Az iskoláskorú gyermekeinknél is fontos szempont az engedelmesség. De arra vigyázniuk kell a szülőknek, hogy ne zsarnokoskodjanak, ne önkényeskedjenek velük. Sokkal inkább éreztessék azt, hogy szeretik őket és megbíznak bennük. A fenyegetőzés nem jó nevelési eszköz, mert azt feltételezi, hogy gyermekünk nem fog engedelmeskedni.

Míg az első években a gyermek a fizikai korlátokat tanulja meg, az iskoláskorúnak inkább arra van szüksége, hogy a szülő beszélgessen vele, érdeklődjön iránta: Miért tetted vagy miért nem tetted ezt vagy azt?; Miért éltél vissza múltkor a bizalmammal?, vagy: Hogyan segíthetnék neked? Egy-egy ilyen beszélgetés során gyakran olyan mélyen húzódó probléma vagy konfliktus kerülhet napvilágra, amely másként soha nem jutott volna tudomásunkra.

Sok szülő azt gondolja, hogy tényleg meghallgatja gyermekét, de a meghallgatásnak sokszor csak a látszatát kelti.

Egy kiskorúak számára fenntartott javítóintézet társalgójában egy fiú keserű hangon mondta apjának: Apám, észrevetted-e, hogy tizenhat év után először hallgatsz meg?

Egy jó beszélgetés után megtörténhet, hogy tágítjuk gyermekünk mozgásterét, újrafogalmazzuk elvárásainkat, föloldunk egy korlátot vagy megkönnyítjük bizonyos helyzetekhez való viszonyulását.

Fontos az is, hogy a gyermekek erőszakosságát, dühét vagy makacsságát ne személyes támadásnak, hanem segélykiáltásnak tekintsük.

A gyermek – a felnőtthöz hasonlóan – ezzel a viselkedésmóddal valami belső igényét fejezi ki. Ha érzelmileg nem kiegyensúlyozott, akkor rajtunk a sor, hogy segítsünk neki. Egy óvatos kérdés – Mi történt az iskolában? vagy Valaki, valami fölbosszantott? – már nagyon sokat oldhat a gyermek pillanatnyi érzelmi zűrzavarán.

Ha megértőek és segítőkészek vagyunk, ez segít abban, hogy egyenesbe kerüljön saját magával és másokkal. Sokkal hasznosabb, mintha haraggal, elhúzódással, közömbösséggel vagy éppen a szeretet megvonásával reagálnánk. A támogató hozzáállásból érzi meg gyermekünk, hogy szeretjük, és bizalma megerősödik irántunk. Így gondolkodik: Mindegy, hogy mennyi hibát követek el és mennyire tökéletlen vagyok, akkor is szeretnek és elfogadnak.

A gyermekeket földeríti a dicséret, egy jó szó, az elismerés, egy ölelés, a testi közelség, egy gyöngéd mozdulat, a barátságos pillantás.

Ezek ugyan külső, mégis nagyon fontos jelei szeretetünknek. Csemetéink így tapasztalják meg azt az alapvető biztonságérzetet, amelyre szükségük van ahhoz, hogy szilárd jellemű, határozott emberekké váljanak.

Szülőként gondolatainkra és érzéseinkre is ügyelnünk kell, nehogy falakat emeljünk magunk és gyermekeink közé. Még akkor sem, ha magatartásukkal megsértenek, elbizonytalanítanak bennünket.
Csemetéink tisztában vannak szüleik nehéz és kényes nevelési problémáival. Egy édesapa 6 éves fiát beküldi szobájába, mert egész nap „rosszal­kodott”. Egy kis idő múlva már furcsa volt a nagy csend, kíváncsi volt, mit csinál a fia. Benézett a szobába és látta, hogy a gyermek az ágy előtt térdel és hangosan imádkozik: Istenem, segíts, hogy jó fiú legyek. Mert apunak és anyunak nem sikerül jobbá tenniük.

Igen, lehet és szabad tévedni, hibákat véteni. Nincs olyan felmenő a világon, aki tökéletes lenne. Az igazán jó szülői viselkedés elbírja a tévedések beismerését, a bocsánatkérést és az újrakezdés próbálkozásait is. (folytatjuk) Kertész Tibor