„Egyszer a
kisfiam, amikor még alig tudott járni, gombostűimet akarta
megkaparintani. Rémülten tettem a tűpárnát olyan helyre, hogy ne tudja
elérni, és ezt mondtam: „Ezt nem szabad.” A kicsi le akarta venni a
tűpárnát, és keservesen sírt, amiért ez nem sikerült neki. Minél inkább
próbáltam őt megnyugtatni, annál dühösebb lett. Végül a földre vetette
magát, kézzel-lábbal rúgkapált maga körül.”
Bizonyára minden szülő került már ilyen vagy ehhez hasonló helyzetbe.
„De hát mégsem adhatom oda neki a gombostűimet!”- gondoljuk ilyenkor
teljesen érthető módon. De vajon próbáltunk-e már belehelyezkedni
ezekben a pillanatokban a gyerek szerepébe? Ha a gyerek számára
elérhetetlen helyre tesszük azokat a dolgokat, amiket nem szabad
megkaparintania, akkor valójában erőszakot alkalmazunk. Kihasználjuk,
hogy a gyerek kicsi és gyenge, és ezáltal tesszük lehetetlenné, hogy
megcsinálja, amit szeretne.
A kisfiú ott áll a polc előtt, felfelé nyújtogatja a kezét, és úgy
érzi, hogy legyőzték. Anyja szándékosan olyan magasra tette az oly
kívánatos, tarkabarka gombostűket, ahol ő nem érheti el. Ugyanaz a mama,
akiről azt gondolta, hogy a fiacskája kedvéért mindent megtesz, most
elveszi tőle azt, amit annyira szeretne. Tehát nem lehet a mamára
számítani? Egész lényét a kétségbeesés és harag tölti el. A kiváltó
okot, talán már rég elfelejtette, már csak a megingott bizalom az, ami a
kisembert kínozza.
Előbb-utóbb mégis minden gyermek megtanulja a szabályokat, melyekkel
nap mint nap találkozik. Az a gyermek, akinek elmagyarázták, hogy mit
miért szabad és miért nem szabad, akinek segítettek megérteni a
szabályokat, a tilalmakat, úgy érzi, hogy nem kényszerítették semmire,
így a saját elhatározásából cselekedhet. Az a gyermek viszont, aki
kényszerítő eszközök hatására, vagy esetleg a veréstől, büntetéstől való
félelmében teszi meg, amit szülei követelnek tőle, lehet, hogy
szófogadónak tűnik, ám a látszat csal. Ez a kikényszerített
látszatengedelmesség nem őszinte, valódi szófogadás. Míg az igazi
engedelmesség épp akkor nyújt kellő védelmet a gyerek számára, ha
felügyelet nélkül van, addig a kényszer alatt álló gyermek legfeljebb a
felnőtt jelenlétében teszi meg azt, amit kell. Ha egy ilyen látszólag
engedelmes gyerek egyedül marad, gyakran valami rosszat tesz, és
engedetlenségével életveszélyes helyzetekbe sodorhatja önmagát.
„Másnap ismét nehéz helyzetbe kerültem, de egészen más taktikát
választottam- mondja az édesanya. A férjem reggel otthon felejtette az
óráját. Én csak akkor vettem észre, amikor megláttam, hogy az értékes
óra fiacskám kis praclijában himbálódzik. Az első pillanatban elfogott a
félelem, hogy micsoda jelenet következik majd megint, ha a gyereknek
ide kell adnia az órát. Aztán halvány reménnyel így szóltam: „Ez apa
órája, ehhez nem szabad nyúlnunk. Mit gondolsz, hova tegyük, hogy apa
megtalálja, amikor haza jön? Hogy fog majd örülni, ha meglátja, hogy
milyen ügyesen vigyáztál rá!” Kisfiam a zongora tetejét választotta, így
felemeltem őt, hogy felérje a zongorát, és mondtam, hogy tegye le az
órát. És ő le is tette. Sugárzott a boldogságtól, hozzám simult, mintha
hálás lenne nekem. Napközben többször meg kellett néznünk együtt az
órát, hogy ott van-e a helyén. Amikor este apa hazaért, a kicsi
izgatottan ráncigálta a szobába, és büszkén mutatta az órát a zongorán.”
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése