Koravén gyermek

„Va­la­mi­kor, azt hi­szem, régen le­he­tett – nem tudnám biz­to­san meg­mon­da­ni, sok, vagy kevés idő telt-e el azóta, az idő, kuszán, úgy szer­te­fosz­lik, mint meny­asszo­nyi fátyol a tüske­bo­kor­ban –, egy ősi családban szüle­tett egy ko­ravén gyer­mek. Tud­ta min­den­ki arról a családról, hogy a vérük rom­lott és sűrű, és hogy meg­gyengült a sok ro­konházasságtól.A legrégeb­bi ős, aki­re még va­la­ki emléke­zett, úgy mondják, egy kőha­lom alatt nyug­szik egy olyan várban, ami­nek ma már csak az emléke van meg. A gyer­mekről nem mond­hat­ni, hogy az első perctől látszott raj­ta a vénség. Átla­gos em­ber­palánta volt, sem túl erős, sem túl sat­nya.

A ja­vas­asszony, aki a bába képében je­lent meg a fejénél, egy hozzáértő asszony, aki már számta­lan ha­sonló esetnél asszisztált Gala­ta Hi­pok­ratész szülészor­vos mel­lett, már az első pil­la­nat­ban meg­sajnálta:
– Szegény fe­jed, igazán le­he­tet­len időt ke­restél ma­gad­nak, hogy megszüless!
– Az idő ural­ja az em­bert, nem pe­dig az em­ber az időt! – vála­szol­ta a kis­fiú vékony madárhan­gon.
A bábasszony ijed­ten nézett körbe, nem tud­ta, hon­nan jön a hang. És ke­resz­tet ve­tett.
A század, amely leltárba vet­te ezt az újszülöttet, ko­mor volt; számta­lan háborúval, gyil­kossággal, erőszak­kal ter­hes. Amos Cor­in­da már az első naptól, vagy le­het, hogy már azelőttről, tud­ta, mire kell számíta­nia. Talán a megszületése napjától már, de néhány héten belül biz­to­san, folyéko­nyan beszélte nem­csak a románt, az anya­nyelvét, ha­nem min­den mo­dern újla­tin nyel­vet, hogy a la­tint, a görögöt és a hébert ne is említsük; igaz, a szanszk­rit­tal egy ki­csit meggyűlt a baja. No, ez nem je­len­ti azt, hogy a kis Amos ne játszott vol­na ugyanúgy, mint a többi ko­ra­be­li gyer­mek, ker­getőzni, kecs­ke ment a kis kert­be és ilyes­mi­ket… Kez­det­ben ki­festős köny­vek­kel szóra­ko­zott, olyan mesékkel, mint a Pi­ros­ka és a far­kas, A kecs­ke és a három gida és mások. Csak az volt a fur­csa, hogy még mielőtt ala­po­san megnézte vol­na a köny­ve­ket, egyáltalán fel­la­poz­ta vol­na őket, is­mer­te a tel­jes tar­tal­mu­kat.
Azok­nak, akik ilyes­mi­ket tud­nak meg egy kis­fiúról, talán az tűnhet furcsának, hogy nem kérte még Pla­ton Párbeszédeit, vagy Aver­ro­est. Ezt ki kel­lett kény­szeríteni belőle.
– Mondd csak, kis­fi­am, ve­tet­te oda neki a Gróf apu­ka, mit mond Pál apos­tol a rágal­mazásról és a türe­lemről a Ko­rin­thu­si­ak­hoz írt első le­velében?
– „Ha szi­da­lom­mal il­let­tetünk, jót kívánunk, ha háborúságot szen­vedünk, békességgel tűrjük; ha gyalázta­tunk, könyörgünk: szin­te a világ sze­metjévé lettünk, min­de­nek söpredékévé.”
En­nek el­lenére, talán mert túl fi­a­tal volt az ilyes­mi­hez, vagy talán a jóérzése nem en­ged­te, so­ha­sem adott tanácso­kat. A kis Amost el­hor­dozták a leghíre­sebb ko­lozsvári és gyu­la­fehérvári or­vo­sok­hoz. Egyedül But­na­riu dok­tor, miután hossza­san nézte őt a las­san ere­ge­tett pi­pafüst mögül, amiből kékes ka­rikákat formált, szin­te átfúrva őt nyug­ha­tat­lan sze­me­i­vel, kockáztat­ta meg a fel­tevést, hogy Amos Kor­in­da ko­ravén gyer­mek.
– Úgy értem, en­nek az öt éves gyer­mek­nek a lénye, az agya, a világ emléke­i­nek tárháza. Min­den ott van ben­ne, mint va­la­mi lép mil­lió apró lyu­kacskájában. Szóval Amos annyit ér, mint az em­be­riség története, hogy me­ta­fo­ri­ku­san fe­jez­zem ki ma­gam. Min­den­eset­re, számára ez nagy sze­rencsétlenség.
– Hát írjon fel neki va­la­mit, va­la­mi­lyen gyógy­szert, vagy gyógyfüvet, amitől fe­lej­te­ni fog. Is­te­nem, mennyi­re sze­retném, ha el­fe­lejt­hetné leg­alább az utolsó két-háromszáz évet!
But­na­riu meg­von­ta a vállát, fo­gal­ma sem volt, mi­lyen gyógy­szert ja­va­sol­hat­na. Azért hosszú, bo­nyo­lult re­cep­tet írt, amely­ben mákki­vo­nat össze­ke­verését ja­va­sol­ta macsk­agyökérrel, a leg­erősebb hip­no­ti­kus és mor­fi­ni­kus hatású teákat és ita­lo­kat. De min­den hiába. Amos nem fe­lej­tett el sem­mit, egyáltalán sem­mit. Aztán egyik nap hir­te­len a családja történetét kezd­te mesélni, ame­lyik, mint már említet­tem, eléggé hossza­dal­mas volt. Mint­ha egyféle közléskény­sze­re lett vol­na, mely­nek során, pa­te­ti­ku­san, ko­mi­kus pátosszal, olyan régi történése­ket és em­be­re­ket em­le­ge­tett, akik­re már sen­ki sem emléke­zett, mint­ha kísérte­tek let­tek vol­na. Hogy ékesszólási ro­hamát félbe­szakítsa, a Gróf felhábo­ro­dot­tan tört ki:
– Mi értel­me van erről a ren­ge­teg ha­lottról beszélni? Hi­szen mind­ebből csak egy rakás rom ma­radt!
Amos elsápadt és hosszas némaságba bur­kolózott. A Gróf, mi­kor egy­szer találko­zott az öreg Be­nea Lázárral, aki a la­tin nyel­vek ku­tatója, a mi­tológiák és klasszi­kus nyel­vek szakértője volt, pa­nasz­kod­ni kez­dett neki. Be­nea, aki va­la­miféle szto­i­kus fi­lozófus volt, nem tűnt annyi­ra meg­le­pett­nek.
– A régi görögöknél, kezd­te, a memória testvére Kro­nosz volt, és Okeanosz. A Mne­mosya ne­vet vi­sel­te, és a múzsák any­ja volt. Éppen ezért hi­szi Heszi­o­dosz a The­o­go­niájában, hogy az ási­kok az emlékezést min­dig a kez­de­teknél kez­dik – ex archès. És Pi­ta­gorász éppen ezért értékel­te annyi­ra, ami­kor egy rendkívül ta­nult em­ber­rel beszélt, hogy az tud­ta, mi történt tíz, húsz élet­nyi idővel a születése előtt.
-De hát ez szörnyű, hi­szen az ilyen em­ber so­sem le­het önma­ga.
-Tévedsz, barátom, mert a memória nem je­len­ti feltétlenül csupán a visszatérést azok­hoz a ro­mok­hoz, amikről Amos Cor­in­da állandóan beszél, hi­szen Heszi­o­dosz véleménye sze­rint a memória is­mer „min­dent, ami volt, min­dent, ami van, és min­dent, ami lesz”.
Még összetörteb­ben, mint korábban volt, a Gróf térdre esett a fia előtt, aki már közel egy éve hall­ga­tott.
– Elöre­ge­dett család va­gyunk, talán nem is sza­ba­dott vol­na egyáltalán gyer­me­ket hoz­nunk a világra. Ha bol­dog­ta­lan vagy, az a mi hibánk, de mit te­hetnénk? Tu­laj­donképpen azon gon­dol­ko­dom: fiam, Amos Cor­in­da, ki is vagy te?
A fiú fürkészőn nézett rá ki­mond­ha­tat­la­nul szo­morú szürke sze­me­i­vel, és megszólalt, alig moz­gat­va a száját és a nyelvét, mint­ha a bel­sejéből szólt vol­na ki va­la­ki:
– Az is­te­nek házából kiűzött csa­vargó va­gyok, va­la­ha egy fiú vol­tam és egy lány, egy bo­kor, egy madár, egy néma hal a ten­ger­fenéken.
És mi­vel úgyis fel tud­ta mon­da­ni kívülről úgy az Ó–, mint az Újtes­ta­men­tu­mot, és mi­vel azidőtájt az idő ok­kult arca a misz­ti­ciz­mus­ban je­lent­ke­zett, elküldték a ko­lozs­mo­nos­to­ri je­zsu­i­ta testvérek leg­jobb Teológiai Kollégiumába. Min­den­tudását itt kez­det­ben gőgösségnek vélték, így aztán a testvérek he­te­kig, hóna­po­kig tartó böjtölésre, imádkozásra, pe­ni­ten­ciára fogták. A ko­los­torfőnök, Au­gus­tin Fit­ter, aki különben nem szívlel­het­te az oláho­kat, végül arra a követ­kez­tetésre ju­tott, a saját lo­gikáját követ­ve, hogy Amos Cor­indát az ördög szállta meg. Követ­kezésképpen drasz­ti­kus ördögűzési módsze­rek­hez fo­lya­mo­dott. Egyik misét a másik után mondták, fejére he­lyezték a stólát, arra köte­lezték, hogy télvíz idején mezítláb járjon körbe-körbe a hóban a ko­los­tor körül, hogy éjsza­ka ne alud­jon, hogy a szálláshely lat­rináját tisztítsa a mo­csoktól. Hiába, Amos: tu­dott. Messze, na­gyon messze folyt tőle a Léthe vize.
Erősza­kos század volt. Egyáltalán nem ked­ve­zett egy elöre­ge­dett családnak, amely­ben ráadásul ilyen gyer­mek szüle­tett. A Gróf el­lenségei úgy vélték, csak po­li­ti­kai húzás az egész, hi­szen egy ilyen memória bir­tokában a Gróf bármi­kor komp­ro­mittálha­tott, me­galázha­tott min­den­kit, és ha ked­ve szottyan­na rá, zsa­rol­hat­ta vol­na őket. Ahogy említet­tem, mos­to­ha idők jártak, a besúgást, a rágal­mat, az üldözést iga­zi állam­polgári erényként bátorították.
A Gróf tu­laj­donképpen szin­te min­denét el­vesz­tet­te: a kastélyt, a bir­to­kot, a bányákat. A házból kez­dett el­ad­ni ezt-azt – szőnye­ge­ket, tapétákat, képe­ket, a fi­ren­zei ebédlőbútort. Végül el­kerülhe­tet­lenül elérke­zett a könyvtárhoz is. Áhíta­to­san sze­ret­te a köny­ve­ket, de aki tud­ja, mi­lyen ret­tentően fájdal­mas a szegénység ha­rapása, megérti, hogy ami­kor éhes vagy, az ol­vasás egy­szerű szeszély­nek tűnik, fölösle­ges lu­xus­nak. A Gróf tehát egyenként kezd­te el­ad­ni a drága köny­ve­ket, a rit­ka, bib­lio­fil ki­adványok gyűjteményét.
Amos egyet­len­egy­szer sem tett el­len­vetést. Miután kiközösítették a Kollégi­umból, mi­vel a teológu­so­kat dok­torátusi disszertációnál is hozzáértőbb, tu­dományo­sabb, nagy­szerűbb átok­kal sújtot­ta, mint­ha furcsábbá, hall­ga­ta­gabbá vált vol­na. A látszólag szelíd lény, ame­lyik ad­dig végte­len szto­i­ciz­must tanúsított, fellázadt.
– Szóval, vi­gyor­gott Fit­ter ko­los­torfőnök, a románok tűrőképességének is van­nak határai!
Amos Cor­in­da el­szi­ge­tel­ten élt, egy­re inkább önmagába merült, és szüleit va­la­miféle elnézéssel ke­zel­te, mint va­la­mi gyámol­ta­lan gyer­me­ke­ket. Egy ned­ves márci­u­si na­pon apró szemű ha­vas eső esett és a szobában za­va­ros volt a fény. Amos hir­te­len fel­ug­rott, egye­ne­sen a könyv­rakáshoz ment, amit apja előkészített, hogy az an­tikvári­um­ba vi­gyen, és biz­tos kézzel ki­vett közülük egy vas­tag, ku­tyabőrbe kötött köte­tet.
– Nem, ezt a köny­vet nem!
Régi példány volt, egy lel­ki­is­me­re­tes másoló tökéle­tes re­mekműve.
– Drága példány, vélte za­va­ro­dot­tan a Gróf.
-Nem, azt a köny­vet ne! Rólunk szól… A he­te­dik fe­je­zet­ben, az x. ol­da­lon (és pon­to­san meg­jelölte az ol­dalt) szület­tem én.
A Gróf el­bi­zony­ta­la­nod­va, féle­lem­mel la­poz­ta fel a bi­zarr kézira­tot.
– Rólunk szól, valóban rólunk, da­dog­ta ha­lottsápad­tan, inkább magának. Valóban, az x. ol­da­lon születsz meg te, Amos Cor­in­da. Aztán sut­tog­va kérdez­te, meg­próbálva el­rej­te­ni a hangjában rejtőző páni­kot, félel­met: Most hánya­dik ol­da­lon tar­tunk?
-A száza­di­kon túl, néhány ol­dal­lal…
Itt  Amos megállt és nem mon­dott többet sem­mit.
– Néhány ol­dal! Mennyit je­lent­het ez egy történet­ben?… egy évet, ti­zet, vagy még többet?
Ráébred­ve, mi a köte­lessége, la­poz­ni kezd­te a köny­vet, az első ol­daltól. Az utolsó lap száma az ol­dal közepén volt – 99. Ennyi. Itt félbe­sza­kadt. Ezt hívják be­fe­je­zet­len kézirat­nak.
– Kérlek, szánd meg a te öreg apádat, szólt könnyes szem­mel (el­fe­lej­tet­te, hogy a fia sok­kal öre­gebb, mint ő), könyörgöm, meséld el a foly­tatást.
A gyer­mek ke­serűn, furcsán el­mo­so­lyo­dott, gyengéden megcsókol­ta az apját védel­mező, apai, te­he­tet­len gesz­tus­sal. Megölel­te és azt mond­ta:
-Tu­dod, apa, nincs időnk, ne­ked nincs időd, hogy el­meséljem.
Eb­ben a pil­la­nat­ban az ajtó a fal­nak csapódott és a házba beözönlött egy csa­pat ka­to­na. Egy szót sem szóltak. Annyit sem, hogy „Tra­i­an Cor­in­da, …. Grófja, a törvény nevében le­tartózta­tunk”, vagy ilyes­mit. Ket­ten el­kapták a karját, a vállát, a har­ma­dik pec­ket ra­kott a szájába. Amos még látta a Gróf bam­ba, kétségbe­esett te­kin­tetét, míg az, aki a pec­ket a szájába dug­ta, nagy hozzáértéssel bekötötte a szemét egy fe­ke­te bársonycsíkkal. És el­men­tek…
Amos egye­nes háttal állt, kezében a könyv­vel, az­zal a meg­szo­kott ko­ravén gyer­meknézéssel, ami már sem­min sem tud csodálkoz­ni. Az any­ja egy rakás be­adványt intézett az összes számításba jövő ha­tal­massághoz, a barátok, Be­nea pro­fesszor és Teniţa Bocăescu szom­szédasszony tanácsára, anélkül, hogy va­la­mi választ ka­pott vol­na. A Gróf nyom nélkül eltűnt. Amos nem akadály­oz­ta, hogy írjon, hogy igazságot kérjen, vagy leg­alább ma­gyaráza­tot. Az asszony számára a kérvények a harc egyik formáját je­len­tették, az el­lenállásét, a reményt, egy le­hetséges ka­tar­zist, amitől az volt az érzése, hogy min­dent meg­tesz, ami em­be­ri­leg meg­te­hető.
– Te is meg­próbálhatnál va­la­mit! – kor­hol­ta az asszony.
Nem vála­szolt. Mit mond­ha­tott vol­na? Képle­tek­ben beszélhe­tett vol­na neki, mint Amos próféta Ama­ziának, mondván, hogy ő „próféta és nem pásztor”. Ha­zud­ni nem tu­dott, úgy­hogy inkább hall­ga­tott. A Gróf le­tartóztatása óta azon­ban Amos Cor­in­da írni kez­dett. Le­hunyt szem­mel, erősen kon­centrálva írt, mint­ha egy hang mon­dott vol­na neki toll­ba egy előre el­gon­dolt, megírt szöve­get. Bárki­nek, aki fi­gyel­me­sen meg­vizsgálta vol­na ezt a kézira­tot – és le­hetséges, hogy a rendőrség meg­tet­te azt a foly­ton ismétlődő házku­tatások va­la­me­lyikén – szemébe ötlött vol­na a tény, hogy a la­pok számozása a 100-adik ol­daltól kezdődik!
A ki­lenc vagy tíz börtönben töltött év alatt a Gróf nem szűnt meg a családjára gon­dol­ni, arra a fur­csa könyv­re, amit va­la­ha egy névte­len szerző írt, a történet­re, és arra, ami a 100. ol­dal után követ­kez­he­tett! A 100.-on túl volt tehát a börtön. Nap­pa­lok és éjszakák a föld alatt, fa­lak között, ő pe­dig egyik a sok fo­goly közül, ugyan­olyan névte­len, mint a könyv szerzője.
-Va­jon hánya­dik ol­da­lig ju­tot­tunk? – kérdez­te magától, mi­kor megnyílt előtte a cel­la aj­ta­ja, a középko­ri fog­da ka­pu­ja, és sza­ba­don bocsátot­ta őt, aki már csak árnyéka volt haj­da­ni önmagának.
Nyár volt, a gyümölcsösben érett a ba­rack. A fény, a nap me­le­ge, a gyümölcsök erős il­la­ta elszédítették. Le­szakított egy ba­rac­kot az első fáról. Csodálkoz­va nézte – a déli nap ara­nya fel­me­legítet­te, a színe olyan volt, mint a haj­na­li égbolté, ahol a föld­del találko­zik nap­fel­kel­te előtt. Sima héját le­hunyt szemére szorítot­ta, megrázkódott, mi­vel eszébe ju­tott az a bársonycsík, ami­vel ak­kor bekötötték a szemét. A gyümölcs íze régi, édes tes­pedtségre emlékez­tet­te. Va­dul, mohón ha­ra­pott bele. Ismét összerázkódott, mert eszébe ju­tott az ak­ko­ri szájpe­cek. Ne­he­zen nyi­tot­ta szét a száját, mint­ha össze­ra­gadt vol­na.
– Mint­ha meg­vesz­tem vol­na… Az éhségtől, tet­te hozzá.
Leült egy kőrakásra, a szeméhez na­gyon közel tart­va a ba­rac­kot. A meg­seb­zett gyümölcs il­la­ta most még erősebb volt, még szédítőbb. Az első pil­la­nat­ban nem fog­ta fel, mik azok a sárgásfehér szilánkok vagy ma­gok, a ba­rack húsába fúródó rügyecskék, míg rá nem jött, hogy azok a fo­gai. Nem tud­ta, mit kel­le­ne ten­nie. Felállt, szo­ro­san fog­va te­nyerében a ba­rac­kot. Nyelvén érez­te, ahogy a gyümölcs és a vér édessége össze­ke­ve­re­dik. Resz­ket­ve in­dult tovább, las­san lépked­ve végig a gyümölcsösön. Nem kel­lett messzi­re men­nie. Fel­is­mert min­den dom­bot, min­den útka­nya­ru­la­tot. Köze­le­dett a házhoz. És félt. Ret­te­ne­te­sen félt.

#1 Dr.BauerBela

---