„Nehéz egy olyan szülő szemébe nézni, akinek a gyermeke már több éve eltűnt”
Budapest, Miskolc - Április
10-ei állapot szerint Magyarországon 1726 fiatalkorút és 649 gyermeket
keresnek. Interjú: Kárász Róberttel, az Ezer Lámpás Éjszakája
ötletgazdájával.
Kárász Róbert televíziós szerkesztő, műsorvezető, riporter az ötletgazdája az Ezer Lámpás Éjszakája kampánynak. Ez az a program, amikor a gyermeknaphoz és az eltűnt gyermekek világnapjához kapcsolódva az ország több városában egyszerre engednek fel több ezer világító lufit, hogy az elkóborolt és eltűnt gyermekek hazataláljanak. Kárász Róbert lapunknak adott interjújában megdöbbentő adatot közölt: tavaly 19 ezer 50 gyermek és fiatal eltűnését jelentették be Magyarországon. Miskolcon május 27-én, vasárnap a Népkertben este fél 10-kor bocsátják útjukra a lufikat.
Ön az Ezer Lámpás Éjszakája ötletgazdája. Mi indította arra, hogy ezt a kampányt megszervezze?
Az egész egy újságcikkel kezdődött, amiben egy számomra megdöbbentő statisztikai adatot fedeztem fel: Magyarországon 2010-ben 10 ezer 400 fiatalkorú eltűnését jelentették be. Amikor ezt elolvastam, először arra gondoltam, hogy na, ezt a számot biztosan elírta valamelyik újságíró, egy nullával többet tett hozzá. Ezért felhívtam a rendőrséget, ahol azonban közölték, hogy nem, nagyon is helytálló adatokról van szó, mert 2010-ben valóban több mint 10 ezer fiatalkorú eltűnését jelentették be Magyarországon. A rendőrök azt is elmondták, hogy jelen állás szerint – mármint akkor, 2010-ben – több mint ezer fiatalkorút keresnek. Engem akkor ez annyira megdöbbentett, hogy arra gondoltam, ha ez így van, akkor miért nincs egy ezzel kapcsolatos társadalmi célú program hazánkban. Egy-két nap alatt kristályosodott ki a fejemben, hogy én mint televíziós műsorvezető útjára indítanám azt a civil kezdeményezést, amin keresztül erre az aggasztó jelenségre hívhatnánk fel a figyelmet. Tulajdonképpen így kezdődött minden.
Figyelemfelhívásról van szó csupán, vagy konkrét segítséget is tud nyújtani a program a gyermeküket kereső szülőknek?
Azt vallom, hogy minden olyan figyelemfelhívó akciónak, ami fontos problémára irányítja rá a figyelmet, örülnünk kell, hiszen legalább beszélünk a gondokról. Ilyenek az egészségügy terén a rák elleni vagy a dohányzás elleni világnapok. Mert ha nem lennének ilyen események, akkor ennyi szó sem esne a sok embert érintő bajokról. Első körben számomra az volt a legfontosabb, hogy létrehozzak egy programot. Utánanéztem és megtudtam, hogy az eltűnt gyerekeknek is van világnapjuk, mégpedig május 25-én. Így az első Ezer Lámpás Éjszakáját, amit 2011-ben rendeztünk, ehhez a világnaphoz kapcsoltuk. De nagyon fontos volt számomra az is, hogy ez ne csak rendezvény legyen, hanem kapcsolódjon mellé egy olyan kampány is, amit még senki nem csinált meg Magyarországon. Ez volt a tejesdoboz-kampány, amit amerikai mintára valósítottam meg: az eltűnt gyerekek arcképét és adatait tejesdobozok oldalán jelenítettük meg. Ez valóban nagy áttörés volt, az egész program ismertségét tulajdonképpen a tejesdoboz-kampány hozta meg. Úgyhogy a kérdésre válaszolva azt tudom mondani, igen, az Ezer Lámpás Éjszakája nemcsak figyelemfelkeltő kampány, hanem mi saját magunk is segítséget tudunk nyújtani az eltűnt gyerekek felkutatásában. Mert mi másról szól ez, ha nem arról, hogy oda kell figyelnünk egymásra. Hányszor történik olyan, hogy magányos kisgyermeket látunk egyedül kószálni, bóklászni, és senki nem szólítja meg őt. Pedig lehet, hogy nagyobb odafigyeléssel egy gyermek életét lehetne megmenteni.
A kampány során konkrét esetekkel is találkozik?
Nagyon sok történet megtalált minket. Egy ilyen program elindításakor természetesen számítani kell arra is, hogy az embert megkeresik olyan szülők, akiknek eltűnt a gyermekük, és szükségük van segítségre. Így aztán én magam is kapcsolatba kerültem ilyen anyákkal és apákkal. Nagyon nehéz… Nagyon nehéz belenézni egy olyan szülő szemébe, akinek mondjuk a gyereke nem is egy-két éve, hanem 8–10 évvel ezelőtt tűnt el. Már a kampány elején meg kellett tanulnom, hogy a „remény hal meg utoljára” nem légből kapott aforizma, hanem valóban tudomásul kell venni, hogy a szülő nem tudja elengedni a gyerekét egészen addig, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy már nem él. És ezeknek a szülőknek hitet kell adni, reményt kell adni, hogy igenis van reménysugár. Még akkor is, ha az csak egy halvány reménysugár. Gondoljunk csak arra, hogy amikor 1998-ban Natascha Kampusch eltűnt, és nem volt meg egy évig, két évig, négy évig, ki gondolta volna, hogy az kislány, aki addigra felnőtt, nyolc év után előkerül. Nagyon-nagyon fontos, hogy a mi kampányunk ilyen értelemben is segítséget tudjon nyújtani. Másrészt pedig azt gondolom, hogy a tejesdobozzal és a rendezvényeinkkel, programjainkkal hozzájárulunk ahhoz, hogy a társadalomban jóval erősebb kommunikáció induljon el az eltűnt gyermekek kapcsán. A legveszélyeztetettebb korosztály a 12–16 év körüli gyerekek és fiatalok. Azon belül is a kislányok. Nem véletlenül szoktuk azt mondani, hogy a csellengéshez vezető út leggyakoribb oka a szeretethiány, a családon belüli erőszak, a pszichikai vagy a szexuális visszaélés. Megdöbbentő az is, hogy nagyon sok kisgyereket kényszerítenek prostitúcióra. Nem feltétlenül hazánkban, hanem más országokban.
Elmesélne egy-két olyan esetet, ami jól végződött? Ezek a történetek talán reményt adhatnak azoknak a szülőknek, akik most is keresik a gyermeküket.
Volt egy olyan kislány, aki intézetből szökött meg. Kicsit elcsábították, kicsit félrevezették, végül becsapták. Ő egyszer csak külföldön találta magát, és a rendőrök segítségével sikerült onnan visszahozatni. Végül megkerült épségben, bántódás nélkül. Volt egy másik történetünk is. Az a kislány már fent volt a tejesdobozokon, a dobozokat már éppen nyomtattuk. Az édesanya úgy tudta, hogy a lánya egy 30 éves férfival ment el, akihez baráti-érzelmi szálak fűzték. Egyszer csak kiderült, hogy ez a férfi már prostituáltként árusította a lányt az interneten. Őt is rendőrök segítségével sikerült azonosítani és hazahozni. Én magam több olyan rendőrségi razzián vettem részt az elmúlt években, amikor eltűnt fiatalkorúakat kerestek, és mondjuk a huszadik címen találtuk meg a gyereket, ismeretlen embereknél. Tehát vannak olyan történetek, amelyek jól végződnek, de azt is el kell mondani, hogy ez egy nagyon érzékeny és nagyon nehezen felgöngyölíthető téma, aminek az egyik kulcskérdése az egymásra való odafigyelés.
Zenészek, énekesek állnak az ügy mellé, hiszen jótékonysági koncerteket is rendeznek az Ezer Lámpás Éjszakáján. Hogyan lehet őket meggyőzni, meg kell-e őket győzni az ügy fontosságáról?
Azt kell mondjam, hogy a zenésztársadalom egy része mára felismerte, hogy a népszerűségükkel sok jó ügyet tudnak szolgálni. Az Ezer Lámpás Éjszakája első éveiben természetesen egy kicsit többet kellett beszélnem, jobban kellett győzködnöm őket, de ma már könnyebben agitálhatók a hazai művészek. Sokan közülük – tényleg szó szerint értem – örömmel és szeretettel jönnek fellépni. Nagyon sokan azért, mert fontos ügynek tartják az eltűnt gyermekek problémáját, sőt olyan zenészünk is volt, aki közvetve érintett volt a gyermekeltűnésben. Az Ezer Lámpás Éjszakájának egyik legfontosabb szereplői épp a zenészek, hiszen a rendezvényeinkre a sztárkoncertek miatt látogatnak ki a legtöbben, még akkor is, ha minden helyszínen családi programok, gyerekprogramok várják az embereket, és este világító lufik ezreit engedjük fel a magasba az eltűnt gyerekek emlékére. De a zene, az mindig kell, a zene a híd az emberek és az ügy között. És ezért nagyon hálás vagyok én magam is a zenésztársadalomnak.
A program mottója az, hogy „Ha nem tudod megmenteni az emberiséget, ments meg egy gyereket!”. Miért ezt a mondatot választotta?
Ezt a mondatot talán épp egy interjú közben fogalmaztam meg. Azt jelenti, hogy nem kell hiú ábrándokat kergetnünk, pontosan elég, ha figyelünk egymásra, és mindenki megpróbál egy gyermeket megmenteni, közelebb vinni a biztonsághoz, a szeretethez. Mert sokan vagyunk, és ha mindenki csak egy-egy gyermek szökését, csellengését akadályozza meg, nagyon hamar felszámolható lenne ez az aggasztó jelenség. Gondoljunk csak bele! Tavaly 19 ezer 50 gyerek eltűnését jelentették be. Ha ezek a gyerekek és fiatalok egy pici szeretet és odafigyelést kapnak az életük során, nem biztos, hogy elmennek, elcsellengenek. Az idei év egyik fontos üzenete, hogy ne legyenek hétperces családok Magyarországon. Egy felmérés szerint ugyanis hazánkban egy átlagos családban a szülők hét percet beszélgetnek a gyerekükkel. Kevesebbet, mint egy iskolai óraszünet, körülbelül annyit, amennyi idő alatt két dalt lehet elénekelni. Ez annyira kevés, hogy szinte semmire nem elegendő. Úgyhogy az idei kampányunk során ezt hangsúlyozzuk.
Ön szerint miért nem foglalkozunk eleget a gyermekekkel?
Erre sok mindent tudna mondani a gyermekpszichológus vagy a szociológus; hogy felgyorsult a társadalom, felgyorsult a világ, egyre önzőbbé váltak az emberek, mindenki csak magával próbál törődni, mindenki versenyt fut az idejével, mindenki próbálja utolérni magát, és nagyon sokszor pont arra nem jut idő, amire a legnagyobb szükség lenne, hogy jusson: a családra és a gyerekekre. Mondhatnák, hogy ezt unos-untalan hangoztatjuk, és hogy mekkora közhely, de mégis így van. Teljesen megváltoztak a családmodellek. Az alapítványunkkal iskolákba is járunk és felvilágosító programokat tartunk. Az egyik osztályban, ahol előadást tartottunk a csellengés veszélyeiről, megkérdeztem, hogy amúgy az itt jelen lévő gyerekből ki él teljes családban. És kiderült, hogy összesen hat gyerek. A többiek pedig csonka vagy mozaikcsaládban élik az életüket. Ez magával hozza a problémákat, a konfliktusokat, kevesebb ember tud odafigyelni a gyerekekre, ami aztán további gondokat szülhet.
Ön személy szerint miért viseli a szívén az eltűnt gyermekek sorsát?
Nekem más fontos társadalmi ügyem is van, amit ugyanúgy a szívemen viselek. A Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítványom fogyatékos embereket foglalkoztat egy budapesti kávézóban. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindenki próbáljon meg arra törekedni, hogy minél több fogyatékossággal élőt foglalkoztasson, mert fantasztikus emberek, fantasztikus képességekkel és készségekkel rendelkeznek. A televíziózás mellett ezt a két ügyet karoltam fel. Személy szerint egyikben sem vagyok érintett, de azt gondolom, hogy egy hozzám hasonló, az átlagosnál nagyobb társadalmi kapcsolatokkal rendelkező embernek kötelessége (lenne) egy-egy társadalmi rétegnek segítséget nyújtani. Én ezt a két társadalmi ügyet találtam meg 40 éves korom után, és ezt a két kampányt viszem. Örülök ennek nagyon, mert jó ügyet képviselünk, megvannak a támogatóink, jó irányba vittük tovább a kezdeményezést, szépen tudunk bővülni, fejlődni, és bízunk benne, hogy ez így marad még nagyon sokáig. #1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése