A gyerek önértékelése sérül, ha a
szülő a legjobbat akarja neki - Az életben a boldogság forrása a szeretet
Fordította: Lőrincz Zsuzsanna
Tudják, nem akartam nevelési szakértő lenni. Igazából maga a nevelés kevésbé érdekel. Van azonban egyfajta gyermeknevelési stílus manapság, ami összezavarja a gyerekeket, és megakadályozza, hogy önálló személyiséggé fejlődjenek. Ez a mai gyermeknevelési stílus zavaró.
Úgy értem, rossz néven vesszük, ha egy szülő nem figyel eléggé gyermeke életére, oktatására, felnevelésére, s rosszallásunk indokolt. Ugyanakkor a másik véglet is sok kárt okoz, amikor a szülő úgy érzi, gyermeke csak akkor lehet sikeres, ha állandóan óvja és védelmezi, ha ott bábáskodik minden esemény felett, irányítja a legapróbb részleteket, és elit főiskolák, pályák felé terelgeti.
Ha így neveljük gyermekeinket, beleértve magamat is, mert bizony két tinédzserkorú gyermekem nevelésében rám is jellemzőek ezek a tendenciák, akkor agyonszabályozott gyermekkoruk lesz.
Mit takar ez a fogalom? Óvjuk és védelmezzük, etetjük és itatjuk őket, gondoskodunk róla, hogy jó iskolába járjanak, a jó iskola jó osztályába, és hogy jó jegyeket szerezzenek a jó iskola jó osztályában. De nemcsak az osztályzatok és pontszámok, nemcsak ezek fontosak, hanem a jutalmak és a díjak, a sportok, a tevékenységek, a vezető szerep is. Azt mondjuk nekik: ne csak tag legyél, indíts klubot, mert ez előny a felvételinél. Töltsd ki a közösségi szolgálat rovatát! Úgy értem, lássák, hogy törődsz másokkal!
Tudják, nem akartam nevelési szakértő lenni. Igazából maga a nevelés kevésbé érdekel. Van azonban egyfajta gyermeknevelési stílus manapság, ami összezavarja a gyerekeket, és megakadályozza, hogy önálló személyiséggé fejlődjenek. Ez a mai gyermeknevelési stílus zavaró.
Úgy értem, rossz néven vesszük, ha egy szülő nem figyel eléggé gyermeke életére, oktatására, felnevelésére, s rosszallásunk indokolt. Ugyanakkor a másik véglet is sok kárt okoz, amikor a szülő úgy érzi, gyermeke csak akkor lehet sikeres, ha állandóan óvja és védelmezi, ha ott bábáskodik minden esemény felett, irányítja a legapróbb részleteket, és elit főiskolák, pályák felé terelgeti.
Ha így neveljük gyermekeinket, beleértve magamat is, mert bizony két tinédzserkorú gyermekem nevelésében rám is jellemzőek ezek a tendenciák, akkor agyonszabályozott gyermekkoruk lesz.
Mit takar ez a fogalom? Óvjuk és védelmezzük, etetjük és itatjuk őket, gondoskodunk róla, hogy jó iskolába járjanak, a jó iskola jó osztályába, és hogy jó jegyeket szerezzenek a jó iskola jó osztályában. De nemcsak az osztályzatok és pontszámok, nemcsak ezek fontosak, hanem a jutalmak és a díjak, a sportok, a tevékenységek, a vezető szerep is. Azt mondjuk nekik: ne csak tag legyél, indíts klubot, mert ez előny a felvételinél. Töltsd ki a közösségi szolgálat rovatát! Úgy értem, lássák, hogy törődsz másokkal!
Julie Lythcott-Haims
Mindezzel egyfajta tökéletességet akarunk elérni. Elvárjuk
gyerekeinktől, hogy tökéletesen teljesítsenek, ahogy nekünk sosem kellett, és
mivel ilyen nagyok a követelmények, úgy véljük, hogy természetesen vitatkoznunk
kell minden tanárral, igazgatóval, edzővel, bíróval, és mi vagyunk gyermekünk
gondnoka, ügyintézője és titkára.
Drága csemetéinket állandóan nyüstöljük, a helyzettől függően hízelgünk, célozgatunk, segítünk, alkudozunk és zsörtölődünk, nehogy eltoljanak, elszalasszanak valamit, vagy elrontsák a jövőjüket a remélt felvételhez valamelyik elit főiskolára, amely szinte minden jelentkezőt elutasít.
Milyen gyereknek lenni az agyonszabályozott gyermekkorban? Mindenekelőtt nem ér rá az önfeledt játékra. Nincs rá alkalma délutánonként, mert azt gondoljuk, minden időt ki kell használni. Mintha minden egyes házi feladat, dolgozat, tevékenység sorsdöntő lenne az általunk elképzelt jövőjük szempontjából, ezért felmentjük őket a házimunka alól, sőt, felmentjük őket még az alvás alól is, ha a feladatlistájukkal foglalkoznak. Az agyonszabályozott gyermekkorban állítólag boldognak akarjuk látni őket, mégis, amikor hazajönnek az iskolából, gyakran az első kérdésünk a házi feladatuk és az osztályzataik. Azt látják az arcunkon, hogy elfogadásunk, szeretetünk, értékük előfeltétele az ötös osztályzat. Odamegyünk hozzájuk, megpaskoljuk őket, mint a tréner egy kutyakiállításon - és hajtjuk őket, hogy ugorjanak még egy kicsit magasabbra és messzebbre, nap mint nap. Amikor középiskolába kerülnek, nem azt nézik: "Milyen tantárgy vagy tevékenység érdekel?". Inkább elmennek tanácsadásra, és azt kérdezik: "Mit kell tennem, hogy bejussak a legjobb főiskolára?" Aztán amikor sorban kapják a jegyeket, és becsúszik egy négyes vagy ne adj' Isten, egy hármas, kétségbeesetten küldik az üzenetet: "Felvettek már valakit ilyen osztályzatokkal a legjobb főiskolára?".
Drága csemetéinket állandóan nyüstöljük, a helyzettől függően hízelgünk, célozgatunk, segítünk, alkudozunk és zsörtölődünk, nehogy eltoljanak, elszalasszanak valamit, vagy elrontsák a jövőjüket a remélt felvételhez valamelyik elit főiskolára, amely szinte minden jelentkezőt elutasít.
Milyen gyereknek lenni az agyonszabályozott gyermekkorban? Mindenekelőtt nem ér rá az önfeledt játékra. Nincs rá alkalma délutánonként, mert azt gondoljuk, minden időt ki kell használni. Mintha minden egyes házi feladat, dolgozat, tevékenység sorsdöntő lenne az általunk elképzelt jövőjük szempontjából, ezért felmentjük őket a házimunka alól, sőt, felmentjük őket még az alvás alól is, ha a feladatlistájukkal foglalkoznak. Az agyonszabályozott gyermekkorban állítólag boldognak akarjuk látni őket, mégis, amikor hazajönnek az iskolából, gyakran az első kérdésünk a házi feladatuk és az osztályzataik. Azt látják az arcunkon, hogy elfogadásunk, szeretetünk, értékük előfeltétele az ötös osztályzat. Odamegyünk hozzájuk, megpaskoljuk őket, mint a tréner egy kutyakiállításon - és hajtjuk őket, hogy ugorjanak még egy kicsit magasabbra és messzebbre, nap mint nap. Amikor középiskolába kerülnek, nem azt nézik: "Milyen tantárgy vagy tevékenység érdekel?". Inkább elmennek tanácsadásra, és azt kérdezik: "Mit kell tennem, hogy bejussak a legjobb főiskolára?" Aztán amikor sorban kapják a jegyeket, és becsúszik egy négyes vagy ne adj' Isten, egy hármas, kétségbeesetten küldik az üzenetet: "Felvettek már valakit ilyen osztályzatokkal a legjobb főiskolára?".
Mire gyermekeink elvégzik a középiskolát, bárhová kerüljenek
is, már kimerültek. Közönyösek. Kezdenek kiégni. Koravénnek tűnnek, és várják,
hogy egy felnőtt azt mondja: "Elég lesz, amit eddig tettél, mindaz az
erőfeszítés, amit gyerekkorodban tettél, elég." Sokan szenvednek
szorongástól, depressziótól, és nem tudják, elmondhatják-e valaha, hogy
megérte.
Mi, szülők persze egészen biztosak vagyunk benne, hogy megéri. Úgy teszünk, egyenesen úgy gondoljuk, hogy nincs jövőjük, ha nem veszik fel őket valamelyik elit főiskolára vagy pályára, amit mi találunk ki nekik.
Vagy talán csak attól tartunk, hogy majd nem henceghetünk velük barátaink előtt és úton-útfélen. Bizony!
Ha megnézzük, mit értünk el, ha van bátorságunk ezzel alaposan szembenéznünk, nemcsak azt látjuk: a gyerekek úgy érzik, a jegyeik döntik el, hogy mennyire értékesek, hanem azt is, hogy azzal, hogy szinte állandóan benn vagyunk érzékeny fejlődő tudatukban, mintha A John Malkovich menet című filmben lennénk, azt üzenjük nekik: "Figyelj csak, szerintem nélkülem semmit nem érnél el." Azzal, hogy túlzottan segítjük, óvjuk, irányítjuk és kézen fogva vezetjük őket, megfosztjuk gyermekeinket a lehetőségtől, hogy kibontakozzon az önhatékonyságuk, amely az emberi psziché egyik nagyon fontos alapeleme, és sokkal fontosabb, mint a dicséret által szerzett önbecsülés. Az önhatékonyság forrása, hogy az egyént saját tettei vezetik eredményekre, nem pedig - erről van szó!
Nem a szülőknek az egyén nevében tett cselekedetei, hanem az egyén saját cselekedetei vezetnek eredményekhez. Vagyis ha gyermekeinket az önhatékonyság növelésére késztetjük, akkor sokkal többet kell saját maguknak gondolkodniuk, tervezniük, dönteniük, tenniük, remélniük, küzdeniük, próbálkozniuk, álmodozniuk és tapasztalatokat gyűjteniük.
Mi, szülők persze egészen biztosak vagyunk benne, hogy megéri. Úgy teszünk, egyenesen úgy gondoljuk, hogy nincs jövőjük, ha nem veszik fel őket valamelyik elit főiskolára vagy pályára, amit mi találunk ki nekik.
Vagy talán csak attól tartunk, hogy majd nem henceghetünk velük barátaink előtt és úton-útfélen. Bizony!
Ha megnézzük, mit értünk el, ha van bátorságunk ezzel alaposan szembenéznünk, nemcsak azt látjuk: a gyerekek úgy érzik, a jegyeik döntik el, hogy mennyire értékesek, hanem azt is, hogy azzal, hogy szinte állandóan benn vagyunk érzékeny fejlődő tudatukban, mintha A John Malkovich menet című filmben lennénk, azt üzenjük nekik: "Figyelj csak, szerintem nélkülem semmit nem érnél el." Azzal, hogy túlzottan segítjük, óvjuk, irányítjuk és kézen fogva vezetjük őket, megfosztjuk gyermekeinket a lehetőségtől, hogy kibontakozzon az önhatékonyságuk, amely az emberi psziché egyik nagyon fontos alapeleme, és sokkal fontosabb, mint a dicséret által szerzett önbecsülés. Az önhatékonyság forrása, hogy az egyént saját tettei vezetik eredményekre, nem pedig - erről van szó!
Nem a szülőknek az egyén nevében tett cselekedetei, hanem az egyén saját cselekedetei vezetnek eredményekhez. Vagyis ha gyermekeinket az önhatékonyság növelésére késztetjük, akkor sokkal többet kell saját maguknak gondolkodniuk, tervezniük, dönteniük, tenniük, remélniük, küzdeniük, próbálkozniuk, álmodozniuk és tapasztalatokat gyűjteniük.
Azt állítom ezzel, hogy minden gyerek szorgalmas és
motivált, nincs szüksége a szülő segítségére és érdeklődésére, nyugodtan
hátradőlhetünk, és kész? A fenét!
Nem ezt állítom. Azt állítom, hogy amikor a jegyeket, pontszámokat, jutalmakat és díjakat a gyermekkor céljaként határozzuk meg, hogy ezek segítsék elő a hőn áhított felvételt egy elit főiskolára vagy egy menő pályára, akkor ezzel nagyon szűken értelmezzük gyermekeink sikerének kritériumait. Lehet, hogy a túlzott segítségünk rövid távon eredményeket hoz - például jobb jegyet kapnak, ha segítünk megírni a házi feladatot, hosszabb lesz az önéletrajzuk iskolai fejezete, ha segítünk -, de azt állítom, hogy mindennek hosszú távon az önértékelésük látja kárát. Azt állítom, hogy kevésbé kellene azon görcsölnünk, hogy melyik kitűnő főiskolára jelentkezhetnek, vagy veszik föl őket; sokkal fontosabb, hogy szokásaik, gondolkodásmódjuk, készségeik és egészségük lehetővé tegye a sikert, bárhová kerüljenek is. Azt állítom, hogy gyerekeinknek az lenne jó, ha kevésbé hajszolnánk a pontszámokat, és sokkal inkább azzal törődnénk, hogy gyermekkorban kell megalapozni a sikert olyan dolgokkal, mint a szeretet és a házimunka.
Házimunkát mondtam? Házimunkát? Tényleg azt mondtam! Elmondom, miért. Az emberekről végzett eddigi leghosszabb, követéses jellegű kutatás az úgynevezett Harvard Grant Study. Ez a tanulmány azt állapította meg, hogy a szakmai siker, amit a gyerekeinknek kívánunk, tehát a szakmai siker alapja a gyermekként végzett házimunka, és minél korábban kezdjük, annál jobb, hogy a tettrekészség és a határozott mentalitás, amely azt mondja: van egy kellemetlen munka, valakinek el kell végeznie, miért ne én lennék az, egy olyan mentalitás, hogy hozzájárulok ahhoz, hogy mindenkinek jobb legyen, ez visz előbbre minket a munkahelyen. Mindannyian tudjuk. Önök is tudják. #1 Dr.BauerBela
Nem ezt állítom. Azt állítom, hogy amikor a jegyeket, pontszámokat, jutalmakat és díjakat a gyermekkor céljaként határozzuk meg, hogy ezek segítsék elő a hőn áhított felvételt egy elit főiskolára vagy egy menő pályára, akkor ezzel nagyon szűken értelmezzük gyermekeink sikerének kritériumait. Lehet, hogy a túlzott segítségünk rövid távon eredményeket hoz - például jobb jegyet kapnak, ha segítünk megírni a házi feladatot, hosszabb lesz az önéletrajzuk iskolai fejezete, ha segítünk -, de azt állítom, hogy mindennek hosszú távon az önértékelésük látja kárát. Azt állítom, hogy kevésbé kellene azon görcsölnünk, hogy melyik kitűnő főiskolára jelentkezhetnek, vagy veszik föl őket; sokkal fontosabb, hogy szokásaik, gondolkodásmódjuk, készségeik és egészségük lehetővé tegye a sikert, bárhová kerüljenek is. Azt állítom, hogy gyerekeinknek az lenne jó, ha kevésbé hajszolnánk a pontszámokat, és sokkal inkább azzal törődnénk, hogy gyermekkorban kell megalapozni a sikert olyan dolgokkal, mint a szeretet és a házimunka.
Házimunkát mondtam? Házimunkát? Tényleg azt mondtam! Elmondom, miért. Az emberekről végzett eddigi leghosszabb, követéses jellegű kutatás az úgynevezett Harvard Grant Study. Ez a tanulmány azt állapította meg, hogy a szakmai siker, amit a gyerekeinknek kívánunk, tehát a szakmai siker alapja a gyermekként végzett házimunka, és minél korábban kezdjük, annál jobb, hogy a tettrekészség és a határozott mentalitás, amely azt mondja: van egy kellemetlen munka, valakinek el kell végeznie, miért ne én lennék az, egy olyan mentalitás, hogy hozzájárulok ahhoz, hogy mindenkinek jobb legyen, ez visz előbbre minket a munkahelyen. Mindannyian tudjuk. Önök is tudják. #1 Dr.BauerBela
Posted by Dr. Bauer Bela at 9:41 0 comments 345
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése