Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

2018. július 9., hétfő

Kellenek-e játékfegyverek?

Szívből elítélem az erőszakot. Szerintem nem old meg semmit, csak tovább szítja a feszültséget. Azt is mondhatnám, pacifistának vallom magam. Nyilvánvaló tehát, hogy – már a gyerekeim születése előtt – arra az elhatározásra jutottam, hogy márpedig játék pisztolyt, puskát, kardot és semmilyen fegyvert nem veszek a gyereknek.  
Aztán megszülettek a fiaim.
Sorban három.
És azt vettem észre, hogy bármennyire is kitartok az elhatározásom mellett, a fiúk bármiből képesek fegyvert varázsolni, és lőnek, robbantanak, kaszabolnak, levágnak és játék-véreznek, játék-meghalnak és teljes várakat robbantanak föl. Nem telik el úgy nap, hogy ne birkóznának, verekednének, harcolnának egymással.
Én meg fogom a fejemet. 
Őszintén szólva nem tudtam mi tévő legyek. Tiltsam le az ilyen játékokat? De hát az is az erőszak egy formája – rájuk erőszakolom az én értékrendemet. Pedig a cél az lenne, hogy (többek közt) az én világlátásomat példának állítva maguk jöjjenek rá, hogy az erőszak nem jó.
Magyarázzam el nekik az ő szintjükön, hogy miért nem jó a harcolás? Az az igazság, hogy ezt megpróbáltam, de nem sok foganatja lett. Valahogy az volt az érzésem, sokkal mélyebbről, ösztönösebben jön nekik a harcolhatnék, nem tudják ésszel, logikával felülírni.
És akkor elővettem a józan eszemet meg néhány olyan szakkönyvet, amelyekkel sok esetben egyetértek és leültem gondolkozni. A következőkre jöttem rá:
Elég valószínű, hogy a dolognak köze van a tesztoszteronhoz (férfi nemi hormonhoz), vagy valami nagyon ősi harcoló, vadászó ösztönhöz, amit én, nő létemre nemigen fogok tudni megérteni. Úgyhogy ne is akarjam, inkább fogadjam el.
Ha már ez a helyzet, engedjem, hogy a gyerekekben meglévő erőszak utat nyerjen magának az egymással való verekedésben.
Hogy honnan jöhet az erőszak egy pár éves gyerek fejébe? Ó, sokszor mi felnőttek észre sem vesszük, hogy mennyire beépül a mindennapi életünkbe: tv, híradó, óriásplakátok, internet, az utcán történtek, a felnőttek beszélgetései. De még ha tudatosan meg is szűrjük ezeket a csatornákat, a felnőtt számára ártalmatlan mesék is sok olyan elemet tartalmaznak, ami erőszakos jelenetként raktározódik el a gyerekek fejében-lelkében.
Szóval ha már ott van a lelkükben a sok felgyülemlett negatív érzelem, a verekedős játékok letiltásával nem fogom tudni kimosni azokat belőlük. Akkor inkább az én jelenlétemben gyapálják egymást, vagy akár én is beállok játszani. Mert a játék a gyerekek nyelve, orvossága, feszültséglevezetője.
Egy aranyszabály van csak: sérülést nem okozhatnak a másiknak! (Érdekes egyébként, hogy mindig is úgy bunyóztak, mint a behúzott karmú kismacskák, egymást igazán nem is bántva.)
Persze szülőként, főleg anyaként nagyon nehéz megállni, hogy ne lépjünk közbe, amikor a gyerekeink verekednek. 
Néhány jel, ami arra utal, hogy a játék pozitív hatású:
·        szemkontaktust tartanak
·        várják, hogy a másik mit lép, milyen reakciót váltanak ki a másikból, nem pedig se-hall-se-lát módjára verekszenek
·        játék közben nevetnek
·        senki nem sérül meg 
És akkor lássuk, milyen jelek mutatnak arra, hogy bizony felnőttként közbe kell avatkoznunk: 
·        ököllel verik egymást, rúgnak, marnak, csípnek – azaz sérülést okoznak a másiknak
·        komoly indulatok törnek a felszínre, azaz a dühtől elvakultan verekszenek
·        eltorzult arccal harcolnak (se-lát-se-hall)
Az ilyen verekedésnek valószínűleg az lesz a vége, hogy az egyik fél maga alá gyűri a másikat (szó szerint és átvitt értelemben is), a másik fél pedig sírni fog. Ezt közbelépéssel érdemes megelőzni!
Ilyenkor mi a a teendő? 
Felnőttként fontos, hogy higgadtak, nyugodtak maradjunk. Ha egy ilyen helyzetet pofonnal, kiabálással vagy egyéb más erőszakos módon kezelünk le, azzal épp az ellenkezőjét érjük el: csak azt tanulja meg a gyerek, hogy az erősebb a több ereje segítségével érvényesíteni tudja az akaratát.
Tehát nyugodtan fogjuk meg az erőszakoskodó gyereket, próbáljuk meg lenyugtatni. Vegyünk együtt pár mély lélegzetet, beszéljünk hozzá nyugodtan és várjuk meg vele együtt(!), hogy visszanyerje a normális vérmérsékletét.
Néhány szót még szeretnék ejteni a fegyverekről. 
Továbbra is tartom magam, hogy nem szeretek gyereknek fegyvert venni. (Kiráz a hideg, ha néha látom a játszótéren, milyen élethű gépfegyverekkel rohangálnak az öt-hat évesek.) Egy műanyag (fa, fém, stb.) játékfegyverrel semmi mást nem lehet játszani, mint harcolni. Ha viszont a gyerekek találnak ki valamit és rámondják egy fadarabra vagy a porszívócsőre, hogy az most lézerkard, az már fantáziajátékFejleszti a kreativitást, képzelőerőt, határtalan lehetőségeket nyújt a fantáziajátékoknak. Ami az egyik pillanatban puska, az később golfütő vagy varázspálca – a játék dinamikájától függően. 

Én amikor látom, hogy a fiúk kezdenek belemelegedni a harcolós játékba, kihívom őket a konyhába, kihúzom az egyik fiókot (nem azt, ahol a kések vannak J), és mondom nekik, hogy válasszanak maguknak fegyvert. Nagyszerűn szoktak harcolni a habverővel, teaszűrővel, ételcsipesszel! Igaz, egypár műanyag spatulám már áldozatul esett, de inkább az törjön, mint a gyerekek ujja.

Nézem őket, ahogy Csillagok Háborúját játszanak a konyhai eszközeimmel, és arra gondolok, a szemem előtt formálódik a személyiségük: gyakorolják a beleérző-képességüket (ki a jó és ki a rossz karakter), próbálgatják milyen hősnek, megmentőnek, világmegváltónak lenni, kitombolják magukból a félelmeiket, hogy helyet adjanak a lelkükben más, építőbb jellegű dolgoknak.  
#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése