CSALÁDOK ÉS MÁSOK DOLGA A GYERMEKNEVELÉSBEN

CSALÁDTAGOK ÉS MÁSOK SZEREPE A GYERMEK NEVELÉSÉBEN –

AZ ANYA SZEREPE

Az anyaság biológiai és kulturális determinánsai

Aligha létezik olyan kultúra, ahol ne a nők, az anyák foglalkoznának a legtöbbet a gyermek gondozásával és nevelésével. Ebből fakad, hogy e könyvnek – mint minden fejlődés- és nevelés-lélektani munkának – gyakorlatilag minden fejezetében szó esik az anya és gyermeke kapcsolatáról. Mind az etológia, mind a kultúrtörténet különleges szerepet tulajdonít az anyaságnak. Az anyaságot az európai kultúrtörténetben a kisdedet szeretettel babusgató, vidám Mária, illetve a fia halálát gyászoló megtört anya megannyi ábrázolása jeleníti meg.
Freud, mint ismeretes, elsősorban az apai szerepnek tulajdonított jelentőséget
a nevelésben. Mint már e könyvben is utaltunk rá, budapesti követői, akik nemcsak a pszichoanalitikus terápiát, hanem valódi élethelyzeteket is tekintetbe vettek álláspontjuk kialakításánál, felismerték, hogy az anya és a gyerek közötti kapcsolat különleges. Ferenczi Sándor valódi természettudományos következetességgel úgy véli, a pszichológiai fejlődés szempontjából sem közömbös, hogy az anya és gyermeke a terhesség során fizikailag, testileg is összetartozik. Az „én soha nincsen önmagában” – állapítja meg Ferenczi, lerakva a tárgykapcsolat-elmélet eszmei alapját. Az újszülött, a csecsemő életének értelmét kezdetben e legkönnyebben elérhető tárgy, az anya jelenti (Ferenczi 1938).
Az anya különleges szerepét, amelyet a biológiai adottságok és a kultúrák szokásrendszere univerzálisan támogat, Ferenczi tanítványa, Bálint Alice „archaikus szeretetnek” nevezi. Az anya és a gyermek kapcsolata más, formálisan kevésbé szabályozható, mint az apa és a gyermek közötti. Ebben nagy szerepet játszik a csecsemő tehetetlensége és az ebből fakadó ragaszkodás az anyához, amelyet érzelmileg ún. naiv egoizmus jellemez: a gyermek nem különíti el saját szempontjait az anyáétól, az anya pedig szintén a saját részének érzi a gyermeket. Természeti népek anyái a magzatot vagy gyermeket saját tulajdonuknak, önmaguk egy részének tekintik, és szabadon dönthetnek sorsa, akár élete vagy halála felett. Bálint Alice az anyai és gyermeki ösztöncélok egymásrautaltságáról beszél, melynek következtében „ami az egyiknek jó, az jó a másiknak is. A kölcsönös ösztöncélok természetadta egymásrautaltságánál fogva feleslegessé válik a gond a másik jólétéért..” (1990, 51.) Az anyai szeretetben a vágyak és a késztetések harmóniába kerülnek.
Az archaikus szeretetkapcsolat azonban csak az egészen kicsi gyermekkel való kapcsolatban létezik; ahogyan a gyermek nő, az ösztönös anyaságot fel kell, hogy váltsa a kulturális anyaság – állapítja meg Bálint Alice. Úgy véli, hogy a leválást mindig az anya kezdeményezi, például újabb gyermek születése miatt – ezért van az, hogy az anya mindenkor pótolhatatlan a gyermek számára, míg fordítva nincs így. A szeretet ekkor alakul át archaikus érzelemből ún. szociális szeretetté, amely már a másik fél tekintetbevételét, különálló lényként való kezelését jelenti. Bálint Alice úgy véli, hogy a modern ember konfliktusa a leválási szakasz nagymértékű meghosszabbodása, és az, hogy ebben elmosódottak a természetes határok.
Bálint Alice-éhoz hasonló gondolatokkal találkozunk Margaret Mahlernél^[9] (1963), aki szerint az anya és gyermeke kapcsolata kezdetben igen szoros, ún. „duálunió” jellegű: a gyermek kezdetben nem is tudja elkülöníteni saját testi-lelki valóságát az anyától. Mahler alapfeltevése szerint a pszichológiai születés nem esik egybe a valódi születéssel: az utóbbi tulajdonképpen azáltal jön létre, hogy a gyermek megéli elkülönült önmagát (szeparáció és individuáció – Kulcsár 1992). Az újszülöttek rendszeres megfigyelése, többek között a korai utánzás képessége nem támasztja alá ezt az elképzelést, az azonban kétségtelen, hogy a szelf elemi formálódásában rendkívül fontos az anyával való szoros összetartozás és az anya tükröző tevékenysége (Meltzoff – Moore 1989).
A gyermek szociobiológiai adottságaival kapcsolatban írtunk Hermann (1984) felfedezéséről a fogó- és átkarolóreflex funkciójával kapcsolatban. Hermann megállapította, hogy a két reflex a főemlősöknél az anyába való kapaszkodást szolgálta azokban az esetekben, amikor a majomanya a helyváltoztatás miatt nem tudta fogni a kölyköt. Hermann feltételezte, hogy a megkapaszkodás késztetése nemcsak a reflexek, hanem a pszichológiai mechanizmusok szintjén is létezik. Az anya és gyermek kapcsolatának pontos meghatározásában némi ellentét mutatkozott Her- mann és Bálint Alice között: Hermann Mahlerhez hasonlóan úgy véli, hogy a kisgyermek és az anya összetartozása „duálunióként” értelmezhető, míg Bálint archaikus vagy passzív tárgyszeretetnek nevezi a gyermek anya iránti szükségletét. A „tárgyszeretet” itt nem az élettelen tárgyra utal, hanem arra, hogy a gyermek ösztönkésztetései nem záródnak narcisztikusan önmagukba, hanem külső „tárgyra”, voltaképpen személyre irányulnak, a gyerek veleszületett késztetéssel rendelkezik, hogy kapcsolódjon környezete szerető tagjaihoz, elsősorban az anyához. Az anya figyelme, gyengédsége a csecsemő iránt a budapesti pszichoanalitikusok szerint az újszülött kötődési vágyának komplementere.
A budapestiek gondolataiban megfogalmazódott tárgykapcsolat-elméletet elsősorban a Bálint Mihállyal és az anya-gyerek kapcsolatot fontosnak tartó, ám arról sajátosan vélekedő, szintén Ferenczi-tanítvány Melanie Kleinnel személyesen is kapcsolatban lévő londoni pszichoanalitikusok fejlesztették tovább. Így például D. W. Winnicott (1956) angol pszichoterapeuta, számos gyermekpszichológiai tárgyú népszerű és szakkönyv szerzője szintén rendkívüli jelentőséget tulajdonított az anyák viselkedésének a gyermek lelki és fizikai jólléte szempontjából. Winni- cott kevésbé tartotta fontosnak az ösztönöket, mint Freud, és nem fogadta el a duálunió Mahler-féle elméletét sem, ezzel szemben fontosnak tartotta az anyák tudatos, kompetens és tervezett viselkedését. Más pszichoanalitikus szerzőktől eltérően nem állít fel szigorú normatívákat az anyai viselkedésre nézve, és úgy véli, hogy az anyák többsége önmagától is „elég jó anya”. Álláspontja szerint a részben belső motívumok, részben a hagyományok és feladatok által szabályozott anyai viselkedés megfelelő hátteret jelent ahhoz, hogy a gyermek egészségesen nevelkedjen. Az anyai viselkedés lényege Winnicott szerint a „holding”, a gyerek „tartása”, ami jelenti a fizikai körülmények állandó monitorozását, a rutinszerű gondozás feladatainak elvégzését és a fizikai-érzelmi összetartozás hangsúlyozását. A jó anyaság nem valamiféle különleges tulajdonság következménye: az anyák többsége „elég jó anya”. Fontosnak tartja és kiemeli az anyák tükrözőfunkcióját: megállapítása szerint az a tény, ahogyan az anya megérti és értelmezi a gyermek állapotát, hozzásegíti a gyermeket énképe, szelfje kialakulásához. A korai gondozás jelentősége Winnicott szerint elsősorban abban van, hogy ez jelenti a gyermek számára, hogy az anya valóban szereti őt (Winnicott 1956).
Aligha kételkedhetünk abban, hogy az anyai viselkedésben bonyolult biológiai és társadalmi hatótényezők kapcsolódnak össze, ezt tükrözi, hogy újra és újra összecsapnak az anyaság biológiai, illetve kulturális eredetét bizonygató álláspontok. Így vissza-visszatér a feltételezés, hogy a születés utáni első kontaktus tartós hatással van az anya-gyerek kapcsolatra. Mint a szociobiológiai fejezetben írtuk, feltehetően szerepet játszik az anyai érzelmek mozgósításában, amikor az anya először magához szorítja, megnézi csecsemőjét. A szülés utáni kontaktus imprin- ting-bevésődés jellege azonban nem nyert alátámasztást (Fleming-Orpen 1986). Azt sem sikerült teljes mértékben alátámasztani, hogy az újszülött hosszabb ideig tartó elválasztása (pl. a koraszülötteké) hatással van a későbbi kapcsolatra, bár kétségtelennek látszik, hogy az anyák feszültebbek és aggódóbbak, ha a szülés után hosszabb ideig elválasztják őket csecsemőjüktől (Shaffer 1985).
Az anya gyermekével kapcsolatos viselkedése az első 24 óra során viszonylag megbízható jóslóerővel bírt az anya hangulatára nézve az első hetekben, az anyai viselkedés hosszabb távú stílusával azonban nem volt kapcsolatban. Fleming és Orpen idézett tanulmányukban leszögezik: „Röviden, sok társadalmi és pszichológiai tényező, melyeknek nincs jelentősége más állatfajoknál, gyakorol hatást az anyák szülés utáni viselkedésére.” (1986, 195.) Más, mértéktartó feminista szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy túlzott az a társadalmi elvárás, amelynek megfelelően az anyák viselik a teljes felelősséget a nevelés sikerességéért, a gyermek fejlődéséért. Nem vitatható, hogy az anyai viselkedést sokféle kulturális tényező befolyásolja, és még a legjobb, leggondosabb anyának sem korlátlanok az eszközei a gyermek tulajdonságainak és életútjának alakításával kapcsolatban (Birns – Ben- Ner 1988). A biológiai gyökerek abszolutizálását bírálja H. Sternglanz, aki a nevezetes Harlow-kísérletek alapján úgy vélekedik, hogy az anyai viselkedés legfőbb meghatározói tanultak és nem veleszületettek, illetve a feltételezhetően öröklött késztetések megfelelő környezeti hatásokra aktiválódnak. Különösen félrevezetőnek tartja, ha a biológiai meghatározottságot normatív elemnek tekintjük, tehát úgy képzeljük, hogy a biológiai késztetés vélt vagy valódi érvényesülése jelenti az „egészségesség” kritériumát. Nincs olyan minta, amelyet „az Anyatermészet elfogadhatónak tart az anyai viselkedésben” (Sternglanz – Nash 1988, 18.).
Számos kutatás támasztja alá, hogy az anyai viselkedés alakulásában az öröklött késztetésrendszer, valamint a kultúra által formált attitűdök mellett egy harmadik tényezőcsoport, a korai tanulás is igen fontos szerepet játszik. Megfigyelések és kutatások sokasága igazolta, hogy a megfelelő anyai viselkedés – gyakran állatok esetében is – részben igen korán tanult, az anya nevelkedése során elsajátított érzelmi reagálásmódok és kötődési képesség következménye. Család nélkül, intézetben nevelkedett lányok esetében megfigyelhető, hogy kortársaiknál fiatalabb korban szülnek gyermeket, de sokkal több problémával küzdenek a gyermek gondozása és felnevelése során. Quinton és Rutter kutatásában (1987) a vizsgált 81, intézetben nevelkedett lánynak csaknem a fele terhes lett 19 éves kora előtt, míg a kontrollcsoport 42 tagja közül mindössze ketten. Azok közül, akiknek gyermeke született, 17-nek nem volt állandó férfipartnere; a kontrollcsoport esetében ez egyszer sem fordult elő. A volt intézeti lányok 18%-a elhagyta a gyermekét; ugyanez egyszer sem fordult elő a kontrollcsoportban. 35%-uk csak időlegesen szakította meg anyaságát (vagyis a gyermeket intézetben helyezte el, vagy átmenetileg nem ő nevelte), a kontrollcsoportban azonban ez sem fordult elő.
Quinton és Rutter arra hívja fel a figyelmet, hogy a lányoknak nem voltak pozitív élményeik a nevelőotthonról, nem voltak ott pozitív kötődéseik, bár durvának vagy büntetőnek sem érezték. A helyzet fontos összetevője volt emellett, hogy a fiatal anyák, akik átmenetileg vagy végleg elhagyták a gyereküket, általában nem tudtak megbirkózni a nehézségekkel, ellenálló képességük gyenge volt.
Tizard (1986) longitudinális kutatásaiban szintén nem tudták megfelelően gondozni és nevelni gyermekeiket vér szerinti anyáik. Tizard olyan gyermekek sorsát követte, akik átmenetileg, valamilyen probléma miatt elkerültek vér szerinti anyjuktól, majd ismét visszakerültek. Az anyák időközben gyakran új házasságot kötöttek, az új házasságból új gyerekeik születtek. A fő probléma itt is, miként egy másik, nevelőszülőkkel kapcsolatos kutatásban (Bohman – Sigvardsson 1987; lásd a Gyermekvédelem című fejezetben), a felnőtti kötődés és elkötelezettség bizonytalansága volt. A nevelőszülők nem voltak megfelelően felkészítve a gyerekkel való bánásmódra, a gyerek nevelése foglalkozásszerű, fizetett tevékenység volt, amelynek tartamát gyakran nem lehet előre látni. Mindezek az esetek egy részében megnehezítették, hogy a nevelőszülők és a gyerekek között valóban mély kapcsolatok alakuljanak ki. Tizard kutatásában a vér szerinti anyákat új élethelyzetük akadályozta meg abban, hogy gyerekükhöz valóban kötődjenek.

Az anyai viselkedés empirikus vizsgálata

Rubin (1984) álláspontja szerint az anyai viselkedés nem programozott, hanem spontán alakul ki a gyerek viselkedésére adott reakciók nyomán, részben tudatos alkalmazkodás útján. Fontosnak tartja a terhesség alatt zajló felkészülési folyamatot: ebben szerepet játszik, hogy a terhesség során fizikai valójában a gyerek csak az anya számára létezik. A gyermekhez való kötődés már a terhesség során kialakul. Mercer (1986) hangsúlyozza, hogy az anyai „ráhangolódásban” kognitív és affektív elemek is szerepet játszanak, az anyaságra való felkészülés nem lineáris, hanem ciklikus. Mimikri, fantáziabeli szerepjátékok és introjekciók során jön létre az anyai identitás. Mercer kutatásai szerint az anya életkora fontos szerepet játszik az identitás kialakulásában: a tizenéves anyák pszichológiailag jóval kevésbé tudtak a gyermekre figyelni, szereprepertoárjuk szűkebb volt, mint az érettebb korúa- ké. Ekkor a személyiségfejlődésben még nagyobb jelentőséggel bír, hogy az egyént mások is elfogadják. Mercer a 20-30 év közötti időszakot tartotta a legideálisabb korszaknak az anyaságra. A 30 évnél idősebb anyák esetében a motiváltság gyakran erősebb, mint a fiatalabbaknál, ám ebben a korosztályban a leggyakoribbak a kialakult életmód-foglalkozás és a gyereknevelés közötti konfliktusok. Belsky (1989) kutatásában azt találta, hogy minél idősebb az anya első gyermeke születésekor, annál szenzitívebb, és annál pozitívebb attitűddel beszél a gyermek sajátosságairól. A tizenéves anyák ezzel szemben nemcsak irreális elvárásokat támasztottak a gyermekkel szemben, hanem válaszkészségük is jóval gyengébb volt a gyermek reakciói, igényei iránt.
Az anyai elégedettséget és az anyai érzelmeket e kutatásokban skálák segítségével vizsgálták (GRAT – GratificationintheMotheringRole [Az anyai szereppel való elégedettség], FAB- Feelings AboutBabies [Agyermek iránti érzelmek]). Mercer (1986) megállapításai szerint az anyai érzések ugyanabban az életkori csoportban is fluktuáltak, és függtek a gyermek életkorától is: általában a baba négy hónapos kora körül voltak a legerősebbek. A gyermek életkorával egyenes arányban nőtt az anyák kompetenciaérzése saját szerepükkel kapcsolatban. A leggyorsabban a legidősebb anyák kompetenciája nőtt, míg a tizenévesek körében gyengébb volt a kompetencia növekedése. A kérdésre, hogy bizonyos idő elteltével megbarátkoztak-e már teljes egészében az anyai szereppel, az anyák mintegy fele válaszolt igennel a baba két hónapos kora tájékán; ez az arány a baba egyéves kora körül már 95% volt.
Az anyák többségénél felfedezhető volt némi szerepfeszültség, ennek mértéke azonban attól függött, hogyan fogadták a családtagok a gyermek érkezését. Bar- nard és Martell (1995) összefoglaló tanulmányában több szerző tapasztalatait összegezve kiemeli, hogy az anyaság komplex és sokat követelő szerep. E szerep ellátásában elsősorban azoknak voltak nehézségeik, akik

1. magukról sem voltak képesek gondoskodni;
2. nagyon tájékozatlanok, és igen gyenge értelmi képességekkel rendelkeznek;
3. kezelhetetlen stressz elszenvedői;
4. súlyos pszichológiai problémákkal küzdők.

A gyermek szocioemocionális fejlődése nagymértékben függ az anyától, elsősorban három fő területen:

• a viselkedés előrelátása,
• a szociális válaszkészség
• a gyerek jeleinek értelmezése.

Az anyai feladatok feloszthatók a gyermekre való figyelés, vigyázás (monitoring), valamint a válaszadás, interakciók területére. A gyermekre való odafigyelés jellegzetes anyai reakció, megfigyelések szerint a csecsemős, kisgyermekes anyák más tevékenységek közben is mintegy 20 másodpercenként rátekintettek a gyerekre. Az odafigyelés során az anya megtanulja értelmezni a gyerek vizuális és vokális reakcióit. A monitoring fokozatosan gyengül, ahogyan a gyerek idősebb lesz, és önállósága nő. Az odafigyelés szegényes volta zavarokat eredményezhet az anya és gyereke kapcsolatában.
Az anyák viselkedését nagymértékben befolyásolták a gyerek jelei, így az anyák zavarónak érzik, amikor az egymáshoz pici koruktól szorosan kötődő ikrek kevesebb „jelet küldenek” az anyának. Az anyák viselkedése és reakciómódjai ugyanakkor a csecsemő viselkedésének függvényében is változnak. A „könnyen kezelhető” csecsemő pozitív visszajelzései természetesen növelik az anya kedvét és aktivitását a gyermekkel való foglalkozásban. Ha azonban a csecsemő nagyon sokat sír, nyűgösködik, és kevésbé reagál az anya kezdeményezéseire az interakciók során, ezzel megzavarhatja a kölcsönös pozitív kapcsolat létrejöttét. Az anyák túlnyomó többsége ezekben az esetekben is ellátja a csecsemőt, de előfordul, hogy lényegesen kevesebbet babusgatják, és kevesebb interakciót kezdeményeznek velük. Más, Csehszlovákiában végzett kutatások (Shaffer 1985,432.) eredményei szerint azok a csecsemők, akik azért jöttek a világra, mert anyjuknak nem engedélyezték az abortuszt, az élet első 9 évében gyakrabban betegedtek meg, később rosszabb eredményeket értek el az iskolában, és több viselkedéses problémával küzdöttek, mint a hasonló társadalmi osztályból származó, szintén egészségesen született társaik.
Az összefüggés fordítva is igaz: a megfelelő válaszkészséggel rendelkező anyákkal jobban együttműködnek a gyerekek. Ling Lay-Waters – Park (1989) kísérletében 4 éves gyermekek anyái előzőleg egy tanfolyamon vettek részt, amely növelte válaszkészségüket, és elősegítette, hogy bevonódjanak a gyermekek által kezdeményezett játékba. Az eredmények azt mutatták, hogy a tanfolyamra járt anyák gyermekei lényegesen kevesebbszer szegültek szembe az anyai instrukciókkal, és könnyebben engedelmeskedtek, mint a kontrollcsoport gyermekei. Ugyanakkor az anya és gyermek együttléte igen jó hangulatban zajlott.
Az anyai válaszadás egyik legfontosabb tényezője a kontingencia, a viselkedés következetessége. Papousek és Bornstein (1992) megkülönbözteti a reagáló és a didaktikus anyai viselkedést. Areagáló anya esetében több a spontán szociális interakció, míg a didaktikus stílusú anyák több instrukciót adnak a gyereknek. A gyermek felnevelkedésével párhuzamosan sok minden megváltozik az anya és a gyerek kapcsolatában, de a stílus és a partnerség természete kontinuus marad.

Az elsődleges kötődés kutatásának három évtizede

Miután tapasztalati és megfigyeléses tények sokasága támasztotta alá az elsődleges kötődés fontosságát a csecsemő fejlődésében, megkísérelték empirikusan vizsgálni. Mary Ainsworth és munkatársai széles körben ismert „idegen helyzet” kísérletei többek között az anyai viselkedésnek a kötődésre gyakorolt hatását tervezték felmérni. A kísérletben (részletes leírását lásd többek között Vajda 2001, Cole-Cole 2003) résztvevő anyák a laboratóriumban-voltaképpen egyját- szószobában – rövid időre egy, a gyermek számára ismeretlen személlyel egyedül hagyták egy év körüli gyermeküket. Az anya visszatérésekor megfigyelték a kisgyerek viselkedését, majd a reakciók alapján három csoportra osztották őket: Ains- worth az eredeti kísérletében biztonságosan kötődőnek minősítette a gyerekek kb. 65%-át, mintegy 20%-ukat a bizonytalan-elkerülő kategóriába sorolta, a minta további 10-15%-át pedig elutasító-elkerülőnek nevezte.
Thompson az 1998-ban megjelent fejlődés-lélektani kézikönyvben arra hívja fel a figyelmet, hogy az „idegen helyzet” kutatásának több mint harmincéves tapasztalatai alapján nem bizonyítható, hogy a kísérletben talált kötődési minták kapcsolatban állnának az anya és a gyerek viszonyának általánosabb meghatározóival. Az „idegen helyzet” kísérlet számos bírálója szóvá tette, hogy a kísérleti helyzet egyedi, 22 percig tartó megfigyelés volt, a gyermek számára ismeretlen feltételek között. Ugyancsak kifogásolható, hogy a kísérletben soha nem vizsgálták a helyzetben részt vevő felnőttek viselkedését, csak a kisgyermekét. Az „idegen helyzet” összefüggéseit vizsgáló nagyszámú kutatás eredményeiből Thompson (1998) a következőket emeli ki:

1. A gyerekek egy részének viselkedését a kutatások nyomán egyik kategóriába sem sikerült besorolni. Main és Solomon ezért a nyolcvanas években egy új kategóriát vezetett be – dezorientált, D –, ám az ebbe a kategóriába tartozó gyerekek viselkedése egyáltalán nem volt koherens.
2. Akultúrközi összehasonlítások, sőt az USA-ban megismételt kísérletek eredményei jelentős szórást mutattak a kötődés különböző fajtáival jellemezhető gyerekek arányait illetően (1. táblázat).
3. Az idegen helyzetben tanúsított viselkedés nem függött össze az anyai viselkedés más módszerekkel rögzített jellegzetességeivel. Így például, mint az alábbi táblázatból is látható, az elhanyagolt, marginális helyzetű csoportokban igen magas volt azok aránya, akiket az Ainsworth által kidolgozott kritériumok alapján biztonságos kötődőnek minősítettek. Számos esetben az anya iránti biztonságos kötődéssel találkoztak a szerzők olyan gyerekek esetében, akiknél elhanyagolás vagy a mostoha anyai bánásmód miatt gyermekvédelmi intézkedésre került sor.

2.3. táblázat - 1. TÁBLÁZAT Az idegen helyzetben mutatott viselkedés kultúrközi összehasonlításának adatai

Ország	A gyerekek		A kötődés típusa
	életkora (hónap)	száma	bizonytalan elkerülő	biztonságos	elutasító elkerülő
Svédország	11-13	51	11	38	2
Izraeli kibuc	11-14	83	7	47	28
Egyesült Kir.	15	72	16	54	2
Japán	12	60	0	41	19
Chile	17-21	81	13	3	12
Németország	12	49	24	16	6
Hollandia	12-19	41	14	27	0
USA I. (Ainsworth)	12	106	23	70	13
USA II. (Thompson)	12,5	43	7	30	6
USA III. (marginális)	18	212	46	118	46
USA IV (elhanyagolt)	11-16	33	3	14	4

Forrás: Thompson 1998, 44.

1. Nem adnak megnyugtató választ az idegen helyzetben mutatott viselkedés tartós hatásával kapcsolatban azok a kutatások sem, amelyek az így mért kötődés stabilitását vizsgálták. A 6-12 hónappal később megismételt kísérletben a biztonságosan kötődők stabilitása 30-96% között változott, a 96%-os stabilitás azonban Waters 1978-as kutatásán kívül egyszer sem fordult elő. A kutatások többségében a biztonságosan kötődők közé tartozók körében viszonylag nagyobb, a másik két csoportban, a bizonytalan-elkerülők, illetve az elutasító-elkerülők körében lényegesen alacsonyabb mértékű stabilitást tapasztaltak (Thompson 1998, 55. 2.3. táblázat). Ennek fényében nem meglepő, hogy ellentmondó adatokkal találkozunk az idegen helyzetben tanúsított kötődési viselkedés és a kisgyermek későbbi érzelmi-társas fejlődése között.

Az anyai szenzitivitás és a kisgyermek idegen helyzetben megfigyelhető viselkedése között csupán a kutatások egy része talált igen gyenge összefüggést. Igaz, az anyai szenzitivitás mérésében a módszerek és szempontok meglehetős tarkasága uralkodott. Összességében a kötődés biztonságának konzekvenciáira vonatkozó bizonyítékokat úgy jellemezhetjük, mint „gyenge, szerény” szögezi le Thompson (1998, 63.).
Jelenti-e az összefüggések gyengesége az idegen helyzetben tanúsított és a későbbi viselkedés között, hogy az elsődleges kötődés sérülésének nincsenek következményei a későbbi fejlődésre nézve? E feltevésnek nemcsak a hospitalizáció terjedelmes és sokszor ellenőrzött adatai mondanak ellent, hanem olyan kutatási eredmények is, amelyek a jelenség egy másik oldalát, a korai kötődés protektív hatását világítják meg. Barnard és Martell (1996) arra hívja fel a figyelmet, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű családok 24-36 hónapos csecsemői között még a leginkább veszélyeztetett csoportban is magasabb intelligenciával rendelkeztek és jobban fejlődtek azok, akiknek az anyához való kötődése – terepmegfigyelések alapján – biztonságos volt.
Az „idegen helyzet” kísérlettel szembeni aggály – amelyet a szélesebb összefüggések hiánya alátámaszt –, hogy az elsődleges kötődést egy teljességgel esetleges, alkalmi viselkedéssel azonosítja: emiatt Bronfenbrenner is bírálta Ainsworth eljárását. Egy olyan bonyolult viselkedésegyüttes, mint az anya és a gyermek kapcsolata, nem operacionalizálható. Ismernünk kell a viselkedés értelmét, amelyet csak a szereplők és a körülmények megfelelő, komplex vizsgálata alapján vagyunk képesek rekonstruálni. A hasznos vagy ártalomokozó hatás egyedi esetek alapján nem, csak megfelelő paraméterek segítségével határozható meg. Soha nem vehetjük biztosra, hogy X vagy Y akár igen hasonló csecsemőkor esetén is hasonló pszichológiai zavarban fog szenvedni másfél évtizeddel később. A „nagy számok törvénye” alapján azonban sokkal valószínűbben fognak az első éveiket szeretetlen és személytelen légkörben töltő kisgyermekek később személyiség- és beilleszkedési problémákkal küzdeni, mint azok, akiket szerető családtagok, rokonok, nevelők vesznek körül.
Más empirikus vizsgálatok alátámasztották, hogy az anyai viselkedés csak komplexitásában vizsgálható. Fleming és Orpen (1986) kutatási eredményei arra hívják fel a figyelmet, hogy az anyai viselkedésnek a szakirodalomban használt minősítései – az érintés, a karon hordozás vagy más testi kontaktus ideje és gyakorisága; a szemkontaktus, illetve egymásra nézés időtartama; a szoptatás időtartama; a csecsemővel való verbális kommunikáció gyakorisága; a gyerek szív fölé helyezése; hajlandóság, hogy másra bízza a gyereket; az érdeklődés foka orvosi vizsgálatkor – gyökeresen eltérő arányban és összetételben fordultak elő a vizsgálatban szereplő anyáknál. Nagymértékben eltértek egymástól az anyák beszámolói saját kötődésük erejéről és a kötődést kifejező viselkedés között is. A kutatók különböző anyai stílusokat találtak: voltak anyák, akik sokszor ringatták a kisbabát, és azonnal felvették, ha sírt, de keveset beszéltek hozzá. Másoknál ritkább volt a testi kontaktus, de gyakran énekeltek és mosolyogtak a csecsemőre. Egy harmadik típus mindent elkövetett, hogy biztosítsa a gyerek számára az egészség és a jóllét feltételeit, de nem volt érzékeny a gyerek hívójeleire, vagy nem odaillő módon válaszolt. Ugyanakkor a különböző típusok esetében nem volt feltűnő különbség az anya és a csecsemő kapcsolatának meghittségében, a csecsemők kiegyensúlyozottságában.
MacDonald amerikai kutató a közelmúltban megjelent cikkében (1992) egy új dimenzió bevezetését javasolja az első életévek anya-gyerek kapcsolatának elemzésébe: a melegséget. Álláspontja szerint az emberi kapcsolatokat, többek között az anya-gyerek relációkat éppenséggel a melegség különbözteti meg a főemlősök egymás közötti kapcsolataitól. Ez utóbbiaknál a monogámia ritka, tartós érzelmi kötődésről nem beszélhetünk. A melegség megkülönböztetendő a primer kötődéstől is, minthogy több olyan kultúrát ismerünk, amelyben a primer kötődés feltételei megvoltak, de az anya tartózkodott az érzelemnyilvánítástól, a szeretet nyílt kifejezésétől. Ilyen típusú kötődés jellemzi azoknak a kultúráknak a gyermeknevelési szokásait, ahol a csecsemőhalandóság magas. A szerző Ainsworth egyik kutatását idézi, amelynek tanúsága szerint az anyák Kenyában ugyan magukra kötve hordozták csecsemőjüket, de mechanikusan, gépiesen gondozták, minden érzelmi megnyilvánulás nélkül.

Az anyaság feminista interpretációi

Az anyaság – csakúgy, mint a gyermekfelfogás vagy a nemi szerepek hagyományos felfogásai – a közelmúltban politikai-ideológiai mozgalmak középpontjába került. A nemi szerepek társadalmi meghatározottságát hangsúlyozó irányzat a férfiak és nők kapcsolatát kizárólag hatalmi, alá-fölé rendeltségi kapcsolatként hajlandó tekintetbe venni (Connell 1996). Ugyanakkor következetlenül úgy foglalkozik e hatalmi viszonyokkal, hogy nem vizsgálja a közöttük lévő nyilvánvaló materiális, tényszerű különbségeket, sőt elutasítja, hogy azok egyáltalában szerepet játszanának a nemi szerepek kialakulásában: „Mindenekelőtt valóban és teljes egészében el kell utasítania azt a gondolatot, hogy a természetes különbségek a társadalmi nem alapjai, hogy a társadalmi minták valamiképpen a természetes különbségek kidolgozódásai.” (Connell 1996, 54).
Csakhogy ha a biológiai adottságoknak semmi közük a társadalmi szerepekhez, akkor vajon miért azok mentén alkotta meg minden eddigi kultúra a saját alapkategóriáit, miért beszélünk férfiről és nőről, felnőttről és gyerekről, ahelyett hogy mondjuk szőkékről és barnákról, nagylábúakról és kislábúakról beszélnénk.
A nemi szerepek kulturális kizárólagosságát hangsúlyozó militáns feminizmus az anyaságot, amely vitathatatlanul a nők biológiai adottságaival függ össze, minden korábbi hagyománnyal szakítva, averzióval szemléli. Mivel azonban létező és megmásíthatatlan tények tagadásáról van szó – a nők biológiai felépítése gyökeresen különbözik a férfiakétól, a gyerekeket az asszonyok hozzák a világra –, álláspontjuk egyre távolabb kerül a józan racionalitástól.
Az anyaság egyik feminista interpretálója N. Chodorow, aki a pszichoanalízis leegyszerűsített értelmezéséből meríti mondanivalóját. Kiindulópontja, hogy az anyai érzések és viselkedés nem nőspecifikus, az anyaság teljes mértékben szociálisan tanult, a férfiak éppúgy elsajátíthatják, mint a nők. A férfiak és a nők viselkedésének eltéréseit Chodorow egy Freudnak tulajdonított (a valóságban igencsak leegyszerűsített) modellből vezeti le: eszerint mind a fiúkat, mind a lányokat általában az anyjuk gondozza csecsemőkorukban, így ő képezi számukra az első erotikus tárgyat. Ennek ellenére a fiúk kapcsolata az anyával megtörik, és az apával azonosulnak. Ezért énhatáraik határozottabbá válnak, jobban kialakulnak, mint a lányok esetében. A lányoknál az anyához való primer kötődés állandósul, énjük flexibilisebb marad. A fiúk ezért előnyben részesítik a tárgyak világát, a lányok pedig az intimitást és az emberi kapcsolatokat. Chodorow szerint e láncolatot csak akkor lehetne megszakítani, ha széles körben elterjedtté válna, hogy az apák gondozzák a csecsemőket (Chodorow 1978).
Más, a feminizmushoz kapcsolódó vagy feltehetően elsősorban a közönség figyelmét felkelteni igyekvő szerzők még kritikusabban és elutasítóbban nyilatkoz- nakaz anyaságról. E. Badinter A szerető anya című könyvében (1999-ben jelent meg magyarul) a gyerekkortörténetet botránykrónikaként bemutató „antipedagógiai” irányzathoz hasonlóan azt igyekszik alátámasztani, hogy az anyai szeretet általános és természetes volta csak mítosz, az anyák voltaképpen csak a társadalmi nyomás hatására neveltek gyerekeket, és a valóságban a legjobb esetben is csupán közömbösek voltak irántuk. Badinter is egy Freud-tanítványt, Helen Deutschot idézi, aki szerint a normális vagy nőies nőt a passzivitás, a mazochizmus és a narcizmus jellemzi. Badinter elsősorban anekdotikus, művészeti jellegű forrásokat alapul véve valóságos gyűjteményt állít össze az anyai közömbösség bizonyítékaiból. Igazolva látja, hogy a gyereküket valóban szeretettel nevelő anyák csupán elenyésző kisebbséget képviselnek. Ebben nem az anyagi terhek játszották a legfőbb szerepet, hiszen a jómódú anyák sem töltöttek túl sok időt gyerekeik körében. Badinter bírálja Winnicottot, az „elég jó anya” kategóriájának megalkotóját. Itt az ideje, hogy leszámoljunk az illúzióinkkal – szögezi le -: az anyaság terhes dolog, aminek a nők csak a társadalmi konvenciók hatására tesznek eleget.
Szélsőséges feminista irányzatok az anyai szerepet a biológiai rabság beteljesülésének tekintik, olyannak, amely jelentős akadály a nők felszabadításában. Álláspontjuk szerint az anyai szerep a gyerekkor „felfedezése” által „konstruálódott meg”. A XVIII-XIX. században zajló folyamatok az anyaság „gyarmatosítását” jelentették – állapítja meg R. Perry (1996). „Az anyaság, ahogyan azt a korai korban megkonstruálták, olyan teljesítményorientált jelenség, amely analóg a mezőgazdaság kapitalizálásával, a manufaktúra indusztrializálásával és a nemzetállam intézményesítésével” – írja Perry, kijelentve, hogy az anyai hivatás ekkor vált a társadalom szemében erkölcsileg tiszteletre méltó, nemes tevékenységgé. A kortárs szépirodalomból vett idézetekkel azt igyekszik alátámasztani, hogy a nőkkel szembeni elvárások, különösen az, hogy szoptassák a gyereküket, a test gyarmatosításának, a nők szabadságtól való megfosztásának eszköze.
Mások – mint Firestone (1970) – még tovább mennek, és az anyaság teljes felszámolását tartják a leginkább követendő társadalmi célnak. Firestone Engelst idézi, aki szerint az eredendő munkamegosztás a férfi és a nő közötti munkamegosztásból eredt. A biológiai adottságokon túl kell lépni, a „természetesség” nem feltétlenül emberi érték. „Az emberiség kinőtte a természetet” – állapítja meg (1970,10.). Firestone megoldása a reprodukcióra a kibernetikus szocializmus, ahol a gyermekeket szintetikus úton „állítják elő”, az anya és gyerek közötti kötődéseket megakadályozzák, és a gyereknevelést közösség szabályozza, amelyet a gyermek választ. Kate Millet, a harcos feminizmus egy másik képviselője szerint a gyermekeket kizárólag szakembereknek kellene nevelni. Ötletét az amerikai Germaine Greer úgy látja megvalósíthatónak, ha a gyermekeket „bébifarmon” nevelnék, például Olaszországban. A szülők rendszeresen meglátogathatnák gyerekeiket, akiket például délolasz parasztok nevelnének (Suransky 1990).
A fenti megállapítások abszurd, szélsőséges álláspontok, igen kínos politikai implikációkkal. Mindezek folytán voltaképpen nincs helyük tudományos diskurzusokban. Mégsem tehetjük meg, hogy kommentár nélkül elsiklunk fölöttük, mivel a média és különböző politikai erők támogatásával komoly nyilvánosságot szereztek maguknak. A fent idézett álláspontok számos következményével találkozunk az élet legkülönfélébb területein, nem utolsósorban a társadalmi-jogi keretek átalakulásaiban. Bízunk benne, hogy az anyai viselkedés bemutatása meggyőzte az olvasót annak komplexitásáról és letagadhatatlan biológiai gyökereiről. Itt még egy szempontot szeretnénk kiemelni: az anyaság, az anyai szeretet idealizálása a kultúrtörténetben nem az anyai viselkedés realitásának bemutatását célozta: az ókori, középkori vagy újkori emberek számára is nyilvánvaló volt, hogy vannak jó és rossz anyák. Az anyaság eszményítése azt jelenti, hogy a jó anya univerzális kulturális norma, elvárás, mérce, az erkölcsi megítélés alapja.
Vizsgáljuk meg tüzetesebben, mi az igazság, milyen mértékű a valóságban a szülés utáni depresszió előfordulása? A női bulvárlapok és sajnálatos módon a pszichopatológiai tankönyvek egy része is elfogadott ténynek tekinti, hogy a nők 50, más adatok szerint 75%-át jellemezné a szülés utáni depresszió. A hangulathullámzások értelemszerűen nem ritkák abban a helyzetben, amikor jelentős események zajlanak mind a szervezet működésében, mind pszichológiai értelemben az egyén életében. A szülés és a csecsemőgondozás megnövekedett felelősségtudattal, szorongással járhat. Az anya lelkiállapota labilis lehet attól is, hogy a szülés utáni első napokban az anyák megterhelése különösen nagy, az élettani regeneráció mellett az alváshiány is hangulatrontó tényező lehet. Az anyák túlnyomó többsége szerint azonban a gyermek születése az eufória és a büszkeség hullámát idézte elő bennük, amelyet fokoz a közeli rokonok, családtagok öröme. Úgy érzik, hogy az öröm éppenséggel kárpótolja a kellemetlenségek hatását.
Ismeretes a szülés utáni valódi pszichotikus epizód, súlyos depresszió, ez azonban csak az anyák 1-3%-ánál fordul elő. Általában néhány hét alatt nyom nélkül felszámolódik, ha az anya megkapja a kellő támogatást, és nem nyomja rá a bélyegét az anya és a gyerek kapcsolatára. A média túlzó és hamis beállításai ugyanakkor önbeteljesítő jóslatokká válhatnak. Ezáltal voltaképpen „normává válik” a szülés utáni lehangoltság, a fiatal anyák hajlamosak lesznek múló rosszkedvüket, átmeneti szorongásukat depresszióként értelmezni. A szülés utáni állapotot ezen túlmenően gyermekgondozási trendek, szokások is befolyásolják: a mai gyermekgondozási szokások irreálisan sokat követelnek a fiatal anyáktól, így nagyfokú aránytalanság alakulhat ki az anya teherbíró képessége és a csecsemő valódi szükségletei között.

Az anyai nevelés fontossága

Bár a mai feltételek között a fejlett országokban az apák is egyre inkább részt vesznek a gyerekek nevelésében, az empirikus kutatások eredményei alátámasztják az anyai szerep fontosságát. Az örökbe fogadott gyerekek esetében az anya intelligenciája azonos mértékben hasonlít a gyermekére, akár saját, akár örökbe fogadott gyermekéről van szó; a nevelőapáé viszont magasabb szinten korrelált vér szerinti gyermekéével, mint ha csupán nevelte. Ugyancsak nagyobb eséllyel lesz a gyermek értelmi fogyatékos vagy elmebeteg, ha anyja is ilyen. Ezek az adatok arra utalnak, hogy az anyai interakcióknak fontosabb szerepük van a gyerek értelmi fejlődésében, mint az apai interakcióknak, ámbár ez lehet az anyával való gyakoribb együttlét következménye is (Roediger et al. 1984).
Shaffer és Brody (1981) tanulmányában azt vizsgálta, hogy bizonyos anyai fegyelmezési technikák – szeretetmegvonás, hatalomgyakorlás és magyarázat – hogyan függnek össze a gyermek erkölcsi viselkedésének bizonyos aspektusaival. Az utóbbit öt kategóriában vizsgálták: bűntudat, az erkölcsi érvek érettsége, ellenállás a kísértésnek, a kihágás bevallása és az altruista késztetések. Az eredmények azt mutatták, hogy a hatalmi fellépés vagy negatívan korrelált, vagy nem függött össze a gyermek fenti kategóriákban mutatott erkölcsi érettségével. A sze- retetmegvonásnál valamivel összetettebb volt a helyzet, de az esetek többségében itt sem találtak összefüggést. Ezzel szemben az indoklást és magyarázatot alkalmazó technikák minden morális kategóriában tanúsított érett viselkedéssel magas szinten függtek össze, kivéve az ellenállást a kísértésnek (Shaffer – Brody 1984, 101.).
A fegyelmezési technikák mellett azonban az anyai elkötelezettség, a már említett „melegséghez” hasonló kategória is jelentős hatással volt a gyermek erkölcsi fejlődésére, ezenkívül befolyásolta az egyéb fegyelmezési technikák hatékonyságát is. Az anyai melegség különösen fontos szerepet játszott az altruista viselkedés és a kihágás bevallása tekintetében. Ugyanakkor egy strukturálatlan helyzetben végzett angol kutatás, amely a családi hármason belül (anya-apa-gyerek) vizsgálta a szülői viselkedést, arra a megállapításra jutott, hogy az apák lényegesen kevesebb időt töltenek a gyermekeikkel, mint az anyák. Beszámolók szerint az anyák naponta átlagban 9 órát, az apák pedig mindössze 3,2 órát töltenek a gyerekükkel. Az anyák lényegesen többször reagálnak a gyerek megnyilvánulásaira, fejezik ki pozitív érzelmeiket, mint az apák, akkor is, ha mindkét szülő jelen volt. Az apák csupán a mesélés/tévénézés viselkedéses kategóriájában múlták felül az anyákat. A kutatók megállapítása szerint az apák talán éppen annyira alkalmasak a gyermek gondozására, mint az anyák, de lényegesen kevesebb időt töltenek el vele, még akkor is, ha otthon vannak. A kutatás eredményei azt mutatták, hogy az apák bevonódása a gyermek gondozásába és nevelésébe sokkal inkább függött a házasság egyéb körülményeitől, mint az anyáé. Az anyai viselkedés főként a gyermek születése utáni első hetekben mutatott szorosabb összefüggést a házastársi kapcsolat egyéb minőségeivel (Volling- Belsky 1992). Az anyák inkább képesek voltak fenntartani kompetenciájukat a gyermeknevelés terén, mint az apák, ha a házasságban problémák voltak. Volling és Belsky azt tapasztalta, hogy a gyermekkel való foglalkozás terén az apák gyakran modellként tekintettek az anyára, míg ennek a fordítottja gyakorlatilag nem fordult elő. Voltak házaspárok, amelyek számára fontos programot és közös tevékenységet jelentett a gyerekkel való foglalkozás, mások számára viszont nem. A családok egy részénél mind a gyerekkel való foglalkozás, mind a házastársak kölcsönös interakciói gazdagok voltak; más esetekben a kétféle tevékenység gátolta egymást. Gyakran előfordult, hogy a szülőpár foglalkozása a közös gyerekkel mintegy kiegészítette egymást. Ha egyikük gyakran foglalkozott a gyerekkel, játszott vele, vagy stimulálta, a másik fél részvétele szignifikánsan csökkent, és fordítva.
Az anyák egy része ambivalens az apák részvételével kapcsolatosan; gyakori probléma, hogy igyekeznek fenntartani maguknak azt a területet, ahol tradicionálisan ők rendelkeztek a nagyobb hatalommal. Bár verbális közléseiben az anyák zöme azt állítja, hogy nagyobb részvételt várna az apáktól a gyermekgondozás-nevelés terén, kutatások eredményei szerint a helyzet lényegesen összetettebb. A gyermek születése után számos olyan jellegű feszültség keletkezik a házasfelek között, amely elbátortalanítja a férjeket a gyermekkel való foglalkozásban. A nők félnek attól, hogy e tradicionálisan a női önértékelés körébe tartozó tevékenységet átengedjék a férfiaknak, gyakran bűntudatot éreznek, ha nem töltenek elég időt gyermekeikkel. Az apákat emellett gyakran visszatartja a gyermekeikkel való foglalkozástól a barátok és férfitársak véleménye (Cowan – Cowan 1987).
Megfigyelések szerint az anyák és az apák másként is foglalkoznak a gyerekekkel. Az anyáknál dominál a támogató, megerősítő attitűd, míg az apák sokkal inkább stimuláló szerepet játszanak (Roediger et al. 1984). Még feltűnőbbé vált a különbség, ha azt vizsgálták, hogyan alakul az anyák és apák bánásmódja a gyermek neme szerint. Az anyák is, az apák is már csecsemőkorában másként bánnak a fiú- és a lánycsecsemőkkel, bár ennek gyakran nincsenek tudatában. Az anyák többször fogják meg lánycsecsemőjüket, többet beszélnek hozzájuk, mint a fiúkhoz.
Egy kísérletben, melyben óvodáskorú gyermeket kértek meg előzetesen, hogy a neméhez nem illő (a fiúk lányos, a lányok fiús) játékokkal játsszon, azt tapasztalták, hogy az apák lényegesen negatívabban reagáltak, ha a gyermekük nem a nemének megfelelő játékkal játszott, különösen fiúk esetében. Az apák a közös játszáskor is inkább ajánlanak fel a gyermeknek a nemének megfelelő játékot, mint az anyák (Ruble 1988). Hetherington (1965) kísérletében azt vizsgálta, hogyan hat a gyermekek nemi azonosulására az anyai dominancia. 4-11 éves gyermekeknek azt a feladatot adta, hogy egy nem nélküli baba helyett válasszanak egyértelmű nemi vonatkozású ruhadarabokat és játéktárgyakat (nadrágot, illetve ruhát, autót vagy babát stb.). A kísérlet eredményei szerint a domináns anyák fiai kevésbé választottak fiús tárgyakat, mint a domináns apáké, és inkább azonosultak anyjukkal, mint apjukkal. A lányok azonosulását nem befolyásolta az anya domináns szerepe. Domináns anyák lányai ugyanakkor gyakrabban választanak férfifoglalkozást maguknak, mint azok, akik tradicionális családban nevelkedtek.
Eltérő az anya és az apa szerepe a gyereke teljesítménymotivációjában is. A teljesítményre motivált fiúk anyái már korán igyekeztek elősegíteni gyermekeik függetlenségét, és igen intenzíven támogatták őket. Egy kísérletben a szülők jelen voltak, miközben a gyereküknek zavaróan nehéz feladattal kellett megbirkóznia. A motivált, jól teljesítő gyermekek anyja szemmel láthatóan fontosnak tartotta a teljesítményt, az apa pedig barátságos támogatást nyújtott. A rosszabbul teljesítők esetében főként az apát szemmel láthatóan zavarta a gyerek kudarca, és hajlamos volt helyette elvégezni a feladatot (Shaffer 1985, 505.).

Anyai munkavállalás

Bár újra és újra előtérbe kerül az az álláspont, hogy az anyáknak elsősorban a gyermekneveléssel kellene foglalkozniuk, a történelmi és kulturális tapasztalatok egyértelműen tükrözik, hogy az anyák, hacsak tehették, igyekeztek másokkal megosztani a csecsemőgondozás-gyermeknevelés terheit. A csecsemőgondozás folyamatos jelenlétet, komoly fizikai és lelki áldozatkészséget igényel. Ha a család rendelkezett forrásokkal, a gyakran nem is a családdal élő dajka, a gyerekekkel foglalkozó cseléd, a nevelőnő jelentette a kisgyermek közvetlen környezetét. Mindez azt támasztja alá, hogy alapvetően téves a csecsemőgondozásban „természetes” megoldásokat keresni: azok az anyák, akik a testükre kötözve hurcolják magukkal, éppen úgy egy adott kultúra szokásainak megfelelően cselekednek, mint azok, akik dajkára vagy a nagyszülőre bízták a csecsemőt. Az anya idejének megosztása a csecsemőgondozás és más tevékenységek között nemcsak kényelmi, hanem mentálhigiénés érdekeket is szolgál: a gyermekkel szembeni türelmetlenség és agresszív viselkedés gyakrabban fordul elő az állandó együttlét, a kényszeres összezártság esetében.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a „főfoglalkozású anyaság” tömegméretekben nem válik tartós attitűddé. Valószínűleg a XX. század „aranykora”, a hatvanas-hetvenes évek nyugati társadalmai azok a ritka történelmi példák, amelyekre ez volt a jellemző. A dolgozó nők aránya a hetvenes évek derekától kezdve valamennyi fejlett országban nő. Az okok közé tartozik, hogy az elmúlt másfél évtizedben több társadalmi csoportban is csökkentek a jövedelmek, egy keresetből a családok nem tudnak megélni. A mai munkanélküliség feltételei között a nők gyakran könnyebben jutnak megélhetéshez, mint a férfiak, elsősorban a házi-családi szolgáltatások területén. De a munkavállalás és a saját karrier elválaszthatatlan a női szerepek megváltozásától és a nők emancipatórikus törekvéseitől is.
Belsky adatai (1989) szerint az anya munkavállalása akkor okoz feszültséget az apák és a fiúk viszonyában, ha a család alacsony jövedelmű. A nem dolgozó anyákhoz képest lassul a fejlődés üteme azoknál a gyermekeknél, akiknek az anyja elégedetlen saját foglalkozási státusával. Ugyanakkor azok az anyák, akik szerették a munkájukat, és elégedettek voltak vele, több érzelmet fejeztek ki, és kevesebb szigorú fegyelmezési technikát alkalmaztak a gyerekkel szemben, mint a nem dolgozó anyák. Más megfigyelések szerint azokban az esetekben, ha mindkét szülő dolgozott, magasabb elvárásaik voltak a gyerekeikkel szemben, és ez pozitív hatással volt a gyermek fejlődésére.
Nehéz, sőt lehetetlenség meghúzni az idő- és energiabeli határokat, amelyeken belül az anyai munkavállalással még teljes mértékben összeegyeztethető a gyermeknevelés. Nagyon sok anya képes e feladatok megoldására, úgy érzik, hogy a kétféle szerep együttes ellátása megsokszorozza energiáikat. Nem közömbös ugyanakkor, hogyan viselkednek az anyai munkavállalással szemben a munkáltatók. Megdöbbentő és ijesztő a mai gazdaság zömét alkotó üzleti világban uralkodó teljes közöny az emberek magánéletével, az esetleges szülői feladatokkal kapcsolatban. A végtelenségig nyúló munkaidő, az erőltetett társasági együttlétek, amelyeket a mai üzleti vállalkozásokban elvárnak a dolgozóktól, teljesen függetlenül azok életkorától és egyéb kötelezettségeitől, végletes választásra kényszerítik a fiatalokat a családi élet és a munka között. Ez a helyzet komoly szerepet játszik a mai társadalmakban növekvő aggodalmat okozó feltételek kialakulásában: a házasságok és gyermekek számának csökkenésében. Emellett súlyos pszichológiai válságok és zavarok előidézője lehet, hiszen az üzleti világban az egzisztenciák bizonytalanok, az állásukat elveszítő dolgozók teljességgel támogatás nélkül maradnak.
A növekvő társadalmi egyenlőtlenségek kapcsán a közelmúltban több kutatás is készült az alacsony társadalmi státus és az anyai viselkedés összefüggéseiről (Hoff- Ginsberg-Tardif 1996). Általános tapasztalat, hogy a középosztálybeli anyák a nevelésben inkább alkalmaznak pszichológiai technikákat, mint a szegények, az alacsony gazdasági-társadalmi státusúak inkább alkalmaznak fizikai fegyelmezést. A magasabb társadalmi státusú szülők inkább kezelik egyenrangúként a gyerekeket. A nevelési stílus a középosztálybeli szülőknél inkább gyerekcentrikus, vagyis a szülők inkább a gyerek érdekeit és szempontjait helyezik a középpontba, míg az alacsony státusúak inkább szülőcentrikusak voltak. Az alacsonyabb státusú anyák kevesebb önállóságot biztosítottak a gyerekeknek, fegyelmezési technikáik inkább büntető, kontrolláló jellegűek voltak, kevesebb pozitív visszajelzést adtak, és részletesebben instruálták a gyereket, inkább támogatták a konformista viselkedést, mint a középosztályba tartozók. A középosztálybeli anyák nevelési módszerei közelebb álltak az általuk képviselt nevelési értékekhez, elvekhez, míg az alacsonyabb státusú anyák esetében gyakran jelentős távolság volt ideáik és valódi viselkedésük között. A különböző társadalmi rétegbe tartozó anyák értékei azonban nem minden országban voltak egyformák: Japánban a magasabb képzettségű anyák inkább várták el, hogy a gyerekeik iskolai készségei javuljanak, mint az USA-ban.

AZ APÁK SZEREPE A GYERMEKNEVELÉSBEN^[10]

Noha a XX. század második felében a családra és a gyerekkorra vonatkozó vizsgálatok virágzásának lehettünk tanúi, meglepően kevés adatot találni arra, milyen szerepet játszottak az apák gyerekeik, és főleg fiatal gyerekük életében, fejlődésében és nevelésében.
A gyermeknevelésre vonatkozó tudományos és köznapi érdeklődés egészen az utóbbi évtizedekig kevés figyelmet szentelt az apaság jelentőségének. Az apák szerepe azonban napjainkban átértékelődik, és hatásuk sokkal fontosabbnak és többarcúnak bizonyul, mint azt az anyaság kitüntetett szerepére koncentráló tudományos érdeklődés hosszú évtizedei alatt sejteni lehetett. Ez az újraértékelés több olyan, esetenként átfogóbb társadalmi és értékrendbeli változással esik egybe, mint a nők fokozódó munkába állása, ezzel összefüggésben az egyenlőbb családi munkamegosztás iránti igény erősödése, valamint a hagyományos nemi szerepek kereteinek több kultúrában is megfigyelt fellazulása és átalakulása.
Ugyanakkor az apai szerep történelmi átalakulásainak, változásainak tudományos igényű, integrált megközelítésen alapuló elemzése még várat magára. Még a közeli múltra vonatkozóan is inkább csak a feltételezések, benyomások, a nem mindig megalapozott általánosítások a jellemzőek, melyek hol a szigorúan büntető, autoriter apafigurát, hol a családi élet érzelmi perifériájára szoruló alakot vetítik elénk.

Apák a korábbi századokban

Noha a XIX. század elejétől kezdve a szülői viselkedésre, nevelésre vonatkozó szórványos kommentárok és tanácsok szinte kizárólag az anyákhoz szóltak, a történelmileg távolabbi periódusokat tekintve, az apák családi életet alakító aktív közreműködésére vonatkozóan több feltételezés indokolt. A régebbi múltra visz- szatekintve feltételezhető például, hogy az apák szembesültek először a növekvő családi méretek és az előteremthető anyagi források között feszülő konfliktussal, azzal, hogy a születendő további gyerekek az általuk később biztosított gazdasági előnyök előtti életszakaszban komoly kiadásokat jelentenek a család számára. Ily módon az apák nemegyszer kezdeményezői lehettek a kisebb családi formátumoknak, s noha a leghatékonyabb születésszabályozási módszereket általában az asszonyok kontrollálták, az e téren hozott döntést gyakorta együtt hozták meg.
Érdekes és tanulságos volna azt is elemezni, milyen hatással járt és járnak a demográfiai változások az apa-gyerek viszonyra. Az alacsonyabb születési ráta például intenzívebbé teheti az apa és lánya közötti kapcsolatot, hiszen gyakabban fordulhat elő, hogy csak lányok vannak a megszületettek között. Ez viszont együtt járhat azzal – legalábbis a társadalmi középosztályt tekintve –, hogy a lányok nagyobb számban választanak egyébként hagyományosan férfiak által uralt foglalkozásokat. Vélhetően ilyen tendenciát láthatunk a XIX-XX. század fordulóján és a XX. század hatvanas éveiben is (Parke – Stearns 1993). Biográfiai adatok elemzése alapján valóban több utalás található arra, hogy a kiemelkedő teljesítményt felmutató nők élettörténetében gyakori az apai irányítás dominanciája (ami az anyák elmúlt századokra jellemző magasabb szülőágyi halálozási arányszámával is összefüggött).
A nyugati civilizációk néhány évtizeddel ezelőtti, születési csúcsokkal („baby boom”) jellemzett időszakának sajátos következményeként a férfiak tekintélyes hányada egészen fiatal életkorban lett apa. Gyakran azelőtt született meg első gyermekük, mielőtt valódi munkahelyi karrierjük elindult volna, s így egyszerre szembesültek a szülői felelősséggel és a munkahelyi elvárásokkal. Nem kellően feltárt e sajátos periódus apai viselkedésre gyakorolt hatása sem: lehet, hogy a fel- adatterhek eltávolították a férfiakat a szülői szerep aktív gyakorlásától, de az is elképzelhető, hogy a felsőoktatásban részt vevő réteg számára az egyetemi-főiskolai évek laza életmódjába kellemesen és különösebb problémák nélkül beilleszthető volt a kisgyerekről való gondoskodás. Az 1960-as évektől kezdődően ez a trend megszűnőben volt, és az általános tendencia szerint a szülők magasabb életkorban és kevesebb gyereket vállaltak. A munkába állás ideje egyre kijjebb tolódott, és jellemzőnek tekinthető, hogy a két szülő életkora és iskolai végzettsége is közeledett egymáshoz. Az apák már jól megindított karrierrel a hátuk mögött vállaltak gyereket (noha egyre kevesebbet), és a biztos egzisztencia teret adhatott az apai invol- váltságnak is, de ugyanakkor a gyerek jelenléte nem egy esetben kisebb jelentőségűvé vált az életút építése során.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a fenti tendenciák csak egy meghatározott és igen szűk kultúrkörre, a nyugat-európai és az észak-amerikai társadalmak középosztályaira vonatkoztathatók. Az ettől eltérő kulturális feltételek, de még az e kultúrák egyes rétegeinek eltérő körülményei között élő apák szerepére vonatkozó igényes pszichológiai elemzés és feltárás is még a tudomány adóssága.
Mindenképpen vitathatatlan, hogy a mai apai szerepkör megértéséhez elengedhetetlen a múlt elemző feltárása, hiszen a ma kereteinek formálódását nagymértékben befolyásolják mindazok a körülmények, melyek az elmúlt évszázad vagy ennél még hosszabb időszak alatt alakultak ki. Így a jelenlegi helyzet változásokat is felmutató elemző áttekintésekor óhatatlanul mindig a múltra kell utalnunk és a történelmi-gazdasági változások csomópontjaihoz kell visszanyúlnunk.
A jelen helyzet egyik legmeghatározóbb eleme az apák munkavégzés miatti távolléte a családtól a nap jelentős részében. Ennek a múltból máig ható helyzetnek a kezdete az 1800-as évek végére tehető. Az ipari forradalom eredményeképpen az indusztrializálódó településeken a család mint „termelési egység” szerepe háttérbe szorult, és a munkát és keresetet adó lehetőségek az otthonoktól gyakorta különváltak. Elsősorban a gyárakban dolgozók, de a városi lakosság zömében is a család fő kenyérkeresője, az apa távolabbi helyhez kötött munkája miatt gyerekeivel csak igen korlátozott időt tölthetett együtt. Az egész napos távoli és feszített munka után hazatérő férjek számára feleségeik igyekeztek csendes és békés körülményeket teremteni, megóva őket a gyerekek körüli lármától, eleven légkörtől és a velük kapcsolatos tennivalóktól. Ennek megfelelően a gyerekeiket tiszteletteljes engedelmességre nevelték az apával szemben, nemritkán némileg távol is tartva – főleg a kisebbeket – tőle, hogy minél kevésbé zavarják a nyugalomra vágyó családfenntartót. Ez a tendencia a munkások mellett a középosztálybeli családokra is jellemző volt (Spencer 1983, idézi Parke – Stearns 1993, Modell et al. 1976). Ugyanakkor azt is tipikusnak találták, hogy a munkáscsaládokban ez a szeparálódás a gyermekektől nem történt uniformizált módon: az apák gyakran törekedtek arra, hogy a kellő életkorba lépett gyerekük (elsősorban a fiuk) ugyanabban a gyárban kezdjen el dolgozni, ahol ők is alkalmazásban álltak. Ezzel együtt a munkáscsaládok egyre ritkábban küldték el a serdülőkorba lépő fiúkat más, távolabbi helyre dolgozni vagy inaskodni, s ezzel egyre ritkábbá vált ez az ipari forradalom előtt rendkívül jellemző gyakorlat.
A családok életét ily módon érintő gazdasági-társadalmi átalakulások érzékelhető következményeként csökkent az apák involváltsága a gyerekek, különösen a kisebbek nevelésében. Ez a jelenség-mely többé-kevésbé máig befolyásolja az apák gyerekeikhez fűződő viszonyát – számos konzekvenciával járt.
Parke és Stearns (1993) az egyik ilyen, a fenti változások által is indukált jelenségként említi, hogy az apák a XIX. század óta „könnyebben” hagyják el gyermekeiket, mint annak előtte. Az okok között minden bizonnyal szerepel az, hogy az in- dusztrializálással együtt járt a családot övező közösségi kontroll csökkenése, a szű- kebb társas közösségek összetartó és normatartó erejénak fellazulása. Emellett a családtagok (így a gyerekek) munkája egyre kisebb szerepet játszott a család alapvető gazdasági feltételeinek előteremtésében. Hozzájárulhatott e gyakorlat elterjedéséhez az apák és gyerekeik közötti érzelmi távolság (néha már kényelmetlenségérzés) növekedése, valamint a munkalehetőségek érdekében vállalt földrajzi mobilitás is. Mindezek az okok – noha már más megjelenési formában – tulajdonképpen mindmáig jelen vannak az iparosodott társadalmi feltételek között. Érdekes módon a történeti kutatások a feminizmus zászlajához csatlakozó lányok auto- biográfiai adatai alapján összefüggést látnak az apai távollét egyre gyakoribb előfordulása és aXIX. század végén, aXX. század elején megjelenő feminista mozgalmak erősödése között (McGovern 1969-1970, idézi Parke – Stearns 1993).
Az apai involváltság csökkenésének másik következményeként említhető, hogy az – paradox módon – a gyerekek közötti nemi differenciálódás hangsúlyának erősödéséhez vezetett. Nemcsak az apák, de a felnőtt férfiak is általában helyeselték és bátorították az agresszív férfiasságot a fiúknál, mivel tartottak attól, hogy azok egyébként a dominálóan nők kezében lévő gondoskodás és nevelés következtében puhánnyá vagy nőiessé válnak.
Megfigyelhető volt, hogy az apák jobban tolerálták fiaik agresszivitását, és inkább aggódtak passzív viselkedésük miatt, mint az anyák vagy a gyerekek oktatásában részt vevő tanárok. A folyamatot ugyanakkor némiképp az anyák is erősítették. Érezvén annak felelősségét, hogy gyakran az apai jelenlét hiányában nevelik fiaikat, ők maguk is nagyobb hangsúlyt helyeztek a nemek közötti különbségekre, kevésbé kényeztetve a fiúkat, mint leánygyermekeiket. Ezek a XIX. század végétől napjainkig tartó tendenciák afiúk számára vonzó és követendősztenderdként az asszertív férfiasságot mutatják fel (Filene, 1986).
Az apák és gyerekeik közötti kapcsolat jellegét és az ennek nyomán kialakult társadalmi konvenciókat tükrözték a XIX. század második felétől egyre szaporodó számban megjelenő neveléssel, gyerekgondozással foglalkozó könyvek és kiadványok, melyek szinte kizárólagosan az anyákhoz szóltak. Az e tárgykörben írt munkák azt sugallták, hogy az anyák azok, akik teljes mértékben felelősek és kizárólagosan alkalmasak a gyerekek nevelésére. Néhány szakkönyv ugyan megemlítette, hogy az apák fontos modellül szolgálnak fiaik számára, és szerepük van abban is, hogy lányaik felnőttkorukban hogyan viszonyulnak a másik nemhez, azonban ezek az utalások inkább csak szórványosan jelentkeztek, meghagyva a nevelés területét anyai privilégiumnak. Még Spock doktor is könyvének első, 1946-os kiadásában – mely akkor és azóta is az egyik legnépszerűbb gyermekgondozási és -nevelési kézikönyv – csupán néhány oldalt szentel az apáknak, elsősorban azért bátorítva őket a gondozásban való időnkénti részvételre, hogy ily módon az anya néha pihenőhöz jusson (Modell et al. 1976).

A mai apák

Az előzőekben mondottak alapján látható, hogy amennyiben az apák és gyermekeik közötti viszony mai sajátosságait szeretnénk megismerni, az e viszony múltjára való visszatekintés azért is elkerülhetetlen, mert a modern idők minden változása ellenére az elmúlt évtizedek-évszázadok nagyon erős tradíciókat teremtettek a nemi szerepekre és a családi munkamegosztásra vonatkozóan is. Az egyre erősödő trend, mely az apák fokozódó involváltságát igényli gyerekeikkel kapcsolatban, ereszt gyökeret, hiszen a múltbéli sajátosságokat kitermelő feltételek jó része mindmáig jelen van és meghatározó szerepű. A munkatevékenység, mely a gazdasági erőforrások biztosítása mellett mára az érvényesülés és az önkifejezés fontos terepévé is vált, továbbra is és talán még kifejezettebben elkülönül a családi szférától. Ez a férfiak tekintélyes része számára most is azt jelenti, hogy az apró gyerekek nevelésének felelőssége elsősorban nem az övék. Erre a vélekedésre reflektálnak és ezt erősítik tovább az utóbbi évtizedekben gomba módra megszaporodott és népszerűvé vált, gyermekneveléssel foglalkozó könyvek is, melyek többnyire továbbra is elsősorban és szinte kizárólag anyákról és anyákhoz szólnak.
Nem problémátlan az apák számára a megfelelő apai modell megtalálása sem. Máig érezteti hatását és a társadalmi klíma függvényében akár dominálóan jelen van az erőskezű, gyakran kemény és durva fizikai büntetést alkalmazó apa figurája. Az apának ez a prototípusa egyes történészek szerint szintén az iparosodással és a városi életmóddal együtt alakult ki, mivel az újfajta életrenddel járó feszültséget az apák többnyire családjuk körében vezették le (Parke – Stearns 1993). Nem könnyíti az apai involváltság fokozódását az sem, hogy még azok az anyák is, akik ugyan fokozottan igénylik az aktívabb apai részvételt a családi nevelési feladatokban, szeretnének megtartani valamit speciális anyai privilégiumaikból a gyerekekkel való bánásmód terén.
Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a múltba tekintve csak a fentebb leírt sajátosságok jellemezték az apákat. Igazságtalan és elhibázott volna a túlzott általánosítás. Az érzelmileg ridegebb, távolságtartó, kevéssé involvált, autoriter apafigurák mellett akkor is sok családban fűzte meleg viszony az apákat gyermekeikhez, mint ahogy a mai tabló is igen változatos portrékat mutat fel.

A „JÓ” APASÁG MÉRCÉI

A múltra való visszatekintés során kirajzolódott apai viselkedések alátámasztják azt a nézetet, miszerint az apák gyermekükhöz fűződő kapcsolatára vonatkozóan sem – mint ahogyan számtalan más humán viselkedésre sem – lehet egyetemlegesen a „jó” vagy „rossz” minősítő kategóriát alkalmazni. Mint a viselkedések széles repertoárjában, itt is a társas-társadalmi-ökológiai feltételekhez való alkalmazkodás alakítja az aktuális időszak apai viselkedést megszabó feltételeit és az erre épülő társadalmi elvárások rendszerét. Ezek a körülmények a különböző időszakokban eltérő apai kvalitásokat erősítenek: az európai és észak-amerikai társadalmi feltételek között az iparosodás előtti időkben az utódok szellemi-erkölcsi mentorának, a XIX. században a család elsődleges kenyérkeresőjének és gyakran kizárólagos eltartójának szerepkörét. Az 1900-as évek elején viszont az apáknak fiaik számára nyújtott modellértékű viselkedése vált a publikusan hangoztatott szülői értékké ezekben a társadalmakban.

AZ UTÓBBI ÉVTIZEDEK VÁLTOZÁSAINAK IRÁNYAI

Dacára annak, hogy a népesség különböző csoportjaiban nagymérvű eltérések találhatóak a tekintetben, hogy mennyi változás történt az apa-gyerek viszonyban, az mindenképpen megállapítható, hogy az utóbbi fél évszázadban egyértelműen és tendenciaszerűen nő az apák involváltsága a pszichológiai elemzésekkel célba vett kultúrák majd mindegyikében. Egy vizsgálat eredményei szerint, melyben olyan szülőket interjúvoltak, akiknek az 1950-es, hatvanas, illetve hetvenes években született gyerekük, a hetvenes években apává válók kétszer annyi időt töltöttek a gyerekkel kapcsolatos teendőkkel, mint a megelőző két évtized szülői (Daniels – Weingarten 1983).
Más vizsgálatok is hasonló eredményre jutottak, de e fokozódó részvételt csak a kisebb gyerekekkel való interakciókban találták. Ez valószínűsíti annak lehetőségét, hogy a változásokban kohorthatások^[11] is szerepet játszanak (Parke – Stearns 1993).
Egy a nyolcvanas években Nagy-Britanniában végzett vizsgálat további adalékokkal szolgál az apák fokozódó involváltságára vonatkozóan (Lewis et al. 1981). A vizsgálat változásokat rögzített többek között a tekintetben, hogy milyen arányban voltak jelen az apák a szülés alatt: 1960-ban, amikor a szülések 60%-a otthon történt, az apák 13%-a vett részt az eseményben, míg 1980-ban, amikor már csak 25%-nyi volt az otthon szülések aránya, az apák 84%-a kísérte végig a vajúdást, és 67%-uk a szülést is végigasszisztálta. Ugyanezen vizsgálat adatai szerint az apák 1960-ban egyszer sem keltek fel éjszaka a gyerekük miatt, és csak 30%-uk segített az otthoni teendőkben a szülés utáni időszakban, míg 1980-ban 87%-uk szakította meg éjszakai pihenőjét gyerekének megnyugtatása érdekében, és 77%-uk vett részt a házimunkákban a gyermekágyi periódus ideje alatt.
A fenti adatok imponálóan illusztrálják a növekvő apai részvételt a gyerekkel kapcsolatos szülői feladatkörökben, bár a nemek terhei messze nem egyenlőek ma sem a gyereknevelés terén.
Végül, elérkezvén napjainkig, felmerül a kérdés: mit tartunk ma, a XX. és XXI. század fordulója táján „jó” apai viselkedésnek, milyen elvárások dominálnak a mai – a „nyugati” – civilizációk apaszerepére vonatkozóan?
A mai helyzetet tekintve, a legjellemzőbb trend az apák involváltságának továbbifokozódása, az apai viselkedés gondoskodó jellegének erősödése. A változás a korábbi nézetrendszerekhez képest nem azonnali, és nem is ma kezdődött. A múltra jellemző feltételek között már évtizedekkel ezelőtt elindult az a folyamat, melyben a „modern” apaság iránti igény és az ennek megfelelő elvárások és gyakorlat kimunkáló- dott. Ennek keretei között egy új stílusú apai viselkedés teremt lehetőséget olyan jellegű pozitív kapcsolatépítésre apák és gyerekeik között, melyre a korábbi tradicionális patriarchális felfogás kevés teret adott.

Az apai szerepkör elemzési szempontjai

A mai apai szerepkör elemzésénél két fontos kérdéskört kell említeni:

1. Az egyik annak elemzése, hogy milyen tényezők segítették elő és segítik napjainkban, illetve milyen akadályok gátolják az apákat újfajta szerepkörük betöltésében.
2. A másik pedig az: mennyire alkalmasak az apák – biológiai és pszichológiai adottságaiknál és sajátosságaiknál fogva – eme újonnan kirajzolódó feladatok ellátására?

Az első kérdéssel kapcsolatban említenünk kell a családra vonatkozó felfogás átalakulását, mely a család újfajta, érzelemtelibb és demokratikusabb formáját tartalmazza.
Ez a folyamat sem az utóbbi években kezdődött, és semmiképp sem zárult le. A régi patriarchális stílust, a családot körülvevő közösségnek a családnál erősebb meghatározó erejét a családtörténészek szerint azonban az évszázadok, de legalábbis évtizedek múlásával lassan felváltja a család fontosságának, a családtagok közötti erős érzelmi köteléknek a hangsúlya, legalábbis a társadalom bizonyos osztályai, rétegei körében (Shorter 1975). A lassú átalakulás során gyakoribbá vált egy újfajta, szoros közelség a házastársak és a családtagok között, mely viszont az apákat korábbi kemény, hierarchiát tükröző büntetési stílusuk feladására ösztönözte. Ennek a trendnek a nagyon korai jeleként lehet tekinteni azokat a történeti adalékokat, melyek arra utalnak, hogy már a XVIII. században előfordult a mai szóhasználat szerinti „apás szülés”. A már említett közösségi erő gyengülése, mely az iparosodás velejárójaként jelent meg, a családot tette az érzelmi támogatás fő forrásává. A testi fenyítés helyett lassan és fokozatosan újfajta szülői kontrolltechnikák terjedtek el, melyek az olyan – a társadalmi érvényesülés terén egyre fontosabbnak ítélt – személyiségvonások, mint a kezdeményezőkészség és az individualitás kialakulása szempontjából ígéretesebbnek és hatékonyabbnak bizonyultak.
Noha ezek a tendenciák minden bizonnyal nem tekinthetők általánosnak, az kétségtelen, hogy a múlt nem olyan egysíkú és negatív gyakorlattal terhes, mint azt néhány történeti elemzés sugallja (Tucker 1998, Robertson 1998). Az apai szerepek és az apai viselkedés az uralkodó normák mellett (és néha ellenére) változatos képet mutatott, és a múltban is lehet példákat találni az involvált apai viselkedésre szinte minden társadalmi osztályban.
Még a férfiasnak tartott viselkedés tekintetében, a szexualitásra és az agresszió kontrolljára vonatkozó férfisztenderdek terén is találni variációkat már az 1900-as évek elejétől. A múltban gyökerezik az a gyakorlat is, mely az iparosodás fejlődésével együtt növekvő szabadidővel párhuzamosan a közös családi aktivitások fokozódását mutatja. A gyerekekkel együtt eltöltött szabadidő minden bizonnyal újféle apai készségeket mozgósított, mint ahogyan részben ennek terepét adták a múlt század fordulójától elterjedőben lévő közös családi nyaralások is.
Az 1940-es évektől kezdődően megfigyelhető egy olyan változás is, ami az apák gyerekeikkel folytatott interakcióját érintette. Ezek az akkori modern apák, részben szakítani akarván a saját gyermekkorukban átélt tradicionális atyai viselkedésmódokkal, részben pedig törekedve arra, hogy megosszák az anyával a fegyelmezőszerepet, új, barátságosabb és játékosabb viszonyt preferáltak, elsősorban fiatalabb gyerekeikkel. Ennek okaként az a szándék is feltételezhető az apák részéről, hogy a világháborúba sodródó nemzedék valami más értékrendet, a korábbi merev tekintélyelv helyett a kooperatív viselkedés hangsúlyát tartotta olyan fontos értéknek, melyet gyermekeiben szeretett volna erősíteni. Ilyen értelemben el kell ismerni, hogy az 1970-es évektől lendületbejött feminista és férfiliberációs mozgalmak célkitűzései a család újradefiniálását illetően tulajdonképpen találkoztak és visszhangra találtak az apák – bár szórványosan, de – jelen lévő törekvéseivel (Lamb 1981).
Az apák nevelésben betöltött szerepét két másik, a XX. század második felében elinduló társadalmi változás is erősen befolyásolta. A nők fokozódó egyenjogúságával, egyre nagyobb méreteket öltő munkába állásával, az otthonon kívül végzett tevékenységük idejének és jelentőségének növekedésével szükségszerűen együtt jár a családon belüli munkamegosztás átrendezésének igénye is. Noha az e téren keletkezett feszültségek és konfliktusok máig nem oldódtak, és a nők többnyire joggal panaszolják a kettős teherviselés terheit, mégis számos jel mutat arra, hogy az ilyen módon átrendeződő családi struktúrák keretei között egyre több apa vállalja – vagy a kényszer szülte helyzetben sikeresen tölti be – a gondoskodó szülő szerepét (Modell et al. 1976).
A másik trend, ami figyelmet érdemel az apaszerepek változásával kapcsolatban, a nemi sztereotípiák területét érinti. Az utóbbi évtizedek alatt annak lehetünk tanúi, hogy fellazulnak a hagyományos feminin és maszkulin szerepek határai, és egy újfajta nemi szerepviselkedés, az androgynia társadalmi értékelése és elfogadottsága fokozódik. Az androgynia, ami a szó szigorú jelentése szerint a férfias és a nőies tulajdonságok egy személyben való megjelenésére utal, egyes értelmezésekben az uniszex társadalom ijesztő képét vetíti előre (Ranschburg é. n.). A jelenség pszichológiai értelme azonban nem a nemi karakterisztikumtól való mentességet, hanem egyes, hagyományosan a másik nemre jellemző tulajdonságok inkorporálását jelenti az adott személyiségbe (Beal 1994). Gyengéd, gondoskodó, érzelmeiket vállaló és adott esetben kimutatni sem félő férfiak, határozott, céltudatos, vezetésre is alkalmas nők – ők azok, akik az andgrogyniaskálákon magas értékeket mutatnak. A megfigyelések szerint a jelenség inkább hasznára, semmint kárára válik a személyiségnek, és az androgynia irányába mozduló személyek általában kedvezőbb személyiségstruktúrát mutatnak. Miután a nemi sztereotípiák terén végzett kutatások több ízben igazolták, hogy a maszkulin viselkedésre vonatkozó elvárások sokkal merevebbek, és megszegésüket kicsi kortól kezdve erősebb szankciók kísérik a környezet (a szülők, majd a társak) részéről, mint a femi- nin viselkedés normaszegését (Beal 1994), érthetővé válik, hogy a férfiak a változóban lévő nemi normaelvárások keretei között könnyebben vállalnak újszerű apaszerepet (is).
E jelenség illusztrálásául John Lennon, az egykori legendás Beatles együttes tagjának példáját említhetjük. Amikor Lennon második, Yoko Onóval kötött házasságából megszületett fia, Sean, akkor Lennon – aki karrierjének és sikereinek csúcsán volt – évekre visszavonult, és dominálóan ő vette át a gyereknevelés feladatait, meghagyva az üzleti élettel járó teendőket Onónak... Maszkulinitásának, vonzerejének mit sem ártott, hogy a „nőies” világ feladatait vállalta fel, ő viszont élete legszebb korszakaként számolt be erről. Életrajzában így ír:
„Az első fiamat, Juliant nem láttam felnőni, és most egy tizenhét éves férfi beszélget velem a motorokról a telefonban. Egyáltalán nem voltam jelen a gyerekkorában. [...] Nekem most az való, hogy megkeressem a kenyérrevalót, és törődjek Seannal, és Ono alkalmasabb arra, hogy a bankárokkal és üzleti ügyekkel foglalkozzék.” (Lennon 1984.)
Természetesen nem arról van szó (és nagyon elhibázott lenne), ha ez az újabb tendencia merev és egyedüli elvárássá rögzülne. Tény viszont, hogy elterjedése megkönnyíti a férfiak (legalábbis az arra hajlamosak) számára nemi szerepük határainak rugalmasabb kimunkálását, a bátrabban vállalt gyengédség és érzelmek pedig egyértelműen kedvező hatással vannak interperszonális kapcsolataikra, így gyerekeikkel való viszonyukra is.
Ami a második kérdést illeti, miszerint alkalmasak-e az apák az anyákkal egyenrangú gondozó és érzelemteli kapcsolatra gyerekeikkel, az apai viselkedésre vonatkozó koncepció változását illetően nem hagyhatók figyelmen kívül a gyermeknevelésre, a fejlődésre vonatkozó tudományos, elsősorban a pszichológia tudományának keretein belül kiformált nézetek és empirikus bizonyítékok hatásai.
AXX. század jó részében az apai involváltságot erősen limitálta az, hogy szinte általánosan elfogadott volt az anyák gyermeknevelésben és -gondozásban betöltött szerepének felsőbbrendűsége. E felfogás széles hatókörében vitathatatlanul jelentős szerepet játszott az 1900-as évek elejétől egyre ismertebbé váló pszichoanalitikus teória, mely a század több mint felében uralkodó nézetté vált, és addig soha nem látott méretekben hatott a közfelfogásra is. A freudizmus az anyát és a korai anya-gyerek kapcsolatot olyan kivételes és fel nem cserélhető kiváltságokkal ruházta fel, melyek meghatározzák a későbbi személyiségfejlődés szinte minden aspektusát.
E nézet érvényességét a század ötvenes éveitől kezdődően több irányból kérdőjelezték meg. Elsősorban nemigen található empirikus bizonyíték arra, hogy a csecsemő szociális kapcsolatai és személyiségének elemei kizárólag az anyai elsődleges gondozás, kitüntetetten a szoptatás bázisán fejlődnének. Harlow (1958) majmokkal végzett klasszikus kísérletei, melyek demonstrálták a kötődés függetlenedését a tápálófunkciótól, a freudi teória alappillérjét kezdték ki.
A kötődés és ragaszkodás humán fejlődésére vonatkozó vizsgálatok pedig több irányból is hasonló konklúzióra jutottak. Az emberi csecsemő a személyiségfejlődésben nagy szerepet játszó, speciális és elsődleges kapcsolatot azzal a személlyel épít ki (ahhoz ragaszkodik), akivel kapcsolatos interakciói kedvező tapasztalatokkal járnak, azaz akinek válaszolókészsége (responsiveness) magas (Schaffer – Emerson 1964, Bolwby 1969). A korai kötődés irodalmában kulcsfogalommá vált válaszolókészség pedig nem a biológiai adottságok, hanem az interakciós történések függvényében alakul. Ez a teoretikus változás új jelentést ad az apák gyerekük korai fejlődésében betöltött potenciális szerepével kapcsolatban. Mivel a korai interakciók az esetek nagy és döntő többségében az anyákkal kapcsolatosak, így többnyire természetes következményként ők lesznek elsődlegesen a ragaszkodás tárgyai. Ugyanakkor az apák is – bár etetéssel összefüggő szerepük általában jelentéktelenebb, mint az anyáké – a rájuk jellemző stimuláló interakciók révén pszichológiailag esélyes tárgyai a korai kötődésnek, ami a vizsgálatok szerint nagyjából az anyához való ragaszkodással egyidejűleg meg is jelenik (Kotelchuk 1976, Lamb 1977, Cole-Cole 2003).
Az e jelenségre vonatkozó korai vizsgálatok közül Schaffer és Emerson (1964) eredményei is azt bizonyították, hogy röviddel az anyához való ragaszkodás megjelenése után vagy azzal egyidejűleg megfigyelhetőek a ragaszkodás mérhető jelei (mint a sírás, tiltakozás szeparáció esetén) az apához fűződő kapcsolatban is. Ezt tapasztalták a 6 hónapos csecsemők 50%-ánál, és megfigyeléseik szerint 18 hónapos korukra a gyerekek több mint 70%-a mindkét szülő irányában mutatta a ragaszkodás kiformált jeleit. Azt, hogy a csecsemők az esetek többségében szinte egy időben mutatnak ragaszkodást mindkét szülőhöz, további vizsgálatok adatai is megerősítették (Kotelchuk et al. 1975). A ragaszkodás további fejlődését tekintve pedig Lamb (1981) megfigyelése szerint a fiúk – az azonos nemű szülő kitüntetett szerepét mutatva – kétéves korukra szinte kivétel nélkül az apát preferálták az anyával szemben.
Az apák ragaszkodásban betöltött kitüntetett szerepe két szempontból is rendkívüli figyelmet érdemel. Egyrészt mutatja azt, hogy már a fejlődés igen korai szakaszában az anyához hasonlóan sajátos érzelmi és biztonsági bázisul szolgálnak a csecsemő számára, másrészt – és ez különösen érdekes – ezt annak ellenére érik el, hogy a csecsemővel együtt töltött idő (az interakcióik száma és időtartama) általában jóval kevesebb, mint az anyákkal töltött.
A ragaszkodás kialakulásán túl a gondozói viselkedés kizárólagos biológiai meghatározottságát kérdőjelezik meg azok a kísérleti eredmények is, amelyek ún. anyai hormonokat a gondozói viselkedés hátterében patkányok esetében igen, de humán szinten nem mutattak ki (Fleming – Orpen 1986).
Az apák szerepének további aspektusait mutatják a család mint rendszer működésének elemzései is. Shereshefsky és Yarrow (1973, idézi Maccoby – Martin 1983) vizsgálatai azt mutatták, hogy az apa érzelmi támogatása megkönnyítette az anyák terhességhez való adaptációját. Diszharmonikus házastársi kapcsolatok esetében pedig az érzelmileg labilis vagy más szempontból elégtelen szülői kvalitásokat mutató szülő negatív hatását ellensúlyozni tudja a másik házastárs – így az apa – kiszámítható, biztonságot nyújtó jelenléte és elérhetősége is (Rutter 1979).
Több megfigyelés irányult az apa-gyerek interakciók mennyiségi és minőségi jellemzőinek feltárására is. Újszülöttek esetében azt találták, hogy az apák éppen olyan kompetensen látták el a csecsemőt, mint a mamák, sőt, ha ők is üvegből etettek, az elfogyasztott tej mennyisége sem lett kevesebb (Parke – Tinsley 1981).
Ez arra utal, hogy a gondozás sikeressége azon múlik, hogy a gondozó mennyire képes „olvasni”, interpretálni a gyerek jelzéseit, és saját viselkedése mennyire harmonikusan illeszkedik a jelzésekhez. Az „illeszkedés jósága” (goodness of fit, Thomas – Chess, 1977) itt is perdöntő.
A fentiek értelmében úgy tűnik, a szülők egyformán képesek ellátni a korai gondozási feladatokat, azonban meg kell említenünk, hogy az erre vonatkozó hosszabb idejű megfigyelések adatai alapján ez mégsem ennyire egyértelmű. Lamb és munkatársai (Lamb et al. 1982) kihasználták azt a történelmi pillanatot, amikor a svéd kormány 1974-ben bevezette azt az intézkedést, hogy a szülők bármelyike gyerekük születése után kilenc hónapig otthon maradhat fizetése 90%-áért (a nálunk korábban ismert gyed ehhez hasonló lehetőség volt). A kutatók megfigyeléseket végeztek tradicionális családi feltételek mellett és azokban a családokban is, ahol az apa maradt otthon legalább egy hónapig. A 3, 8 és 16 hónapos gyerekkel történő interakciók otthoni megfigyelése alapján a szerzők azt találták, hogy mindkét típusú családban (azaz ahol az anyák, illetve ahol az apák vállalták az elsődleges gondozási feladatokat) az anyák esetében – kevés kivételtől eltekintve – jóval nagyobb számban regisztrálhatóak a klasszikus gondozói viselkedés elemei (mosoly, érintés, hangadás stb.), mint az apáknál. Ez a vizsgálat szinte ugyanolyan különbséget mutatott az apák és anyák között, mint amilyeneket a korábbi, hagyományos gyermeknevelési feltételek esetén találtak.
Az ellentmondás nem feltétlenül jelenti azt, hogy az előzőekben az apai képességek egyanrangúságát bizonyító adatok felsorolása hamis konklúzióhoz vezetett. Egyrészt további, más populáción is végzett vizsgálatok szükségesek, hogy az említett eredmények érvényességét igazolni tudják. Másrészt a különbség azért sem értelmezhető feltétlenül biológiai, képességbeli hátrányként az apák esetében, mert őket szocializációjuk során valószínűleg alapvetően nem erre a szerepkörre készítették fel. Az általunk ismert vagy hozzánk hasonló kultúrák zömében már a gyerekkori játékok terén nyilvánvaló, hogy a gyerekgondozást nem tartják fiús foglalatosságnak („A fiúk nem babáznak!” – mondják a szülők, és később a kortársak is), és mintegy „leszocializálják” őket az ilyen irányú érdeklődésről és aktivitásról.
Arra vonatkozóan, hogy a társadalmi feltételek és a nemek szerinti eltérő szocializációs gyakorlat mennyire nem kedvez az apák gondozói feladatvállalásának, egy további vizsgálatsorozat is tanulságokkal szolgál. Egy ausztráliai vizsgálatban Russel (1982) 50 olyan családban végzett megfigyeléseket, ahol a szülők úgy döntöttek, hogy az apák vállalják a gyermekneveléssel járó feladatoknak legalább a felét. Ezekben a családokban nagyjából egyenlően osztották meg a gyerekek etetésével, fürdetésével, tisztába tevésével, öltöztetésével kapcsolatos tennivalókat (ez százalékos arányban 12 versus 9 órás részvételt jelentett az anyák, illetve apák részéről, szemben a tradicionális családokban megfigyelt 2 órás apai aktivitással). Ugyanígy más interakciós területeken – mint a házi feladatokban való segítség, főzés a gyerekkel együtt, együttes játék stb. – is egyenlőbben osztoztak a házastársak. A követő vizsgálat adatai alapján azonban két év elteltével a vizsgálat kezdetén önként vállalkozó családoknak csak mintegy egynegyede folytatta ezt az alternatív gyakorlatot.
A szerzők a férfiak társadalmi pozíciójával és a feléjük irányuló elvárások hagyományos voltával magyarázzák eredményeiket. Ok még a legtöbb esetben magasabb fizetést kapnak ugyanazon munkáért, mint a nők, ezért a családok gazdaságosabbnak tartják azt, ha az apa marad a fő kenyérkereső. A munkahelyek bizonytalansága és a munkanélküliség veszélye esetén egy férfi nem szívesen kér szabadságot vagy betegszabadságot, ha a gyerekük miatt ez válik szükségessé. Azaz, összefoglalva, a régi sztereotípia, miszerint nem a férfiak dolga a háztartás és a gyereknevelés, még mindig erősen befolyásolja a két nem közti munkamegosztást, és nem kis mértékben megnehezíti a férfiak új típusú feladatvállalásait.
Felmerül azonban – részben a fent említettekből adódóan is – egy további és lényegi szempont az apák gyerekeik fejlődésében betöltött szerepével kapcsolatban. Több szerző érvel úgy vizsgálati adatainak alapján, hogy az apák gondozói viselkedésének sikerességét nem feltétlenül az anyai viselkedéssel való teljes megfelelés alapján kell megítélni. Ugyanis hasonlóan hatékony lehet az apa, annak ellenére, hogy interakcióinak stílusa, intenzitása más, mint az anyáé. Ezt támasztják alá Kotelchuk (1976), Lamb (1977), Maccoby és Martin (1983) vizsgálatainak eredményei is, melyek szerint az anyák több gondozói, fizikai ellátással kapcsolatos interakciót és inkább konvencionális (verbálisabb, didaktikusabb) játékokat kezdeményeznek, míg az apák nagyobb amplitúdójú, érdekesebb, izgalmasabb, több fizikai aktivitást igénylő játékokat preferálnak gyermekeikkel. Az egyelőre nem dönthető el, hogy e különbségek az eltérő nemi szocializációs tapasztalatok, a biológiai nemi különbségek vagy a két tényező kombinációja eredményeképpen jönnek-e létre (Lamb et al. 1982).
Az előzőekben kifejtettek alapján úgy tűnik, nemcsak a két szülő által kezdeményezett játékos interakciók mennyisége, hanem azok stílusa is különböző. De a kölünbség egyben eltérő lehetőségeket is biztosít a gyerek számára: az apák és az anyák különböző stimulációi különböző tanulási lehetőségeket teremtenek (Maccoby – Martin 1983). Az apai játékhelyzet sajátosságai segíthetik a gyereket abban, hogy megtanulja saját érzelmeit szabályozni interakciós helyzetekben, és tapasztalatot szerezzen mások emocionális jelzéseinek felismerésében. Ilyen módon az eltérő ingerhelyzet, amit az apák teremtenek, a gyerek számára a szociális világra vonatkozó információk fontos forrásául szolgál.
Más területeken is felmutatható különbség az apai és anyai interakciók között.
Apai karakterisztikumként említik például, hogy az apák jelentősebb különbségeket tesznek fiaik és lányaik között interakcióikban (Scarr et al. 1986), azaz a nemhez kötött szerepviselkedés területén, mely különösen érzékenyen reagál a szülői megerősítésekre. Általában azt találták, hogy az apák több perceptuális stimulációt és gyakoribb vokalizációt mutatnak fiaikkal folytatott interakcióikban (Campos et al. 1983).
A fentebb elmondottak alapján azt mondhatjuk, hogy a szülők eltérő szerepet és különbözőfeladatokat látnak el gyerekük fejlődésében. Nem kettejük versenyéről, hanem egymás kiegészítéséről van tehát szó.

A TESTVÉREK SZEREPE A SZOCIALIZÁCIÓBAN

A kisgyermekek életének és viselkedésének megfigyelése rávilágít, hogy a szülők mellett a testvérek is igen fontos szerepet töltenek be egymás szocializációjában. A modernizáció előtt és a mezőgazdasági népesség körében a már elválasztott, tipegő kisgyerekekre gyakran idősebb testvéreik vigyáztak: ez a helyzet azonban általában nem hagyott túlságosan kellemes emlékeket sem a felügyelt, sem a felügyelő gyerekben. A mai fejlett országokban az idősebb gyerekek ritkán kapnak ilyen feladatot, a testvérkutatások kiemelkedő képviselője, Judy Dunn (1988) azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a gyerekek több időt töltenek testvéreik társaságában, mint a szülőkében.
A valamikori többgyermekes és a mai, 1-3 gyereket nevelő családok érzelmi klímája gyökeresen eltérő volt. A sokgyermekes családokban kevesebb figyelem jut az egyéneknek, a család egészének szempontjai állnak a középpontban. A család nagyságával párhuzamosan nő az apa befolyása, és a szülők gyakrabban fordulnak autoriter eszközökhöz. A jóval idősebb testvéreknek csaknem ugyanakkora tekintélye lehet, mint a szülőknek (Furman 1995). A fenti jellemzők közvetlenül összefüggnek azzal a ténnyel, hogy egy népesebb közösség fenntartása, irányítása egészen más feladat, mint a 3-5 fős kis családé. Ugyanakkor ezek az eltérő feltételek rányomják a bélyegüket a felnevelkedő gyerekek személyiségére, egyéni vonásaira. Mind a kisebb, mind a nagyobb családokra igaz ugyanakkor, hogy a testvérek a formális azonosság ellenére is különböző környezeti hatásoknak vannak kitéve, még az ikrek is. E különbségek a szülők különböző elvárásaiból, attitűdjeiből, az eltérő szociális erőtérből fakadnak.
Az idősebb gyerekek számára szinte minden esetben megpróbáltatást jelent a fiatalabb gyerek születése – bár az ehhez hasonló megpróbáltatások jótékonyan befolyásolhatják a nehézségekkel szembeni ellenállás képességét. A testvér születése leköti az anya energiáit, ezért csökken az idősebb gyerekkel folytatott interakciók intenzitása és mennyisége. E helyzetre az idősebb gyerekek általában úgy reagálnak, hogy a korábbinál gyakrabban igyekeznek az anyával kapcsolatba lépni, így az egyensúly megbillen, ami már önmagában is feszültségek forrása lehet az anya és a gyerek között. Azokban a családokban, ahol a testvér születése előtt is konfliktusok voltak, az elsőszülött és az anya közötti kapcsolat még inkább megromolhat. Az apa szoros kapcsolata az idősebb gyerekkel ugyanakkor kompenzálhatja őt az anya csökkent figyelméért (Dunn – Kendrick 1982).
A mai családokban, ha egyáltalán több gyermek van, a leggyakoribb a páros testvérhelyzet, amelyről köztudomású, hogy a leginkább rivalizálásra késztet. A testvérféltékenység (különösen két testvér között) olyannyira egyetemes jelenség, hogy csupán a Bibliából számos példát tudnánk felsorakoztatni: Káin és Ábel, Jákob és Ézsau, Mózes és Áron. A testvérek rivalizálásának egyetemes volta ellenére gyakorlatilag minden szülő úgy gondolja, hogy csak az ő gyerekei vetélkednek oly hevesen, ő követett el valamilyen nevelési hibát. A testvérviszony természetesen nem független a szülők és a gyerekek kapcsolatától. A konfliktusok gyakoribbak és élesebbek a gyerekek között, ha az anyai figyelem nem volt megfelelő mértékű, vagy az anya túlságosan gyakran folyamodott hatalmi eszközökhöz (Volling – Belsky 1992). Az azonos nemű és korban egymáshoz közeli gyerekek keményebben rivalizálnak, mint azok, akiket több különbség választ el. Természetesen ebben is sokféle változat lehetséges: az ikrek vagy azok a testvérek, akik között a korkülönbség egészen kicsi, gyakran rendkívül szoros kapcsolatban vannak, és kevésbé próbálnak kötődni a szülőkhöz.
A féltékenység ritkán szokta nyílt agresszió formáját ölteni, amíg a testvér egészen kicsi. A neoténiás hatás gyerekeknél is érvényesül – a csecsemő látványa gyengédséget vált ki az idősebbekből. A féltékenység első jelei abban nyilvánulnak meg, hogy az idősebb gyermek nehezebben kezelhetővé válik a szülő számára; a nemrég kialakult szobatisztaság megszűnhet, a gyereknél látszólag ismeretlen eredetű szorongások jelentkeznek. Amerikai szerzők megfigyelése szerint az idősebb testvér agresszív reakciói körülbelül abban az időben jelentkeznek, amikor a fiatalabb gyermek eléri a 8-12 hónapot (Shaffer 1985). Judy Dunn, valamint Kendrick megfigyelései szerint (1982) az azonos nemű testvérek között több a pozitív interakció, mint az ellenkező neműek között. Ez a tény azzal is összefügghet, hogy megfigyelések szerint az anya jóval többet játszik fiatalabb gyermekével, mint az idősebbel, ha az más nemű. Lehetséges, hogy emiatt az ellenkező nemű testvér születése nagyobb frusztrációt jelent az idősebbik gyermek számára. A fenti kutatók tapasztalatai szerint a rivalizáció erejét nem csökkentette, ha az anya kárpótolni igyekezett idősebb gyermekét, sőt ellenkezőleg: azok az idősebb testvérek produkálták a legtöbb negatív reakciót, akiket az anyák a leginkább igyekeztek kompenzálni, a legkevesebbet pedig azok, akiknek szülei megtiltották, nem engedték meg, hogy negatív reakciókat produkáljanak a kisebb gyermekkel szemben. Hasonlóan nagymértékben rontotta a testvérek viszonyát, ha az anya állandóan csak az egyik gyereket vigasztalta.
A testvérek kiskorukban gyakran verekszenek is, felmérések tanúsága szerint egymással gyakrabban, mint más gyerekekkel, különös tekintettel a fiúkra. Avere- kedések, veszekedések gyakorisága ugyanakkor nem feltétlenül jelzi a viszony minőségét, és az sem tisztázott, hogy a szülő milyen intervenciója vezet a veszekedés megszűnéséhez (Dunn 1988, 109.). A testvérek egymás közötti kapcsolatában a megfigyelések szerint mindig jelentős számban vannak pozitív szociális interakciók is, emellett gyakori a konfliktus. A testvérek közötti interakciók mindig jelentősebb intenzitással zajlanak, mint a kortársakkal, idegenekkel való érintkezés (Parke – Buriel 1998).
Az anyák gyakran oldottabbak, engedékenyebbek másodszülött gyermekeikkel, kevesebb figyelmet szentelnek a gondozás apró részleteinek és egyéb rendszabályoknak. Ennek hatására a fiatalabb gyerek néha többet megengedhet magának, különösen, miután az anyák egyébként is az ő védelmükre kelnek, amíg kicsik. Az idősebbek gyakran nagyon is sértve érzik magukat az egyenlőtlenségek miatt, holott amikor megvizsgálták, mennyi időt tölt az anya gyermekeivel általában, akkor azt tapasztalták, hogy mindent összevetve több időt töltött idősebb gyerekével, mint a fiatalabbal (Dunn 1988, 83.).
A testvérek létének sok pozitív hatása is van. Az idősebb testvérek a fejlett társadalmakban is részt vesznek a kisgyermek gondozásában, őrzésében, tanításában, ha nem is teljes felelősséggel, hanem a szülővel együtt. A nővérre még a legfejlettebb társadalomban is szinte „ösztönösen” bíznak ilyen feladatokat az anyák (Dunn 1988, 84.). A testvérek lehetnek az elsődleges kötődés tárgyai: az Ains- worth-féle „idegen helyzetekben” a néhány évvel idősebb testvér jelenléte csökkentette a kisgyermek szeparációs szorongását, és az idősebb testvér támogató reakciókat adott (Shaffer 1985). Helen Samuels amerikai kutató eredményei szerint a gyermekek jóval messzebb merészkednek anyjuktól a testvér jelenlétében. Az idősebb gyermekek kategorikus ítéletei a kisebb testvér ügyetlenségére vonatkozóan (Jaj, de buta vagy, ezt nem így, hanem így és így kell csinálni!) gyakran fontos orientációs pontot jelentenek a fiatalabb gyerekek számára a tanulásban. Az idősebb testvérek 2-3 éves korukban saját önértékelésük védelmében hasonlítják össze magukat az ügyetlenebb kisebb testvérrel. A testvérek állandó referenciaként szolgálnak akivel azonosulva / őt utánozva, vagy ellenkezőleg, akitől elhatárolódva / vele ellentétesen vagy legalábbis hozzá képest másként megnyilvánulva építi a gyermek saját személyiségét (Köcski 1993).
Az idősebb testvérek gyakran válnak azonosulási mintává, különösen a korai időszakban, amikor a kistestvér 12-20 hónapos. Ugyanakkor ezzel ellentétes folyamat, a deidentifikáció is megfigyelhető, amely a testvérpár mindkét tagjára jellemző. A testvérek igyekeznek olyan tulajdonságaikat kidomborítani, amelyek a másiktól megkülönböztetik. A különbségek hangsúlyozása annál erősebb, minél nagyobb egyébként a testvérek között a hasonlóság, például ha egyneműek, és korban is nagyon közel állnak egymáshoz. Gyakran az ilyen testvérpárok között alakul ki a legerősebb rivalizáció. A deidentifikáció jelensége voltaképpen az egyéniség, az egyediség védelme és annak eszköze, hogy a szülőktől megkülönböztetett bánásmódban részesüljön. Ezért a lehető legrosszabbul jár el és csak ront a helyzeten az a szülő, aki a rivalizálás enyhítése érdekében igyekszik pontosan ugyanazt nyújtani mindkét gyermekének. A testvérek valódi igénye éppen az, hogy másként kezeljék őket. Hasonló okokból, ha három gyermek van a családban, a legtöbb esetben a középső az, akinek a legnehezebb a helyzete, és a nevelésben is általában ő okozza a legtöbb gondot. A legidősebb és a legkisebb „kitűnik” valamivel, ő az, aki a legkevésbé „érdekes”.
Az idősebb testvérek sok mindenre meg is tanítják fiatalabb testvéreiket, különösen akkor, ha kortárs játszótárs nincs jelen. Gyakori tapasztalat, hogy a fiatalabb gyermekek egy sor dolgot jóval fiatalabb korban megtanulnak idősebb testvéreiktől, mint az idősebbek maguk, például a betűket vagy a számolást. A jelek szerint az idősebb testvérek is profitálnak abból, hogy fiatalabb testvérüket tanítják: kutatások tanúsága szerint jobb tanulmányi eredményeket értek el azok a gyerekek, akiknek volt alkalmuk fiatalabb testvérüket tanítani, mint azok, akiknek nem. Más eredmények szerint azoknál a gyermekeknél, akiknek volt fiatalabb testvére, magasabb intelligencia-pontszámokat találtak, mint azoknál, akiknek nem.
A pszichológiában elsőként talán Alfred Adler (1990) foglalkozott a testvérsorban elfoglalt helyzet és a személyiségformálódás összefüggéseivel. O hívta fel a figyelmet elsőként az emberi fejlődés szociodinamikai erőterére, a pozíciók kölcsönös egymásra hatására, valamint arra, hogy mindez nagymértékben hozzájárul a személyiség kialakulásához. Kézenfekvő, hogy a gyermekek születési sorrendje befolyásolja helyzetüket és lehetőségeiket a családban.
Adler megállapítása szerint a legidősebb gyermek személyisége különbözik a középső, illetve a legfiatalabb gyermek személyiségétől. Az elsőszülött általában a család figyelmének középpontjában áll, míg fiatalabb testvére meg nem születik. Ekkor kivételezett helyzete megszűnik, osztoznia kell szülei szeretetén, és ez sokféle változást eredményezhet fejlődésében: elbizonytalanodhat, embergyűlölővé válhat. Adler szerint a neurotikusok, a bűnözők és iszákosok, a perverz egyének között gyakran vannak elsőszülöttek. Tapasztalatai szerint a középső gyermekre az ambíció jellemző, mindenáron ki szeretne tűnni testvérei közül. Hajlamos a lázadásra és irigységre, de alkalmazkodóbb, mint testvérei. A legkisebb gyermek viszont általában elrontott, elkényeztetett, minthogy gyakran ő vonja magára a szülők teljes figyelmét – véli Adler.
Számos tapasztalati adat is alátámasztja, hogy valóban különbség van az elsőszülött, illetve másodszülött gyermek fejlődése, tulajdonságai között – ez feltehetően azzal függ össze, hogy bár azonos családban nevelkednek, az idősebb és a fiatalabb gyerekek „ökológiai fülkéje” más. Az adatok kezelésénél azonban óvatosan kell eljárnunk, hiszen a szocializációs helyzet akkor is gyökeresen eltér, ha a családban összesen két gyermek nevelkedik, és akkor is, ha három vagy még több. Emellett az életkori különbségek, a szülői motivációk, egyszóval az emberi helyzetek összetettsége miatt is jelentős különbségek lehetnek a testvérek primer szocializációs környezetét jellemző feltételek között. Minden gyermek helyzete sajátos szociálpszichológiai konstelláció, amely az alkalmazkodás és személyiségfejlődés eltérő variánsaihoz vezethet. Lehetnek ugyanakkor a hasonló helyzet által kiváltott hasonlóságok, így Judy Dunn feltételezése szerint az idősebb testvérek hajlamosabbak a támogató, együttműködő magatartásra, amelyre testvérhelyzetük tanította meg őket, a fiatalabbak viszont a célok elérésének kerülő útjait, finom trükkjeit tanulják meg, minthogy a testvérek között mindig az idősebb dominál, ezért céljaik eléréséhez összetett manipulációs eszköztárat kell működtetniük. Ennek gyakran hasznát veszik egyéb társkapcsolataikban. Longitudinális kutatások eredményei szerint az elsőszülöttek inkább törekszenek teljesítményre, mint fiatalabb testvéreik, a nagy átlagot tekintve jobb pontszámot kapnak a különféle tantárgyi és intelligenciatesztekben, és gyakran megelőzik a másod-harmad szülötteket a teljesítménytesztekben is. A tapasztalatok szerint az elsőszülöttek szociábilisabbak, mint nem elsőszülött kortársaik, ugyanakkor az elsőszülött férfiaknál az átlagnál gyakrabban fordulnak elő magatartási zavarok, és a tanárok értékelése szerint többször gyanakvóak és agresszívek kortársaikkal szemben, mint a fiatalabb testvérként nevelkedők. A lány elsőszülöttek ugyanakkor a kutatások tanúsága szerint engedelmesebbek és szociálisan felelősebben viselkednek, mint a később születettek, a később születetteknek általában mégis jobb kapcsolatuk volt kortársaikkal, mint az elsőszülötteknek és az egyetlen gyerekeknek.
F Sulloway (1996) könyvében történelmi adatok sokaságát idézi annak alátámasztására, hogy a testvérsorban elfoglalt helyzet befolyásolja a későbbi politikai orientációt. Az általa összegyűjtött adatok szerint a legidősebbként születettek hajlamosabbak a konzervativizmusra, mint a másod- vagy harmadszülöttek, míg az utóbbiak közül kerülnek ki a radikális forradalmárok és a társadalmi reformok támogatói. Az ilyen jellegű, első látásra tetszetősnek tűnő feltevések problémája, hogy

1. A konzervativizmus és a radikalizmus megítélése több évtizedes vagy évszázados távlatból aligha lehet pontos.
2. A történelmi személyiségek testvérsorban elfoglalt helyzetéről nehéz pontos képet alkotni a magas csecsemő- és gyermekhalandóság miatt.

Több nagy emberről tudjuk, hogy sokgyerekes családban nevelkedett, így például a magyar pszichoanalitikus Ferenczi Sándor 11. gyermek volt, Arany János a 12., igaz, hogy az ő idősebb testvérei meghaltak. A nagy családban, sok testvér között nevelkedő gyermeknek a dinamikai helyzete más. A sok gyermeket nevelő családok körében nagyon gyakran jelen van a szűkösség anyagi téren, de a szülők figyelme is nyilván jóval megosztottabb, mint a két-három gyerekes családok esetén. A rivalizáció – nyilván esélytelensége miatt – így nem éleződik ki olyan mértékben, mint kisebb családok esetében. Az idősebb gyermekek emellett részben átveszik a szülők szerepét, és gyakran rendkívül mély szeretet és ragaszkodás alakul ki a sokgyerekes család egy-egy idősebb és jóval fiatalabb gyermeke között. A nagy család, a több testvér között a riválisok mellett mindig akadnak szövetségesek is, akik kárpótolják a szülői figyelem megosztottságáért a gyereket. Az idősebbek korán megtanulnak gondoskodni a fiatalabbakról, a fiatalabbak szocializációjában pedig kedvező, hogy előttük vannak a felnövekedés lépcsőfokai. Ugyancsak alapélmény a sokgyerekes családban nevelkedők számára az alkalmazkodás kényszere és szükséglete. A többgyerekes családokban a belső viszályok és rivalizálás ellenére az esetek jelentős részében erős a családi kohézió, amely kifelé a tagok védelmét, az összetartást demonstrálja.
Különleges, sokat vizsgált testvérhelyzet az ikreké, különösen az egypetéjűeké.
Gyakori tapasztalat, hogy az ikrek között rendkívül szoros kapcsolat jön létre, ismeretes olyan eset is, amikor az ikrek saját nyelvet alakítottak ki, és ez gátolta őket a beszédfejlődésben. Az ikrek túlságosan szoros kapcsolata lassíthatja a személyiség fejlődését is. Ismeretes, hogy az ikrek egyike általában magához ragadja a vezető szerepet, és részben megfosztja, részben megóvja ikertestvérét a döntési lehetőségektől. Az ikerpár ugyanakkor a legtöbb esetben egész életén át megőrzi a kölcsönös jó viszonyt, amely nagyfokú hasonlóságukon, a gyerekkori összefo- nódottságon alapul.

NAGYSZÜLŐK

A nagyszülők családi részvételét illetően a mai családok különleges helyzetben vannak. Livi-Bacci (1983) arra hívja fel a figyelmet, hogy a nők életciklusa a XX. században gyökeresen átalakult. Az első havi vérzés időpontja korábbra tevődött, ugyanakkor a foganóképesség tovább tart. A gyermekszülés ennek ellenére rövidebb időszakra korlátozódik. A mai anyák általában 30 éves korukig világra hozzák a gyerekeiket (bár e feltétel tekintetében a nyolcvanas évek óta jelentős a változás). Míg a XIX. században az anyák átlagosan 54 évesek voltak, amikor a legfiatalabb gyerekük elérte a serdülőkort, és ritkán érték meg 70. évüket, a mai anyák átlagosan 45 évesek, amikor a gyerekük felcseperedik. Ekkor még körülbelül 30 évük marad. Önálló életszakasz keletkezik, amelynek léte minden bizonnyal hozzájárult, hogy a nők mind nagyobb aránya igyekszik keresőfoglalkozást vállalni. A mai gyerekek többségének serdülőkorában négy nagyszülője van.
A nagyszülők szerepe ugyanakkor a társadalmi körülmények és a hagyományok függvényében változik. Az USA-ban, amelynek lakosságában jelentős arányban vannak az első generációs bevándorlók, és a fiatalok gyakran messzire költöznek a családtól, hagyományosan kisebb volt a szerepük, mint Európában. Befolyásolja a nagyszülői részvételt a munkavégzés módja: a falusi hagyományok, a családi gazdálkodás feltételei között a nagyszülők nagyobb szerepet vállalnak a nevelésben, mint a városi feltételek között. Ennek ellenére az USA-ban készült kutatások is arra hívják fel a figyelmet, hogy az unokák intenzív, meleg érzelmi kapcsolatokat ápolnak a nagyszülőkkel, évente többször is meglátogatják őket. Finn és lengyel felmérések adatai szerint a gyerekek 70%-a gyakran találkozik a nagyszülőkkel, és igen meleg érzelmi kapcsolatban van velük. Smith (1995) több kutatási eredményt is idéz azzal kapcsolatban, hogy a nagyszülők részvételét a családi életben a legerősebben az befolyásolta, hogy elérhető távolságban laktak-e a gyermeket nevelő családtól.
Ha a nagyszülők részt vesznek a gyerekek nevelésében és gondozásában, akkor abban a nagymamának, főként az anya édesanyjának jut nagyobb szerep. Az anyai nagymama után az esetek többségében az anyai nagyapa vesz részt a legintenzívebben a kapcsolattartásban (az anya szülei gyakran együtt vesznek részt, így a nagypapa „betanul”), és az apai nagymama gyakran csak harmadikként következik. A nagyszülők szerepvállalása természetesen nagymértékben függ koruktól, egészségi állapotuktól és aktuális foglalkozásuktól is – az aktív, még dolgozó nagyszülők kevésbé vesznek részt az unokák gondozásában. A nagyszülők és unokák kapcsolata függ az unokák életkorától is: a nagyapáknak több kapcsolatuk van az idősebb, mint a fiatalabb unokákkal.
A nagymamák támogatása növeli az anyák biztonságát, nagyobb szabadságot tesz lehetővé a számukra életük szervezésében. Az általános tapasztalat szerint a nagyszülőség pozitív élmény és tapasztalat az idősebb nemzedék számára. A nagyszülők a legtöbb esetben engedékenyebbek és diplomatikusabbak, mint a szülők, nemegyszer mediátorszerepet töltenek be a szülők és a gyerekek között. Bizonyos helyzetekben, ha a nagymama túlságosan fontos szerepet kap a gyerek nevelésében, feszültséget gerjesztő rivalizálás is kialakulhat a nagyszülő és a szülő között a gyerek „meghódításááért”.
Rendkívül fontos szerep juthat a nagyszülőknek családi nehézségek és konfliktusok helyzeteiben. A szülők a leggyakoribb támasznyújtók mind anyagi nehézségek, mind más problémák esetén. Különösen fontos lehet a nagyszülők által biztosított stabilitás válás esetén vagy azokban az esetekben, amikor az anya nagyon fiatal és tapasztalatlan.

A KORTÁRSAK HATÁSA

A kortársakkal, barátokkal való kapcsolat a fejlődés egyik legfontosabb körülménye a gyerekek életében, a kortárscsoportban való részvétel a szocializáció egyik legfontosabb ágense. Bár Charlotte Bühler, a fejlődéslélektan úttörője már a harmincas években foglalkozott a gyerekek társas kapcsolataival, a fejlődés- és neveléslélektan „főárama” hosszú ideig csekély érdeklődést tanúsított a kortársakkal való kapcsolat iránt, a fontos felnőttek, szülők és pedagógusok hatása állt a középpontban. A nyolcvanas évektől kezdve megsokszorozódott a gyerekcsoportok szocializációs hatásával foglalkozó kutatások száma. A csoportokban való részvétel, a csoportok kommunikációs szerkezetének és működésének vizsgálata mellett egyre többen foglalkoztak a gyerekkori szociális elutasítás és a magányosság következményeinek vizsgálatával (Rubin – Bukowski – Parker 1998).
A gyerekcsoportok vizsgálatát ugyanakkor megkönnyítette és egyben szükségessé is tette az a körülmény, hogy a modernizáció feltételei között a gyerekek az 5-25 éves koruk közötti két évtizedet oktatási intézményekben szerveződő, hasonló korú gyerekekből álló csoportokban töltik. (Az iskolai csoportok hazai kutatására Mérei Ferenc munkássága nyomta rá a bélyegét: vizsgálataira az iskolánál térünk ki részletesen.)
Csecsemők és kisgyermekek csoportjainak megfigyelése a közelmúltban fényt derített rá, hogy már a néhány hónapos kisgyermekek és a totyogók is reagálnak a többi gyerek jelenlétére, már 2-3 éves korban kialakulhatnak kölcsönös kapcsolatok. A korai kognitív kutatások arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyerekek intuitív módon már egészen kicsi kortól észlelik a másik szempontjait, és reagálnak is rá. Óvodai csoportok megfigyelése szerint a gyerekek viselkedésében az emberi magatartás teljes spektruma fellelhető, a nagylelkűségtől az önzésig, a kedvességtől a gonoszságig – ám ezekben a gesztusokban még kevéssé játszik szerepet a tudatos döntés. 4-5 éves kor előtt általában ritka a proszociális viselkedés – a dolgok megosztása, segítségnyújtás stb. Ebben az időszakban a Damon (1983) által idézett szerző, Murphy szerint az agresszív reakciók 8 : 1 arányban múlják felül a proszo- ciális akciókat. Az életkorral a proszociális akciók száma nő, különösen a konszolidálódott baráti kapcsolatokban. Jelentős különbséget találtak különböző kultúrák gyermekeinek proszociális cselekedetei között is. Azokban az országokban (Fü- löp-szigetek, Kenya, Mexikó), ahol a gyermekek már korán részt vállalnak a családi és háztartási munkákban, hamarabb és nagyobb mértékben válnak képessé empátiára, és több proszociális aktivitást fejtenek ki, mint az olyan országokban, ahol a gyermekeknek nem kell segíteniük otthon (Damon 1983). A gyerekekre már óvodáskorukban konformizáló hatással van társaik viselkedése. Ha a megfigyelés tárgya nagylelkűen viselkedett, az őt megfigyelő gyermektárs is hajlamosabb volt így viselkedni. Egy megfigyelés szerint azonban a gyermektárs engedetlenségre felszólító megjegyzésének nagyobb hatása volt, mint a másikénak, aki engedelmességre kérte társait – igaz, az engedetlenség egy vonzó játék használatának tilalmát törte meg. A kortárscsoportokban való részvétel és a morális fejlettség kölcsönösen összefüggnek: minél többet forog egy gyerek kortársai között, annál több alkalma van rá, hogy szociális szerepeit gyakorolja, és fordítva, e szerepek gyakorlása pozitívan hat az erkölcsi fejlődésre (Shaffer- Brody 1981, 114.).
Az iskolakezdéskor nemcsak az értelmi fejlődésben következik be fordulat, hanem a szociális készségek területén is: lényegesen gazdagabbá és differenciáltabbá válik a személypercepció, a mások megítélése, valamint az énkép, és ennek megfelelően a saját társas viselkedés tudatossága is. 6-8 éves kortól kezdve gyakorolnak növekvő mértékben a gyerekek viselkedésére jelentős hatást a kortárscso- portok, és ez a befolyás folyamatosan nő, az élet bizonyos területein döntővé is válhat. Valódi barátságról és csoporttagságról a prepubertástól kezdve beszélhetünk, amikor a kapcsolatok stabillá válnak, egyre inkább a szövetség és a kölcsönös bizalom jellemzi őket. A serdülőkor kezdetétől fogva a barátság két legfontosabb tényezője az egymással szembeni lojalitás, a kölcsönös megértés és az intimitás. A kortárshatások szerepe ettől kezdve sok kérdésben egyenértékű a felnőtthatásokéval, vagy erősebb is lehet. A kohezív kortárscsoportok vonzása különösen serdülőkorban igen nagy, amikor a fiatal a családról való leválás nehézségeivel küszködik. Felmérések eredményei szerint 8-16 éves kor között folyamatosan nő a gyerekek hajlandósága, hogy részt vegyenek valamilyen, a felnőtteket bosszantó csínytevésben, és minél idősebbek voltak, annál inkább hajlottak rá, hogy kortársaiknak a szülőkével ellentétes tanácsait kövessék.
Ugyanakkor néhány fontos kérdésben a szülők gyakran megőrzik kompetenciájukat. Napjainkban a politikai-vallási orientáció területén a gyerekek a legtöbb esetben követik a szülőket. Továbbra is tekintetbe veszik a szülői véleményt a fiatalok fontos döntési területeken, mint a továbbtanulás, pályaválasztás, sőt a párválasztás. Más kérdésekben – szabadidő, divat, zenei ízlés stb. – a barátok szava a döntő. A szülői befolyás mértéke és időtartama azonban a kultúra függvénye is: a hatvanas évek ifjúságának körében még szinte elvárás volt a szülők politikai nézeteivel szembeszegülni. A szülők befolyásának mértéke, mint láthattuk, függ a gazdasági-társadalmi státustól is.
A kortársakkal kialakuló kapcsolatok számos, a felnőtt-gyerek kapcsolattól eltérő sajátossággal rendelkeznek. A felnőtt-gyerek kapcsolatban, különösen a kisgyermekkorban, a felnőttek az irányítók, akik átlagos esetben segítőkészen, támogató- an, a gyerek aktuális tudását folyamatosan korrigálva vesznek részt a kommunikációban. A kortársak viszont egyenrangú felekként állnak egymással szemben, hasonló problémákkal, célokkal. Ezért a barátokkal, más gyerekekkel való érintkezés másfajta kommunikációs és együttműködési készségek létrehozását segíti elő. A családi hatások mellett a kortársak, barátok referenciális szerepe is igen fontos a gyerek énképének alakulásában. (Közismert, hogy a gyerekek még a felnőtteknél is gyakrabban hivatkoznak tetteik magyarázatánál társuk, a másik gyerek viselkedésére, például: „Pisti is beszélgetett az órán”.)
Asher és Parker (1989) a kortársi szocializáció pozitív hatásai közül az alábbiakat emeli ki:

• elősegíti a szociális kompetencia fejlődését,
• támaszt nyújt az én számára, lehetőséget ad az énérvényesítésre,
• emocionális biztonságot nyújt fenyegető helyzetekben,
• teret enged az önállóan választott intimitásnak,
• lehetővé teszi irányítószerepek vállalását vagy részvételt irányítószerepekben,
• közösséget, a valakihez való tartozás érzését nyújtja,
• társaságot, társas stimulációt jelent.

Miként a testvérkutatások is felhívták rá a figyelmet, a kortársak nemcsak játszótársként, referenciaként, hanem modellként is szolgálhatnak egymás számára: bizonyos viselkedésfajtákat megerősíthetnek vagy gátolhatnak. A Wander-Zanden (1985) által idézett kísérletben félénk, visszahúzódó óvodás gyerekeknek filmet vetítettek, amelyen más gyerekek vidáman, felszabadultan játszanak. A 25 perces film megnézése után a gyerekek szignifikánsan gyakrabban léptek interakcióba társaikkal, mint korábban. A kortársak viselkedése – e tanulságot gyakran felhasználják az ifjúsági regények – nagymértékben ronthatja vagy javíthatja a félelemmel, bánattal, nehézségekkel való megküzdés sikerét.
A kortársakkal való kapcsolatfelvétel és az e kapcsolatokban való élés módjában is megfigyelhetünk fejlődési szakaszokat. Kezdetben a gyerekek nem kapcsolódnak nagyobb közösségbe. Kisiskoláskorig a diadikus kapcsolatoknak van a legnagyobb jelentősége, bár már az óvodai csoportokban megfigyelhetők kezdetlegesen strukturálódó csoportok. Ezekben azonban a későbbiekhez képest viszonylag kevés az interakció, a kooperatív aktus a gyerekek között. A gyerekek fokozatosan válnak képessé a nagyobb létszámú csoportokba való integrálódásra: 10 év körüli gyermekek vitacsoportjaiban az 5 fős csoport még mindig jóval hatékonyabbnak bizonyult, mint a 12 fős: a csoportvezető inkább tudott hatni a gyerekekre, jobban sikerült kidomborítani a tényeket, az egyes tagok fontosabbnak érezték a saját véleményüket, és a viták végén nagyobb volt az egyetértés a tagok között. A mai iskolákban olyan programokkal is találkozunk, amelyek célja a szociális kogníció – a társas megismerés, vagyis emberismeret, a társak érzelmei, szándékai stb. iránti érzékenység- fejlesztése (Zsolnai – Józsa, 2003).
A kortársakkal való rendszeres érintkezés és együttműködés egyre differenciáltabbá teszi a társas viselkedést. Így, míg a bölcsődei-óvodai csoportokban gyakran találkozunk fizikai agresszióval, a kisiskolás évek alatt mindkét nemnél csökken az agresszív viselkedés mértéke és aránya. Ritkábbá válnak a diffúz agresszív kitörések, az agresszió egyértelműen irányul a vetélytársra, a nem kedvelt másikra. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy az agresszív viselkedés jól ismert „ragadóssága” már itt is megmutatkozik: a gyerekcsoport egy részének agresszív viselkedése „átragad” azokra, akik kezdetben passzív viselkedéssel voltak jellemezhetők (Wander-Zanden 1985, 285.). Átlagos feltételek között azonban a prepubertáshoz közeledve a gyerekek kevesebbet veszekszenek, ritkábban verekszenek, még ritkábban követnek el eszközzel agressziót. Coie és munkatársai kutatásukban (1989) azt találták, hogy a 7 éves korú fiúgyerekek csoportjában jóval gyakoribb volt az agresszió, mint a 9 évesekében. Feltehetően fiatalabb korban a fizikai agresszivitásnak nagyobb szerepe van a szociális pozíció kivívásában, mint később, amikorra a pozíciószerzés más stratégiái is kialakulnak.
Az ellenségeskedés más formái az idősebb gyerekek között gyakoribbak. Az önérzetet sértő támadások például ritkák az iskoláskor előtt, később azonban a támadás vagy védekezés gyakran alkalmazott eszközei. A támadások fiúknál inkább öltik fizikai támadások formáját, a lányok főként szóban veszekszenek vagy panaszkodnak.
Jelentős különbség mutatkozik a fiúk és a lányok társválasztásai, társas viselkedése között. Serdülőkor előtt a gyermekek barát- és szimpátiaválasztásai szinte kizárólag az azonos nemű gyerekekre vonatkoznak. A nemek szerinti elkülönülés 3 éves korban kezdődik, és az életkorral egyre erősebbé válik. Fiúknál általában erősebb, mint lányoknál. A spontán választásokban a nemek szerinti homogenitás igen szigorú: 8 éves fiúk 100%-ban, hasonló korú lányok 82%-ban választanak azonos neműeket az iskolai szociometriában (Daniels- Beirness 1989).
Jellegzetesen eltér a fiúk és a lányok csoportjainak szerkezete is. Az e témával kapcsolatos kutatások a lányok barátkozási stílusát és metódusát intenzívnek, a fiúkét extenzívnek szokták nevezni. A lányok csoportjai kisebbek, általában 2-3 legjobb barátnőből állnak. Azok a lányok, akik számára fontos a kortársakkal való kapcsolat, e legjobb barátnővel való együttlétet, míg az intenzív szociális érdeklődésű fiúk a barátok egy csoportjával való együttlétet részesítik előnyben. Néhány megfigyelt iskolai csoportban a lányok diadikus kapcsolatainak száma kétszeresen felülmúlta a fiúkét. A lányok hármas csoportjaiból is gyakran kettes csoportok alakultak, míg a fiúk páros csoportjai nyitottak voltak új tagok befogadására. A fiúk gyakrabban reagálnak pozitívan egy új baráti felajánlkozásra, mint a lányok. A lányok és fiúk csoportjai az exkluzivitás terén is különböznek egymástól. A lányok azonos jellegű (pl. diadikus) csoportjai is exkluzívabbak, mint a fiúkéi. Érdekes módon azok a lányok, akiknek az iskolaév kezdetén sok barátjuk volt, az iskolaév végén kevesebb baráttal rendelkeztek. A fiúknál a helyzet éppen fordított volt. A lányok csoportjai még serdülőkorban is lazább szerkezetűek voltak, mint a fiúkéi, a diadikus kapcsolatok („legjobb barátnő”) azonban erős stabilitást mutattak. A lányok kapcsolataiban jóval fontosabb a kölcsönösség, mint a fiúkéiban, a lánycsoportokban a fiúkéhoz képest több a csupa kölcsönös választással jellemezhető kapcsolat. A fiúcsoportokban általában több viszonzatlan választás irányul az alacsonyabb státusú- aktól a magasabb státusúak felé, míg lányoknál a nem kölcsönös választások is az azonos pozíciójúak felé irányulnak.
Más a fiú- és lánycsoportok belső szerkezete is. A fiúcsoportokban gyakrabban van vezető, középponti személy, aki valóban irányít és parancsokat osztogat. A lánycsoport vezetői inkább javasolnak, szerveznek, kezdeményeznek, maga a csoport kevésbé hierarchizált, a tagok inkább részt vesznek a csoportdöntésekben. A fiúk spontán tevékenységében több a kompetitív játék, a szabályjáték (Daniels-Beirness 1989).
Viszonylag gyakran vizsgált terület a gyerekek szociális státusa, népszerűségük, elfogadottságuk mértéke és okai. A gyerekek szociális pozícióját gyakran mechanikusan azonosítják a szociometriai státusszal. Az egy adott időpontban mért szocio- metriai pozíció azonban nem feltétlenül jelenti a szociabilitás tartós mércéjét. A szociometriai helyzet stabilitását mind az alkalmazott módszer, mind a gyerekek életkora nagymértékben befolyásolja: a 16-19 évesek alkotta csoportok stabilitása jóval nagyobb, mint a 11-15 évesek csoportjainak stabilitása. Az ennél fiatalabb gyermekek csoportjaiban már két hét után is csak 50%-ban volt kimutatható egyezés a csoportok összetételében. Az sem közömbös, mennyi idő telt el a csoport lét- rejövetele óta. Az ismertség foka csökkenti a fluktuációt: kialakult csoportban lényegesen ritkább volt a változás, mint az újonnan létrejöttben. Ugyancsak csökkentette a változások mértékét, ha több változóval dolgoztak. Még a tartósan népszerű gyerekekkel is előfordul, hogy bizonyos helyzetekben elutasításban van részük. Gyakran sikertelenség követi a gyerekek kapcsolatfelvételre vonatkozó első próbálkozásait: a későbbi sikeresség nem kis mértékben annak a függvénye, érdemesnek tartják-e, hogy újra próbálkozzanak.
A népszerűtlenség, amely gyakran okoz keserűséget hordozójának, a magas pozícióval ellentétben tartós kísérőjelensége lehet a gyerek életének. A középponti helyzetű gyerekek veszíthetnek népszerűségükből, az el nem ismertek szert tehetnek nagyobb elfogadottságra. A legkisebb annak a valószínűsége, hogy az elutasított gyerekek helyzete megváltozik.
A gyerekcsoportokban néha a felnőttek számára különös vagy lényegtelen feltételek befolyásolják a népszerűséget. Így például kisiskolás gyerekek gyakran averzióval fogadják azokat a gyerekeket, akiknek bizarr, különleges nevük van. Egyértelműen fontos a társak megítélésében a társ külseje: már 3-5 éves korban szívesebben játszanak a gyerekek a másikkal, ha vonzó külsejű. Kicsi kortól kezdve előnyben részesítik kisportolt, izmos társukat, mint a gyengébb testalkatúakat. A legkevésbé népszerűek a kövér gyerekek (Hetherington – Parke 1986).
Megfigyelések eredményei szerint 3 éves korban nincs különbség a vonzó és az előnytelen külsejű gyerekek társas viselkedése között, 5 éves korban azonban már megfigyelhető, hogy az utóbbiak agresszívebben, erőszakosabban lépnek fel társaikkal szemben, mint a vonzó külsejűek. Joggal feltételezhető, hogy az esetek egy részében a tapasztalt averzív reakciók rossz körbe vonják ezeket a gyerekeket: ellenszenves viselkedésük még erősebb elutasítást vált ki, amire egyre agresszívebben felelnek.
A különböző szociális státusú gyerekek eltérő stratégiákat alkalmaznak társas helyzetekben. Amikor a csoport népszerű tagjait kérdezték, hogyan viselkednének, ha idegen városba költözve új iskolában kellene társaikkal kapcsolatot teremteni, a népszerű gyerekek több barátságos, kezdeményező gesztust terveztek, mint a csoportbéli alacsony státusúak, akik beszámolójuk szerint inkább elkerülni igyekeztek volna a kapcsolatfelvétel helyzeteit (Hetherington – Parke 1986, 559.).
A leggyakrabban használt szociometriai kategóriák – sztár, izolált, elutasított – nem fedik le a csoporthelyzetek különbözőségeit. Úgy tűnik, hogy jóval differenciáltabb különbségek vannak a gyerekek társas helyzetében, mint amit ez a hármas kategorizáció kifejez. Például vannak közkedvelt, népszerű diákok, akik mégsem töltenek be vezető szerepet; gyakran nehezen érthető meg, mi az elutasítás oka (Hetherington 1983).
A társas kapcsolatok vizsgálatánál jóval kisebb hangsúlyt kapott az a tény, amit a gyakorló pedagógusok pontosan tudnak: a csoportoknak is megvannak a maguk jellegzetes különbségei. A csoportokon belüli interakciókat nemcsak az egyének tulajdonságai határozzák meg, hanem egyfajta „többlet”, ami a csoport saját kultúrájából származik. Ezért a kutatók azt javasolják, hogy a társas kapcsolatok vizsgálatánál a szociometriai státuson kívül a következő szempontokat is érdemes tekintetbe venni:

• mennyire, hogyan és miért kötődik a gyerek a csoporthoz;
• a csoport strukturális jellemzői: sűrűség, lazaság, szervezettség, az interakciók fajtái és gyakorisága;
• a tagok személyiségjellemzői.

Kutatási eredmények szerint a szülők viselkedése közvetett és közvetlen úton is befolyásolja a gyerek társas státusát és barátválasztásait. Gyakran kerülnek elutasított helyzetbe a szociális hátrányokkal, nélkülözéssel küzdő családok gyerekei, ám kutatási eredmények szerint e feltételek az elutasító, ingerlékeny, büntető szülői magatartás révén közvetítődnek a gyerekhez, és ez utóbbiak a társas kapcsolatok nehézségeinek közvetlen okai. Különösen negatívan hat a hatalmaskodó szülői viselkedés a fiúk kortárskapcsolataira. A szülők közötti konfliktus a gyerek külső kapcsolataira csakúgy negatív hatással van, mint a felnevelkedés más körülményeire.

Család vagy kortársak?

A gyerekkor és a fejlődés több kutatója is regisztrálta, hogy napjainkban a kortárskapcsolatok szerepe nő a gyerekek életében. Az okok közé tartozik a kulturális-technikai változások gyorsasága, a képi média döntő hatása. Mégis kétségekkel kell fogadnunk azt az álláspontot, amelynek megfelelően a család, a szülők szerepe valójában nem jelentős, a gyerekek normáit és viselkedését a kortársaik és a kortárscsoportokban való részvételük határozza meg. Ezt az álláspontot fogalmazza meg Rich-Harris (1998) könyve, amely ráadásul nem is a kulturális környezetben, hanem az ember evolúciós természetében látja a jelenség okát, feltételezve, hogy a kortársak hatását a gyerekek felnevelkedésére eddig egyszerűen nem értékelték megfelelően.
A környezet általában – szögezi le a szerző – természetesen ugyanolyan fontos, mint a gének. Ugyanakkor vitatja a pszichoanalízis és követőinek álláspontját, amely szerint az első életévek döntő hatással volnának a későbbiekre. Ezt többek között azzal igyekszik alátámasztani, hogy az Egyesült Államokban élő orosz ismerőseinek kisgyermeke kiválóan megtanult angolul, annak ellenére, hogy a szülők zömmel anyanyelvükön beszéltek. Rich-Harris ezen túlmenően történelmi példákat idéz annak alátámasztására, hogy a szülők nem mindig tartották fontosnak személyes jelenlétüket a gyereknevelésben: az angol arisztokrácia gyermekeivel dajkák, nevelőnők foglalatoskodtak a szülők helyett. Nem fogadja el, hogy a gyerekek modellálnák a szülők viselkedését (1998,11.). A családi nevelés következményeit hangsúlyozó álláspont tipikusan a középosztálybeli amerikai életmód partikuláris modelljéhez kapcsolódik – állapítja meg. A szocializáció kutatói normatív előfeltevésekkel közelítenek a tárgyhoz, egyes nevelési eljárásokat jobbnak, másokat rosszabbnak ítélnek a többinél. Ugyanakkor oki kapcsolatokat nem lehet kimutatni, az öröklés és a környezet hatásai nem különülnek el. A gyerekek már születésükkor különbözőek, és a nevelés folyamán mindvégig hatást gyakorolnak a szülői bánásmódra. Természetesen a szülők is hatással vannak a gyerekükre, de semmi sem bizonyítja, hogy ezek a hatások akkor is működnek, ha a szülő távol van. A szakértők álláspontja mindig ellentmondásos volt azzal kapcsolatban, mi volna a legmegfelelőbb szülői bánásmód.
A környezetnek jelentékeny hatást tulajdonító feltevések úgy tekintenek a gyerekre, mint aki „tabula rasa”-ként jön a világra, holott a gyermek agya hatmillió éves evolúció terméke. A gyerekek – szögezi le Rich-Harris – a csoportban való létre, a vezér követésére szelektálódtak (177.). Már meglehetősen fiatal korukban elfoglalják a helyüket a dominanciahierarchiában, és ez a csoportpozíció tartósan rányomja a bélyegét a személyiségre. A gyerekek viselkedését a legalapvetőbben a csoportaffiliá- ciók befolyásolják, ezért a szülők akkor tudnak megfelelő hatást kifejteni gyerekük fejlődésére, ha jól választják meg a gyerek barátait. Hangsúlyozza, hogy a gyerekek különbözőképpen fognak viselkedni különböző szociális kontextusokban.
Rich-Harris megállapításai igen kellemetlen emlékeket ébreszthetnek a politikailag szenzitív olvasóban: nem éppen a demokráciát pártoló ideológiák tekintik természetes emberi tulajdonságnak a vezér követését. A könyvben másutt is találhatunk nyílt ideológiai sugalmazást: a családi környezet hatásának gyengeségét igyekszik alátámasztani például azzal, hogy a leszbikus párok nevelte gyermekek lehetnek heteroszexuálisak. Emellett arra biztatja a szülőket, hogy ne törődjenek a nevelés hosszú távú következményeivel, hanem élvezzék önfeledten azt, hogy együtt lehetnek a gyerekükkel. Rich-Harris könyve a gyermeknevelésnek a kereskedelmi média és a fogyasztói kultúra más elemei által is táplált instrumentális felfogását jeleníti meg: farizeus támogatást ad a gyermeknevelésben egyre tanácstalanabb szülőknek azáltal, hogy a felelősség csökkent voltát hangsúlyozza.
Kutatási eredmények arra hívják fel a figyelmet, hogy az erősödő kortársi befolyás ellenére az élet bizonyos, jelentékeny területein a szülői befolyás továbbra is fontos marad. Brittain kutatásai szerint serdülő lányok a szülők és barátok ellentétes véleménye esetén inkább hallgattak kortársaikra a barátválasztás, csoportidentitás és státusnormák tekintetében. Ezzel szemben az iskolai előmenetel vagy a pályaválasztás kérdésében hajlamosak voltak hasonló esetekben a szülők tanácsait követni (Shaffer – Brody 1981, 116-117.). A közelmúlt politológiai kutatásai szerint a hatvanas évekhez képest igen jelentősen növekedett a nemzedéki hatás a politikai-ideológiai értékválasztásban.

IRODALOM

Adler, A. 1990. Emberismeret. Budapest, Göncöl.
Asher, S. R. – Parker, J. G, 1989. Significance of Peer Relationship Problems in Childhood. In: Schneider, B. H. – Attili, G. – Nadel, J. – Weissberg, R. P. (eds.): Social Competence in Devel- opmentalPerspective. London, Blackwell.
Bálint A. 1990a. Az anya iránti szeretet és az anyai szeretet. In: Anya és gyermek. Tanulmányok. Budapest, Animula, 39-59.
Bálint A. 1990b. A gyermekszoba pszichológiája. Budapest, Kossuth.
Barnard, K. E. -Martell, L. 1995. Mothering. In: Bornstein, M. H. (ed.): Handbook of Parenting. Vol. 3. Boston, M. Lawrence Erlbaum.
Beal, C. R. 1994. Boys and girls. In: The development of gender roles. New York, McGraw-Hill, Inc.
Belsky, J. 1989. A szülőség meghatározói. Újfolyamatmodell. Pszichológia, 3, 383-405.
Berne, E. 1984. Emberi játszmák. Budapest, Gondolat.
Birns, B. – Ben-Ner, N. 1988. Psychoanalytic Constructs of Motherhood. In: Birns, B. – Hay, D. F (eds.): The Different Faces of Motherhood. London, Plenum Press.
Bohman, M. – Sigvardsson, S. 1987. AProspective Longitudinal Study of Adoption. In: Nicol, A. R. (ed.): Longitudinal Studies in Child Psychology and Psychiatry. New York, Wiley.
Bowlby, J. 1969. Attachment andloss. Vol. 1. Attachment. London, Hogarth.
Campos, J. J. – Barrett, K. C. – Lamb, M. E. – Goldsmith, H. H. – Stenberg, C. 1983. So- cioemotional Development. In: Mussen, P. (ed.): Handbook of child Development. Vol. 2. New York, John Wiley.
Chodorow, N. 1978. The Reproduction of Mothering-Psychoanalysis and the Sociology of Gender. Berkeley, Los Angeles, Ca.
Clayton, R. 1979. The Family, Marriage and Social Change. London, D. C. Heath.
Coie, J. D. et al. 1989. Types of Aggressive Relationships, Peer Rejection and Developmental Consequences. In: Schneider, B. H. – Attili, G. – Nadel, J. – Weissberg, R. P (eds.): Social Competence in Developmental Perspective. London, Blackwell, 223-239.
Cole, M. – Cole, S. R. 2003. Fejlődéslélektan. Budapest, Osiris.
Connel, R. W. 1996. A társadalmi szerepek problémája. In: Tóth L. (szerk.): A szex. Szociológiai és társadalomtörténeti szöveggyűjtemény. Budapest, ÚjMandátum.
Cowan, C. P. – Cowan, P. A. 1987. Men’s involvement in parenthood. In: Berman, P W. – Pedersen, F A. (eds.): Men's transition to parenthood. Hillsdale, NJ, Lawrence Erlbaum.
Cseh-Szombati L. 1979. Családszociológiai problémák és módszerek. Budapest, Gondolat.
Damon, W. 1983. Social and Personality Development. New York, Norton and Company.
Daniels-Beirness, T. 1989. Measuring Peer Status in Boys and Girls: A Problem of Apples and Oranges? In: Schneider, B. H. – Attili, G. – Nadel, J. – Weissberg, R. P. (eds.): Social Competence in Developmental Perspective. London, Blackwell, 107-123.
Daniels, P. – Weingarten, K. 1983. Sooner or later: The timingofparenthood in adult lives. New York, Norton.
Dunn, J. 1988. Testvérek. Budapest, Gondolat.
Dunn, J. – Kendrick, S. 1982. Siblings. Love, envy and understanding. Cambridge, MA, Harvard University Press.
Elias, N. 1987. A civilizáció folyamata. Budapest, Gondolat.
Ferenczi S. 1938. Das unwillkommene Kind und sein Todestrieb. Bausteine zur Psychoanalyse. Leipzig, Wien, III. 446-452.
Filene, P. G. 1986. Him /her /self: Sex roles in modern America. 2^nd ed. Baltimore, MD, John Hopkins University Press.
Firestone, S. 1970. The Dialectic of Sex: The Casefor Feminist Revolution. New York, Morrow.
Fleming, A. – Orpen, G. 1986. Psychobiology of Maternal Behaviour in Rats, Selected Other Species and Humans. In: Fogel, A. – Melson, G. F (eds.): Origins of Nurturance. New Jersey, Lawrence Erlbaum.
Furman, W. 1995. Parenting Siblings In: Bornstein, M. (ed.): Handbook of Parenting. New Jersey, Lawrence Erlbaum, vol. 1. 143-163.
Hermann I. 1984. Az ember ősi ösztönei. Budapest, Magvető.
Hetherington, E. M. 1965. A developmental Study of The Effects of Sex of the Dominant Parent. Journal of Personality and Social Psychology, 2.
Hetherington, E. M. 1983. Socialization, Personality and Social Development. In: Mussen, P. H. (ed.): Handbook of Child Psychology. Vol. 4. New Jersey, Lawrence Erlbaum.
Hetherington, E. M. – Parke, R. D. 1986. Child Psychology. New York, Wiley.
Hoff-Ginsberg, E. -Tardif, T. 1996. Socioeconomical Situation and Parenting. In: Bornstein, M. (ed.): Handbook of Parenting. Boston, Lawrence Erlbaum, 161-189.
Kotelchuk, M. 1976. The infant’s relationship to the father: Experimental evidences. In: Lamb, M. E. (ed.): The role of father in child development. New York, John Wiley, 329-344.
Kotelchuk, M. – Zelazo, P. – Kagan, J. – Spelke, E. (eds.) 1975. Infant reaction to parental separations when left with familiar and unfamiliar adults. Journal of Genetic Psychology, 126, 255-262.
Köcski M. 1993. A társas összehasonlítás genezise és funkciói. Kézirat.
Kulcsár Zs. 1992. Korai személyiségfejlődés és én-funkciók. Budapest, Tankönyvkiadó.
Lamb, M. E. 1977. Father-infant interaction in the first year of life. Child Development, 48, 167-181.
Lamb, M. E. (ed.) 1981. The role of father in child development. 2^nd ed. New York, John Wiley.
Lamb, M. E. – Frodi, A. M. – Frodi, M. – Hwang, C. P. 1982. Characteristic of maternal and paternal behavior in traditional and non-traditional Swedish families. International Journal of Behavioral Development, 5, 131-141.
Lennon, J. 1984. An illustratedbiography. Hodder and Stoughton.
Lewis, M. – Feiring, C. – Weinraub, M. 1981. The father as a member of the child’ social network. In: Lamb, M. E. (ed.): The role of father in child development. 2^nd ed. New York, John Wiley.
Lewis, O. 1968. Sanchezgyermekei. Budapest, Európa.
Ling Lay, K. – Waters, E. – Park, K. A. 1989. Maternal Responsiveness and Child Compliance. Child Development, 60.
Livi-Bacci, M. 1983. A demográfiai korszakváltás és a női életciklus. In: Sullerot, E. (ed.): A női nem. Budapest, Gondolat.
Maccoby, E. E. – Martin, J. A. 1983. Socialization in the context of the family: parent-child interaction. In: Mussen, P. H. (ed.): Handbook of child psychology. 4^th ed. Vol. 4. 1-103.
MacDonald, K. 1992. Warmth as a developmental Construct: An Evolutionary Analysis. Child Development, 63.
Mahler, M. S. 1963. Thoughts about development and individuation. The Psychoanalytic Study of the Child, 18. New York, International Universities Press.
Meltzoff, A. – Moore, K. 1989. Imitation in newborn infants: Exploring the range of gestures imitated and the underlying mechanisms. Developmental Psychology, 25, 954-962.
Mercer, R. T. 1986. First-time motherhood. Experiencesfrom theteensto forties. New York, Springer.
Modell, J. – Furstenberg, F F, Jr. – Hershberg, T. 1976. Social change and the transitions to adulthood in historical perspective. Journal of Family History, 1, 7-32.
Papousek, H. – Bornstein, M. H. 1992. Didactic interactions: Intuitive parental support of vocal and verbal development in human infants. In: Papousek, H. – Jurgens, U. – Papousek, M. (eds.): Nonverbal vocal communication: Comparative and developmental approaches. Cambridge, Cambridge University Press.
Parke, R. D. – Stearns, P. N. 1993. Fathers and child rearing. In: Elder, G. H., Jr. – Modell, J. – Parke, R. D. (eds.): Children in Time and Place. Cambridge University Press.
Parke, R. D. -Tinsley, B. R. 1981. The father’s role in infancy: Determinants of involvement in caregiving and play. In: Lamb, M. E. (ed.): The role of father in child development. 2^nd ed. New York, John Wiley, 429-457.
Parke, R. E. – Buriel, R. 1998. Socialization in the Family: Ethnic and Ecological Perspectives. In: Damon, W. (ed.): Handbook of Developmental Psychology. Boston, Lawrence Erlbaum.
Perry, R, 1996. Amell gyarmatosítása. In: Tóth L. (szerk.): Aszex. Szociológiai és társadalomtörténeti szöveggyűjtemény. Budapest, ÚjMandátum.
Quinton, D. – Rutter, M. 1987. Parenting Behaviour of Mothers Raised in Care. In: Nicol, A. R. (ed.): Longitudinal Studies in Child Psychology and Psychiatry. London, Wiley.
Ranschburg J. é. n. A Nő és a Férfi. Budapest, Typofat Gmk.
Rich-Harris, J. 1998. The Nurture – Nature Assumption. New York, Touschstone.
Robertson, P. 1998. Az otthon mint fészek: A középosztály gyermekkora a 19. századi Európában. In: Vajda Zs. – Pukánszky B. (szerk.): A gyermekkor története. Budapest, Eötvös József Kiadó.
Roediger, H. L. – Rushton, J. P – Capaldi, E. D. – Paris, S. G. 1984. Psychology. Boston, Toronto, Little, Brown and Company.
Rubin, K. H. – Bukowski, W. – Parker, J. G. 1998. Peer interactions, relationships and groups. In: Damon, W. (ed.): Handbook of Child Psychology. Vol. 3. New York, Wiley and Sons.
Rubin, R. 1984. Maternalidentity andmaternalexperience. New York, Springer.
Ruble, D. N. 1988. Sex-Role Development. In: Bornstein, M. H. – Lamb, M. E. (eds.): Social, EmotionalandPersonality Development. Hillsdale, NJ, Lawrence Erlbaum.
Russel, G. 1982. Shared caregiving families: An Australian study. In: Lamb, M. E. (ed.): Non- traditionalfamilies: Parenting and child development. Hillsdale, NJ, Lawrence Erlbaum.
Rutter, M. 1979. Protective factors in children’s response to stress and disadvantage. In: Kent,
M. W. – Rolf, J. E. (eds.): Primary prevention of psychopathology. Vol. 3. Social competence in children. Hannover, NH, University Press of New England.
Scarr, S. – Weinberg, R. – Levine, A. 1986. UnderstandingDevelopment. Hartcourt Brace Jovanoich, Publishers.
Schaffer, H. R. – Emerson, P E. 1964. The development of social attachments in infancy. Monographs of the Society for Research. Child Development, 29, No 3.
Sen, A. 2003. A fejlődés mint szabadság. Budapest, Európa.
Shaffer, D. 1985. DevelopmentalPsychology. Boston, Wadsworth.
Shaffer, D. – Brody, G. H. 1981. Parental and Peer Influences on Moral Development. In: Henderson, R. W. (eds.): Parent-childinteraction. New York, Academic Press.
Shorter, E. 1975. The making of the modern family. New York, Basic Books.
Smith, P K. 1995. Grandparenthood. In: Bornstein, M. (ed.): Handbook of Parenting. Boston, Lawrence Erlbaum.
Somlai P. 1987. Konfliktus és megértés. Budapest, Gondolat.
Sternglanz, H. A. – Nash, A. 1988. Ethological contributions to the study of motherhood. In: Birns, B. – Hay, D. F (eds.): The Different Faces of Motherhood. London, Plenum Press.
Sulloway, F. 1996. Born to Rebel. New York, Pantheon Books.
Suranszky, V. 1990. The Erosion of Childhood. Chicago, Chicago University Press.
Thomas, A. – Chess, S. 1977. Temperament and development. New York, Brunner, Mazel.
Thompson, R. A. 1998. Early Sociopersonal Development. In: Damon, W. (ed.): Handbook of Child Psychology, Vol. 3. New York, Wiley and Sons.
Tizard, B. 1986. The Care of Young Children. London, Thomas Coram Research Unit.
Tucker, M. J. 1998. A gyermek mint kezdet és vég: gyermeknevelési szokások a 15-16. századi Angliában. In: Vajda Zs. – Pukánszky B. (szerk.): A gyermekkor története. Budapest, Eötvös József Kiadó.
Vajda Zs. 2001. A gyermek pszichológiai fejlődése. 2., átdolgozott kiadás. Budapest, Helikon.
Volling, B. L. – Belsky, J. 1992. The contribution of mother-child and father-child relationships to the quality of sibling interaction: A longitudinal study. Child Development, 63, 1209-1222.
Wander-Zanden, J. W. 1985. Human Development. Hillsdale, NJ, Lawrence Erlbaum.
Winn, M. 1990. Gyerekek gyerekkor nélkül. Budapest, Kossuth.
Winnicott, D. W. 1956. Primary mother preoccupation. In: Collectedpapers. New York, Basic Books, 300-305.
Zsolnai A. – Józsa K. 2003. A szociális készségek fejlesztése kisiskolás korban. In: Zsolnai A. (szerk.): Szociális kompetencia és társas viselkedés. Szöveggyűjtemény. Budapest, Gondolat, 227-239.

---

^[9] Mahler rendszeresen idézi csaknem szó szerint Bálint Alice, korán elhunyt volt osztálytársa, régi ismerőse gondolatait a forrás megjelölése nélkül.

^[10] Ez az alfejezet (247-259. o.) Kósa Éva munkája.

^[11] Akohort az emberek megközelítőleg azonos életkorú, azonos társadalmi-történelmi tapasztalatokkal rendelkező csoportja. Más kohorthoz tartoznak például a múlt század ötvenes éveinek amerikai fiataljai, mint az ötvenes évek szovjet ifjúsága vagy a húszas évek amerikai fiataljai. A kohorthatás figyelembevétele elengedhetetlen a pszichológiai-szociológiai vizsgálatok eredményeinek értékelésekor, ha például különböző történelmi időszak azonos korú csoportjait vagy egyazon korban, de különböző kulturális közegben felnövekedett egyéneket vizsgálunk.

• tartalomjegyzék
• adatlap

Neveléslélektan

Bevezetés

A NEVELÉSLÉLEKTAN TÁRGYA

A PEDAGÓGIA ÉS A PSZICHOLÓGIA

IRODALOM

I. RÉSZ – ELMÉLETI ÉS TÖRTÉNETI KÉRDÉSEK

UTÓDGONDOZÁS ÉS GYERMEKNEVELÉS – A NEVELÉS EVOLÚCIÓS ALAPJAI – VAJDA ZSUZSANNA

A SZOCIALIZACIO ELMÉLETI KÉRDÉSEI – Kósa Éva

A GYERMEKKOR ÉS A GYERMEKNEVELÉS TÖRTÉNETI TÁVLATOKBAN –VAJDA ZSUZSANNA

II. RÉSZ – FELNEVELKEDÉS: AZ ELSŐDLEGES KÖRNYEZET

A CSALAD – VAJDA ZSUZSANNA

SZÜLŐI-NEVELŐI ATTITŰDÖK: A SZÜLŐK GYERMEKNEVELESI ELJARASAI – KÓSA ÉVA

A CSALÁDTAGOK ÉS MÁSOK SZEREPE A GYERMEK NEVELÉSÉBEN – VAJDA ZSUZSANNA, KÓSA ÉVA

III. RÉSZ – INTÉZMÉNYEK SZEREPE A GYERMEKNEVELÉSBEN

KISGYERMEKEKET GONDOZÓ INTÉZMÉNYEK – VAJDA ZSUZSANNA

AZ ISKOLA – VAJDA ZSUZSANNA

GYEREKEK, SERDÜLŐK ÉS A MÉDIA –KÓSA ÉVA

GYERMEKVÉDELEM – VAJDA ZSUZSANNA

IV. RÉSZ – PROBLÉMÁK A NEVELÉSBEN

PSZICHOLÓGIAI ZAVAROK – VAJDA ZSUZSANNA

SZOCIALIZÁCIÓS-ALKALMAZKODÁSI NEHÉZSÉGEK – VAJDA ZSUZSANNA

VÁLSÁGHELYZETEK A GYERMEKEK ÉLETÉBEN – Vajda Zsuzsanna

#1 Dr.BauerBela

---