Tévézés
óvodáskorban.-
Kevés olyan téma van a
gyermeknevelésben, amely annyi vitát és kétséget tudna gerjeszteni, mint a tévé
és a számítógép használata ― beleértve a videót, a PlayStation-t, és egyéb
képernyős elfoglaltságokat is. Árt, nem árt? Engedjem, ne engedjem? És ha igen,
mennyit?
Van, akinek a szemében a tévé a Nagy Mumus, van, aki a számítógépet tartja a családok rémének, de akad olyan is, aki
ezek nélkül el se tudná képzelni az életét. Baráti körben beszélgettek egyszer
a férjek arról, hogy milyen fejlett manapság a haditechnika: már nem csak úgy
találomra dobják le a bombákat, hanem minden bombában van egy számítógép. Erre
az egyik feleség ― aki épp végszóra lépett be a szobába ― égnek emelt
tekintettel így szólt: „És miért nincs minden számítógépben egy bomba?!”
Az egyszerűség kedvéért foglalkozzunk most csak a
tévével, mert óvodás korú gyerekeknél ez sokkal inkább a hétköznapok része,
mint a számítógép. Ahhoz, hogy mérlegelhessük, mikor
és mennyit tévézhet egy óvodás gyerek, nem árt tisztában lenni az életkori
sajátosságokkal, de legtöbbször az is elég, ha csak megfigyeljük a gyermeket. Higgyük el: egyetlen kisbaba sem születik úgy,
hogy tévét szeretne nézni, és boldogtalan, ha nem kapja meg a napi
képernyőadagját. A kisgyerekeknek egészen más igényeik vannak.
Az
egyik legfontosabb a mozgásigény: egy óvodásnak nagy szüksége van a szabad levegőn való mozgásra, vagy akár
a lakásban rohangálásra.
-
Ha viszont a mozgásra való ellenállhatatlan késztetést nem elégíti ki a szülő,
annak túlzott nyugtalanság, ingerlékenység, rossz közérzet a vége.
A tévé
előtt viszont csak ülni ― maximum feküdni ― lehet...
„Amerre
csak jártunk, a tévét
A gyerekek szájtátva nézték.
Két-három óra meg se kottyan,
Csak néznek, míg a szemük kipottyan.
Roald Dahl: Tanács a televíziózással kapcsolatban
A gyerekek szájtátva nézték.
Két-három óra meg se kottyan,
Csak néznek, míg a szemük kipottyan.
Roald Dahl: Tanács a televíziózással kapcsolatban
Másik
fontos igénye,
s egyben képessége a kisgyereknek, hogy képeket lásson.
-Figyeljük meg a mesét hallgató vagy elmélyülten játszó
óvodást: szinte látni lehet a fejében pergő "belső képeket",
amelyekkel kíséri a mesét vagy a játékot.
-Ezek a belső képek nagyon
fontosak, mert élővé, megfoghatóvá teszik a mesét,
a játékban átélhetővé a feszültségeket, indulatokat ― mindezzel pedig
átdolgozzák, le is vezetik azokat.
Egy óvodás korú gyereknek olyan nagy az éhsége
a képekre, hogy ha valahol képernyőt lát, akkor önkéntelenül odafordul,
megbűvölten nézni kezdi ― mindegy, hogy mosópor-reklám vagy híradó jön-e a
dobozból. Ilyenkor
azonban a belső képek készítése megáll.
Gyakran
kérdezik a szülők: de hát mi a különbség a "harcos" játék ― amikor a
gyerek katonákkal, harckocsikkal, indiánokkal eljátszik egy csatát ―, és a
tévében nézett csata között? Az, hogy eljátszás
közben levezetődik a feszültség, nézés közben viszont fokozódik. S ez bizony nagyon jelentős különbség!
- Bárki
megfigyelheti a kisgyereken: ha sokáig nézi a tévét,
lassan egyre feszültebbé válik,
izeg-mozog, hangoskodni kezd, végül felugrik és elkezd körbe-körbe
nyargalászni, vagy váratlanul fejbe üti a testvérét ― a szülő meg nem érti,
miért...
A
harmadik lényeges tényező, amit figyelembe kell venni, hogy egy óvodás számára még nem különül el biztosan a realitás és a fantázia. Saját
maga számára sem: teljes meggyőződéssel állítja, hogy az a piros ruhás néni,
akit ő álmában látott vagy csak elképzelt, tényleg ott volt.
-A valóság és a képzelet világa csak lassan,
lépésről-lépésre válik el egymástól, és ez a folyamat körülbelül 8 éves korig
tart ―
ekkor következik be a gondolkodásban egy olyan fordulat, ami elválasztja a
gyermeki, mindennek lelket tulajdonító, mindent varázserővel felruházó
gondolkodást a valósághoz kötődő gondolkodástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése