Bukott bálványokz emberi csalódások néha sokkal jobban tudnak fájni bármilyen sebnél. Olyan hegek képződnek az emberben általuk, miket nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem hevernek ki életük során. Valahogy felnőttként másképp kezeljük már csalódásaink, mert már van tapasztalatunk, de ide is elér az a tapasztalás, amit gyermekként élünk át. Felnőttként, mikor lecsúszunk egy remélt állásról, elkeseredünk, de mégis haladunk tovább, mert keresni akarjuk a következő lehetőséget.
A gyermekként megélt csalódásainkhoz. Gyermekként nődögélve egyre többet tudunk a világról, a világunkról. Folyamatosan tanulunk nemcsak az iskolában, hanem a közösségekben és családunkban is. Megint máshogy kezeljük, ha az iskolában bántanak minket, és csalódunk gyermekkori barátban, és megint máshogy egy gyermeki szerelemben. Ennek egyszerű az oka, mert van hova visszatérni, a családhoz, az otthon fészkéhez.
A legmaradandóbb fájdalom egy gyermeknek, ha a világban összeszedett csalódásaitól megsebezve nincs hova visszatérnie. Egyedül érzi magát, védtelennek. Mikor apró-cseprő emberkék vagyunk, vannak bálványaink. Anya karja a legóvóbb és leggyógyítóbb a puszija, apa pedig a mi hősünk, a legerősebb és a legokosabb. Ez egy olyan kép bennünk, mi alapban megingathatatlan.
Aztán itt jön be a legfontosabb adalék, a szülői felelősség, mert nem elég pénzt keresni, hajlékot adni, és ételt tenni az asztalra, hanem gyermekeink szemében példaképnek is kéne maradni. Talán ez a legnehezebb feladat, mi manapság sok, nagyon sok családban több sebből vérzik. Csonka családok ontják a csonka érzületű és bukott bálványokkal rendelkező ijfakat, kiket már más példakép követése érdekel.
Csalódni gyermekként egy anyában, vagy egy apában talán a legborzasztóbb érzés.A felnőttként megélt csalódásaink gyermekeink szeme láttára történnek, és ha akarjuk, ha nem, gyermekeink ezt is megtanulják. Megtanulják tőlünk, milyen padlón lenni, milyen betegnek, elkeseredettnek lenni. Megjegyzik, ők ebben a legjobbak, és fogékonyságuk ebben is kimagasló.
A bukott bálvány előtt pedig nem marad sok út. Egy gyermek hite szüleiben talán az első igazi hit, a bizalom egy olyan foka, mit lehet, sohasem él meg többet életében. Azt mondanám rá, hogy ez egy törékeny csoda, mi abban a pillanataban kel életre, mikor megszületik és ezt csak maga a bálvány rombolhatja le.
Példaképnek lenni nehéz, szülőként pedig a legnehezebb kihívás az életben...A bálvány pedig teheti azt, hogy odakaffant valamit, "én felnőtt vagyok", és magyarázni kezdi a megmagyarázhatatlant. Vagy észbe kap, és tettekkel, betartott ígéretekkel próbálja verítékkel a homlokán kiköszörülni a bálványon esett csorbát. Én ezt hívom szülői felelősségnek, mert ebben a világban annyi csalódás vár egy gyermekre, annyi kín és megpróbáltatás jut neki addig is, amíg felnőtt lesz, hogy legalább amit meg lehet tenni nekünk, tegyük meg.
Ez amolyan kölcsönös büszkeség egy családon belül, a kitartás melegágya. Hisz egy gyermek, kit élő bálványának példaképe kísér felnőtté válásáig és még tovább, az saját maga is vágyni fog erre a szerepkörre. Ha így lesz, akkor a "bálvány" joggal remélheti, hogy nem lesz magárahagyva nehéz pillanataiban sem gyermeke által.
Ez egy olyan lehetőség minden szülőnek, mit csak elveszteni tud, mert visszaszerezni hitet, minek alapja mi magunk vagyunk, szinte lehetetlen. Példaképnek lenni nehéz, szülőként pedig a legnehezebb kihívás az életben... #1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése