Mitől lesz valaki bátortalan és mitől nem lesz az?
Hogy milyen személyiségünk lesz gyermek és felnőtt korban nagyon összetett, sok tényezőből álló folyamat. Örökölhetjük szüleinktől, őseinktől. A tanult minták beépülnek és eggyé válnak velünk. Neveltetésünk: szüleink milyen iránymutatást adnak, milyen tanácsokkal látnak el, nekik milyen a problémamegoldó képességük, otthon mennyire szabad vagy nem szabad tenni bizonyos dolgokat. A szakirodalmakban találkozhatunk olyan vizsgálati eredményekkel, hogy ha egy gyermeket otthon szigorúan fegyelmeznek, büntetnek – akkor belőlük válhat (de nem kizárólag csak ezért) az iskolában az agresszíven, durván viselkedő, verekedős gyerek. Az erős szülői szigorral szemben nem tud tenni semmit otthon, így az iskolában lázadhat és vezetheti le, az ezzel kapcsolatos frusztrációit.A félős, bátortalan gyerekkel mi a helyzet?
Ilyenek a személyiségjegyei , szokták azt mondani - hogy ő ilyen gyerek. Talán a túlzott szülői aggodalom, féltés ami kiváltja? Sokszor mondjuk gyermekeinknek, hogy nem szabad verekedni, de ha bánt valaki védd meg magad. Persze ez sok gyereknél működik is, de van egy réteg aki akkor sem képes a másikat megütni, belerúgni, ha saját védelméről van szó. Nincs annyi önbizalma, bátorsága? Lehet, hogy az agresszív viselkedés halvány csírája sem lelhető fel benne. Igazából ez egy szerencsés és egyben szerencsétlen tulajdonság. Sajnos az általános tapasztalat az, hogy sokszor az osztály „balekjai” ezek a gyerekek.
Egy tipikus eset, saját példa
Ezt a történetet nem azért osztom meg, mert követendő, - nem az - de nem volt más megoldás. Azért írom le, hogy a megfelelő, levonható következtetést mindenki le tudja vonni a saját olvasatában. Az én következtetésemet is megosztom a végén.Évekkel ezelőtt, a 90-es évek vége felé egy nagyobb községben dolgoztam. Egy eltérő tantervű ( régen kisegítő) 2. osztályban. A gyermekek 99%-a halmozottan hátrányos helyzetű. Egy vékony, fejletlen, nevelőszülőknél élő kisfiú járt velük egy osztályban. Ő volt a félénk, gyámoltalan kisfiú. Mivel a szülőkkel csak akkor találkoztunk, amikor elmentünk családlátogatásra, eléggé magunkra voltunk maradva a gyermekekkel kapcsolatos problémákban. Nem érdeklődtek, szülői értekezletekre sem jöttek el. Ez az információ nélkülözhetetlen a történet szempontjából.
Az önbizalom felépítése
A már említett fiút folyton zaklatták, bántották, hiába igyekeztem megoldani, megszüntetni a problémát szép szóval, csúnya szóval - nem történt változás. Kezdetben a tábort próbáltam megváltoztatni , rájuk hatni, eredménytelen volt. A következő lépésem az volt, hogy a fiút kezdtem biztatni, hogy védje meg magát. Ezzel egy időben tudatosan igyekeztem megemelni a pozícióját az osztályban (ezzel is óvatosan kell bánni, mert visszaüthet). Sok időbe tellett, amíg elmerte kezdeni szárnyait próbálgatni. Aztán addig-addig, mígnem belement egy-egy összecsapásba. Okosan akkor tette ezt, mikor ott voltam és tudta, hogy nem fog eldurvulni a helyzet. Hagytam, hogy lejátsszák egymás között, bizonyos határon belül, felügyelet alatt. A bátortalan kisfiú egyre bátrabb lett. Nem azért, mert ott álltam mögötte, hanem, mert elkezdett hinni saját magában! A többieknek ez annyit jelentett, hogy nem érdemes kötekedni vele, szórakozni rajta, nem bántották többé, a germek pedig megerősödött. Ez hosszú folyamat volt, de sikerült ezzel is, és emellett más módszerekkel, segítséggel, biztatással felépíteni az önértékelését, pozitív önképét.Amit tanultam ebből a problémából
Ez a fiú az én segítségemmel ugyan, de saját maga fejlesztette önbizalmát. Amelyik gyerek visszahúzódó, gátlásos, akkor okkal gondolhatunk arra, hogy nem rendelkezik elég önbizalommal. Az a mi feladatunk ilyen helyzetekben, hogy igyekezzünk megtalálni azokat a helyzeteket, szituációkat, feladatokat, melyekben az ilyen gyermek jól tud teljesíteni. Ezeket alaposan, körültekintéssel kell kiválasztani, mert kerülni kell, hogy kudarcot él át a gyerek. A kudarcot presze nem lehet örökké elkerülni, de nem kell mindig helyzetbe hozni a gyereket. Biztatni kell arra, ami biztosan sikerül és fokozatosan, figyelmesen segíteni önmaga és saját képességeinek megismerésében. Ami nagyon nehéz ebben a dologban az, hogy az egészséges egyensúlyt meg tudjuk tartani. Nem szabad illúziót kelteni az ilyen gyermekekben, hogy most már mindenre képesek.Minden jó, ha vége jó
Felső tagozatos korában találkoztam vele, aztán nyilvánvalóan úgy maradt a gyermek – önbizalommal tele, vagányan, életvidáman. Napjainkban Németországban dolgozik, a vendéglátásban. Azért feltételezem, hogy ez nem egyedül nekem köszönheti, de részem volt benne, és büszke vagyok rá.Takács Ilona
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése