A Dacos gyerek és a
találékony szülő
10 éven át dolgoztam lelkileg sérült
és/vagy problémás viselkedésű gyerekekkel. Sokuk örökös „ellenzékiségben” élt:
szembefordultak a felnőttek világával, ahol sérelmeket és fájdalmakat éltek át.
Előfordult, hogy olyan gyereket irányítottak hozzám, akivel orvos kollégáim nem
bírtak. Előfordult, hogy én sem bírtam vele. Azóta foglalkoztat, hogy hogyan
alakíthatjuk át az ellenállást szövetséggé, anélkül, hogy sértettséget és
szenvedést okoznánk. Hogy mit tegyünk, azokban a helyzetekben a gyerekünkkel,
amikor az egyenes, határozott beszéd nem segít. És hogy hogyan juthatunk dűlőre
azokkal a felnőttekkel, akik csak akkor vannak jól, amikor NEM azt teszik, amit
kérünk tőlük. Az alábbiakban álljon itt egy-két példa példa arra, hogy mit is
tanultam erről és, hogyan alkalmaztam a gyakorlatban. Igaz, sokszor kínomban.
Nehéz
dacolni, ha erre külön kérnek – A rendelőmbe egy nehéz sorsú és nagyon morcos 8 éves
érkezik. Nem hajlandó beszélni velem, se rajzolni, se játszani. Vadonatúj
telefonját szorongatja. Sokáig próbálkozom, ezzel, azzal. Végül – a telefonjára
mutatva – azt kérdezem: „Kamera is van benne?” – a hangomban elismerés. A
válasz egy barátságtalan bólintás. „Kipróbálhatom?” – szinte kérlelem. Odaadja
a telefont. „Te csak nézz rám ilyen mérgesen, én meg csinálok rólad egy
filmet.” – mondom neki. Ezen elcsodálkozik. „Kérlek, maradj mérges! –
figyelmeztetem többször is, kamerával a szememen. Már mielőtt visszanézné a
kisfilmet, elmosolyogja magát. Kezdhetünk dolgozni.
A
kis forradalmár vacsorája – Óvodás gyerekem egy időben mindig pont azt nem akarta
enni, amit kínáltunk neki. Mert MI kínáltuk. A vacsora előtti vitát
lerövidítendő, kipróbáltuk az „illuzórikus választás” módszerét. Például,
szeretnénk, ha enne egy vajas piritóst. Mondom neki, hogy miből választhat.
Sima kenyér, tojás, sajt. A válasz persze „nem, nem és nem”. Ezután a konyhában
meg is mutatom a kenyeret, aztán a tojást, azután a sajtot, és mintegy
mellesleg, a kenyérpirítót. Piritóst kér. Mert ezt eredetileg nem említettem.
Ezt ő „választotta”. A módszer a legtöbb, „főállásban” ellenálló felnőttnél is
kiválóan működik. A lényege: szóban ismertetjük a választási lehetőségeket, de
kihagyjuk azt a tételt, amit szeretnénk, ha választanának. Ezután bemutatjuk a
lehetőségeket, amelyek között már ott látható a választandó tétel. Aki nagyon
szeret a saját feje után menni, nem választ olyan lehetőséget, amit előtte
szóban ajánlottunk.
Bármit választ , ugyanazt választja
A dac gyökerénél ott van az a
valamennyiünkben meglévő igény, hogy azt tegyük, amit akarunk. Hogy szabadon választhassunk. Az ellenállás
azonban annyira elhatalmasodhat a gyereken, hogy ezzel már szenvedést okozhat
magának és a környezetének vagy akár az életét is veszélyezteti (pl. az
anorexiánál). Ennek komoly lelki okai lehetnek, és ezeket is szükséges
kezelnünk. Ám közben számos hétköznapi helyzetet kell megoldanunk együtt.
A szabad akarat elemi
igényére épül az alábbi technika is, amikor bármit is választ az illető, az
általunk kijelölt cél felé halad. Ezekben az esetekben, ahhoz, hogy választhassak,
már eleve el kell fogadnom az instrukciót.
Például (dőlt
betűvel az instrukció, amit mindenképpen „választ”):
- „Most vagy 10 perc múlva vagy 5 perc múlva kapcsolod le a számítógépet és jössz vacsorázni?”
- „Hova kéred azt a puszit, amitől olyan hamar el fogsz tudni aludni?” (Lefekvéskor, mese után)
- „Már a kocsiban vagy csak az óvodánál fogod abbahagyni a nyafogást?”
Hogyan lesz a nemből igen?
Amennyiben
számíthatunk arra, hogy a gyerek a tiltásra és az utasításra úgy reagál, hogy
pont az ellenkezőjét teszi, akkor éppen ezt a sajátosságot használhatjuk arra,
hogy együttműködésre bírjuk. Letiltjuk az elvárt viselkedést (1. példa) vagy
előírjuk a nemkívánatos viselkedést (2. példa):
„Lehet, hogy meg sem engedem, hogy a
szobámban maradj.” – erre az addig morcosan ácsorgó kis kliensem kíváncsian
leült.
„Folytasd a nyafogást, csak
hangosabban!… Így már jó.” – A második mondat annak elismerése, hogy a gyerek azt
csinálja, amit kérek. Az igazi lázadó erre azonnal abbahagyja. Vigyázat: ha
félelemből vagy fájdalomból panaszkodik valaki, soha ne alkalmazzunk efféle
közléseket!
Ajánlás
Az itt leírt
kommunikációs formákat kizárólag akkor érdemes használnunk, amikor közvetlen
módon már nem érünk el együttműködést és erőszakot sem akarunk alkalmazni. Kulcsfontosságú
az időzítés és a gyermek állapotának maximális figyelembe vétele. Például a
dühroham előtt még tehetünk valamit, de közben már nem sokat. Minden esetben
határozottan, nyugodtan és komolyan mondjuk, amit mondunk. Indulatból egyik formula sem fog működni!
És, ami még fontosabb: minden gyermeki dac
és ellenállás kezelésének az alapja a jó kapcsolat és a szeretet. Így
beléphetünk a gyermek világába, megismerjük és elfogadjuk, hogy neki mi a
fontos és ezt építjük be azután a kommunikációnkba. Sokszor már pusztán ez a
mozzanat is elegendő és fölösleges minden további “trükk”.
Ám, amikor az empátia, a
kérés vagy az utasítás nem segít, de meg kell oldanunk a helyzetet – például
leszedni a gyereket a mindjárt továbbinduló buszról – akkor jöhetnek a kreatív
megoldások. Lehet, hogy nem is a gyerek túl dacos, hanem mi nem voltunk elég
találékonyak!
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése