Úgy érzed, akaratos a gyereked? De hiszen ez nagyszerű!
Bizony ám, hogy nagyszerű, hiszen, ha egy önfejű gyereket okosan és megfelelően
nevelünk, igazán karizmatikus felnőtt válhat belőle. Olyan valaki,
akinek a benső ereje, önbizalma és tartása megóvja attól, hogy a nagy többség a
saját akarata alá gyűrje. Ha a szülő nem ragaszkodik ahhoz, hogy
megtörje ezt az akaratot, igazi vezetők lehetnek belőlük.
Mit is jelent igazán az, ha egy gyerek akaratos?
Sok szülő úgy jellemzi őket, hogy nehezen kezelhető,
problémás vagy hogy mindig gond van vele az oviban, suliban. De szerintem ezek
nagyon negatív jelzők. Sokkal objektívabb, ha azt mondjuk, hogy azt
szeretnék, ha mindig igazuk lenne, nehezen tudnak elszakadni a saját
meggyőződésüktől. Nagy, szenvedélyes érzelmeik vannak és sokszor kerülnek a
szülővel, pedagógussal hatalmi harcba. Viszont a hatalmi harc esetén
is (mint minden társas kapcsolatnál) kettőn áll a vásár: azaz
nekünk, mint szülőnek nem kell minden harcba belemenni, amit a gyerek
kezdeményez. Ha a lelki erőnk engedi, vegyünk egy mély levegőt és egyszerűen
térjünk ki a harc elől – lehet, hogy anélkül is azt teszi a gyerek, amit
szeretnénk, hogy megtörnénk az akaratát. Sok módszer létezik arra, hogy olyan
helyzetet teremtsünk, amivel mindenki nyer: ha választási lehetőségeket
kínálunk fel a gyereknek, ha partnernek tekintjük és nem “alárendeltnek”, ha mi
is tiszteletet nyilvánítunk ki felé, stb. Ha megpróbáljuk nem betörni
a gyereket, hanem okosan kompromisszumra jutni, akkor ezáltal megtanulja,
hogyan kezelje a problémás szituációkat, hogyan kell konfliktust kezelni,
rugalmasnak és empatikusnak lenni. Ez a későbbiekben egy akaratos
tinédzsernek hatalmas eszköztár lesz a kezében! (Gondoljunk csak a tanárokkal
való vitákra vagy a leendő partnerkapcsolataiban történő feszültségek helyes
kezelésére.)
Ha jobban belegondolunk, nem is az a cél, hogy
szófogadó gyereket neveljünk, olyat, aki mindig azt teszi, amit egy
nagyobb vagy idősebb ember mond neki. Persze, jó lenne, ha azt tenni a gyerek,
amit mi mondunk neki, de nem azért, mert mi vagyunk az okos felnőttek és mi
mindent tudunk, hanem azért, mert a gyerek a legdrágább számunkra és a
legjobbat szeretnénk neki. Ha viszont betörjük az akaratát és bólogató
jánost faragunk belőle, könnyen megeshet, hogy mások felé is “szófogadó” lesz,
azaz teljesíti az akaratukat, akik aztán ezt (csúnyán) ki is tudják használni!
Ne szófogadó gyereket akarj nevelni, hanem olyat, aki megfontolt, meggondolt,
vállalja a felelősséget és van önfegyelme!
Tehát én úgy gondolom, akaratos gyereket igenis lehet jól
nevelni, azaz úgy, hogy mind a szülő, mind a gyerek győztesnek érezze
magát. Persze, mi tagadás, ez rengeteg energiát követel a
szülőtől, de megéri, mert ezzel nagyban megkönnyíthetjük a saját életünket, a
gyerekünk helyzetét és a leendő felnőtt életét is. Nem könnyű mindig erőt venni
magadon, hogy ezt az energiát előteremtsd, de legalább próbálj meg törekedni rá
– hidd el, a gyereked érezni és értékelni fogja az igyekezetedet!
És hogy hogyan is kezeld okosan az akaratos gyereket? Álljon
itt hozzá tíz gyakorlati tanács:
1. Hatalmi harcok helyett vezessetek be közösen lefektetett
szabályokat!
Így nem te leszel a rossz, ha azt mondod: Először a
házi feladatot kell megcsinálni, csak utána nézhetsz mesét! Ha előre
megbeszélitek, hogy nálatok ez a szabály, akkor tudni fogja a gyerek, mihez
tartsa magát, nem lesz alapja a hatalmi harcmodor beindításának.
2. Egy akaratos gyerek számára fontos, hogy főnöknek
érezhesse magát!
Hát add meg neki a lehetőséget erre. Teremts olyan
helyzeteket, ahol igenis lehet főnök, ahol ő mondhatja meg mit és hogyan akar
tenni. (Az esti rutin a vacsora, fürdés, elrámolás, fogmosás, esti mese.
Hadd döntsön ő, mivel kezdi a sort.) Természetesen csak olyan keretek
között tegye ezt, amit te is megfelelőnek tartasz (azaz a fogmosás a vacsora
után van). Ezzel a módszerrel remekül lehet felelősségvállalást tanítani nekik:
a saját döntéseik eredményeit tapasztalhatják, legyenek azok jók vagy rosszak.
Egy akaratos gyerek úgysem fogadja el, hogy valami csak azért olyan amilyen,
mert te, szülő azt mondod neki. Saját magának kell megtapasztalnia. (Ha a
rendrakással kezdi, utána már csak a jó dolgok maradnak hátra, ha viszont a
végére hagyja, akkor sem fogja senki elvégezni helyette.)
3. Kínálj föl neki választási lehetőségeket!
Ha parancsokat osztogatsz, több, mint valószínű, hogy
ellenkezni kezd. Zsigerből. Ha viszont választási lehetőségként tálalod a
helyzetet, úgy fogja érezni, hogy ura a saját életének. Hogy saját döntéseket
hozhat. Pl. ha indulnotok kell a boltba, de ő teljesen belefeledkezik a
játékába, kérdezd meg tőle: Most induljunk, vagy inkább 15 perc múlva?
Később? Oké, de ha így döntöttél, akkor 15 perc múlva el is indulnunk! Ha
pedig akkor sem akar, mondd neki, hogy ez az ő döntése volt.
4. Hagyd, hogy a saját teste fölött ő rendelkezhessen!
Tipikus eset: anyuka ragaszkodik hozzá, hogy a gyerek sapkát
vegyen föl, mert kint hideg van. Gondolj csak bele: teljesen érthető, hogy nem akarja
felvenni a sapkát, érthető, hogy ragaszkodik az igazához hiszen bent meleg van,
a teste azt mondja neki, hogy nincs szükség további melegítésre. Persze te,
felnőtt tudod, hogy kint hideg lesz, de neki nehéz ezt a benti melegből
elfogadnia. Ahelyett, hogy semmibe vennéd a teste által diktált érzéseit (most meleg
van) és ráerőltetnéd a (te szempontodból teljesen jogos) akaratodat (Márpedig
addig nem indulunk el, míg fel nem veszed a sapkádat!), próbáld meg elérni,
hogy saját akaratából hozza meg a megfelelő döntést: Rendben, akkor ne
vedd föl a sapkát, de berakom a táskámba, és ha úgy érzed (!), hogy fázol, fel
tudod majd venni.
5. Ne szégyenítsd meg!
Az előző példánál maradva, ha már kint vagytok a hidegben,
nyilvánvalóan fázni fog a füle és fel akarja venni a sapkát. Viszont így a
saját döntést hozza meg, nem kell megszégyenülést éreznie, mert nem neki (a
teste által diktált érzéseinek) volt igaza, hanem az okosabb felnőttnek.
Ilyenkor kell aztán a szülőnek visszafognia az Nem megmondtam?!, Ugye
igazam volt?, Máskor majd hallgatsz rám, ugye? típusú mondatokat. Ezek
nem tanítanak semmire, csak igazolják a szülő jogosságát és egyben földbe
döngölik a gyerek érzéseit. Míg ha hagyod, hogy a saját döntését hozza meg,
azzal megtanítod neki, hogy nincs abban semmi rossz, ha új információk
alapján megváltoztatja a véleményét.
6. Hallgasd meg az ő érveit is!
Sokszor mi felnőttek olyan biztosak vagyunk az igazunkban.
Hiszen idősebbek vagyunk, tapasztaltabbak. De ha a gyerek ragaszkodik
valamilyen gondolathoz, az azért van, mert meg van győződve az igazáról. Lehet,
hogy számunkra nem elfogadható az érvelése, de valami mégiscsak arra ösztönzi
őt, hogy higgyen benne. Ha nem hallgatjuk meg az ő okfejtését, soha nem fogjuk
megtudni, mi ez a valami. Elég, ha csak leguggolunk hozzá és nyugodtan, annyit
mondunk: Oké, értem, hogy nem akarsz még fürdeni. El tudod mondani
miért? És csak hallgassuk meg. De ne csak színlelve, hogy túlessünk
rajta, és aztán beparancsolhassuk a kádba, hanem valóban odafigyelve rá. Ha
a számára fontos dologokban meghallgatjuk őt, akkor talán
akkor is elmondja majd a gondolatait, ha a mi számunkra fontos
dologról kérdezzük (igen, igen, erről már írtam, de
hát ez a vesszőparipám)
7. Képzeld magadat az ő helyzetébe!
Szituáció: megígérted a gyerekednek, hogy megvarrod az
elszakadt kedvenc játékát, de nem jutott rá időd. Számodra ez egy a nyolcvankét
napi teendő közt, és tényleg nem jutott rá időd, energiád. Ilyen bizony mindenkivel
előfordul. A gyereked számára viszont nincs nyolcvankét fontos dolog, neki a
megvarrt plüssállat a legfontosabb. Érthető, hogy csalódott és mérges rád.
Ilyenkor kérj bocsánatot (!), hogy nem tartottad be az ígéretedet, nyugodtan
magyarázd el a gyerek szintjén, hogy miért nem tudtad megtenni, majd ígérd meg,
hogy legközelebb mindent megteszel, hogy sikerüljön megtartani az ígéretet. És
tegyél is úgy!! Hidd el, nem leszel kisebb a gyerek szemében, csak emberibb és
elfogadhatóbb. Szerethetőbb, tisztelhetőbb.
8. Fogadd el gyereked érzéseit!
Természetesen vannak szabályok, amiket be kell tartani. Ha
ezek tisztázottak, akkor joggal elvárhatók – a család összes tagjától, a
szülőket is beleértve! De attól, mert a szabályok léteznek, még nem kell
szeretni is azokat. A gyerekek is nyugodtan kinyilváníthatják az érzéseiket és
véleményüket. Ezáltal aztán feszültségtől is megszabadulhatnak, amit egyébként
a hatalmi harcokba fektettek volna.
9. Ne hagyd, hogy a nevelés a kapcsolatotok rovására menjen!
A veszekedés kellős közepén a gyerekek semmit nem tanulnak.
Ugyanúgy, mint mi, felnőttek, ha felmegy a pumpa, olyat teszünk vagy mondunk,
amit nem gondolunk át. Ilyenkor a gondolkodó, elemző, összefüggéseket tisztázó
része az agyunknak begubózik. Próbáld meg elkerülni az elfajuló veszekedéseket,
még ha ilyenkor neked is kell okosabban viselkedned. Hidd el, nem kell mindig
bizonyítanod az igazadat! Sokszor az állandó nevelésben, jót akarásban nem
látjuk meg, hogy pont a legfontosabb vész el: a meghitt kapcsolat a
gyerekünkkel. Próbálj meg rugalmas lenni, tartsd észben, hogy a legfontosabb a
szoros kötődés a gyerekeddel, a kölcsönös szeretet és tisztelet.
10. Tartsd tiszteletben a gyerekedet – és ezt mutasd is ki!
A legtöbb akaratos gyerek a tisztelet kivívásáért harcol. Ha
ezt megadod neki, sokszor elvész a harc kirobbanásának igazi okozója. Mint
minden emberi kapcsolatban, itt is oly sokat számít, ha az illető úgy érzi,
hogy megértik őt! Ha olyan helyzet áll elő, ami szerinted nem elfogadható
(piros tüllszoknyában akar temetésre menni), attól még mutathatsz ki
együttérzést a gyereked felé: Sajnálom, szívem, hogy nem tudod ezt a
szoknyát most felvenni, pedig értem én, hogy nagyon szeretnéd. Tudod mit?
Berakjuk a táskába, és ha vége a temetésnek, utána felveheted, rendben így?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése