Miért félünk a sötétben?

1. Élénken él bennem az emlék, ahogy hosszasan fészkelődöm a sötétben, de sehogy sem jó. Nem elég nagy az a fránya takaró. Hol a lábujjam lóg ki, hol a fejem búbja. Felhúzom a térdemet, és sikerül úgy betakarnom a fejem, hogy csak egy lyukon lélegezzek, és a lábam sem látszik ki sehol. Siker! Egy perc múlva úgy izzadok, hogy ki kell takaróznom. A fenébe is, de így meg… mi is lesz így? A sötétben settenkedő izé meglátja, hogy ébren vagyok. Azt kell tettetnem, hogy alszom. De így meg megint kilóg a lábam, és szabad préda a settenkedőnek! – Efféle performanszok közepette aludtam el szinte minden este.

Kép: Pixabay

hirdetés

 

„Szörnyek a szobádban” mesekönyv
Lakik-e szörny a gyerekszobában? Egy hatévesnek ez igazán nem kérdés. Persze hogy lakik! Nem is egy. De hogy pontosan kik és hol rejtőzködnek a szobában, azt megtudhatjuk ebből a könyvből. Pifkó Célia meséjét Orosz Annabella álmodta papírra, hogy a furcsa hangok és a rémisztő árnyak Zina zseblámpájának fényében már ne is tűnjenek annyira rémisztőnek. Sőt, végül még az is kiderülhet, hogy Cidri, Gézangúz vagy a Pipogya Motyogó valójában nagyon is szerethető figura.

Hároméves kora körül szinte minden gyermek elkezd félni a sötéttől – mondja a szakember.  Addigra lesz a fantáziája elég élénk ahhoz, hogy a körülötte lévő világot s annak hézagjait képzeletbeli lényekkel töltse meg, ugyanakkor még nem válik el élesen egymástól a képzelet és a valóság.
A család mindennapi életében ez a probléma talán a villanyoltásnál csúcsosodik ki leginkább.
– Anya, ne menj ki! Félek a sötétben! Valaki van az ajtó mögött, az ágy alatt, a szekrényben.
Ahhoz, hogy megnyugtassuk a gyereket, általában kevés az, hogy:
– Drágám, de hát nézd meg, nincs ott semmi!
Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a félelmek elkezdődnek hároméves kor körül, és sajnos sokszor serdülőkorra sem múlnak el, sőt, sok felnőtt is fél a sötétben.
Melyikünk szeret késő este átmenni egy sötétebb utcán? S talán nem csak nekem van olyan történet a tarsolyomban, amikor a férjem valami miatt távol volt, elsősorban nem azért aludtam a gyerekkel, hogy ő ne féljen, hanem hogy mellettem legyen valaki, s én ne féljek.
Talán ha jobban a mélyére megyünk, hogy miért kezdünk félni a sötéttől, könnyebb a megoldást is megtalálni.
Az anyaméhről úgy beszélünk, hogy a legbiztonságosabb hely a világon. Pedig ott sötét van, mégsem gondol rá senki úgy, hogy félelmetes. Ennek alapján azt kell feltételeznünk, hogy a sötétben való félem tanult dolog.
Kutatások szerint jellemzően minket, lányokat, asszonyokat érint, így persze próbálják evolúciós okokra visszavezetni. A nők empatikusabbak, jobb a beleérzőképességük, s talán ezért élénkebb a fantáziájuk, a fantázia viszont torzít, nagyít, túloz. (Szerintem erről a férfiak nagyon hosszan tudnának mesélni.)
Miért kezdjük el a sötét utcán kapkodni a lábunkat? Mert gyorsan lefuttatjuk a fejünkben, hogy mi minden történhet velünk? Nem lehetséges, hogy pont mi tanítjuk félni a gyerekeinket is? Persze nem árt, ha az élet veszélyeire figyelmeztetjük őket, de nem esünk néha kicsit túlzásba a különböző szituációk tragikus kimeneteleinek részletezésével?
Tény, hogy a sötétben elvesztjük azt az érzékszervünket, amelyre a leginkább támaszkodunk világosban: a látásunkat. Kiszolgáltatottak leszünk, amikor csak a fülünkre hagyatkozhatunk, és csak találgatunk, hogy a különböző zajok, hangok, neszek vajon mit jeleznek.  Ha nem tudjuk biztosan beazonosítani, fantáziálni kezdünk.
Ha egy szóval kellene megfogalmazni, akkor az ismeretlentől félünk.
A gyerek a mesék világából vett szörnyekkel testesíti meg a félelmeit. A szörnyű dolgok „alakot” öltenek, nevet kapnak, és azzal, hogy megszemélyesíti a félemeit, valóságosabbá válnak, s még jobban lehet félni tőlük. De talán ez lehet a megoldás kulcsa is. Ha személyisége van, akkor meg lehet ismerni, s ha meg lehet ismerni, miért ne lehetne megszeretni?

#1 Dr.BauerBela

---