2019. március 24., vasárnap

MOZGÁSFEJLŐDÉS KÉPEKBEN

Mozgásfejlődés korai gyermekkorban

Mit mond a szakember: Szülőként tisztában vagyunk azzal, milyen jelentősége van a mozgásnak gyermekünk életében. Értelmi, érzelmi és testi fejlődésének egyes állomásait olykor nagyon is aggódva, mások csemetéivel összehasonlítva szemléljük.

Bár minden csöppség a maga tempójában érik, fontos tudnunk, hogy életkorához mérten milyen készségeket, képességeket várhatunk el tőle, s felnőttként mivel támogathatjuk őt leginkább. A gyermekkori mozgásfejlődés jellemzőiről Pócs Zsuzsát, a dunaszerdahelyi Szivárvány Fejlesztő Központ alapozó terápiával foglalkozó szakemberét kérdeztük.
Hogyan segíthetjük elő csemeténk mozgásának érését egészen pici kortól?
A mozgás, az idegrendszer fejlődése már az anyaméhben elkezdődik, ezért nagyon fontos volna, hogy a várandós mama ameddig csak bír, aktív legyen. A gyermek idegrendszerének érése mozgásfejlődésétől függ. A kapott ingerek, a különböző mozgáslehetőségek mind-mind fejlesztik az idegrendszert. Már csecsemőkorban teret kell biztosítani ahhoz, hogy a genetikailag adott, ún. humángenetikai mozgások ‒ mint a fejemelés, fejfordítás, megfordulás, felülés, gurulás, kúszás, mászás, felkapaszkodás, járás ‒ megfelelően rögzüljenek, és egy-egy mozgásfajta lehetőleg elég ideig tartson. Például segítünk azzal, ha naponta akár többször is hagyjuk, hogy saját maga próbáljon meg elérni tárgyakat. Roppant fontos továbbá a ringatás, a vele való játszás. A már mászó csemetét ne arra ösztönözzük, hogy rögtön felálljon. A kúszást, mászást ‒ akárcsak bármelyik mozgáslépcsőt ‒ minél jobban be kell gyakorolnia. A gyermek óvodáskorra ér el oda, amikor már valamilyen szinten kifejlődött az egyensúlya, a ritmusa, a rugalmassága, kezd nála kialakulni a keresztezettség, a végtagok elkülönülése. Ebben a korban is olyan játékok hasznosak, amelyek elősegítik, ezeknek az alapvető mozgásoknak a teljes mértékű automatizálódását, mert általuk válik harmonikussá a mozgás egésze. Ezek a képességek később az iskolában is elengedhetetlenek.
Az, hogy egy gyermeknek mennyi a mozgásigénye, függ a természetétől, attól, hogy introvertált vagy extrovertált típus-e, esetleg hogy milyen géneket örökölt. Mozgásra azonban szüksége van. Ha van egy udvar, olyan terület, ahová nyugodtan kimehet, akkor fantáziájából és gondolkodásából adódóan nagyon sok fajta mozgást fog játék közben végezni. Nem a mozgásra koncentrálva fejlődik, és ez az ideális. Gond akkor van, amikor a szülők nem tudják számára biztosítani ezt a lehetőséget. Mondjuk, garzonlakásban nagyon nehéz. Ilyen esetben még inkább ajánlatos odafigyelni arra, hogy a gyermek a lehető legtöbbet legyen kint a játszótéren. Ajánlani tudom az úszást is ‒ már a babaúszástól kezdve akár ‒, amely egyaránt jó az izomtónus és az idegrendszer fejlesztésére.
A kicsik egyébként pontosan tudják, mi a jó nekik, mi az, amin még dolgozniuk kell. Ez nem tudatos tudás, hanem egyszerűen ösztönszerű. Gyakran rácsodálkozom, amikor a hozzám terápiára járók a foglalkozás elején szokásos szabad játék során olyan eszköz után nyúlnak, vagy olyan mozgásokba kezdenek, amelyekről szakemberként tudom, hogy éppen arra van szükségük.
Igényel-e bárminemű fejlesztést az a gyermek, aki normális ütemben, az egymásra épülés sorrendjében veszi a mozgásfejlődési akadályokat?
Az egészséges, ép idegrendszerű gyermeknek ‒ aki minden mozgásfejlődési állomáson végigmegy, és a terhesség alatt vagy a szüléskor sem volt olyan probléma, amely később idegrendszeri elmaradást okozhatna nála ‒ nincs szüksége fejlesztésre. Egyetlen tényezővel azonban számolni kell: ez pedig a genetika. Van olyan, hogy minden rendben volt, a baba mégis keveset kúszik, mászik, egyszerűen mert valamelyik szülőtől, nagyszülőtől ilyen géneket örökölt. Mondjuk, mert annak idején az anyukája sem mászott. Pedig ez a mozgásforma humángenetikai adottság, vagyis az embernél genetikailag betáplált.
Mit tehet a szülő, ha észreveszi valamelyik szakasz kimaradását?
Ha azt látja, hogy gyermeke valamilyen oknál fogva nem ment át egy fejlődési lépcsőfokon, vagy az adott mozgást csak nagyon rövid ideig használta, ösztönözze őt otthon olyan játékformákra, amelyekben az a mozgásfajta szerepel. De ne tanítsa! Játszás közben nem a mozgás gyakorlására fog koncentrálni. Előfordulhat az is, hogy korábban nem vett észre semmit, óvodáskorban viszont feltűnik neki, hogy nagyon érdekesen fut a gyermek, nem mer fölmenni a mászókára, nem szeret hintázni, nem szeret rajzolni… Fejlesztésére ilyen esetekben nagyon tudatosan oda kellene figyelnie. Ha a szülőknek volna elég idejük ebben a rohanó világban arra, hogy megfelelő mennyiségben és minőségben foglalkozzanak csemetéikkel, sokkal kevesebb munkájuk volna a szakembereknek.
Mivel hátráltathatjuk gyermekünket önállósodási törekvéseiben?
Ha nem hagyjuk, hogy önmaga lehessen, igénye szerint mozoghasson. Fontos például, hogy engedjük a babát nyűglődni. Ha már felemeli a fejecskéjét, egy picit felnyomja magát, legyen ideje bizonyos eszközökhöz vagy a szülőjéhez eljutnia. Ne kapjuk fel rögtön, amint egy kicsit nyöszörög, mert ezzel arra tanítjuk, hogy csak sírnia kell, és mindjárt megkap mindent. Ha már többször próbálkozott, annyit segíthetünk, hogy közelebb tesszük hozzá a kívánt tárgyat, de sikerélménye akkor lesz, ha nem oldjuk meg helyette a dolgokat. Sokszor kapok olyan kérdéseket, hogy jó-e, ha a kisded ringatva van, vagy hogy hagyjuk-e sírni a kiságyban. Véleményem szerint nem viccből jajgat: azért akarja, hogy fölvegyék, mert akkor érzi magát biztonságban. Ideális az volna, ha a gyermekvállalást tervező szülőket képzés keretében mindenről felvilágosítanák. Így tudatosabban végeznék a nevelést, tudnák, mikor mit követelnek meg a gyermek élettani sajátosságai. A kétévest ne húzzuk le az útpadkáról, a nagyobbat a mászókáról. Persze legyünk mellette, óva figyeljük, kapjuk el, ha lepottyan, de hagyjuk felmászni. Meg kell tanulnunk, hogy a gyerek is ember. Meggyőződésem, hogy csupán abban különbözik a felnőttől, hogy kevesebb a tapasztalata. Ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy érez, lát, értékel dolgokat ‒ a maga tudása szintjén. Lehetőséget kell adnunk neki arra, hogy megfelelő módon tudjon fejlődni, és hogy a saját életét élhesse. Nagyon sokszor ott rontjuk el, hogy elvégezzük helyette, ami az ő dolga. Azt a tanácsot szoktam adni ‒ amit annak idején magam is praktizáltam ‒, hogy inkább a szülő keljen fel egy órával hamarabb, tegye nyugodtan rendbe magát, és miután felébreszti a gyereket, hagyjon neki is időt a kókadozásra meg arra, hogy amikorra kell ‒ mondjuk, óvodába induláshoz ‒, el tudjon maga készülni olyan dolgokban, amelyekre képes. Szerintem nem vele kell megbeszélni, hogy mit vegyen fel, vagy hogy mit készítsünk neki reggelire. Ne csináljunk belőle korán felnőttet: a gyerek, az maradjon gyerek. Abban viszont, hogy milyen játékkal, mit vagy hol szeretne játszani, igenis ő döntsön.
Az a gyermek, akinek családon belül nem szabtak határozott határokat, mindent elkövet, hogy felhívja magára a figyelmet. Míg mi, felnőttek teljesen tisztában vagyunk vele, mit lehet, és mit nem, neki meg kell tanulnia. Roppant fontos a szülő következetessége. Onnantól, hogy valamit egyszer nem tartunk meg, már nincs szabály. Ha viszont ragaszkodunk bizonyos határokhoz, a legnagyobb biztonságban fogja érezni magát. Persze időközönként próbálkozik majd, és ahogy nő, picit
tágíthatunk is a korlátokon. De csak így képes később öntudatos felnőtté válni.