ELŐSZÓ-
8o-dik életévemben,amiből 54 évet a mai napig is a legcsodálatosabb biolügiai lény a-gyermek-egészségének gondozásában töltöttem el nehezen vettem kezembe a tollat.De kötelez az elmult egy év élményanyaga, amikor is az erdélyi magyar orvostársadalom elismerte és jutalmazta életnüvemet.Engem nem kényeztettek el a földieim sőt mondhatnám a véreim, elismeréseikkel.A felcicomázott partraszállók akik állandó szereplői voltak a médiának és ugyanakkor szülővárosomnak hibrid zászlóvivői is.Az én sorsom és kötelességem a gyógyitása volt-mert végül is ez volt a hivatásom.Hálát adok az Únak hogy ebben a kegyben részesit mindmáig.Szerettek,tiszteltek a maguk módján de az érdemtelenek babérkoszoruját minden alkalommal a nyomulók nyakába aggatták-Mint gyarló ember ezt a szálkát mindvégig a körmöm alatt hordoztam mindamellet hogy mégis a legnagyobb tisztesség az mindig egy beteg gyermek meggyógyitása volt életemben.Amikor aztán az angol –román,magyar orvosi enciklopédiákban olvashatóvá vált a tudományos és kutató munkásságom az egyik volt osztálytársam a következőket mondta-Tudod pont beszélgettünk rólad és kérdezték az illetékesek-Hát ez a fiú hol volt eddig-amire én azt feleltem-végeztem a kötelességem és gyógyitottam.De a sors mégsem engedte hogy a .mintegy 4ooo oldal irott munkám a gyermekorvoslásról az enyészetté váljon.Ezeknek a munkáknak az esélyét kiadatásra még egy oldal erejéig sem méltatták itt a szülővárosomban.Az internetes világháló segitségemre sietett és bizonyitotta tudományos munkám nemzetközi elismertségét. Az elmúlt évben amikor az erdélyi magyar orvostársadalom legmagasabb kitüntetését a Pápai Páriz Ferenc életműdijat kaptam meg a helyi sajtó a következőképpen reagált az eseményre,egy négy mondatos hirben-tehát hogy nekem itélték ezt a dijat és hogy előreheladott korom ellenáre elmentem Kézdivásáhelyre a dij átvevésére.Lévén hogy én nem vagyok az a -nyüzsgő fajta-nem emlitettem a dologról semmit, de ugyanigy a szertartásmesterek is mélyen halgattak az életművem elismeréséről,mintha sohasem hallottak volna rólam mint szatmári születésü társukról.
A lokálpatriotizmus minden érző embernek a lelki énjéhez tartozik,az emlékezés megszépül még az élet alkonyán is,és bárhová vet a sors. .De az alkotás időtlen időkig megörzi értékét.
Hiteszegett,megfáradt,öncélu-társadalmunk valószinü hogy már nem tart igényt az időtálló teljesitmények megismerésére.Kérem a kedves olvasót hogy ne tekintse önnyavalygásnak a leirtakat már csak azért sem mert sokan evezünk ebben a csónakban.
A meggyőzés erejéért teszem közzé az egy éves szellemi kelléktáramat és remélem hogy elfogadják az igaz szó bizonyitó értékét.
Mi a kimércélt, emberi gyarlóságainktól eltekintve hithü gyógyitók voltunk,fegyelmezett életuttal,szerintem jól érzékelhető szakmaisággal,szines, kulturált személyiségekkel.
Az Ő neveükben is szólok-
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése