Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

2014. szeptember 30., kedd

A TELJESITMÉNY ÉS A SZORONGÁS

A teljesítmény és a szorongás

Egész társadalmunk a jutalmazás és büntetés rendszerére épül, úgy gondoljuk, bármely életkorban teljesítményt csak így lehet kihozni bárkiből. A gyerekeket már kicsi kortól hol egy jutalom kilátásba helyezésével, hol fenyegetéssel próbáljuk rendrakásra, tanulásra, jó szereplésre motiválni.


Vannak szülők és nevelők, akik a jutalmazást szeretik, vannak, akik a büntetést. Kevesen gondolnak bele abba, hogy, bár alapvetően különbözőnek látszik a két motiváló eszköz, végeredményüket tekintve ugyanaz a hatásuk. Nevezetesen a motivációt az eredeti célról az elérhető jutalomra vagy elkerülhető büntetésre irányítják. Szeretnénk, hogy gyermekünk legyen érdeklődő, szeressen tanulni, ehelyett arra tanítjuk meg, hogy miként lehet csokit, játékokat, biciklit szerezni munkával. A tanulás eszközzé válik, s a sikertelenség esetén a gyermek gyorsan feladja az erőlködést, mert reménytelennek érzi az igyekezetet. Vagy ellenkezőleg, görcsös teljesítővé válik, mert azt tanulja meg, hogy a kötelességeket mindig teljesíteni kell, különben baj lesz. Egy biztos: egyik gyerek sem fogja élvezni sem a tanulást, sem később a munkát.
Büntetés és jutalom közt van még egy közös. A büntetéses motiválás is jutalmazásra épül és a jutalmazásos módszer is büntetésre épül. A sikeres teljesítés esetén ugyanis az elmaradt büntetést az idegrendszer jutalomnak fogja fel, míg ha valaki sikertelenül teljesít és nem kapja meg a jutalmát, akkor az büntetés számára. Azaz, mind a büntetéses, mind a jutalmazásos motiválás valójában a büntetés elmaradására és a jutalom megszerzésére irányul, egyformán szorongást keltő tehát.
 A lényeg az, hogy a jó forrása egy külső hatalomnak való engedelmesség. Ez a hatalom sokáig személyes: a szülő, és az engedelmesség is jól érthető kritériumokat jelent. Amikor a szülő arra kéri a gyereket, rakja fel a polcra a játékokat, a feladat átlátható, felfogható, kivitelezhető, azaz a gyermek nem érzi úgy, hogy kompetenciájába ütközne. Másként: tudja, hogy meg tudja csinálni.
Aztán a gyermek elkezd iskolába járni, szerepelni, egyre több olyan teljesítményhelyzetbe kerül, amikor nem egyszerűen az ő igyekezetén múlnak a dolgok, hanem azon, mások hogyan ítélik meg az ő teljesítményét. Máig sérelmezem, hogy általános alsóban, amikor azt mondták, írjunk egy dolgozatot a modern élet nagyszerűségéről, én arról írtam, hogy milyen jó dolog az utcai világítás, mert ma már az utcán is lehet olvasni. Kaptam rá egy kettest, nyilván, mert a tanárnő azt gondolta, ekkora ostobaságot ő még nem olvasott. Ha tudta volna, hogy nálunk kikapcsolták az áramot, anyánk kórházban feküdt, és mi a bátyámmal esténként tényleg az utcán olvastunk, mert ez volt a fő szórakozásunk. Nem tudta, nem is volt dolga, hogy tudja. És én jól tettem, hogy nem akartam a kedvében járni, hanem írtam, amit gondoltam. Nem pont ekkor, de gyerekkoromban alakult ki bennem az a dac, hogy nem fogom megpróbálni mások gondolatait kitalálni, hanem mindig teszem azt, amit én jónak látok.
Persze, vágytam a sikerre, de azt is megértettem, hogy ehhez jótanulónak, gazdag szülők gyermekének kellene lennem, nem pedig olyan problémás gyereknek, mint amilyennek láttak. Karinthy óta tudja mindenki, milyen az, amikor "A jó tanuló felel", és milyen, amikor a rossz. Akit elkönyveltek hülyének, az ki nem mászik ebből a skatulyából.
 Én szerencsére gyorsan megértettem, hogy tévút mások kegyeiért brusztolni. Ez volt nálam az esélytelenek elszántsága és nyugalma. Segített ebben az, hogy anyám sose kérte komolyan számon, miért kettes vagy hármas egy jegy.
De az emberek többsége sajnos arra van tréningezve, hogy próbálja meg a lehetetlent, találja ki, mi viheti sikerre. A szülőt csak az érdekli, hogy gyereke jól teljesítsen, a gyermek pedig nagyon szeretne szülei kedvébe járni. Ehhez azonban arra a reménytelen feladatra kell vállalkoznia, hogy mindig kitalálja, mit is várnak el tőle. A mérhető helyzetek még viszonylag kezelhetők. Old meg a példát, ugord át a lécet, mondd fel a verset. Persze, vannak gyerekek, akik már ilyen teljesítményektől is megtanulnak rettegni, mert senkit nem érdekel, hogy nekik valamiért nem megy a matek, nem, tudnak ugrani, s rettegnek a mások előtti szerepléstől. Ők lesznek, akik mások számára tét nélküli helyzetekben is felsülnek.
A többség azonban ezzel még csak megbírkózik, ám a társadalom egyre több olyan teljesítményhelyzetet teremt, amelyben az egyén elveszíti a kontrollt teljesítése sikeressége felett. Életünk legtöbb helyzete ilyen. Mások szubjektív véleménye, önkényes értékítélete, benyomása, szeszélye dönti el, teljesítményünk ér-e egyáltalán valamit, s ezen belül zseniálisnak kiáltanak-e ki minket, vagy huszadrangú bénának. A jutalmazó-büntető hatalom, mint egy Kafka regényben, egyre személytelenebbé válik.
Igyekszem megnyerő lenni, de ellenszenvesnek találnak. Tetszeni szeretnék a lányoknak, de észre se vesznek. Beadom életem legjobb pályázatát, de nem is válaszolnak rá. Szuper megoldást találok a problémára, de a főnök máskép képzelte. Futok tiszta erőből, de mások jobbak nálam. Remek könyvet írok, csak senki nem veszi. Csupa-csupa olyan helyzet, amelyben általunk nem kontrollálható dolgokon múlik a siker. S eldönthetetlen, hogy mi hibáztunk-e, vagy csak a megítélés volt téves. Mi a kudarcból a tanulság? Gyakran csak a még nagyobb bizonytalanság.
A közvélemény, a közhangulat, a közízlés mind megfoghatatlan dolgok, mégis ezeken múlik, hogy elismertek és boldogok leszünk-e, avagy megkeseredett, meg nem értett emberek.
Van aztán a teljesítéseknek egy másik területe, ami hasonlóan veszélyes, mert bizonytalan a kontroll. Képzeljünk csak el egy énekest, akinek ezer ember előtt kell abban bíznia, hogy hangszálai engedelmesen mindig éppen azt a hangot adják majd ki, amit éppen ki kell adniuk. Vagy képzeljük el a zongoristát, a hegedűművészt, akinek csak egyszer kell fél centivel mellényúlnia, hogy a zeneértők felkapják a fejüket, hogy "ez hamis". A futót, akinek jól kell startolnia, az úszót, akinek jól kell fordulnia, a színészt, aki nem felejtheti el a szövegét, az idegsebészt, akinek nem remeghet a keze, a főnököt, aki retteg elpirulni az értekezleten, vagy a szeretőt, akinek időben kell megfelelő merevedést produkálnia, ha nem akar lebőgni.
Saját testünk, izmaink, mozdulataink, memóriánk bizonyos értelemben önálló életet élnek, s gyakran megtapasztaltuk már, hogy olykor nem engedelmeskednek. Régi tapasztalat, hogy minél kevésbé bízunk bennünk, annál gyakrabban önállósodnak. Minél nagyobb a tét, annál kevésbé bízunk bennük és annál nagyobb a kockázat, hogy valami balul fog elsülni.
 A szorongás fokozott izgalmi állapotot jelent, és a magas izgalmi szint rontja a memóriát, az akaratlagos izomkontrollt és a beidegzett automatikus viselkedések végrehajtását. A nem kívánatos akaratlan viselkedések pedig, ilyen pl. az elpirulás, a kézreszketés, annál inkább felerősödnek, minél inkább gátolni akarjuk őket.
Végül a legingoványosabb talajt a különféle társadalmi szerepeink jelentik. Milyen a jó anya? Milyen a jó apa? Milyen a jó házastárs? Hogy kell barátkozni? Hogy kell társaságban viselkedni? Mitől lesz valaki sikeres ember? Hogy álljunk az élethez? Mi a boldogság titka? Csupa bizonytalanság, megfoghatatlan normák, egymásnak ellentmondó szabályok és tapasztalatok.
Itt lép be a személyiség kérdése, pontosabban az ember teljesítmény-tapasztalatainak párlata.
A külső kontrollos embernek egyfelől nagyon fontos, miként ítéli őt meg a világ, de mint láttuk, ezt a legnehezebb tudatosan, tervezetten befolyásolni. Másfelől úgy érzi, életét, sikereit külső erők, a végzet, a szerencse vagy balszerencse határozzák meg. Az ilyen ember minden kritikus teljesítési helyzetben szorongani fog, mert nagyon vágyik a sikerre, nagyon fél a kudarctól és nagyon nem bízik abban, hogy a siker rajta múlna.
 Így élni kész rémálom, sokan ezért lesznek kudarckerülők, mert nem bírják a folytonos kihívást és rettegést.
A belső kontrollos ember kevésbé függ mások véleményétől, fontosabbnak érzi, hogy ő maga legyen elégedett teljesítményével. Esetleges kudarcaiból vagy a visszajelzésekből reális tapasztalatokat képes a jövőre nézve leszűrni, mert bízik magában, és tudja, mikor csinálta jól és mikor hibázott.
A teljesítményszorongás szétzilált teljesítményhez, vagy túlzott lelkiismeretességhez vezethet. Mindkettő mögött a bukástól, a büntetéstől való félelem húzódik meg. A teljesítménykényszertől szenvedő ember irreálisan követelődző önmagával szemben, a legkisebb hibától is fél. A teljesítményszorongást az képes csökkenteni, ha az ember megtanul bízni önmagában és kevésbé kezdi fontosnak tartani a külső elismerést. Persze, könnyű ezt mondani, de amikor egy ország szeme csüng egy sportolón, hogy hozza-e az aranyat, nehéz vállat rántani és azt mondani: teszem a dolgom, aztán majd meglátjuk mi lesz belőle.
 Pedig szerintem az aranyat az tudja elhozni, aki a versenyre koncentrál és nem arra, mi lesz utána.



#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése