Dr. Ranschburg Jenő: A serdülés gyötrelmei (részlet) ElőszőSzerencsére még ma is szép számmal akadnak olyan családok, amelyekben a gyermeknevelés első tíz esztendeje viszonylag harmonikusan, említésre érdemes problémák nélkül zajlik. A serdülés évei különösen ezekben a családokban okoznak – vagy okozhatnak – riadt meglepetést. A gyermek, akivel eddig nem volt semmi komoly baj, és aki a szülői értékeket és normákat – ha olykor meg is szegte azokat – olyan alapvető igazságokként kezelte, amelyek nem szorulnak bizonyításra, most hirtelen dacossá és gyanakvóvá válik. Bizalmatlan lesz, elszaporodnak az érthetetlen lázongások, a dühös kitörések, és az olyan „játszmák”, amelyeknek nyilvánvaló célja a szülő gyengeségének, hiteltelenségének – egyszóval alkalmatlanságának – bizonyítása. Vajon miért viselkedik így ez a gyerek? – kérdi aggódva a szülő, magam pedig rendszeresen tapasztalom, hogy a nézeteltérések – valamikor a serdülés kezdetén – általában igen „banális”, hétköznapi problémákat takarnak; a szülő számára egyszerre csak gondot jelent kisfia vagy kislánya külső megjelenése (öltözködése, hajviselete, tisztasága), elkeseríti a gyerek lustasága, otthoni rendetlensége, hanyatló iskolai teljesítménye, és egyre jobban aggódik a „rosszul megválasztott” barátok miatt is. Ezek a konfliktusok a legtöbb olyan családban előfordulnak, amelyben 11-15 esztendős serdülő él, ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a tizenéves kor második felében az éles csaták nagyon sokszor enyhülni kezdenek, és a periódus végére gyakorlatilag jelentéktelenekké válnak. Vajon mi a magyarázata annak, hogy egyes családokban ezek a serdülőkor kezdetén jelentkezőfeszültségek az évek múltával automatikusan „lecsengenek”, más családokban viszont kiéleződnek, és a szülő-gyermek kapcsolat végleges romlásához is elvezethetnek? Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szülő és a gyerek nézőpontja, amellyel a konfliktust kiváltó helyzeteket szemlélik, jelentősen eltér egymástól. A szülő nézőpontja ugyanis alapvetően morális színezetű: úgy érzi, felelősséggel tartozik gyermekéért, és az a kötelessége, hogy informált legyen kisfia vagy kislánya minden fontos percéről, megteremtve – és életben tartva – azokat a szabályokat, melyeknek keretei között a „kritikus tinédzserkor” lehetőleg problémamentesen és veszélytelenül zajlik. Ugyanakkor a serdülő – bezárva saját függetlenségi háborújának szintén egyoldalú nézőpontjába – hajlamos arra, hogy a zsörtölődőszülőt betolakodónak tekintse; olyan „ellenfélnek”, aki akadályozza őt döntési és választási szabadságában, és sorozatosan megsérti frissen körvonalazódó személyiségi jogait! Az évek múlnak, és – ha minden jól megy – a függetlenségéért küzdő fiatal fokozatosan kilép az „engedelmes gyermek” szerepköréből, ahogy a szülő is elveszíti dominanciáját: a klasszikus szülő-gyermek viszony egyre jobban emlékeztet két autonóm – azonos jogokkal rendelkező – ember szeretetteljes, meleg kapcsolatára. Tanár úr, hol rontottam el? – kérdezi a szülő, amikor úgy érzi, serdülő lánya vagy fia kibújni igyekszik a keretek közül, melyek között eddig nevelkedett. – Még nem rontott el semmit – felelem –, de most, ha nem vigyáz, könnyen elronthatja. A serdülés ugyanis krízis: a pubertásban jelentkező új igények szétzúzzák a kisiskoláskor viszonylagos harmóniáját, és a gyereket újfajta érdeklődések, elsősorban a társakkal megosztható titkok húzzák a családon kívüli világ felé. Önálló, autonóm emberré szeretne válni, és úgy érzi, ebben a törekvésében mindenekelőtt a szülők akadályozzák őt. A szülők, akik évek hosszú során át arra nevelték, hogy „idegen”, mások által megformált szabályokhoz, normákhoz alkalmazkodjon, és akik most is ragaszkodnak ezeknek a szabályoknak az érvényességéhez. A szülői levelek, amelyeket ebben a kötetben – a
Dr. Ranschburg Jenő: A serdülés gyötrelmei (részlet) ElőszőSzerencsére még ma is szép számmal akadnak olyan családok, amelyekben a gyermeknevelés első tíz esztendeje viszonylag harmonikusan, említésre érdemes problémák nélkül zajlik. A serdülés évei különösen ezekben a családokban okoznak – vagy okozhatnak – riadt meglepetést. A gyermek, akivel eddig nem volt semmi komoly baj, és aki a szülői értékeket és normákat – ha olykor meg is szegte azokat – olyan alapvető igazságokként kezelte, amelyek nem szorulnak bizonyításra, most hirtelen dacossá és gyanakvóvá válik. Bizalmatlan lesz, elszaporodnak az érthetetlen lázongások, a dühös kitörések, és az olyan „játszmák”, amelyeknek nyilvánvaló célja a szülő gyengeségének, hiteltelenségének – egyszóval alkalmatlanságának – bizonyítása. Vajon miért viselkedik így ez a gyerek? – kérdi aggódva a szülő, magam pedig rendszeresen tapasztalom, hogy a nézeteltérések – valamikor a serdülés kezdetén – általában igen „banális”, hétköznapi problémákat takarnak; a szülő számára egyszerre csak gondot jelent kisfia vagy kislánya külső megjelenése (öltözködése, hajviselete, tisztasága), elkeseríti a gyerek lustasága, otthoni rendetlensége, hanyatló iskolai teljesítménye, és egyre jobban aggódik a „rosszul megválasztott” barátok miatt is. Ezek a konfliktusok a legtöbb olyan családban előfordulnak, amelyben 11-15 esztendős serdülő él, ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a tizenéves kor második felében az éles csaták nagyon sokszor enyhülni kezdenek, és a periódus végére gyakorlatilag jelentéktelenekké válnak. Vajon mi a magyarázata annak, hogy egyes családokban ezek a serdülőkor kezdetén jelentkezőfeszültségek az évek múltával automatikusan „lecsengenek”, más családokban viszont kiéleződnek, és a szülő-gyermek kapcsolat végleges romlásához is elvezethetnek? Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szülő és a gyerek nézőpontja, amellyel a konfliktust kiváltó helyzeteket szemlélik, jelentősen eltér egymástól. A szülő nézőpontja ugyanis alapvetően morális színezetű: úgy érzi, felelősséggel tartozik gyermekéért, és az a kötelessége, hogy informált legyen kisfia vagy kislánya minden fontos percéről, megteremtve – és életben tartva – azokat a szabályokat, melyeknek keretei között a „kritikus tinédzserkor” lehetőleg problémamentesen és veszélytelenül zajlik. Ugyanakkor a serdülő – bezárva saját függetlenségi háborújának szintén egyoldalú nézőpontjába – hajlamos arra, hogy a zsörtölődőszülőt betolakodónak tekintse; olyan „ellenfélnek”, aki akadályozza őt döntési és választási szabadságában, és sorozatosan megsérti frissen körvonalazódó személyiségi jogait! Az évek múlnak, és – ha minden jól megy – a függetlenségéért küzdő fiatal fokozatosan kilép az „engedelmes gyermek” szerepköréből, ahogy a szülő is elveszíti dominanciáját: a klasszikus szülő-gyermek viszony egyre jobban emlékeztet két autonóm – azonos jogokkal rendelkező – ember szeretetteljes, meleg kapcsolatára. Tanár úr, hol rontottam el? – kérdezi a szülő, amikor úgy érzi, serdülő lánya vagy fia kibújni igyekszik a keretek közül, melyek között eddig nevelkedett. – Még nem rontott el semmit – felelem –, de most, ha nem vigyáz, könnyen elronthatja. A serdülés ugyanis krízis: a pubertásban jelentkező új igények szétzúzzák a kisiskoláskor viszonylagos harmóniáját, és a gyereket újfajta érdeklődések, elsősorban a társakkal megosztható titkok húzzák a családon kívüli világ felé. Önálló, autonóm emberré szeretne válni, és úgy érzi, ebben a törekvésében mindenekelőtt a szülők akadályozzák őt. A szülők, akik évek hosszú során át arra nevelték, hogy „idegen”, mások által megformált szabályokhoz, normákhoz alkalmazkodjon, és akik most is ragaszkodnak ezeknek a szabályoknak az érvényességéhez. A szülői levelek, amelyeket ebben a kötetben – a
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése