Zajos, önző, akaratos? – 7 mítosz az egykékről
Amikor Kína 1971-ben bevezette az egy család-egy gyerek
politikát, sokan azt jósolták, hogy elkényeztetett, zsarnok generáció
lesz a sok kis egykéből. A gyakorlat azonban azt bizonyította, hogy az
egygyerekes családban felnőtt utódok ugyanolyan sokfélék, mint azok,
akik nagy családba születnek. Az, hogy milyen lesz egy gyerek, sokkal
inkább a szülőktől függ, semmint a gyerekszámtól.
Mítosz 1: Az egykék önállótlanok.
A valóság: Mivel az egykéknek kicsi koruktól bőséggel rendelkezésükre áll a felnőtt segítség és támogatás, hamar megtanulják, hogyan kell öltözni, enni. Van idő kivárni, míg egyedül megbirkóznak a feladattal, nem kell alkalmazkodniuk testvéreik tempójához, hogy velük egyszerre legyenek készen. Ráadásul sok családban nem is a felnőtt ugrik azonnal segíteni, hanem a testvér az, akire mindig lehet számítani, aki segít gombolni vagy épp vizet önteni. Az egykéknek azonban muszáj egyedül megoldaniuk a dolgokat.
Mítosz 2: Az egykék önzők.
A valóság: Jó darabig minden gyereknek meggyőződése, hogy ő a világ közepe, és csak az ő véleménye és érzései számítanak. Nemcsak a kicsi gyerekek, hanem a kamaszok is gyakran ilyenek. Ez teljesen független attól, van-e valakinek testvére vagy sem. A szülő feladata, hogy megtanítsa a gyereket osztozni, mások igényeire odafigyelni. Ezt nemcsak testvérekkel, de rokonokkal, barátokkal is tökéletesen lehet gyakorolni. Mítosz 3: Az egykék akaratosak.
A valóság: Ha igazán zajos, verekedős, akaratos gyereket akar valaki látni, látogasson el inkább egy nagycsaládba, és figyelje meg, hogyan viselkednek az elsőszülött gyerekek. Ők azok, akik megszokták, hogy másokat irányítanak, hogy mindig annak kell történnie, amit ők akarnak, és különösen szeretnek a kisebb tesókkal főnökösködni. Az egyke, aki megszokta, hogy odafigyelnek arra, amit mond és kér, nem szokott hozzá ahhoz, hogy követeljen és akaratoskodjon.
Mítosz 4: Az egykék agresszívak.
A valóság: Az egykék valóban megszokják, hogy otthon minden úgy történik, hogy nekik jó legyen – ám közösségbe kerülve nagyon hamar rájönnek, hogy ezt a viselkedést a többi gyerek nem tolerálja. Mivel otthon nincs gyerektársaságuk, ezért nagyon vágynak a barátokra, kortárskapcsolatokra, így mindent megtesznek, hogy szeressék és befogadják őket, ehhez pedig jól tudják, nem az agresszivitás a legjobb út.
Mítosz 5: Az egykék magányosak, barátokat képzelnek el maguknak, hogy kevésbé legyenek nyomorultak.
A valóság: Képzeletbeli barátokhoz nagy képzelőerő kell, és ez a jellemvonás nemcsak az egykékre jellemző. Az igaz, hogy általában magányos, beteg, világtól elzártan nevelt gyerekek találnak ki maguknak fantáziabarátokat azért, mert szükségük van erre, hogy kevésbé féljenek, hogy ne érezzék magukat gyengének. Ám ez az érzés több testvérrel körbevéve is uralkodhat az emberen – és az egykéknek is lehet óriási valós baráti körük.
Mítosz 6: Az egykék el vannak kényeztetve.
A valóság: Egy gyerekre nemcsak több figyelem, hanem több pénz is jut. Egy egyke hamarabb kap külön szobát, drága játékot, menő mobilt, mint egy nagycsaládban felnövő gyerek. Az elkényeztetés azonban nem feltétlenül az anyagi javakat jelenti, inkább azt, hogy enged valaki a gyerek szeszélyeinek, hisztijének, nem neveli következetesen, nem állít fel számára kijelölt határokat. Ebbe a hibába nemcsak az egykék szülei esnek bele – sőt ők általában ritkábban, mert van erejük, hogy megvívják azokat a harcokat a gyerekkel, amelyekre egy sokgyerekes családban nincs idő. Mítosz 7: Az egykék túl hamar felnőnek.
A valóság: Ahol sok gyerek van, ott mindig a legidősebb a bandavezér, akit viselkedésben, modorban, beszédstílusban követnek a többiek. Ez nem mindig jó, hiszen nem minden gyerek mutat jó példát a kistestvéreinek. Az egykék ilyen szempontból valóban mások – mivel leginkább felnőtt társaságban töltik az idejüket, ők ezt a mintát követik. Így lesz a modoruk általánosságban jobb, a beszédük tisztább és választékosabb. Ám ez nem azt jelenti, hogy a gondolkodásuk is felnőttes lesz, csak azt, hogy jobban tudnak alkalmazkodni a felnőtt világ szabályaihoz. Ez azonban nem feltétlenül hátrány.
#1 Dr.BauerBela
A valóság: Mivel az egykéknek kicsi koruktól bőséggel rendelkezésükre áll a felnőtt segítség és támogatás, hamar megtanulják, hogyan kell öltözni, enni. Van idő kivárni, míg egyedül megbirkóznak a feladattal, nem kell alkalmazkodniuk testvéreik tempójához, hogy velük egyszerre legyenek készen. Ráadásul sok családban nem is a felnőtt ugrik azonnal segíteni, hanem a testvér az, akire mindig lehet számítani, aki segít gombolni vagy épp vizet önteni. Az egykéknek azonban muszáj egyedül megoldaniuk a dolgokat.
Mítosz 2: Az egykék önzők.
A valóság: Jó darabig minden gyereknek meggyőződése, hogy ő a világ közepe, és csak az ő véleménye és érzései számítanak. Nemcsak a kicsi gyerekek, hanem a kamaszok is gyakran ilyenek. Ez teljesen független attól, van-e valakinek testvére vagy sem. A szülő feladata, hogy megtanítsa a gyereket osztozni, mások igényeire odafigyelni. Ezt nemcsak testvérekkel, de rokonokkal, barátokkal is tökéletesen lehet gyakorolni. Mítosz 3: Az egykék akaratosak.
A valóság: Ha igazán zajos, verekedős, akaratos gyereket akar valaki látni, látogasson el inkább egy nagycsaládba, és figyelje meg, hogyan viselkednek az elsőszülött gyerekek. Ők azok, akik megszokták, hogy másokat irányítanak, hogy mindig annak kell történnie, amit ők akarnak, és különösen szeretnek a kisebb tesókkal főnökösködni. Az egyke, aki megszokta, hogy odafigyelnek arra, amit mond és kér, nem szokott hozzá ahhoz, hogy követeljen és akaratoskodjon.
Mítosz 4: Az egykék agresszívak.
A valóság: Az egykék valóban megszokják, hogy otthon minden úgy történik, hogy nekik jó legyen – ám közösségbe kerülve nagyon hamar rájönnek, hogy ezt a viselkedést a többi gyerek nem tolerálja. Mivel otthon nincs gyerektársaságuk, ezért nagyon vágynak a barátokra, kortárskapcsolatokra, így mindent megtesznek, hogy szeressék és befogadják őket, ehhez pedig jól tudják, nem az agresszivitás a legjobb út.
Mítosz 5: Az egykék magányosak, barátokat képzelnek el maguknak, hogy kevésbé legyenek nyomorultak.
A valóság: Képzeletbeli barátokhoz nagy képzelőerő kell, és ez a jellemvonás nemcsak az egykékre jellemző. Az igaz, hogy általában magányos, beteg, világtól elzártan nevelt gyerekek találnak ki maguknak fantáziabarátokat azért, mert szükségük van erre, hogy kevésbé féljenek, hogy ne érezzék magukat gyengének. Ám ez az érzés több testvérrel körbevéve is uralkodhat az emberen – és az egykéknek is lehet óriási valós baráti körük.
Mítosz 6: Az egykék el vannak kényeztetve.
A valóság: Egy gyerekre nemcsak több figyelem, hanem több pénz is jut. Egy egyke hamarabb kap külön szobát, drága játékot, menő mobilt, mint egy nagycsaládban felnövő gyerek. Az elkényeztetés azonban nem feltétlenül az anyagi javakat jelenti, inkább azt, hogy enged valaki a gyerek szeszélyeinek, hisztijének, nem neveli következetesen, nem állít fel számára kijelölt határokat. Ebbe a hibába nemcsak az egykék szülei esnek bele – sőt ők általában ritkábban, mert van erejük, hogy megvívják azokat a harcokat a gyerekkel, amelyekre egy sokgyerekes családban nincs idő. Mítosz 7: Az egykék túl hamar felnőnek.
A valóság: Ahol sok gyerek van, ott mindig a legidősebb a bandavezér, akit viselkedésben, modorban, beszédstílusban követnek a többiek. Ez nem mindig jó, hiszen nem minden gyerek mutat jó példát a kistestvéreinek. Az egykék ilyen szempontból valóban mások – mivel leginkább felnőtt társaságban töltik az idejüket, ők ezt a mintát követik. Így lesz a modoruk általánosságban jobb, a beszédük tisztább és választékosabb. Ám ez nem azt jelenti, hogy a gondolkodásuk is felnőttes lesz, csak azt, hogy jobban tudnak alkalmazkodni a felnőtt világ szabályaihoz. Ez azonban nem feltétlenül hátrány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése