A
Dacos,morcos gyerek és a találékony szülő
A GYERMEK ALKATI
ÉS MAGATARTÁSI RENDELLENESSÉGEI SZÁMOS ESETBEN HIVEN TÜKRÖZŐDIK AZ
ARCKIFEJEZÉSÜKÖN IS.
EZEK NEM CSAK
AZ ORVOS HANEM A SZÜLŐK, A KÖRNYEZET SZÁMÁRA IS ÉRTÉKELHETŐ TŐNETEK.
10
éven át dolgoztam lelkileg sérült és/vagy problémás viselkedésű gyerekekkel.
Sokuk örökös „ellenzékiségben” élt: szembefordultak a felnőttek világával, ahol
sérelmeket és fájdalmakat éltek át. Előfordult, hogy olyan gyereket
irányítottak hozzám, akivel orvos kollégáim nem bírtak. Előfordult, hogy én sem
bírtam vele. Azóta foglalkoztat, hogy hogyan alakíthatjuk át az ellenállást
szövetséggé, anélkül, hogy sértettséget és szenvedést okoznánk. Hogy mit
tegyünk, azokban a helyzetekben a gyerekünkkel, amikor az egyenes, határozott
beszéd nem segít. És hogy hogyan juthatunk dűlőre azokkal a felnőttekkel, akik
csak akkor vannak jól, amikor NEM azt teszik, amit kérünk tőlük. Az alábbiakban
álljon itt egy-két példa példa arra, hogy mit is tanultam erről és, hogyan
alkalmaztam a gyakorlatban. Igaz, sokszor kínomban.
Nehéz dacolni, ha erre külön kérnek – A rendelőmbe egy nehéz sorsú és nagyon morcos 8 éves
érkezik. Nem hajlandó beszélni velem, se rajzolni, se játszani. Vadonatúj telefonját
szorongatja. Sokáig próbálkozom, ezzel, azzal. Végül – a telefonjára mutatva –
azt kérdezem: „Kamera is van benne?” – a hangomban elismerés. A válasz egy
barátságtalan bólintás. „Kipróbálhatom?” – szinte kérlelem. Odaadja a telefont.
„Te csak nézz rám ilyen mérgesen, én meg csinálok rólad egy filmet.” – mondom
neki. Ezen elcsodálkozik. „Kérlek, maradj mérges! – figyelmeztetem többször is,
kamerával a szememen. Már mielőtt visszanézné a kisfilmet, elmosolyogja magát.
Kezdhetünk dolgozni.
A kis forradalmár vacsorája – Óvodás gyerekem egy időben mindig pont azt nem akarta
enni, amit kínáltunk neki. Mert MI kínáltuk. A vacsora előtti vitát
lerövidítendő, kipróbáltuk az „illuzórikus választás” módszerét. Például,
szeretnénk, ha enne egy vajas piritóst. Mondom neki, hogy miből választhat.
Sima kenyér, tojás, sajt. A válasz persze „nem, nem és nem”. Ezután a konyhában
meg is mutatom a kenyeret, aztán a tojást, azután a sajtot, és mintegy
mellesleg, a kenyérpirítót. Piritóst kér. Mert ezt eredetileg nem említettem.
Ezt ő „választotta”. A módszer a legtöbb, „főállásban” ellenálló felnőttnél is
kiválóan működik. A lényege: szóban ismertetjük a választási lehetőségeket, de
kihagyjuk azt a tételt, amit szeretnénk, ha választanának. Ezután bemutatjuk a
lehetőségeket, amelyek között már ott látható a választandó tétel. Aki nagyon
szeret a saját feje után menni, nem választ olyan lehetőséget, amit előtte
szóban ajánlottunk.
Bármit választ , ugyanazt választja
A dac gyökerénél ott van az a valamennyiünkben meglévő igény,
hogy azt tegyük, amit akarunk. Hogy szabadon választhassunk. Az ellenállás
azonban annyira elhatalmasodhat a gyereken, hogy ezzel már szenvedést okozhat
magának és a környezetének vagy akár az életét is veszélyezteti (pl. az
anorexiánál). Ennek komoly lelki okai lehetnek, és ezeket is szükséges
kezelnünk. Ám közben számos hétköznapi helyzetet kell megoldanunk együtt.
A szabad akarat elemi igényére épül az alábbi technika is,
amikor bármit is választ az illető, az általunk kijelölt cél felé halad.
Ezekben az esetekben, ahhoz, hogy választhassak, már eleve el kell fogadnom az
instrukciót.
Például (dőlt
betűvel az instrukció, amit mindenképpen „választ”):
- „Most vagy 10 perc múlva vagy 5 perc múlva kapcsolod le a számítógépet és jössz vacsorázni?”
- „Hova kéred azt a puszit, amitől olyan hamar el fogsz tudni aludni?” (Lefekvéskor, mese után)
- „Már a kocsiban vagy csak az óvodánál fogod abbahagyni a nyafogást?”
Hogyan lesz a nemből igen?
Amennyiben számíthatunk arra, hogy a gyerek a tiltásra és az
utasításra úgy reagál, hogy pont az ellenkezőjét teszi, akkor éppen ezt a
sajátosságot használhatjuk arra, hogy együttműködésre bírjuk. Letiltjuk az
elvárt viselkedést (1. példa) vagy előírjuk a nemkívánatos viselkedést (2.
példa):
„Lehet, hogy meg sem engedem, hogy a szobámban maradj.”
– erre az addig morcosan ácsorgó kis kliensem kíváncsian leült.
„Folytasd a nyafogást, csak hangosabban!… Így már jó.”
– A második mondat annak elismerése, hogy a gyerek azt csinálja, amit kérek. Az
igazi lázadó erre azonnal abbahagyja. Vigyázat: ha félelemből vagy fájdalomból
panaszkodik valaki, soha ne alkalmazzunk efféle közléseket!
Ajánlás
Az itt leírt kommunikációs formákat kizárólag akkor érdemes
használnunk, amikor közvetlen módon már nem érünk el együttműködést és erőszakot
sem akarunk alkalmazni. Kulcsfontosságú az időzítés és a gyermek állapotának
maximális figyelembe vétele. Például a dühroham előtt még tehetünk valamit, de
közben már nem sokat. Minden esetben határozottan, nyugodtan és komolyan
mondjuk, amit mondunk. Indulatból egyik formula sem fog működni! És, ami még
fontosabb: minden gyermeki dac és ellenállás kezelésének az alapja a jó
kapcsolat és a szeretet. Így beléphetünk a gyermek világába, megismerjük és
elfogadjuk, hogy neki mi a fontos és ezt építjük be azután a kommunikációnkba.
Sokszor már pusztán ez a mozzanat is elegendő és fölösleges minden további
“trükk”.
Ám, amikor az empátia, a kérés vagy az utasítás nem segít,
de meg kell oldanunk a helyzetet – például leszedni a gyereket a mindjárt
továbbinduló buszról – akkor jöhetnek a kreatív megoldások. Lehet, hogy nem is
a gyerek túl dacos, hanem mi nem voltunk elég találékonyak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése