Szívből elítélem az erőszakot. Szerintem nem old meg semmit, csak tovább szítja a
feszültséget. Azt is mondhatnám, pacifistának vallom magam. Nyilvánvaló tehát,
hogy – már a gyerekeim születése előtt – arra az elhatározásra jutottam, hogy
márpedig játék pisztolyt, puskát, kardot és semmilyen fegyvert nem veszek a
gyereknek.
Aztán megszülettek a fiaim.
Sorban három.
És azt vettem észre, hogy
bármennyire is kitartok az elhatározásom mellett, a fiúk bármiből képesek
fegyvert varázsolni, és lőnek, robbantanak, kaszabolnak, levágnak és
játék-véreznek, játék-meghalnak és teljes várakat robbantanak föl. Nem telik el
úgy nap, hogy ne birkóznának, verekednének, harcolnának egymással.
Én meg fogom a fejemet.
Őszintén szólva nem tudtam mi tévő
legyek. Tiltsam le az ilyen játékokat? De hát az is az erőszak
egy formája – rájuk erőszakolom az én értékrendemet. Pedig a cél az lenne, hogy
(többek közt) az én világlátásomat példának állítva maguk jöjjenek rá, hogy az
erőszak nem jó.
Magyarázzam el nekik az ő
szintjükön, hogy miért nem jó a harcolás? Az
az igazság, hogy ezt megpróbáltam, de nem sok foganatja lett. Valahogy az volt
az érzésem, sokkal mélyebbről, ösztönösebben jön nekik a harcolhatnék, nem
tudják ésszel, logikával felülírni.
És akkor elővettem a józan eszemet
meg néhány olyan szakkönyvet, amelyekkel sok esetben egyetértek és leültem
gondolkozni. A következőkre jöttem rá:
Elég valószínű, hogy a dolognak köze
van a tesztoszteronhoz (férfi nemi hormonhoz), vagy valami nagyon
ősi harcoló, vadászó ösztönhöz, amit én, nő létemre nemigen fogok tudni
megérteni. Úgyhogy ne is akarjam, inkább fogadjam el.
Ha már ez a helyzet, engedjem,
hogy a gyerekekben meglévő erőszak utat nyerjen magának az egymással való
verekedésben.
Hogy honnan jöhet az erőszak egy pár
éves gyerek fejébe? Ó, sokszor mi felnőttek észre sem vesszük, hogy
mennyire beépül a mindennapi életünkbe: tv, híradó, óriásplakátok,
internet, az utcán történtek, a felnőttek beszélgetései. De még ha tudatosan
meg is szűrjük ezeket a csatornákat, a felnőtt számára ártalmatlan
mesék is sok olyan elemet tartalmaznak, ami erőszakos jelenetként raktározódik
el a gyerekek fejében-lelkében.
Szóval ha már ott van a
lelkükben a sok felgyülemlett negatív érzelem, a verekedős
játékok letiltásával nem fogom tudni kimosni azokat belőlük. Akkor
inkább az én jelenlétemben gyapálják egymást, vagy akár én is beállok
játszani. Mert a játék a gyerekek nyelve, orvossága,
feszültséglevezetője.
Egy aranyszabály van csak: sérülést
nem okozhatnak a másiknak! (Érdekes
egyébként, hogy mindig is úgy bunyóztak, mint a behúzott karmú kismacskák,
egymást igazán nem is bántva.)
Persze szülőként, főleg
anyaként nagyon nehéz megállni, hogy ne lépjünk közbe, amikor a
gyerekeink verekednek.
Néhány jel, ami arra utal, hogy a
játék pozitív hatású:
· szemkontaktust
tartanak
· várják, hogy
a másik mit lép, milyen reakciót váltanak ki a másikból, nem pedig
se-hall-se-lát módjára verekszenek
· játék közben
nevetnek
· senki nem
sérül meg
És akkor lássuk, milyen jelek
mutatnak arra, hogy bizony felnőttként közbe kell avatkoznunk:
· ököllel
verik egymást, rúgnak, marnak, csípnek – azaz sérülést okoznak a másiknak
· komoly
indulatok törnek a felszínre, azaz a dühtől elvakultan verekszenek
· eltorzult
arccal harcolnak (se-lát-se-hall)
Az ilyen verekedésnek valószínűleg
az lesz a vége, hogy az egyik fél maga alá gyűri a másikat (szó szerint és
átvitt értelemben is), a másik fél pedig sírni fog. Ezt közbelépéssel érdemes
megelőzni!
Ilyenkor mi a a teendő?
Felnőttként fontos, hogy higgadtak,
nyugodtak maradjunk. Ha egy ilyen helyzetet pofonnal, kiabálással vagy
egyéb más erőszakos módon kezelünk le, azzal épp az ellenkezőjét érjük el: csak
azt tanulja meg a gyerek, hogy az erősebb a több ereje segítségével
érvényesíteni tudja az akaratát.
Tehát nyugodtan fogjuk meg az
erőszakoskodó gyereket, próbáljuk meg lenyugtatni. Vegyünk együtt pár
mély lélegzetet, beszéljünk hozzá nyugodtan és várjuk meg vele együtt(!), hogy
visszanyerje a normális vérmérsékletét.
Néhány szót még szeretnék ejteni a
fegyverekről.
Továbbra is tartom magam, hogy nem
szeretek gyereknek fegyvert venni. (Kiráz a hideg, ha néha látom a játszótéren,
milyen élethű gépfegyverekkel rohangálnak az öt-hat évesek.) Egy műanyag (fa,
fém, stb.) játékfegyverrel semmi mást nem lehet játszani, mint harcolni. Ha
viszont a gyerekek találnak ki valamit és rámondják egy fadarabra vagy a
porszívócsőre, hogy az most lézerkard, az már fantáziajáték. Fejleszti
a kreativitást, képzelőerőt, határtalan lehetőségeket nyújt a
fantáziajátékoknak. Ami az egyik pillanatban puska, az később golfütő vagy
varázspálca – a játék dinamikájától függően.
Én amikor látom, hogy a fiúk
kezdenek belemelegedni a harcolós játékba, kihívom őket a konyhába, kihúzom az
egyik fiókot (nem azt, ahol a kések vannak J),
és mondom nekik, hogy válasszanak maguknak fegyvert. Nagyszerűn szoktak
harcolni a habverővel, teaszűrővel, ételcsipesszel! Igaz, egypár műanyag
spatulám már áldozatul esett, de inkább az törjön, mint a gyerekek ujja.
Nézem őket, ahogy Csillagok
Háborúját játszanak a konyhai eszközeimmel, és arra gondolok, a szemem előtt
formálódik a személyiségük: gyakorolják a beleérző-képességüket (ki a
jó és ki a rossz karakter), próbálgatják milyen hősnek, megmentőnek,
világmegváltónak lenni, kitombolják magukból a félelmeiket, hogy helyet adjanak
a lelkükben más, építőbb jellegű dolgoknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése