Pedagógus
A pedagógus
neveléssel és tanítással foglalkozó személy. Maga a szó a görög paidagogoszból
származik, jelentése: gyermekvezető.[1] A pedagógusnak
a tanításon és nevelésen kívül sok más egyéb feladatnak is meg kell felelnie,
szerepköre rendkívül komplexnek tekinthető. Ide tartozik a kollégáknak,
diákoknak, illetve a szülőknek való megfelelés, amelyek sokszor ellentétbe is
kerülhetnek egymással. A pedagógusnak egyaránt van hatalma, de egyben
kiszolgáltatott is.[2]
Történeti
áttekintés
A pedagógusnak a feladata és szerepe
a különböző korszakokban eltért egymástól. Ha összehasonlítanánk egy mai
pedagógust az ókori vagy középkori megfelelőjével, akkor jelentős különbségeket
láthatunk, de ennek ellenére mégis vannak olyan közös momentumok, amelyek
mindegyik korszakban megegyeztek. Ilyen a tanítás és nevelés megléte, illetve a
tudás átadásának a fontossága. A különbségek leginkább a módszerekben fognak
jelentkezni. Ezen kívül bizonyos szinten az oktatási intézmények működésére is
kitérek a különböző korszakok során, mivel ez a pedagógus munkahelye és ez az
intézmény jelentős hatással van a pedagógus feladatkörére is.
Ókor
A Kr. e. II-I. évezred során már
találkozhatunk az oktatás intézményesült formájával, amiből következik, hogy
pedagógusok is voltak ebben az időszakban. Ez az intézményesülés Mezopotámiát,
Egyiptomot, Indiát és Kínát érintette. Mezopotámiában
ebben az időszakban kialakult egy független szabad értelmiségi réteg, akik a
tábla házának a tanárai voltak és oktatással foglalkoztak. Az oktatás mellett a
neveléssel is foglalkoztak, ami abban nyilvánult meg, hogy fegyelmezés esetében
különféle testi fenyítéseket alkalmaztak.Egyiptomnál írnokképző iskolák
jelentek meg intézményesült formában. Itt a tanítást írnokok vállalták, akik
utánzás, gyakoroltatás módszereivel igyekeztek átadni a tudást. Itt neveléssel
nem találkozunk, ami azzal is magyarázható, hogy itt elsősorban felnőtt emberek
tanultak és ilyenkor már nincs szükség neveltetésre. Egyiptomnál még az is
érdekes, hogy a gazdagabb családoknál magánnevelők tanították a gyermekeket,
tehát a pedagógusnál nem volt szükséges feltétlen oktatási intézmény megléte.
Indiánál is hasonló momentumokkal találkozunk, ami érdekes, hogy a kasztok
alapján szerveződött a tanítás, amely a tanító házában valósult meg. Itt a
gyermekek 4-5 hónapot töltöttek el. Nevelésnél használták a testi fenyítést, de
ennek speciálisabb fajtáját, ugyanis nem veréssel neveltek, hanem éheztetéssel,
hideg vízben való megfürdetéssel, illetve a tudástól való eltiltástól. Indiában
az oktatásra a buddhizmus megjelenése nagy hatással volt, ekkor jelentek meg a
buddhista papok, akik a tanítást vezették. Kínában a falvakban magántanítók
tanítottak, tehát itt nem volt intézményesült formában oktatási intézmény, erre
egyedül csak a városokban volt lehetőség, amelyet a kormány létesített. Az
oktatás itt ingyenes volt, az alapiskolába a diákok 5-től 10 éves korig jártak,
befejezéskor pedig vizsgát tettek. Itt fontos megjegyezni, hogy csak
fiúgyermekek tanulhattak, de a gazdagabb családoknál lehetőség volt arra, hogy
a leányaikat magántanítókkal oktassák.[3]
Hellászban a Kr. e. 8. század elején
alakultak ki a poliszok.[4]
Ekkoriban még nem beszélhetünk egységes Görögországról, mindegyik polisz
egy-egy különálló városállamnak felelt meg, amelyek gyakran egymással is
háborúban álltak. A legfejlettebb poliszok közül Spártát és Athént érdemes
kiemelni, ugyanis a nevelési szokásaik jelentősen eltértek egymásétól.[5]
Spárta a többi poliszhoz való egyedi helyzete miatt érdekes, ami a nevelésben
is megnyilvánul, míg Athén az a polisz, ahol a legjobban ki tudott bontakozni a
többi poliszhoz képest az oktatás intézményesült formája. Spártában a gyermekek
korán el lettek szakítva szüleiktől és közös táborokban sajátították el azokat
az ismereteket, amelyekre egy jó spártai katonának szüksége volt. Itt a
paidanomoszok, gyermekfelügyelők neveltek és tanítottak, de a tudásnál csak azt
tartották fontosnak, ami egy katonánál elengedhetetlen. A paidanomoszok csak a
legbátrabb és legértelmesebb kiképzett fiatal fiúkból lehetettek. Athénnál
ezzel szemben teljesen más volt a helyzet, a tudást nagyra tartották és ennek
megfelelően minden képesség átadásához kialakították az oktatási intézményeket,
amelyek a hellenizmus korában virágoztak.[6]
Athénnál találkozunk a paidagogosz szóval is, ő volt az a rabszolga, aki a
gyermekeket elkísérte az iskolába, illetve mivel ő maga műveltebb volt az átlag
rabszolgánál, ezért az otthoni tanulásban is segítette a gyermekeket. Az
intézményeknél az elemi oktatásnál a grammatisztés vagy a didaszkalosz tanított
a didaszkaleionban. Munkájáért fizetséget kapott, ami miatt igen kevésre
becsülték a kor mentalitása miatt. Fizetését a tanítványainak számától függött,
minél többen voltak, annál nagyobb volt a fizetsége. Szinte bárki lehetett grammatisztész,
illetve didaszkalosz. Egyedül csak az alapvető ismereteket kellett
tudnia, számolás, olvasás és írás. A középfokú oktatás a grammatikai iskolában
a grammatikosz ('irodalomtanár') vezetésével folyt. Itt megkezdődött a
klasszikus írók és költők műveinek elemzése.[7]
Rómában a Kr. e. 300-146-os
időszakban intézményesült az oktatás, ami hasonló volt a görögökéhez, ugyanis
szinte teljes egészében átvették tőlük. A tanítók használnak a nevelés során
testi fenyítést, segítenek a tanulásban a különféle módszerekkel. Itt érdemes
megemlíteni Quintillianus pedagógiai elméletét, aki retorikai iskolákban
oktatott és a császári udvarban nevelőként működött. Szónoki képzés tizenkét
könyvében írja le elméleteit: Fontos nála, hogy a pedagógus művelt legyen, de
ezenkívül a dajkának és az anyának vagyis a nevelőnek a szerepét is fontosnak
tartja, náluk is fontos a műveltség megjelenése, ugyanis tőlük sajátítja el a
gyermek a beszédkészség alapjait. A pedagógus feladatai közé tartozik a gyermek
megfigyelése, aminél a veleszületett sajátosságokat összhangba kell hozni a
tanítási módszerekkel. Az emlékezőtehetség fejlesztése fontos és tanulékony
természet kialakítása. Érdemes megemlíteni, hogy Quintillianus fellép a testi
fenyítés ellen, csak a legvégső esetben szabad használni. Ez utóbbi momentum
abból a szempontból is fontos, hogy láthatóvá válik, hogy ugyan a
legáltalánosabban elfogadott tényként a testi fenyítést jelen volt, mint
nevelés eszközeként, de voltak kevesen akik ezzel nem értettek egyet és a
későbbiek során ezek az alapgondolatok nagy hatással voltak a későbbi korszakok
gyermeknevelésére, illetve más pedagógusok gondolataira is.[8]
Szent Ágostonnál is, aki jóval később a Kr. u. időszakban élt megjelentek
hasonló gondolatok, a megfigyelés, a gyermek szeretete és ő is elítéli a testi
fenyítést. Pedagógiai gondolataiban a kor eszménye is megjelenik, ugyanis
ekkoriban állapították meg, hogy a gyermek eredendően rossz, de Szent Ágoston
úgy látja, hogy megfelelő tanítással és neveléssel a gyermek jó útra terelhető,
tehát a pedagógus egyfajta lelki pásztori szerepben is megjelenik.[9]
Középkor
Ebben az időszakban terjed el a
klerikus műveltség, aminek hatására új iskolatípusok jönnek létre. Ilyen a
plébániai iskolák, ahol a plébánia papjai tanítottak. Az ifjúságot maguk köré
gyűjtötték, liturgikus könyvek olvasására tanították őket és gregorián
énekekre. A székesegyházi iskolákban az egyház magasabb szintű terjesztése és
védelme miatt magasabb képesítésű tanárokat és tudós férfiakat vettek fel
pedagógusként.[10]
A városok számára speciális intézményként jelent meg a városi plébániai
iskolák, ahol az oktatók az iskolarektor volt (rector scholae, magister
scholae). Többnyire egymaguk látták el valamennyi tanulócsoport oktatását,
de a nagyobb városokban az énektanítás és a tanulók templomi szolgálatának
megszervezése a kántor feladata volt. A felnőtt tanárok mellett több helyen segédtanítót
(preceptor, informator, Geselle) alkalmaztak. Ezek nagyobb diákok voltak,
akik a kezdők gyakoroltatásában segédkeztek. Az iskolarektor a plébános
felügyelete alatt állott, javadalmazását az egyház látta el, de egyes
városokban a városi tanács is juttatott számukra bizonyos pénzösszeget.
Megbecsült állás volt a középkorban a városi iskolarektorság, az anyagi
gyarapodás és a társadalmi tekintélyszerzés jó lehetőségét adta. Emellett az is
jellemző, hogy a rektorok általában nem maradtak sokáig hivatalban. Gyakran más
városban folytatták az iskolavezetést vagy a még jövedelmezőbb városi
jegyzőséggel, illetve a papi hivatással cserélték fel a tanítást. Megtehették,
hiszen iskolai végzettségük - az esetek többségében - ezt lehetővé tette
számukra: a nagyobb városok vezetői ragaszkodtak hozzá, hogy az iskolamester az
egyetemek bölcsészeti ("ars") fakultásán szerezhető baccalaureus vagy
magiszter fokozattal rendelkezzen. Figyelemreméltó fejlemény, hogy a XIV-XV.
században már többnyire világi férfiak, az ún. városi literátus réteg tagjai
vállalkoztak iskolarektorságra.[11]
Humanizmus
A humanisták felléptek a
középkori oktatás ellen és kritikájuk az alábbiak voltak: A testi fenyítés
ellen való fellépés, az ostoba oktatók ne taníthassanak, mert ezzel az
ifjúságot is megrontják. A lexikális magolás helyett inkább a logikus
gondolkodást sajátíttassa el az oktató a tanítványaival.[12]
Jelentős képviselői közé tartozott Rotterdami Erasmus, Joan Luis Vivés,
Francois Rabelais, Michel de Montaigne. Rotterdami Erasmus a pedagógus egyik
legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy figyelje meg a gyermekkor
sajátosságait és ehhez igazítva igyekezzen kialakítani egy olyan oktatási és
nevelési módszert, ami megfelel ezeknek a sajátosságoknak. Juan Luis Vivés úgy
tartotta, hogy az oktatásnak a nevelés végső céljára kell irányulnia.
Pedagógiai eszménye az hogy, az egészséges, edzett testű, klasszikus nyelvekben
és természettudományokban egyaránt jártas, erkölcsileg érett, világban
érvényesülni tudó, őszinte, bensőséges vallásos hitű embert neveljenek a
pedagógusok. Szükségesnek tartja, hogy a nevelő tervszerűen tanulmányozza a
gondjaira bízott minden egyes gyermek képességeit, hajlamait, jellemvonásait -
ezzel a pszichológiai szempont érvényesítésének indokoltságát fogalmazza meg
elsőként a nevelés történetében. A nevelő akkor jár el helyesen, ha módszereit,
nevelési eljárásait a gyermek egyéni sajátosságaihoz hangolja. Elítéli a
tanárokat, akik kizárólag fenyegetéssel és "sűrű ütlegekkel" akarnak
eredményt elérni, de a testi fenyítéket - a "fenyegetésre nem hajló"
gyerekek esetében - mégis megengedhetőnek tartja. A gyermekek megfigyelése ne
ötletszerű akció legyen, hanem folyamatos pedagógiai tevékenység. Az
összegyűjtött ismeretanyagot a tanárok osszák meg egymással. Francois Rabelais a
nevelésnél a természet közelségét fontosnak tartotta, mint ahogy a későbbiek
során Rousseaunál is látni fogjuk. A jó kapcsolatot rendkívül fontosnak tartja
a pedagógus és tanítványa között, ami abból a szempontból is érdekes, hogy a
mai pedagógus szerepeknél egyfajta fontos kritériumként jelenik meg. A
testedzést fontosnak tartja és az elmélet gyakorlati megvalósítását. Michel de
Montaigne a lexikális tudás, konkrétan a különféle "értelmetlen"
memoriterek ellen lép fel. A pedagógusnak az lenne a legfontosabb feladata,
hogy a gyermeket gondolkodni tanítsa meg és ne eltompítsák tudását. Kritizálja
azokat a pedagógusokat, akik nem is értenek a szakmájukhoz és többet ártanak a
gyermeknek, mint használnának.[13]
Ezekből láthatjuk, hogy a középkor vége felé egyfajta jelentős átalakulás megy
végbe a pedagógusok feladata kapcsán. A középkorban gyakoriak voltak a nem
szakszerű pedagógusok, akik nem értenek feladatukhoz, persze elsősorban utólag
a humanisták tartották ezt róluk, a középkori eszmék szerint megfelelően
végezték az un. "oda nem illő" pedagógusok a feladatukat. A
humanisták azért is nagyon fontosak a pedagógusok kapcsán, mert egységes
összefüggő rendszerben ők fogalmazták meg azokat a liberális alapokat, amelyek
a későbbi korokban tovább kezdtek el virágozni és emberségesebb kapcsolat
alakult ki a pedagógus és diákja között.
17-18.
század
A 17. század az oktatástörténetnél
egyfajta átmeneti időszaknak tekinthető, ugyanis ekkor a szülők és nevelők
közelebb kerülnek a gyermekeikhez és ez az oktatásban is megnyilvánul. Fontossá
válik az, hogy a pedagógus ne csak tanítsa a gyermeket, hanem szeresse is, ne
eszközként tekintsen rá, hanem emberként. Johannes Amos Comenius fogalmazta meg
először azt, hogy szükség van pedagógusokra, konkrétan olyan személyekre, akik
értenek a gyermekneveléshez. Ezt lehetőleg érdemes nyilvános oktatás keretein
belül megvalósítani, tehát az államnak fontos feladata lesz abban, hogy az
oktatásban és nevelésben segédkezzen és olyan pedagógusokat neveljenek ki, akik
egy egységes nevelési és tanítási rendszert biztosítanak a diákok számára.[14]
Magyar viszonylatok terén is tudunk ebből a korszakból jeles gondolkodók
elméleteit és munkáit megemlíteni. Ide tartozik Apáczai Csere János, aki a
Magyar Enciklopédia 10. részében tér ki, mit is vár el a tanítótól. Fontosnak
tartja, hogy a pedagógus erkölcsösen éljen, megfelelő tudást birtokoljon,
amelyet át is ad diákjainak. Fontos, hogy tanítványait szeresse és erkölcsre
nevelje, illetve az Isten iránti szeretet és annak megismertetése a diákokkal
szintén fontos momentum Apáczainál.[15]
Pázmány Péter a hagyományos
tekintélyelvű nevelést hirdeti, úgy gondolja, hogy a tekintély és szeretet
megfelelő ötvöző ereje a legmegfelelőbb a keresztény nevelésnél.[16]
Láthatjuk, hogy ebben az időszakban a keresztény nevelésnek rendkívül fontos
feladata, ez adja egyfajta magját az oktatásnak és ebből adódóan az oktatók
nagy része is keresztény erkölcsös személynek tekinthető. A jelentős változás a
18. században, a felvilágosodás időszakában jelentkezik, amikor a liberalizmus
és deizmus előtérbe kerül, ami nagy hatással van a pedagógus szerepkörére is. A
deizmus kapcsán egyből megjelenik az, hogy a keresztény tanítást felváltja a
világi tanítás.[17]
Ebben az időszakban John Locke, Jean-Jacques Rousseau, Helvetius nevét érdemes
megemlíteni. John Locke elsősorban az arisztokrata gyermekek neveléséről ír,
aminél a magántanítók szerepét hangsúlyozza. Számára az ideális pedagógus az a
személy, aki "okosan formálja lelkét" a gyermeknek, meg tudja óvni
ártatlanságát, ápolni és fejleszteni tudja tulajdonságait és ki tudja irtani
belőle a rosszakat.[18]
Jean-Jacques Rousseau a pedagógus
feladatának nem azt tartja,hogy növendéke fejét "teletöltse
tudománnyal". Mindenekelőtt alkalmassá kell tennie őt a nevelésre, s ehhez
először is ügyelnie kell arra, hogy a gyermek spontán fejlődése zavartalan
legyen. Vigyáznunk kell a gyermekre "az első pillanattól kezdve, hogy
világra jött", azért, hogy "eredeti formáját" megőrizhesse.
Ennek a formának, azaz: a gyerekben szunnyadó lehetőségeknek, erényeknek a
kibontása a nevelőre vár. Rousseau nevéhez köthető a negatív nevelés is: Ez egy
olyan nevelés, "amely tökéletesíteni akarja szerveinket, ismereteink
eszközeit, mielőtt ismereteinket megszereznénk, és amely a szervek
gyakorlásával készít elő az értelemre. A negatív nevelés nem ad
erényeket, de megóv a bűnöktől, nem tanít meg az igazságra, de megóv a
tévedéstől; alkalmassá teszi a gyermeket mindarra, ami majd az igazsághoz
vezetheti, amikor már képes lesz megérteni, és a jóhoz, amikor már képes lesz
szeretni."[19]
A nevelés teszi az embert azzá, ami
- hirdeti Helvetius. Az ész, az erény és a tehetség mind a nevelés eredménye.
Ebből arra következtet, hogy nemcsak az egyes ember, hanem a tágabb közösségi
körök, a nemzetek boldogulása is a neveléstől függ. S ha ez így van, akkor a
felvilágosult államnak joga és kötelessége a nevelés tartalmának és szervezeti
kereteinek meghatározása. Az állam tehát illetékes a köznevelés, a közoktatás
kérdéseiben.[20]
19.
század és a pozitivizmus
A pedagógia ebben a korszakban válik
önálló tudományággá, illetve a pedagógus fogalom jelentésével is ebben a
korszakban kezdenek el jobban foglalkozni. A tanítás és nevelés önálló
tudományágként kezd el megjelenni. Jelentős képviselői: Ernst Christian
Trapp, August Hermann Nemeyer Franke, Vinzenz Eduard Milde, Herbart.[21]
Elsősorban a pedagógia, mint tudomány fogalmával foglalkoznak, magát a
pedagógust és szerepét nem említik meg. Ennek ellenére mégis fontos személyek,
ugyanis a pedagógia tudomány kialakulása lerakja azokat az elméleti alapokat,
amelyek a későbbi korokban jelentősen meghatározzák majd a pedagógus feladatát.
Ez az időszak abból a szempontból is fontos, hogy ekkor jelentkezik a
pozitivizmus, amelynek képviselői a pedagógus szerepét abban határozzák meg,
hogy egy olyan személy legyen, aki a társadalomban való beilleszkedéshez
megfelelő nevelést biztosít a gyermekek számára. Jeles képviselői: Auguste
Comte, Herbert Spencer, Alexander Bain[22]
20.
század, pedagógusszerep elméletek
A pedagógusszerep napjainkban egy
rendkívül komplex feladatnak tekinthető, amivel többen is foglalkoztak a 20.
század elején, illetve napjainkban is. Különféle elméleteket állítottak fel a
pedagógusszereppel kapcsolatosan, amely egyben lefedi a pedagógusnak a
feladatát is.
Riesman a tanárszerep változásairól
ír, főleg amerikai modell alapján dolgozott. A 20-as évektől az 50-es évekig a
pedagógus és diákok között nem jött létre komolyabb kapcsolat, a pedagógusok
nem játszottak szerepet abban, hogy az ízlés és kortárs csoporton belüli
kapcsolatokat társadalmasítsák. Ezenkívül a diákoknál nincs meg a kellő
motiváció sem az intellektuális tartalmak iránt, ami annak is köszönhető, hogy
a pedagógusok nem segédkeztek ebben. Az 50-es évektől ebben jelentős változás
történik, a pedagógusnak fontos szerepe lesz abban, hogy motiválja a diákokat
és megértesse velük, hogy mennyire fontos szerepük van abban, hogy a
közösségben milyen szerepet töltenek be.
Lange-Garritsen a pedagógus
szerepeinél a tanuló tanár viszonyát érinti elsősorban. A 60-as évekig az
iskola egyfajta belső világot alakított ki, saját normarendszerrel, ahol
nagyhatalma volt a pedagógusnak és igazgatónak. A 60-as évek után jelentős
változások jelentek meg, ami főleg a pedagógus feladataiban jelenik meg. A
pedagógusnak többféle szerepet kellett elsajátítania szakmáján belül. Kolléga
szerep: A pedagógus a többi pedagógussal összehangolva igyekszik dolgozni, így
a diákoknak egy egységesebb tudást tudnak átadni. Ezen kívül a szülőkkel,
diákokkal, felettesekkel folytatott interakciók során is megragadható a
szerepük komplexitása. Fontos még a hivatalnoki és nyilvános szerep is, ugyanis
a közéletben való részvétel egyfajta követelménynek tekinthető a pedagógusnál.[23]
A
pedagógus feladata és szerepe napjainkban
A pedagógus feladata rendkívül
bonyolultnak tekinthető, ami a szerepének a sokszínűségéből is adódik. A
pedagógus személyében ugyanis a szerep és személye közötti ellentétek
erőteljesebben jelennek meg, ugyanis nem elég csupán a szakképzettség a munkája
elvégzéséhez, hanem az egész lényét bele kell adnia.[24]
Ezek alapján különböző típusú pedagógusokat lehet megkülönböztetni, akik más és
más módszerrel nevelnek, illetve oktatnak. A különböző szerepek azt is
eredményezik, hogy másfajta viszony alakul ki a pedagógus és diákjai között. A
pedagógusok sokszínűségét sokan támogatják, köztük Alain, Mihály Ottó, André de
Peretti. Úgy gondolják, hogy egy demokratikus társadalomban elengedhetetlen a
pedagógusszerepek sokszínűsége. Természetesen nyilván vannak ezen a szerepen
belül olyan momentumok, amelyek nem működőképesek és nem várható el egy
pedagógus feladatától, de ennek a szelektálását a szakmai közvélemény
megvalósítja és végül csak a legideálisabb szerepek maradnak meg.[25]
Ezzel kapcsolatosan érdemes megemlíteni pár elméletet, hogy milyen pedagógus
típusokat különböztethetünk meg. Caselman feladatcentrikus vagy
gyerekcentrikus tanárt különböztet meg elméletében. A feladatcentrikus
elsősorban tantárgyára koncentrálja a diákokat, míg a gyerekcentrikus többet
foglalkozik a diákok lelki világával és a nevelésnek is nagyobb jelentőséget
tulajdonít. Kuzmina mester, majdnem mester és nem mester pedagógust
különböztet meg. Elsősorban a szakképzettségük minősége alapján tesz
különbséget közöttük. Anderson uralkodó, együttműködő pedagógustípus. Ez
megegyezik a tekintélyelvű, illetve a demokratikus pedagógusi nevelési
stílusokkal. Általában a demokratikust szokták sokan pártolni, mert így a
diáknak több joga van, illetve aktívabban is részt tud venni az órákon, de
ennek ellenére sokszor elkerülhetetlen az autoriter stílus, aminél a pedagógus
irányítja teljes egészében az óra menetét. ATausch házaspár
távolságtartó, felelőtlen, unalmas pedagógusszerepet említ. Elsősorban negatív
oldaláról vannak megközelítve ezek a szerepek, teljes képet nem kaphatunk
mindegyik pedagógusszerepről. Ungárné Komoly Judit agresszív,
restriktív, kooperatív, inerciás, indifferens szerepeket különböztet meg.[26]
Mindegyik szerepnél fontos megemlíteni, hogy elsősorban az olyan demokratikus
pedagógusszerepet tartják ideálisnak, amely jó és közvetlen kapcsolatban van a
diákokkal és szülőkkel egyaránt. Igyekeznek az oktatásban olyan módszert
alkalmazni, amely lehetővé teszi a diák számára az interaktivitást, ami sok
esetben abban nyilvánul meg, hogy a tanár és diák egyfajta beszélgetőpartnerré
alakul. Ugyan a tekintélyelvű oktatásnál is van interaktivitás, de ott
elsősorban a pedagógus a kérdező és a diák vagy tudja a helyes választ vagy
nem, ennél a nevelési módszernél nincs lehetőség arra, hogy a különféle
kooperatív tevékenységeket kipróbálhassák. A pedagógusnál fontos, hogy bizonyos
szintű pszichológiai ismeretek birtokában is legyen, ugyanis ez elengedhetetlen
ahhoz, hogy a gyermekek lelkivilágát megértsék, illetve ennek segítségével
motiválják a diákokat a tanulásra, illetve a tanulás szeretetére.[27]
Ezekből adódóan egyre inkább előtérbe kerül az az elmélet, amely az oktatást
alárendeli a nevelésnek, aminél fontos, hogy a pedagógus értékközvetítés útján
közösségi tapasztalatszerzésre ösztönözze a diákokat, illetve az is a nevelés
része, hogy a diákot megszerettetik a tanulással és rávilágítják a
képességeikre.[28]
A
pedagógusszerep megváltozása, módosító tényezők
A pedagógust rengeteg momentum
befolyásolja munkája során, illetve olyan módosító tényezők is jelen vannak,
amelyek nagyon rövid idő alatt megváltoztathatják azokat az elméleteket,
amelyeket a pedagógus szerepeiről állítottak fel napjainkra. Ilyennek
tekinthető a technológiai fejlődés is, aminél felmerül az a fontos kérdés, hogy
vajon a számítógép átveszi-e a pedagógusnak a szerepét. Ezzel kapcsolatosan már
fogalmaztak meg különböző szerepeket, vannak az elvi technológiai ellenesek,
akik teljes mértékben elutasítják a számítógépet az oktatásban. Sokszor
konzervatív elveik miatt, de sok esetben az is előfordul, hogy a számítógép
iránti szakképzetlenségük vezeti rá őket arra, hogy teljes mértékben
elutasítóak legyenek. A formálisan elfogadó egyfajta arany középútként jelenik
meg, az alapmódszerei megmaradnak, a technológiát kiegészítőként használja. Itt
gondolhatunk arra, hogy különféle képeket vetít ki az órái során, esetleg
számítógépen található videóval teszi érdekesebbé az óra menetét. A technicista
túlkapás jóformán már nem is tekinthető pedagógus szerepnek, ugyanis ekkor a
pedagógus teljesen átadja magát a technológiának, ez átveszi a szerepét. A
technológia tanít és a pedagógus csupán ezt a technológiát irányító személlyé
alakul át. Sok pedagógus van, akik túlságosan autonóm szerepben vannak,
kreatívak és egy egyedi tanítási módszerrel akarnak egyfajta reformot vinni az
oktatásba. A központi oktatástól általában teljesen eltérnek, aminek több
negatív oldala is van. Egyrészt a diák az érettségin nem tud teljes mértékben
megfelelni, ugyanis egy olyan tudást sajátított el, ami ugyan hasznos, de az
érettségi szempontjából elképzelhető, hogy nem megfelelő. Ezenkívül az autonóm
pedagógusok gyakran szembekerülnek az oktatási központtal. Mivel ez hátrányosan
érinti őket, emiatt sokan inkább betagozódnak. Egy-egy pedagógusszerepre
módosító tényező lehet a pedagógusnak a neme. A nőknek az aránya az utóbbi
időben jelentősen megnőtt. Ők másképpen állnak a diákokhoz valamelyest, mint
férfi kollégáik, ugyanis sokkal személyesebb kapcsolatot építenek ki
tanítványaikkal, sokszor anyaszerepet vesznek fel. Érdemes még megemlíteni a
pedagógus életkorát is, illetve iskolai elhelyezkedését. Az életkornál gyakran
találkozunk azzal, hogy az idősebb pedagógusok a régebbi módszereket
használják, főleg tekintélyelvű módszereket. A fiatalabb pedagógusok pedig
demokratikusabb módszert igyekeznek kialakítani. Itt fontos megemlíteni, hogy
nem minden esetben valósulnak meg ezek a momentumok, ugyanis maga a pedagógus
személye a legfontosabb, ebből adódóan egy fiatal pedagógus is alakíthat ki
tekintélyelvűséget, illetve egy öregebb pedagógus is demokratikusabb formát. Az
iskolai elhelyezkedésnél általában a magasabb iskolai intézményben elhelyezkedő
pedagógus nagyobb tekintélynek örvend, ami a fizetésében is megnyilvánul.[29]
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése