„Kire ütött ez a gyerek?” - A
családfáról
„Kire ütött ez a gyerek?”
Janikovszky Éva címadó kérdése gyakran felmerül a szüleinkben és néha bennünk
is. Honnan, kitől örököltük ezt vagy azt a pozitív vagy éppen negatív
tulajdonságunkat? Talán apukánktól, anyukánktól vagy nagyapától, vagy éppen az
ő nagyapjától? De ki is volt ő? Tényleg kiktől származunk? Erre a kérdésre
találhatjuk meg a választ, ha belemélyedünk a családfakutatásba.
A családfakutatás története
A családfakutatás a genealógia, eredet-vagy származástan tudományának része. Nagy múltra tekint vissza, hiszen már a görög vezetők is, az ősatya kultusz miatt, gyakran vezették vissza származásukat valamely istenségre, héroszra (félistenre) vagy a trójai háború valamely ismert hősére. A rómaiak úgynevezett scalakon, kereszt alakú táblákon ábrázolták családfájukat, melynek közepén a vizsgált személyt helyezték el. Ezek a rokonsági kapcsolatok azonban gyakran nem jelentettek vér szerinti kapcsolatot, hiszen az akkori társadalomban az örökbefogadás nagyon gyakori volt. A germán népek készítettek kizárólag vérrokonsági alapon felrajzolható leszármazási táblákat. A középkorban számos gyakorlati haszna volt a családfa elkészítésének az ősbizonyítás és őspróba folyamán. A nemesi és polgári ősigazolás számos lehetőséget, előjogot adott a leszármazottnak. A családfakutatás tudománya a reneszánsz idején virágzott fel, s ez magával hozta az első szakkönyvek megjelenését is, melyek az uralkodóházak később pedig a főnemesség, nemesség családtörténetét tárják a nyilvánosság elé. Ezek az uralkodók és nemesek megrendelésére készültek, így a családfák adatainak valódisága gyakran kétséges. Erre a legjobb példa a francia Lévis család, amely a XVII. század környékén tűnt fel, magát mégis az ótestamentumi Lévi családtól származtatta. Az egyik Lévis hercegről fennmaradt, hogy a Notre Dame templomi misére tartva szokása volt hangosan odaszólni a kocsisnak: „Az unokanővéremhez, kocsis!" Az idealizált családtörténeteket azonban lassanként felváltották a hiteles adatokat közlő munkák, mint például Nagy Iván a ma is nagyon hasznos Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal című műve. Ebben az 1857 és 1868 között készült műben írója 12000 nemesi családot 108 ősnemzetségre vezetett vissza. Napjainkban a családfakutatás újból reneszánszát éli, hiába szorították vissza hatalmi eszközökkel a második világháború után. A történelem segédtudományából nőtt ki a genetikai genealógia, mely az öröklésbiológiai szempontokat állítja a középpontba, módszerei tisztán tudományosak. A rendszerváltás után a családfakutatás sokak hobbija lett, akik közül igen sokan a kezdeti lelkesedés után belekeveredve a nevek és rokonsági fokok sokaságába, tapasztalt családfakutatással foglalkozó cégekre bízzák a munkát. Ez a cikk abban is segítséget kíván nyújtani, hogy a kutató maga is el tudja készíteni saját családfáját, akár mint különleges karácsonyi ajándékot, melynek minden családtag örül.
A családfa-kutatás módszertana: tanácsok családfa-kutatóknak
A családfakutatás leggyakrabban az őstábla elkészítését jelenti, vagyis fentről lefelé, időben visszafelé halad. A kutatást érdemes a szájhagyomány útján terjedő információk begyűjtésével és rendszerezésével kezdeni. A nagymama vagy nagypapa történetei sok hasznos adattal segíthetik a munkát. Első körben a legoptimálisabb, ha csupán a felmenőink neveit, felekezetüket, születési idejüket, helyüket, házasságkötési évüket vagy haláluk dátumát jegyezzük le. Ezen adatok ismeretében már elkezdhetjük a kutatást. Biztosan nem bonyolódunk bele a családfa elkészítésébe, ha először csupán az egyenes ági leszármazottakat kutatjuk fel. Vagyis a testvéreket nem jegyezzük fel, csupán a szülőket, azoknak szüleit és így tovább. Kezdetnek tehát az otthon föllelhető adatokat kell begyűjteni, ha a szülők, nagyszülők elmeséléséből a szükséges adatokhoz nem jutunk hozzá, akkor irány a családi irattár vagy a padlás. Írott forrásként szolgálhatnak a különböző képeslapok, anyakönyvi kivonatok, gyászjelentések, gyakran a családi Bibliában, énekeskönyvek végén feltüntetett családi események, születések, halálozási dátumok.
Túl a családi emlékekeken
További adatokkal szolgálnak a funerális emlékek, vagyis a sírfeliratok. A halottak napi temetői látogatások alkalmával az ősök neveit és adatait felírva a kutatást nagyban megkönnyíthetjük. A legideálisabb, ha az otthoni kutakodás végén el tudunk jutni az 1895-ös évig. Ekkor vezették ugyanis be az állami anyakönyvvezetést, ez előtt a dátum előtt pedig az egyházi anyakönyvekben őriztek meg minden adatot. A rendszeres anyakönyvezést 1563-ban a tridenti zsinaton IV. Pius pápa rendelte el. Magyarországon a katolikusok 1625-től, a protestánsok 1785-től, az izraeliták pedig 1851-től vezettek rendszeresen anyakönyvet. Természetesen egyes településeken ezeknél korábbi feljegyzések is előfordulnak. Az egyházi iratok az adott plébánián általában szabadon olvashatóak, de a mormon egyház tagjai igencsak megkönnyítették a kutatók helyzetét. Ők ugyanis, a 1959-67 között mikrofilmre vették a világon fellelhető keresztény anyakönyveket, a tekercseket a Salt Lake City-ben található Family History Library területi központjaiban őrzik. Ilyenek Budapesten és több vidéki városban is találhatóak, melyeknek elérhetőségeik az interneten fellelhetőek. A Magyar Országos Levéltár Bécsi úti mikrofilmtárában a tekercsek katalogizálva hozzáférhetőek. A katalógusokból kiválasztva a megfelelő mikrofilmet el is kezdhetjük a kutatást. Előtte persze érdemes leellenőrizni a már ismert adatokat a plébániákon, polgármesteri hivatalokban vagy a megyei levéltárakban. Az állami anyakönyvezés 1895. október 1. óta van érvényben. Ezek szabadon kutathatóak a 90-60-30-as szabályt szem előtt tartva; vagyis csak a 90 évnél régebbi születések, 60 évnél régebbi házasságok és 30 évnél régebbi halálozások adatait lehet megtekinteni, ha a kutató és a kutatni kívánt személy között nem mutatható ki közeli rokoni kapcsolat.
A hivatalos adatok is segíthetnek
A családfakutatás a genealógia, eredet-vagy származástan tudományának része. Nagy múltra tekint vissza, hiszen már a görög vezetők is, az ősatya kultusz miatt, gyakran vezették vissza származásukat valamely istenségre, héroszra (félistenre) vagy a trójai háború valamely ismert hősére. A rómaiak úgynevezett scalakon, kereszt alakú táblákon ábrázolták családfájukat, melynek közepén a vizsgált személyt helyezték el. Ezek a rokonsági kapcsolatok azonban gyakran nem jelentettek vér szerinti kapcsolatot, hiszen az akkori társadalomban az örökbefogadás nagyon gyakori volt. A germán népek készítettek kizárólag vérrokonsági alapon felrajzolható leszármazási táblákat. A középkorban számos gyakorlati haszna volt a családfa elkészítésének az ősbizonyítás és őspróba folyamán. A nemesi és polgári ősigazolás számos lehetőséget, előjogot adott a leszármazottnak. A családfakutatás tudománya a reneszánsz idején virágzott fel, s ez magával hozta az első szakkönyvek megjelenését is, melyek az uralkodóházak később pedig a főnemesség, nemesség családtörténetét tárják a nyilvánosság elé. Ezek az uralkodók és nemesek megrendelésére készültek, így a családfák adatainak valódisága gyakran kétséges. Erre a legjobb példa a francia Lévis család, amely a XVII. század környékén tűnt fel, magát mégis az ótestamentumi Lévi családtól származtatta. Az egyik Lévis hercegről fennmaradt, hogy a Notre Dame templomi misére tartva szokása volt hangosan odaszólni a kocsisnak: „Az unokanővéremhez, kocsis!" Az idealizált családtörténeteket azonban lassanként felváltották a hiteles adatokat közlő munkák, mint például Nagy Iván a ma is nagyon hasznos Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal című műve. Ebben az 1857 és 1868 között készült műben írója 12000 nemesi családot 108 ősnemzetségre vezetett vissza. Napjainkban a családfakutatás újból reneszánszát éli, hiába szorították vissza hatalmi eszközökkel a második világháború után. A történelem segédtudományából nőtt ki a genetikai genealógia, mely az öröklésbiológiai szempontokat állítja a középpontba, módszerei tisztán tudományosak. A rendszerváltás után a családfakutatás sokak hobbija lett, akik közül igen sokan a kezdeti lelkesedés után belekeveredve a nevek és rokonsági fokok sokaságába, tapasztalt családfakutatással foglalkozó cégekre bízzák a munkát. Ez a cikk abban is segítséget kíván nyújtani, hogy a kutató maga is el tudja készíteni saját családfáját, akár mint különleges karácsonyi ajándékot, melynek minden családtag örül.
A családfa-kutatás módszertana: tanácsok családfa-kutatóknak
A családfakutatás leggyakrabban az őstábla elkészítését jelenti, vagyis fentről lefelé, időben visszafelé halad. A kutatást érdemes a szájhagyomány útján terjedő információk begyűjtésével és rendszerezésével kezdeni. A nagymama vagy nagypapa történetei sok hasznos adattal segíthetik a munkát. Első körben a legoptimálisabb, ha csupán a felmenőink neveit, felekezetüket, születési idejüket, helyüket, házasságkötési évüket vagy haláluk dátumát jegyezzük le. Ezen adatok ismeretében már elkezdhetjük a kutatást. Biztosan nem bonyolódunk bele a családfa elkészítésébe, ha először csupán az egyenes ági leszármazottakat kutatjuk fel. Vagyis a testvéreket nem jegyezzük fel, csupán a szülőket, azoknak szüleit és így tovább. Kezdetnek tehát az otthon föllelhető adatokat kell begyűjteni, ha a szülők, nagyszülők elmeséléséből a szükséges adatokhoz nem jutunk hozzá, akkor irány a családi irattár vagy a padlás. Írott forrásként szolgálhatnak a különböző képeslapok, anyakönyvi kivonatok, gyászjelentések, gyakran a családi Bibliában, énekeskönyvek végén feltüntetett családi események, születések, halálozási dátumok.
Túl a családi emlékekeken
További adatokkal szolgálnak a funerális emlékek, vagyis a sírfeliratok. A halottak napi temetői látogatások alkalmával az ősök neveit és adatait felírva a kutatást nagyban megkönnyíthetjük. A legideálisabb, ha az otthoni kutakodás végén el tudunk jutni az 1895-ös évig. Ekkor vezették ugyanis be az állami anyakönyvvezetést, ez előtt a dátum előtt pedig az egyházi anyakönyvekben őriztek meg minden adatot. A rendszeres anyakönyvezést 1563-ban a tridenti zsinaton IV. Pius pápa rendelte el. Magyarországon a katolikusok 1625-től, a protestánsok 1785-től, az izraeliták pedig 1851-től vezettek rendszeresen anyakönyvet. Természetesen egyes településeken ezeknél korábbi feljegyzések is előfordulnak. Az egyházi iratok az adott plébánián általában szabadon olvashatóak, de a mormon egyház tagjai igencsak megkönnyítették a kutatók helyzetét. Ők ugyanis, a 1959-67 között mikrofilmre vették a világon fellelhető keresztény anyakönyveket, a tekercseket a Salt Lake City-ben található Family History Library területi központjaiban őrzik. Ilyenek Budapesten és több vidéki városban is találhatóak, melyeknek elérhetőségeik az interneten fellelhetőek. A Magyar Országos Levéltár Bécsi úti mikrofilmtárában a tekercsek katalogizálva hozzáférhetőek. A katalógusokból kiválasztva a megfelelő mikrofilmet el is kezdhetjük a kutatást. Előtte persze érdemes leellenőrizni a már ismert adatokat a plébániákon, polgármesteri hivatalokban vagy a megyei levéltárakban. Az állami anyakönyvezés 1895. október 1. óta van érvényben. Ezek szabadon kutathatóak a 90-60-30-as szabályt szem előtt tartva; vagyis csak a 90 évnél régebbi születések, 60 évnél régebbi házasságok és 30 évnél régebbi halálozások adatait lehet megtekinteni, ha a kutató és a kutatni kívánt személy között nem mutatható ki közeli rokoni kapcsolat.
A hivatalos adatok is segíthetnek
 |
|
 |
|
|
|
|
|
Egy
családi címer
|
|
|
|
|
Mind az egyházi, mind az állami anyakönyvekben való kutatás során a következő metódust érdemes követni. Az ismert születési dátumot meg lehet találni vagy az időrend alapján, vagy az anyakönyv hátulján található betűrendes index segítségével. Főként az egyházi anyakönyvek esetében, mivel a bejegyzés bemondás alapján történt, a keresztnevek nem mindig pontosak. A családnevek kezdőbetűje esetén pedig a P betűs neveket a B vagy D-nél, a korabeli helyesírási szabályok miatt a C-t a K-nál találhatjuk meg. A név és a pontos dátum kiírása után, a szülők neve és gyakran foglalkozása is szerepel a bejegyzésben. Ahogy az időben egyre távolabb haladunk ezek a bejegyzések egyre kevesebb információt tartalmaznak. Abban az esetben, ha csupán az anya neve szerepel, a gyermek törvénytelen volt. Gyakran viszont, ha később összeházasodtak a szülők, azt a gyerek születéséhez utólag felvezetik, így nem csupán az anya, hanem az apa ágán is folytathatjuk a keresését. A törvényes kapcsolatból született gyermek szüleinek házassága, ha azt pontosan nem tudjuk, akkor a születés előtt 0,5-25 évre tehető. A legtöbb anyakönyv jól olvasható és az 1800-as évekkel bezárólag táblázatszerű, így csupán első hangzásra rémisztő az átnézendő anyag mennyisége. A nehézséget az jelenti, ha az adott településen nem találjuk a szülők házasságát, ilyenkor 30 km-es körzetben érdemes átnézni a települések házassági anyakönyveit. Ez a munka megéri, mert ha megtaláltuk a házassági bejegyzést, abban általában a felek életkora is szerepel, amit +/- 5 év ráhagyással kell kezelnünk. Ezzel már két újabb születési adathoz jutunk, amiből a fenti metódussal tovább haladhatunk. Ha több hasonló nevű szülött is van ugyanabban az évben, akkor érdemes átlapozni a halotti anyakönyveket, ha ugyanis egyik közülük gyermekként meghalt, akkor kizárható, mint ősünk. Ezzel a módszerrel akár az 1700-as évek közepéig is vissza tudjuk vezetni családfánkat, de a reformkorig biztosan. Közben persze nem árt egy kis latin vagy német tudás, de a főbb kifejezések az interneten és a szakkönyvekben megtalálhatóak. Szerencsés esetben pedig megjelenik egy nemesi ős, akinek családfáját már feldolgozták, így csupán az interneten vagy a könyvtárban kell megkeresni az adott forrást.
A családfa elkészítése során előfordulhat olyan eset, hogy a mai országhatárokon túlra terjed ki a kutatás. A legtöbb esetben így is folytatható a munka, ha kellően elszántak vagyunk. Az erdélyi kutatómunka azonban szinte lehetetlen, hiszen a legtöbb anyakönyvet az 1900-as évek elején, közepén a hatóságok elégették, hogy elejét vegyék a későbbi területi vitáknak. Ebben az esetben csupán a nemesi levelek és különböző összeírások között folytathatjuk a keresést.
A kutatás eredményességéből adódó adatok rendszerezésére nagyon sokféle program áll rendelkezésünkre. Személy szerint én a GenoPro nevű programot használom, mely az Internetről letölthető. Ezzel áttekinthetően rögzíthetjük az adatokat, míg a kutatás végére nem érünk. Végezetül egy díszített családfát készíthetünk vagy készíttethetünk, akár a fellelt családi címerrel együtt. Az izgalmas munka meghozza gyümölcsét, mert nem csupán jelenlegi, hanem eljövendő családunknak is örömet okozunk azzal, hogy eléje tárjuk közös múltunkat.
(Forrás: THE, tudománynépszerűsítő portál; szerző: Rancz Imola)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése