Honnan lehet felismerni a tehetséget?


Ez a blogbejegyzés a még rejtőző tehetség furcsa természetéről szól. A célom vele az, hogy felhívjam a figyelmet: legyünk résen mindig! Járjon ott a gondolat a fejünkben állandóan, ha valami furcsát észlelünk: megeshetik, hogy az igazi oka az a furcsa viselkedésnek, hogy egy ma még rejtett tehetséggel állunk szemben.
A bejegyzést Gyarmathy Éva barátomnak, a furcsa tehetségek nagyon jó ismerőjének egy listájával kezdem arról, hogy milyen is a gyermekkori, rejtőző tehetség. A fenti kép matematika tesztje közben feszült figyelmet tanúsító, 7 éves Terrence Tao 24 évesen lett a matematika professzora, 31 évesen pedig megkapta a matematika Nobel-díjának számító Fields Medal-t. 
A bejegyzésben írok két kisgyermekről, akiket a Kispesti uszodában figyeltem meg: egyikük kommunikációs, a másikuk mérnöki tehetség biztosan. Szó esik egy karcagi kémiaverseny győzteséről, Sir Ken Robinson egyik híres példájáról és Yehudi Menuhin sajátos tanítvány-kiválasztási módszeréről is. Mindezek a példák a rejtőzködő tehetség nagyon különleges, de mégis mindennap, mindenhol tapasztalható természetét mutatják be. Kérem, figyeljünk rájuk. Ők a jövőnk.


Ez a blogbejegyzés a még rejtőző tehetség furcsa természetéről szól. Arról, hogy a még rejtőző tehetséget (különösen kisebb gyermekek esetén) sokszor nem a teljesítménye alapján, hanem számos viselkedésbeli furcsaságból lehet felismerni. Nyilvánvaló persze, hogy a bejegyzésben leírt történetek fele nem olyan gyermekekről szól, akikről bizonyosan tudom, hogy kiemelkedő tehetségek lettek. Ők még ma is gyermekek, így ez a kérdés legfeljebb 5-25 év múlva lesz aktuális. A bejegyzés célja tehát az és csak az, hogy felhívja a figyelmet: legyünk résen mindig! Járjon ott a gondolat a fejünkben állandóan, ha valami furcsát észlelünk: megeshetik, hogy az igazi oka az a furcsa viselkedésnek, hogy egy ma még rejtett tehetséggel állunk szemben.


A történetek előtt álljon itt Gyarmathy Éva barátomnak, a furcsa tehetségek nagyon jó ismerőjének egy listája arról, hogy milyen is a gyermekkori, rejtőző tehetség. (Remélem, Éva nem haragszik meg rám, hogy a listáját picit kiegészítettem…)
  • Szeretné tudni, hogyan működnek a dolgok. 
  • Összefüggéseket talál ott is, ahol más nem
  • Élénk a képzelete.
  • Kérdései szokatlanok.
  • Kitartóan megragad az őt érdeklő feladatoknál.
  • Ha valamit a fejébe vesz, azt meg is csinálja.
  • Beszédes, sokat magyaráz.
  • Humora jó, arcmimikája gazdag, sokat színészkedik.
A fentiek persze nem egyszerre jellemzőek a rejtőző tehetségre, hanem néha egyikük, néha másikuk nyilvánul meg a cselekedeteiben.


Az egyik kedvenc (és bizonyított) példám a tehetség felismerésére a fenti sorozat bal oldalán lévő kép Terrence Taoról. A diákok matematika-teszttel szenvednek éppen. A sok évvel kisebb Tao éppenhogy nem szenved. Örül. Furcsa pózban, hihetetlen koncentrálással játszik azzal, ami a többiek számára fejtörés. A képen 7 éves Terrence Tao 24 évesen lett a matematika professzora, 31 évesen pedig megkapta a matematika (egyik) Nobel-díjának számító Fields Medal-t.

Az első két történetem az egyik korábbi blogbejegyzésben is szereplő Kispesti uszodából való, ahova húsz éve járok. Szauna. Bejön egy hétéves-forma kisgyerek egyedül. Leül. Az egyik kekeckedő felnőtt pikírt megjegyzést tesz: „Ide gyerekek is bejöhetnek?” Erre a kiskölyök: „Igen, elolvastam a tájékozatót odakint. Gyerekek is bejöhetnek, de csak alul ülhetnek le, hogy ne legyen bajuk. Ezért ülök alul. Tessék mondani, visszafordíthatom a homokórát?” Hát nem gyönyörű? Először lealázza a partnerét egy olyan szintű tudással, aminek az a tizedéről sem hallott. Aztán kilép a kisgyerek szerepből, játékot vált, és lekötelezi azt, aki egy perccel korábban meg akarta alázni. Amikor kiment a kekeckedő hölgy, gratuláltam a kisgyereknek, és arra kértem, hogy a jövőben se hagyja magát. Erre kihúzta magát, csillogott a szeme: „Nagyon köszönöm! De most már tényleg kimegyek, mert kezd ez nekem sok lenni itt alul is.” Ez a kölyök nemcsak hogy egy kommunikációs tehetség, hanem egy kommunikációs zseni volt. Ilyenkor érzi magát az ember Európában.
Kispesti uszoda, férfi-WC. Villany lekapcsolva, sötét van. Én szemből, a zuhanyzóból leszek tanúja az alábbi történetnek. Bemegy egy négyéves-forma kiskölyök. Nem fél. Kíváncsian körbenéz a sötétben, keresi a villanykapcsolót. Meglátja. Lábujjhegyre áll, eléri. Körbenéz, mérlegeli a lehetőségeket. Felfedezi, hogy van kisgyerekek számára mélyebbre süllyesztett pisilő is. Megörül, odamegy, elvégzi a dolgát. Közben észreveszi, hogy a pisilő alul ereszt. Mihelyt befejezte a dolgát, letérdel a pisilő elé és alulról, majd minden oldalról percekig nézi, vizslatja, kutatja, hogy vajon hol lehet rajta a lyuk. Megtalálja. Felderül az arca, lábujjhegyre áll, lekapcsolja a villanykapcsolót, becsukja maga után az ajtót, és távozik. Ez a kölyök egy mérnök zseni.


Karcag, kémiaverseny. 10-12 éves korú gyermekekből álló csapatok ülnek az asztalnál, feladatot oldanak meg. Egyetlen gyerek van, aki nem bír magával. Felül, majd szinte felfekszik az asztalra. Elképesztő pózokban tekereg, de közben a szemét le nem veszi a feladatról, amelyet meg kell oldaniuk. Zsűri-elnökként mondom magamban: „Nocsak! Figyeljük meg mi lesz ebből.” Hát persze, hogy az a csapat nyerte meg a versenyt. Hát persze, hogy a csapatból a kölyök hozzájárulása nagyon jelentős volt.
  



Az utolsó előtti történetem Sir Ken Robinson egyedül a Youtube-on 7,8 millió ember által megnézett története Gillian Lynne-ről, aki a világ leghíresebb musical-jei közül jónéhánynak, így a Macskáknak és az Operaház fantomjának volt a koreográfusa. Gillian kiskorában, a 30-as években, kezelhetetlen gyermek volt. Izgett-mozgott. Az iskolában nem bírtak vele. El is cipelték egy pszichológushoz, hogy derítse ki: mi baja. A pszichológus elbeszélgetett az édesanyjával, és közben figyelte Gillian-t. Majd azt kérte az édesanyától, hogy menjenek ki a szobából, és elmagyarázta Gilliannek, hogy kettesben kell beszélnie az édesanyjával. Miközben kimentek, a pszichológus bekapcsolta a rádiót. Ahogyan kiértek, résnyire nyitva hagyta az ajtót, és belesett. Gillian már nem ült a helyén. Száguldott körbe a szobában. Erre a pszichológus odafordult az édesanyához: „Asszonyom, a lánya nem beteg. A lánya táncosnő. Adják tánciskolába.” Ahogy bekerült a tánciskolába, egy új világ nyílt ki Gillian előtt. Végre mindenki olyan volt, mint ő. A mozgás volt mindenkinek az élete. Hála a pszichológus szakértelmének és emberségének: egy kivételes tehetség született.

Befejezésül hadd idézzem ide a Miskolcon másfél éve hallott történetet a képen kiskorában látható Yehudi Menuhinról. Menuhin nem csak a hegedűjátéka alapján választotta ki a tanítványait. (Egyrészt akik elé kerültek, azok már tudtak annyit a hegedűről, hogy nem ez volt a mérce, másrészt pedig a tanítványi viszonynak éppen az volt az alapja, hogy a hiányzó tudást megtanítsa nekik.) Menuhin az alapján választotta ki a tanítványait, hogy azok hogyan vették elő a hegedűjüket a tokjából, és hogyan helyezték oda vissza. Világszinten is elismert hegedűművész csak abból lehet, aki egy életre eljegyezte magát ezzel a hangszerrel. Ezt a különlegesen személyes viszonyt mutatja meg az, ahogyan bánik vele. A bejegyzés példái a rejtőzködő tehetség nagyon különleges, de mégis mindennap, mindenhol tapasztalható természetét mutatták be. Kérem, figyeljünk rájuk. Ők a jövőnk.