása ehhez a kérdéshez, a rangsorképző agresszió annál inkább szimbolikus formában zajlik. (Persze a nyílt fizikai agresszió is előfordul, például olyan esetben, amikor két fiú összecsapása egy kislány jelenlétében történik – ilyenkor ugyanis a szimbólum általában nem elegendő a vita lezárásához.)
A rangsorképző agresszió szimbólumai között szeretném megemlíteni a testmagasság szerepét. Sok éven keresztül dolgoztam olyan gyerekekkel, akik 12-13 éves korukban igen alacsonyak voltak, és az anyuka ceruzával az ajtófélfára húzott egy vonalat, a gyerek hetente aláállt, és méricskélték, hogy nőtt-e már néhány millimétert. Évtizedek óta kérem a testnevelő kollégákat, hogyha mód van rá, ne nagyság szerint sorakoztassák a gyerekeket a tornaórán, hogy az utolsó helyen lévő gyerek ne érezze szisztematikusan, hogy ő a rangsorban az utolsó. Itt két dimenzió keveredik össze. A mi életünkben is sokszor összekeveredik, a nyelvünk zsenialitása ezt jól mutatja, amikor azt mondjuk, hogy nagy ember, vagy azt mondjuk, kicsi vagy te ahhoz, vagy fölnézni valakire, lenézni valakit stb. Ezekkel a szimbólumokkal operálunk mi is, és ezekkel operálnak a gyerekek is.
Ilyen szimbólum a tekintet ereje is. Amikor két gyerek egymásra mered a rangsorképző küzdelem során, ez ugyanaz a „meredés”, amit a pedagógusok is használnak az iskolában, amikor fegyelmezni próbálják tanítványaikat. Vagy sikerül, vagy nem, ebbe nem szeretnék most belemenni. A gyerekek amúgy is nagyon tudják ezt a játékot, és akkor, amikor nincs feszültség, a gyerekek óvatosan kerülik egymás tekintetét, mert az, hogy az „egyenes ember belenéz a másik szemébe”, a kihívásos helyzetekre igaz, a „békés” pillanatokra egyáltalán nem. Gondoljunk csak utána: a magyar villamosokat olyan szerencsétlenül építették meg, hogy két idegen ember ül egymással szemben, és kétségbeesve bámulnak kifelé az ablakon, mintha sosem látták volna a városnak azt a részét, amelyen naponta ezerszer haladnak keresztül. A tekintet kihívó erejét, szerepét a rangsor alakításában és alakulásában a gyerekek pontosan tudják, nagyon is jól tudják, érzik, értik, rendszeresen használják és alkalmazzák, és így válik a rangsorképző agresszivitás a felnőtt-önértékelés bázisává. Nem tud kialakulni igazán tartós és stabil felnőtt-önértékelés nélkül, hogy az ilyen informális csoportokban az ember ne próbálna helyet foglalni magának, és ne küzdene meg a helyért másokkal. Olyan önértékelés, amely többé-kevésbé már független a felnőttkori sikerektől vagy kudarcoktól, mert stabil. Képes elviselni a kudarcokat anélkül, hogy drámai mértékben megrendülne, vagy képes ennek az ellenkezőjére is, és a sikerek sem röpítik fel az égbe, hanem ott marad énképének azzal a világos aspektusával, amely évek alatt alakult ki. Izgalmas pedagógiai kérdés kezelni ezt az agresszivitást, és semmiképpen sem kívánatos a leállítása, a megszüntetése vagy a nemléte.
Az iskolai agresszió másik két olyan típusáról mondanék néhány szót, amelyek motivációs háttere is más, a céljaik is mások, és ahol az agresszió elleni pedagógiai küzdelem valóban fontos. Az egyik ilyen az antiszociális agresszió. Az antiszociális agresszió családi hátteréről, tehát arról, hogy milyen családban nőnek fel az antiszociális agresszorok, Sáska Géza beszélt. Ezek a gyerekek rendszerint maguk is abúzusok áldozatai. Nincs olyan, hogy egy gyerek csak és egyértelműen par excellence agresszor lenne. A gyerek agresszorok esetében mindig kutatnunk kell, hogy hol, a létnek milyen aspektusában áldozatok ők maguk is. Mint említettem, az antiszociális agresszor általában abúzusok áldozata a családon belül. Az ilyen gyerekek arról ismerhetők fel az osztályban, hogy egyértelműen és kivétel nélkül, legalábbis az én tapasztalataim szerint, népszerűtlenek (erről is esett szó már korábban), a többiek nem szeretik őket, tartanak tőlük, és – talán nem jó szó: ki nem állhatják őket. Vagyis ezek a gyerekek az agresszivitásuk miatt mindig a perifériára kerülnek.
Mi a mozgatója az antiszociális agressziónak? Mindenekelőtt az, hogy az ilyen gyerek nem ismeri a konfliktusok megoldásának más módját. Nem állnak rendelkezésére a konfliktusokkal való megküzdés egyéb eszközei. Egyetlenegyet tud, ha feszült helyzetbe kerül, akkor ütni kell. Mindegy neki, hogy vele azonos nagyságú – összevetném az előbb mondottakkal –, vele azonos méretű vagy azonos erejű gyerekkel kerül-e szembe, vagy gyengébbel, vagy erősebbel, annak is azonnal nekimegy, semmilyen más megoldása nincs. Mi a magyarázata ennek? Az, hogy nem tudnak különbséget tenni a véletlen és a szándékos között. Minden velük szemben megnyilvánuló vagy önmagukon átélt kellemetlenséget mások által szándékosan előidézettnek minősítenek, és ennek következtében azonnal agresszióval reagálnak rá. Tehát ha az udvaron valaki elszalad mellettük, és véletlenül meglöki őket, azonnal agresszívan reagálnak, mert kihívásnak, szándékos provokációnak minősítik. Ezt a jelenséget nevezi a „hivatalos” szakirodalom „attribution byas”-nek, azaz „hibás tulajdonítás”-nak: az antiszociális agresszor rendszerint úgy véli, hogy a rajta esett sérelmet a másik szándékosan idézte elő, és erre azután ő is „kénytelen volt” agresszívan reagálni. Ez a magatartásforma természetesen még súlyosabbá is válhat. Én azt tapasztalom, hogy három-négy éves korban már meg lehet látni, ki lehet válogatni az ilyen gyerekeket, és ha az életük befolyásolás nélkül zajlik tovább, akkor a kép egyre komolyabbá válik. Már iskoláskorban megjelennek olyan vonások, amelyek összefüggésbe hozhatók a később kibontakozó pszichopátiával. Nem minden antiszociális agresszor pszichopata, de közülük kerülnek ki a pszichopaták, a súlyos és visszaeső bűnözők. Hivatalosan 18 éves korig a pszichopátia nem adható minősítés. És paradoxon, hogy már 10 éves korában tudom, hogy csak el kell telnie a nyolc évnek, és akkor a minősítés megadható. Ma Amerikában „conduct disordernek”, „beilleszkedési rendellenességnek” nevezik az ilyen gyermekkori magatartást, és tudják, hogyha a fiú (rendszerint fiúkról van szó) 18 éves lesz, megkaphatja a végleges minősítését. Az ilyen emberek alapvető jellemzői, hogy nem szeretnek, nem tanulnak és nincs bűntudatuk.
Egy-egy mondatban bemutatom az említett tünetek gyermekkori – iskolai – megfelelőit, azt, hogy miből vehető észre, hogy valami hasonló – jogos aggodalmakat ébresztő – magatartással állunk szemben. A 'nem szeret' valójában azt jelenti, hogy az egyén nem tudja értékelni, ha szeretik őt, ugyanakkor igazán nem is tud adni szeretetet senkinek. A szeretet egyfajta szubjektív „diszkrimináció”; a másik emberbe való „befektetés” sajátos fajtája, melynek révén az ő sorsában a miénk tükröződik. Azt írta egy brit pszichológus, hogy olyan ez, mikor a szomszédnak van egy szekrénye. Ennek a szekrénynek a sorsa teljesen közömbös a számomra. De ha az egyetlen télikabátomat beleteszem, ennek a szekrénynek a sorsa már egyáltalán nem közömbös tovább. A szeretet azt jelenti, hogy valamilyen szubjektív okból valaki közelebb áll hozzám, mint a másik. Ezt a különbségtételt ezek a gyerekek nem tudják megtenni. Mindenki „káposztafej” a számukra. Ha egy nyolcéves gyereket megkérdezek, hogy mit szeretne, ha ki figyelne rá, akkor azt mondja nekem egy egészséges 8-9 éves srác, hogy figyeljen rám a Jóska, a Miki, a Béla, mert ők a legjobb barátaim, meg figyeljen rám a Kati meg az Éva, mert mindhárman beléjük vagyunk halálosan szerelmesek ezen a héten. A többiek figyelme már kevésbé érdekes. Ezt a különbségtételt nem találjuk meg ezeknél a gyerekeknél. Rájuk mindig, mindenki figyeljen. Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy ha azt mondom valakiről, ő azt szeretné, hogy mindenki rá figyeljen, vagy azt mondom: senkinek a figyelme nem érdekli őt, az pontosan ugyanazt jelenti. A különbségtétel képességének hiányát. Amikor a gyerek – akár folyamatos és durva bohóckodással, akár nyílt, könyörtelen erőszak alkalmazásával – környezete valamennyi tagjának a figyelmét keresi, az emberben óhatatlanul felmerül a gyanú: nem képes a szubjektív diszkriminációra, nem tud igazán szeretni senkit.
A második jellemző a 'nem tanul'. Ez nem iskolai tanulást jelent (persze azt is, de erről most nem szeretnék beszélni), hanem azt, hogy nem okul, vagyis a büntetésre érzéketlen. Fontos, kísérletileg számtalanszor igazolt tény és pedagógiailag nagyon erőteljesen végiggondolandó, hogy a büntetés nem minden gyerek számára azonos értékű és azonos súlyú, és a büntetés kevésbé befolyásolja ezeket a gyerekeket, mint a többieket. A büntetésre tehát érzéketlenek, és ennek következtében újra és újra ugyanabban a kavicsban botlanak el. Ők azok, akiktől egy-két, a fiatalkorúak börtönében eltöltött év után a smasszer, aki pszichológiából tökéletesen képzett, úgy búcsúzik: jövőre veled ugyanitt, mert pontosan tudja, mi történik. És valóban nagyon sok embert ismerünk, aki az egész életét ebben a tragikus ingázásban tölti el.
A harmadik jellemző a bűntudat hiánya. Iskolai vonatkozásban ez azt jelenti: ezek a gyerekek képtelenek felelősséget vállalni saját cselekedeteikért. Egyébként is nagyon rosszul állunk a mai iskolások felelősségvállalási képességével. Ezek a gyerekek viszont kórosan nem tudnak felelősséget vállalni. Ez egyszerűen szólva azt jelenti, hogyha ő látta, hogy én láttam a vétket, amit elkövetett, akkor is rám néz, és gondolkodás nélkül letagadja.
Ezek azok a jegyek, amelyek figyelmet ébresztenek, nem egy patológiás személyiségfejlődés első jeleivel, első tüneteivel állok-e szemben, amelyekkel persze nagyon nehéz már iskoláskorban foglalkozni, de minél fiatalabb egy gyerek, annál nagyobb a karakter módosításának a lehetősége. A 15-16-17 évesek esetében már szinte minimális ez az esély, miközben a kisiskolában vagy az óvodában még nagyon jó esély volna arra, hogy ezeket a gyerekeket egy másik pályára átállítsuk. Ismét hangsúlyozom, az antiszociális agresszor népszerűtlen, folyton agresszív, minden kellemetlenségre azonnal agresszióval reagál, és így az iskolai osztályoknak általában a peremén él.
A harmadik típus, amelyről néhány szót szólnék, a kötekedő agresszor. Sáska Géza beszélt ezekről a gyerekekről is. A kötekedő agresszor, aki áldozatot keres magának, és áldozatát kivétel nélkül mindig a nála fiatalabb és/vagy gyengébb gyerekek között találja meg. Általában a szakirodalom tele van azzal, hogy az áldozat valamilyen külső jegy – például kövér vagy szemüveges vagy ehhez hasonló tünetek – alapján találja meg a maga agresszorát. Mindez azonban nem általánosítható. Nagyon sok hasonló gyerekkel találkoztam klinikai pályafutásom során, aki nem volt áldozat. Vannak kövér gyerekek meg vörös hajúak, akikkel jóformán sohasem kötekedik senki. Tehát a pszichológus kötelessége keresni, hogy mi az ott a lélek legmélyén, amitől valaki áldozattá válik. Ez az áldozati magatartás minden esetben eleve súlyos önértékelési zavarokat jelent, eleve azoknak a szimbólumoknak a rossz használatát, amelyekről röviden az agresszió másik típusánál beszéltem már. Én klinikusként a legtöbb esetben az áldozattal kerültem kapcsolatba és nem az agresszorral. Hiszen az agresszor szülei ritkábban fordulnak pszichológushoz, mint az áldozat szülei. Így arra kényszerültem, hogy az áldozatokkal foglalkozzam. Mindjárt elmondom, mivel próbálkoztam ezeknél a gyerekeknél, de előtte nézzük meg a „bully”, a kötekedő agresszor motívumait.
A rangsorképző agressziónál a fő motívum, hogy legyőzzem a másikat. Hogy egy ranghellyel előbbre lépjek, mint a riválisom. Nem akarok fájdalmat okozni, nem akarok szenvedést okozni, győzni akarok. Sok ezer évvel ezelőtt az egymással küzdő tizenéves görög gyerekek így találták ki a sportot. A sport tulajdonképpen azoknak a vetélkedő játékoknak a keretek közé szorítása, amelyeket az ilyen típusú rangsorképző agresszióban a gyerekek játszanak. Az antiszociális agressziónál az agresszivitás legfontosabb célja vagy motívuma az elégtétel, a gyűlölet, a fájdalom okozása, a másik megalázása. A kötekedő agresszió esetén a hatalom érzésének vágya mellett a figyelemkeresés a döntő motívum. Ez pedagógiai szempontból hihetetlenül fontos. Ezek a kötekedő agresszorok ugyanis nem népszerűtlenek. Miközben az antiszociális agresszor – mint említettem – mindig népszerűtlen, a kötekedő agresszor sokszor népszerű. Mintha az osztálytársaknak tetszenék, hogy az agresszor kiválasztja a gyenge és kiszolgáltatott áldozatot, és folyamatosan zsarolja, kínozza, megalázza őt. A kötekedő agresszor számára tehát – szemben a más típusú agresszív aktusok elkövetőivel – alapvetően fontos, hogy áldozatával szemben egyértelmű fölényben legyen, tehát agresszivitása „tárgyaként” magánál mindig gyengébb, kiszolgáltatottabb, fiatalabb gyereket választ.
Visszatérve az áldozathoz, az ilyen gyerekekben igazában már az iskolába lépéskor ott van a kiszolgáltatottság élménye. Félnek a kortársaktól. Ennek is van családi háttere, e mögött is meghúzódnak tapasztalatok. Nem véletlen, hogy nagyon gyakran egykék például, nem véletlen, hogy nemegyszer overprotektív, túlvédő, túlgondozó szülői háttérben nőnek fel, és ezek legalább olyan fontos tényezők, mint az, hogy szemüvegesek vagy túlsúlyosak. Az ilyen gyerek a kihívás helyzeteiben képtelen a másik szemébe nézni, a szemét mindig lesüti, a válla előreesik, a háta meggörnyed. Valamikor, a rendszerváltás előtt, amikor még olyan fölösleges dolgokkal, mint tanulók meg gyerekek, még ráért a sajtó foglalkozni, akkor tele volt az újság azzal, hogy gyerekeink tartása rossz, és hogy ortopédiai problémájuk van. Arról nem beszéltek sajnos, hogy ennek pszichológiai okai is vannak. A meggörnyedt hát, az előreesett vállak, a lefelé forduló tekintet, a gyors, ideges mozgás, ami különösen kislányoknál még kéztördeléssel is párosul, ez az a fajta magatartás, amely valakit áldozattá tesz. A kötekedő agresszor azonnal „rászáll” az így reagáló gyerekekre, mert pontosan tudja, hogy céljának megfelelő áldozatra talált. A gyerekeket, a potenciális áldozatokat mindenekelőtt arra kell megtanítanunk – én is ezzel próbálkoztam valaha –, hogy ne küldjenek „áldozatüzeneteket” önmagukról! Húzzák ki magukat – különösen a kihívás, a provokáció alkalmával –, tanulják, akár tükör előtt gyakorolják, hogyan kell a kihívó szemébe nézni, és azt mondani neki: hagyj engem békén! – majd utána lassan, nyugodtan odébb menni. Tilos ütni, mert akkor nagyon megverik. De tilos elszaladni is, mert ez üldözési reakciót vált ki, és akkor is megverik. Tehát, gondoltam én, meg kell tanítani őt, hogyan kell lassan és viszonylag méltóságteljesen odébb lépni, a félelem minden jele nélkül. Ezekkel a játékokkal nagyon sok áldozat esetében minimálisra csökkent az iskolában előforduló agresszív aktusok száma, amiből az következik, hogy a kötekedő agresszornak nem volt áldozata, mert ő csak az áldozattal tud együtt létezni. Ha nincs áldozat, nincs kötekedő agresszió. A mai úgynevezett osztályközösségek, mert kevés igazit látok, tragédiája, hogy mindig a kötekedő agresszorral tart, vagyis figyelmével „megerősíti” a kötekedőkedvet. Téved mindenki, aki azt hiszi, hogy a középiskola a legfőbb terepe ennek a fajta agressziónak.
Tapasztalataim szerint 9-10-11 éves korban jelenik meg a leggyakrabban, és a középiskola végére drámaian csökken a kötekedő agresszivitás. Amikor a szülő azt mondja, hogy mostanában túl sokat költ ez a gyerek, adok neki zsebpénzt, és mégis mindig kér, vagy érdekes, egyre soványabb ez a gyerek, fogy, pedig dupla uzsonnát visz az iskolába, és folytathatnám a sort, az esetek jelentős többségében zsarolásról van szó, a gyerek olyan megalázás, zsarolás áldozata, amelyről nem tud a szülő, és nem tud a pedagógus sem. Az a tapasztalatom, hogy az ilyen típusú agresszivitás 60-70 százaléka földerítetlen, sőt ismeretlen marad a pedagógus előtt is. Hihetetlenül sok van belőle. Ezért meggyőződésem, hogy be kellene csábítani a családot az iskolába, ne csak szülői értekezletekre és a tanulás iránti érdeklődés okán, hanem hogy kontaktust tartson egymással a két legfontosabb kiegészítő szereplő a gyerek körül. De a másik, amit egyre fontosabbnak látok, és erre fölhívnám a figyelmüket, az a kortárs mediátor szerepe. (Egyébként ezt a rettentően életidegen szakkifejezést „elsimítókra” változtatnám.) A kortársak látják leginkább az ilyen agresszív aktusokat, és egy jól működő osztályközösségben a kötekedőnek – aki megállás nélkül figyelmet keres, azt akarja, hogy odafigyeljenek rá – a tökéletes negligálással kellene szembetalálkoznia, azzal, hogy a kortársak elutasítják ezt a magatartásformát, vagyis elveszíti az ízét, ami miatt érdemes csinálnia. Ilyen kortársközösségek akadnak, de hát nem túlságosan sok, és természetesen abban a közösségben, ahol tetszik ez a magatartás, ahol filmre veszik, és ahol ezzel szerepelni lehet, ott az ilyen agressziók száma növekszik, „bullyk” és az áldozatok egymásra találnak. Ilyenkor azután az áldozat valóban gyakran lesz depressziós – akár öngyilkosságot is elkövethet –, de ezen túlmenően ő maga is pusztító agresszorrá válhat. Úgyhogy a „victim-bully-victim” különös jelenségével találkozunk, amikor a gyerek a társas kapcsolatok egyik síkján áldozat, a másikon viszont agresszor. (Ez nagyon sokszor az „add tovább, szamár a végállomás” helyzetet jelenti.)
Meggyőződésem tehát, hogy a kortárs mediátorok, akik látják, ismerik ezeket az eseteket, a leginkább alkalmasak arra, hogy le is állítsák azokat. Kiválasztanám a célra legalkalmasabb gyerekeket. (Tapasztalataim szerint a nagyobb családokban a középső gyerekek kiválóan alkalmasak erre, és ez nem véletlen. A középső gyerek társadalmi vagy szociális pozíciójából adódóan kitűnően látja, hogy a nagyobb meg a legkisebb hogyan csap időnként össze, ami nagyon gyakran hasonlít a kötekedő agresszor és az áldozat viszonyához, és pontosan tudja, hogyan kell elsimítani az ilyen összetűzéseket.) Kiképezném őket (néhány órás felkészítésre gondolok), és utána valamilyen módon állandó kontaktust tartva vele, beereszteném őket a gyerekközösségekbe, és várnám, hogy az elbújó és hihetetlen szenvedéseket, gyötrelmeket okozó agresszív esetek minimálisra csökkenjenek. Túl ezen persze a gyermekközösségek kialakítása a legfontosabb. Az, hogy legyenek olyan, nemcsak osztályon belül és iskolán belül, hanem iskolák között kialakuló gyerekközösségek, amelyek maguk határozzák meg a saját szabályrendszerüket. Teljesen igaza van Loránd Ferencnek, csak azokat a szabályokat tudják a gyerekek igazán követni, amelyeket maguk hoztak, és amelyeknek a létrehozásában és a betartásában (betartatásában) egyértelműen érdekeltek. A felnőtt szabályrendszere úgy lóg rajtuk, mint egy rossz ruha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése