NAPJAINK RÉMÁLMA A
PEDOFILIA
A pedofíliáról nem szabad hallgatni
EGY VALLOMÁS
Sokkoló, megdöbbentő,
felkavaró – a jelzők sokszor elcsépeltnek tűnnek egy könyvvel kapcsolatosan.
Margaux Fragoso, a „Csak ha te is akarod” című önéletrajzi könyv szerzője azonban
pontosan ilyen történetet írt meg.
-
Hétéves volt, amikor az 51 éves Petert megismerte,
a férfi pedig problémás gyerekkorából „mentette ki”. A család és a barátok, de még a hatóságok
érthetetlen szemhunyása is kellett ahhoz, hogy a pedofil férfi hosszú
évekig zaklassa a kislányból kistinivé cseperedő Margaux-t, aki most
elmesélte történetét.
Könnyű döntés volt elhatározni, hogy könyvet ír az önnel történtekről? Mi ösztönözte erre?
– Író vagyok, ezért döntöttem így. Az első vázlatot a Peter halála utáni nyáron írtam meg, aztán félretettem, de az emlékeim nem hagytak nyugodni. Tudtam, hogy a lehető legköltőibb nyelvezet használatával kell legyőznöm kétségbeesésemet. A cél ez volt. Hogy sikerült-e, majd eldöntik az olvasók. Nem beszélnék tudatos döntésről, arról, hogy el akartam volna mindezt mondani. Csak azt tudtam, hogy meg akarom írni. Írás közben kezdetben sikerült érzelmileg távol tartanom magam a történettől, de később, főként az utolsó simítások idejére ez megváltozott.
Meglepően semleges a kötet hangvétele. Ezt hogyan sikerült elérnie?
– Az olvasónak szüksége van némi távolságra, hogy maga hozhasson értékítéletet, ne mondják meg neki, mit gondoljon. Két szinten írtam: ott volt bennem a felnőtt és a kislány, aki idealizálta Petert. Az emberek pontosan érzik majd, mikor ki beszél. És remélem, megértik, miért szerethette őt egy lány, és miért nem hagyta ott a fiatal nő. Interjúhelyzetben persze élesen ítélek: Peter kihasznált engem. Lehet, hogy azt érezte, szeret, de a szeretete pusztító volt. Néha azt kívánom, bárcsak kezelték volna. Akkor értette csak meg, mit tett velem, amikor megpróbáltam öngyilkos lenni. Most halott, és bár kezdetben gyászoltam őt, ma már nem. Nem vagyok rá képes a könyv megírása óta.
Könnyű döntés volt elhatározni, hogy könyvet ír az önnel történtekről? Mi ösztönözte erre?
– Író vagyok, ezért döntöttem így. Az első vázlatot a Peter halála utáni nyáron írtam meg, aztán félretettem, de az emlékeim nem hagytak nyugodni. Tudtam, hogy a lehető legköltőibb nyelvezet használatával kell legyőznöm kétségbeesésemet. A cél ez volt. Hogy sikerült-e, majd eldöntik az olvasók. Nem beszélnék tudatos döntésről, arról, hogy el akartam volna mindezt mondani. Csak azt tudtam, hogy meg akarom írni. Írás közben kezdetben sikerült érzelmileg távol tartanom magam a történettől, de később, főként az utolsó simítások idejére ez megváltozott.
Meglepően semleges a kötet hangvétele. Ezt hogyan sikerült elérnie?
– Az olvasónak szüksége van némi távolságra, hogy maga hozhasson értékítéletet, ne mondják meg neki, mit gondoljon. Két szinten írtam: ott volt bennem a felnőtt és a kislány, aki idealizálta Petert. Az emberek pontosan érzik majd, mikor ki beszél. És remélem, megértik, miért szerethette őt egy lány, és miért nem hagyta ott a fiatal nő. Interjúhelyzetben persze élesen ítélek: Peter kihasznált engem. Lehet, hogy azt érezte, szeret, de a szeretete pusztító volt. Néha azt kívánom, bárcsak kezelték volna. Akkor értette csak meg, mit tett velem, amikor megpróbáltam öngyilkos lenni. Most halott, és bár kezdetben gyászoltam őt, ma már nem. Nem vagyok rá képes a könyv megírása óta.
Hogyan
fogadták a könyvét Amerikában?
– Kaptam jó kritikákat, de vegyeseket is. Érdekes dolog ez, a társadalom kettős természetére utal. Mindenki elítéli a pedofíliát, de az enyémhez hasonló történeteket nem tartják helyénvalónak elmondani. Gyermekként a csend nem védett meg: ettől szenvedtem. Peternek származott belőle haszna, őt védte a némaság. A csúnya igazságot a társadalom nem akarja hallani. Paradoxon, hogy az emberek közül sokan ítélnek el azért, mert annak idején falaztam Peternek, de ugyanígy nem tartják normálisnak azt sem, hogy most beszélek a történtekről. Több mint frusztráló, hogy a társadalom a fiatalok kárára tartja fenn ezt az álságos szemhunyást – ahelyett, hogy beszélnének a dologról, megvédve a gyermekeket. Én is anya vagyok, és azt akarom, hogy erről nagyon sokan beszéljenek.
– Kaptam jó kritikákat, de vegyeseket is. Érdekes dolog ez, a társadalom kettős természetére utal. Mindenki elítéli a pedofíliát, de az enyémhez hasonló történeteket nem tartják helyénvalónak elmondani. Gyermekként a csend nem védett meg: ettől szenvedtem. Peternek származott belőle haszna, őt védte a némaság. A csúnya igazságot a társadalom nem akarja hallani. Paradoxon, hogy az emberek közül sokan ítélnek el azért, mert annak idején falaztam Peternek, de ugyanígy nem tartják normálisnak azt sem, hogy most beszélek a történtekről. Több mint frusztráló, hogy a társadalom a fiatalok kárára tartja fenn ezt az álságos szemhunyást – ahelyett, hogy beszélnének a dologról, megvédve a gyermekeket. Én is anya vagyok, és azt akarom, hogy erről nagyon sokan beszéljenek.
-TÉNYEK
-A pedofilia valójában egy jelenségkör, melybe az eltitkolt beteges hajlamtól a sorozatgyilkosságig sok minden belefér.
- Meg kell barátkoznunk azzal a ténnyel, hogy a pedofilia önmagában nem bűn, hanem betegség. S mint ilyen, csak akkor üldözendő, ha bűnné válik, vagyis ha valaki beteljesíti pedofil vágyait.
Becsült adatok szerint 10 évvel ezelőtt Amerikában 18 éves koráig a lányok 15-40%-a, a fiúknak 20%-a esik valamilyen szexuális visszaélés áldozatává.
-Csak Amerikában az évi becsült áldozatok száma 210 000 , s a feljelentési arány - de csak az!- az évek során örvendetesen javul.
A gyermekmolesztálók őstípusa az apukás-nagypapás cukros bácsi, aki elcsábítja a gyermeket, csúnya dolgokat csinál vele, aztán esetleg meg is öli, hogy tanú ne maradjon.
-E figurát emelte át klasszikusba Fritz Lang híres 1931-es filmjében, az "M, avagy egy város keresi a gyilkost"-ban .
-A film modellje a "Düsseldorfi Vámpír" volt, aki 41 embert támadott meg, melyből kilenc meg is halt. A túlélők leírása szerint a "Vámpír" jól öltözött, bizalomkeltő és tekintélyes ember volt. Lang nyilván a démoniságát akarván fokozni, pedofilizálta a figurát.
A pedofilia nem azonos a gyermekmolesztálással; utóbbi alkalmi szexuális visszaélés, s ilyen elkövetők gyakran "normális" családi életet élnek családjuk körében.
-A gyermekáldozat szempontjából persze teljesen mindegy, hogy ő most egy alkalmi áldozat, vagy egy sorozatos elkövető áldozata-e.
-Maga a szexuális visszaélés sem könnyen definiálható.
-A nyilvánvaló esetek persze vitán felül állnak, de nehezebben elkülöníthető esetekben jó iránymutató, hogy a szexuálisan éretlen gyermekkel olyan kapcsolatot létesít valaki, melynek célja a gyermek szexuális tárgyként való kezelése.
- A vágyak felöl közelítve a kérdést, a gyermek inadekvát szexuális izgalmat gerjeszt pedofil emberben, s e tekintetben már pedofil elkövetés az is, ha valaki gyermekfotókat szexuális izgalomkeltés céljából az Interneten nézeget vagy terjeszt.
A pedofilia át meg átszövi mindennapjainkat, a gyermekekért túlságosan is rajongó tanár, a lánygyermeke körül túlságosan buzgólkodó apa, az idősebb gyerek mohó érdeklődése a nála kisebbek iránt mind jelezhet pedofil motivációt, hogy itt csak a finomabb verziókat említsem.
Normális-e a pedofília?
- Ezt a két tevékenységet – gyilkosság és gyerekekkel való közösülés – övezi a legtöbb rejtély és ez váltja ki a legnagyobb indulatot.
-Furcsa módon a közbeszéd az előbbit, az emberélet kioltását mintha könnyebben is feldolgozná, mint a pedofíliát.
-Egyszerűen abból látszik ez, hogy erről szoktak beszélni, az utóbbiról pedig inkább nem.
-Most azonban újra előkerült a téma, méghozzá több fronton is: az amerikai pszichiáterek hivatalos egyesülete módosítani (árnyalni és szigorítani) szeretné a betegség – mert betegségről van szó –
Jól olvastátok: léteznek pedofil érdekvédők. Bostonban nemrég szerveztek egy konferenciát az ügyben, melynek célja az volt, hogy a pedofíliát „szexuális identitásként”, azaz nagyjából preferenciaként határozzák meg. Az „érintettek” eleve nem is pedofiloknak, hanem „kiskorúakhoz vonzódó személyeknek” nevezték magukat – szerintük így tárgyilagosabb, kevesebb előítéletet indukál. Ez persze sokakat teljesen kiakasztott: nehogy már ezek a perverz őrültek találják ki, hogy semmi bajuk, a tudósok meg bólogassanak is hozzá! Nem csoda, hogy a helyi lapokban megjelent szalagcímek szerint „normálissá akarják nyilvánítani a pedofíliát”. Pedig szerencsére erről szó sincs.
A cél nem az, hogy felmentsék, hanem, hogy menedzseljék őket.
- Ami ugyanis a pedofíliát illeti, itt is a legjobb a megelőzés: nem akkor kell elkapni őket, amikor már megtörtént a baj, hanem rávenni (rákényszeríteni?) őket, hogy ne is történhessen meg.
-Ehhez azonban először is az kell, hogy emberként tekintsünk rájuk.
- Másodszor pedig az, hogy tisztázzuk: a pedofília mint tett súlyosan büntetendő, ám mint elmekórtani állapot, sokkal inkább kezelendő.
-Mivel járunk jobban? Bebörtönzünk vagy koncentrációs táborokba zárunk minden diagnosztizált esetet, hogy aztán a kint maradtak közül mindenki jól eltitkolja ezen hajlamát, vagy inkább bátorítjuk őket, hogy szakemberek előtt nyíljanak meg, és még időben tanulják meg, hogy kell gátat szabni a vonzódásnak?
Az új – tervezett – hivatalos meghatározás szerint beteg az, aki legalább hat hónapig intenzíven felizgul a gyerekek látványára, gondolatára, de legalábbis intenzívebben, mint a felnőttekére.
SZERINTEM-IZGULJANAK FEL A SZOMSZÉD KECSKÉJÉRE ÉS NE A GYERMEKEINK LÁTVÁNYÁRA-A BUGGYANT SEXOLOGUSOK ÉS PSICHIÁTEREK AKIK PRÓBÁLJÁK MENTEGETNI ŐKET ÁLDOZZÁK FEL SAJÁT GYERMEKÜKET EZEKNEK A SZÖRNYEKNEK.
ELRETTENTŐ TÖVÉNYES MEGOLDÁST KELL TALÁLNI ERRE AZ ELVISELHETETLEN JELENSÉGRE AZ EMBERI TÁRSADALOMBAN.
-Az érintett legalább 18 éves kell, hogy legyen, a fantázia kiskorú tárgya pedig legalább öt évvel kell, hogy fiatalabb legyen nála. Legalább két 11 évesnél fiatalabb gyerek fel kell, hogy izgassa, vagy legalább három, amelyből minimum az egyik 11, vagy idősebb. Megkülönböztetnék a klasszikus pedofíliát (szexuális vonzódás a 11 évesnél fiatalabbak felé), a hebefíliát (ugyanaz, csak legalább 11 évesekkel) és a vegyes állapotot (pedohebefília).
. Általában nem klasszikus erőszakról van szó, inkább mutogatják magukat, csak nézegetik a gyerekeket (lehetőleg minél meztelenebbül), maszturbálnak előttük, hozzájuk érnek. A kutatások mindenesetre elég rossz képet festenek a társadalom ezen megvetett csoportjáról: a pedofília klasszikus értelemben nem gyógyítható, ahogy a homoszexualitás sem (amelyhez a közhiedelemmel ellentétben semmi köze sincs, azaz nincs több meleg pedofil, mint heteró). Úgy tűnik ráadásul, hogy a pedofil hajlamúak többsége valamilyen formában utat enged vágyainak élete során, annak ellenére, hogy tudják: nem szabadna.
A gyógyítás nem járható út, de a mesterséges elfojtás igen – mondja Fred Berlin, egy neves szexológus-pszichiáter.
-Ő a pedofíliát egy meg nem változtatható, de visszaszorítható orientációként írja le, nagyjából, mint a drog- és alkoholfüggőséget.
-Pszichoterápiával és gyógyszerekkel kordában tartható mindez, azaz szinte felszámolható a beteges vonzódás, saját tapasztalatai legalábbis ezt mutatják. A többségi társadalom érdeke is, hogy ne démonizálják a jelenséget, így ugyanis esély van rá, hogy a betegek maguktól is szakemberhez fordulnak. „Senki sem ül le, miközben felnőtté válik, és dönti el, hogy kikhez vonzódik.
- A pedofilok esetében viszont rendkívüli jelentősége van, hogy már kamasz- és fiatalfelnőtt-korban rájöjjenek, hogy a jóval kisebb gyerekekhez vonzódnak, és legyenek tisztában vele, hogy ez nem helyes, de van segítség.”
Ez azonban már a pedofíliakérdésen is túlmutat: kulturális szokásokról is szól. Sokak szerint éppen azért fals az új besorolás tervezete (pedo- és hebefília, 11 éves korhatárral), mert nincs tekintettel az egyes kultúrák szexuális és párkeresési szokásaira. A nyugati világban nagyjából egyeznek a korhatárok, egzotikusabb tájakon azonban nem ritka, hogy egy tizenhárom éves lányt szemrebbenés nélkül hozzáadnak egy ötvenes férfihoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése