Néhány gondolat az úgynevezett "kezelhetetlen" gyermekekről
Nem
győzöm elégszer elmondani, milyen szerencsés ember vagyok. Szép, nagy,
összetartó családdal áldott meg a Sors, bár akadnak gondok – hol nem? -,
de ezek kis apróságoknak tűnnek, ha széjjeltekintek a nagyvilágban. A
gyerekeimmel sem volt különösebb gondom soha – ahogy Soma mondta egy
tévéműsorban – áldott jó lelkeket „kaptam”, hálás vagyok Értük. J
Az úgynevezett „kezelhetetlen” gyerekek kérdése pár éve kezdett foglalkoztatni, amikor is az öcsémnek megszületett a kisfia. Vagyis nem azonnal, természetesen, hisz Vityó elsőre épp ugyanolyan babának tűnt, mint a többi.
Ám ahogy nőtt, növögetett, szép lassan kiborított maga körül mindenkit a viselkedésével. Olyannyira, hogy három és fél évesen eltanácsolták az óvodából. Rendszeresen megharapta a társait, akik felbosszantották – és Vityót nem nehéz felbosszantani, elég, ha valaki szemet vet a játékára, bár olykor elég annyi is, ha csak a közelébe mennek, amikor ő magányra vágyik.
Az óvó néniket bokán rugdosta mérgében, vagy épp beléjük mart, ahol tudott. Jobb híján – egyéb eszközei pillanatnyilag nem lévén – leköpte, akit távol szeretett volna tartani magától, mondjuk például a gyerekorvost, mert az a fejébe vette, hogy megvizsgálja.
Néha egészen „normális” gyereknek tűnik, máskor pörög, rohangál, a csillárra is felmászik – olyan, akár egy tomboló hurrikán.
Édesanyja nemigen mer kimozdulni vele, mert amikor a gyerek begurul, valósággal égetik őt a körös-körül, mindenfelől reá vetődő, megvető, lenéző, elítélő pillantások. Hisz a felfogás szerint a gyermek viselkedéséért a szülő – többnyire az anya – a felelős, és ezt a gyereket nyilván az anyja nevelte ilyennek.
Nos, a sógornőm a legtürelmesebb, legtörődőbb édesanya, akit valaha ismertem. Sosem hallottam még a hangját felemelni sem, elképesztő türelemmel bánik a kisfiával.
Épp ez gondolkodtatott el.
Hogyan lehetséges, hogy az én gyerekeimmel sosem voltak ilyen gondok, annak ellenére, hogy jómagam világéletemben türelmetlen, hirtelen haragú ember voltam? Na jó, annyira nem, mint Vityó, de azért mégis. Annak az anyának pedig, aki a türelem élő szobra, ennyit kell szenvednie, nem is annyira a gyerekkel, mint az emberekkel maga körül, akik mindenféléket gondolnak róla?
Mindenféle helyekre hordták Vityót, akit csak a nevelési tanácsadó javasolt, mindenhová elvitték. Kivizsgálás kivizsgálást követett, úgy fizikai, mind mentális téren. Elsorolni is egy napig tartana, mennyi ételtől tiltották el a gyereket, melyek állítólag fokozzák a tüneteit. Nem is értem, mit eszik szegény, mert amit csak el lehet képzelni, az számára „tiltott gyümölcs”.
Javasoltam, hogy vigye el a gyereket kineziológushoz. Vonakodott jó ideig, ám mivel Vityó egyre kezelhetetlenebb lett, a sógornőm már bármit megtett volna, hogy kis nyugta legyen. Elment, felkereste a kineziológust, akit ajánlottam.
Zsöbe, a kineziológus elbeszélgetett az anyával. A gyereket nem is látta – azt mondta, hat éves korig CSAK AZ ANYÁT KEZELIK, pontosabban AZ ANYÁN KERESZTÜL A GYEREKET. A sógornőm hitte is, meg nem is – ő és a családja még a hagyományos orvostudomány bűvöletében él, és mindent, ami attól eltér, boszorkányságnak és kuruzslásnak tart -, de eljárt a kezelésekre.
Lássatok csodát! Aki csak ismerte Vityót, és rendszeresen eltöltött kis időt a közelében, észrevette a változást. Vityó messze nyugodtabb, kezelhetőbb lett. Mintha kicserélték volna.
Persze a sógornőm szülei addig-addig fújták a magukét, míg az édesanya nem ment többé kezelésre. És bár a gyerek láthatóan visszaesett, ő szentül hiszi és vallja, hogy mindez véletlen volt csupán.
Nos, mi-minden fordult meg a fejemben mindezek láttán?
Először is tudni kell, hogy ősrégi eleink a gyerekeknek 10 éves korukig nem adtak végleges nevet. Azt mondták, nagyjából 10 éves kora körül lehet tudni egy gyerekről, hogy kicsoda valójában.
Különös, mennyire összecsengett ezzel a kineziológus kijelentése, mely szerint hat éves korig a gyereket nem kezelik, csak az anyát. Mégpedig azért, mert addig bizonyosan EGY A KETTŐ – mentálisan. Az anya érzései olyan szinten hatnak a gyerekre, befolyásolják, irányítják, hogy valójában mintha nem is egy másik személy lenne.
A sógornőm – mint mondtam – leírhatatlanul türelmes nő, anyuka. Lehetetlen kihozni a sodrából. Igen ám, csakhogy épp ez itt a gond. Ugyanis minden dühét, ellenérzését, haragját elnyomja, le egyenest a tudattalanjába, s ahogyan a külvilágunkat a tudattalan irányítja, úgy – a jelek szerint – a kicsi gyerekeinket is. (Sőt, ez a kapcsolat a szülők és a gyermek között egy életen át működik, legfeljebb a gyermek 10 éves kora után nem annyira meghatározó.)
Vagyis az anya összes negatív érzése a gyerekben „él külön, önálló életet”. Ezért nem volt ilyen gond az én gyerekeimmel, mert én kidühöngtem magam, minden gátlás nélkül, és megteszem ma is, ha jólesik, bár egyre ritkábban.
Miért egyre ritkábban?
Azért, mert időközben feltártam magamban mindazt, amit tudattalanak, vagy régebbi kifejezéssel élve, tudat alattinak nevezünk, és már nemigen maradt bennem sem harag, sem egyéb negatív érzés, főleg olyan nem, amiről ne lenne tudomásom.
Tehát a temérdek „kezelhetetlen” gyermek titka – véleményem szerint - nem egyéb, mint a kollektív női tudattalanban, az évezredek során felhalmozódott megaláztatás, elnyomás, önmegtagadás, harag, és ki tudja, még hány és hányféle negatív érzés robbanásszerű felszínre törése, vagy legalább is annak kísérlete.
A „Mi a csudát tudunk a világról” című film világosan elmondja, hogy minden érzés alapjában véve egy-egy hormon, azaz kémiai anyag hatására jön létre. Ezek a kémiai anyagok valósággal eláztatják a sejteket – újra és újra. Képtelenségnek tűnik a gondolat, hogy a magzatba ne kerülnének át. Ám ha a vegyi anyag maga belekerül a gyermek sejtjeibe, akkor egyértelmű, hogy vele együtt az érzés is átkerül a gyermekbe.
A családokban öröklődő betegségek, hajlamok, de egy-egy viselkedésforma is mind-mind ezen vegyi anyagok – energiák – következményei. Tehát logikus: Az anya tudattalanja dolgozik, érzések, vegyi anyagok keletkeznek, melyek a sejtekbe épülnek, a magzat ugyanezekkel az „elkódolt, tudat alatt berögzült” érzésekkel jön világra, és hordozza őket, míg él, vagy míg ki nem dolgozza magából. A kicsi gyermek pedig, mivel őt még egyes-egyedül a tudattalan irányítja, pontos mása az anya tudattalanjának.
Édesanyámnak volt egy húga, aki 17 évesen, teljesen váratlanul meghalt – 11 nappal a születésem előtt. Ez számomra nem volt egyéb puszta ténynél, hisz nem ismertem őt, és nem is igen beszéltek róla előttem.
Én viszont világéletemben átlagon felüli empatikus készséggel rendelkeztem. Nagyon – a kelleténél sokkal inkább – bele tudom élni magam más emberek érzéseibe. Mégis volt egy érzés, egyetlenegy a sok közül, ami bennem iszonyú fájdalmat tudott kelteni. Az, amikor egy anya elveszti a gyermekét. Ha filmen látom, ha megtörténik, akár egy vadidegen nővel is, a szívem akart megszakadni. Nem gondolkodtam a miérteken, azt mondtam, ez teljesen normális, mindenki így érez.
Ám egy szép napon – nem is olyan régen – belém vágott a felismerés; Te jó ég! Hisz ott voltam anyu hasában, amikor végig kellett néznie, hogy az édesanyja majd belepusztul a bánatba! Hogy eltemeti a 17 éves lányát, és a lelke meghal vele. Végig kellett néznie, és nem segíthetett a fájdalmán, ha mégannyira szeretett volna sem.
Micsoda fájdalom lehetett ez, s én – az ártatlan magzat – végigéltem mindezt az anyaméhben. Hogy nem emlékszünk dolgokra, az koránt sem jelenti, hogy azok ne lettek volna életre szóló hatással ránk. Ez a magzatkori élmény aktiválódott bennem minden alkalommal, amikor ilyesmit láttam, ilyesmiről hallottam.
Vajon akkor nem ugyanígy működik-e ez minden más érzéssel? Vajon a várandós mamák tisztában vannak-e azzal, hogy magzataiknak semmi sem árthat jobban, mint egy-egy negatív érzés, negatív gondolat, élmény az édesanya részéről, akár a magzat felé irányuljon, akár máshová. A hormonok nem szelektálnak, az érzés az érzés, s a gyermek is megkapja belőle a maga adagját.
Summa-summarum, amire figyelmeztet bennünket a sok „kezelhetetlen” gyermek, amit közölni akar ez a jelenség a világgal, az véleményem szerint nem egyéb, mint hogy a kollektív női tudattalan olyan szinten háborog, olyan szinten telítődött negatív érzésekkel, ami már elviselhetetlen, és tarthatatlan. És ha az anyák, asszonyok nem hajlandóak levetkőzni a beléjük nevelt hazug hagyományokat, meggyőződéseket, akkor megteszik majd helyettük a gyermekeik. Mivel ezek a gyerekek napról napra egyre többen és többen vannak, a világ már nem tudja megtenni, hogy ne figyeljen oda rájuk, és nem tehetik meg azt sem, hogy az összes ilyen gyermeket – ahogy eddig szokás volt – elkülönítsék, vagy egyszerűen értelmi fogyatékosnak nyilvánítsák, és egy életen át gyógyszerekkel tömjék.
Muszáj foglalkozni velük, vagyis muszáj foglalkozni – és egyre szélesebb körben – a tudattalannal, a kollektív tudattalannal, a női tudattalannal, s amint foglalkoznak vele, sokan, nagyon sokan, egyre gyorsabban derül fény a hazugságokra, a tévhitekre a világgal, és velünk, emberi lényekkel kapcsolatban.
A férfiakról nem azért nem beszélek, mert kevésbé tartom fontosnak, vagy mert megrögzött híve lennék a férfiak alsóbbrendű voltának – ezt szükségesnek tartom elmondani, mielőtt bárkinek eszébe jutna. Mindössze arról van szó, hogy a világ a női energiák hiányától szenved, s én leginkább arra keresem a választ, mit rontottunk, rontunk el mi nők, vagy mi romlott el bennünk, aminek gyógyulása révén segíthetünk helyretenni a világot. Az urak szerepe ebben épp annyira fontos, rájuk ugyanúgy szükség van ehhez a hatalmas munkához, hisz a végső cél valójában a férfi és női energiák egyensúlya, hogy barátként éljenek egymás mellett, s ne akarjon egyik sem a másik fölé kerekedni.
#1 Dr.BauerBela
Az úgynevezett „kezelhetetlen” gyerekek kérdése pár éve kezdett foglalkoztatni, amikor is az öcsémnek megszületett a kisfia. Vagyis nem azonnal, természetesen, hisz Vityó elsőre épp ugyanolyan babának tűnt, mint a többi.
Ám ahogy nőtt, növögetett, szép lassan kiborított maga körül mindenkit a viselkedésével. Olyannyira, hogy három és fél évesen eltanácsolták az óvodából. Rendszeresen megharapta a társait, akik felbosszantották – és Vityót nem nehéz felbosszantani, elég, ha valaki szemet vet a játékára, bár olykor elég annyi is, ha csak a közelébe mennek, amikor ő magányra vágyik.
Az óvó néniket bokán rugdosta mérgében, vagy épp beléjük mart, ahol tudott. Jobb híján – egyéb eszközei pillanatnyilag nem lévén – leköpte, akit távol szeretett volna tartani magától, mondjuk például a gyerekorvost, mert az a fejébe vette, hogy megvizsgálja.
Néha egészen „normális” gyereknek tűnik, máskor pörög, rohangál, a csillárra is felmászik – olyan, akár egy tomboló hurrikán.
Édesanyja nemigen mer kimozdulni vele, mert amikor a gyerek begurul, valósággal égetik őt a körös-körül, mindenfelől reá vetődő, megvető, lenéző, elítélő pillantások. Hisz a felfogás szerint a gyermek viselkedéséért a szülő – többnyire az anya – a felelős, és ezt a gyereket nyilván az anyja nevelte ilyennek.
Nos, a sógornőm a legtürelmesebb, legtörődőbb édesanya, akit valaha ismertem. Sosem hallottam még a hangját felemelni sem, elképesztő türelemmel bánik a kisfiával.
Épp ez gondolkodtatott el.
Hogyan lehetséges, hogy az én gyerekeimmel sosem voltak ilyen gondok, annak ellenére, hogy jómagam világéletemben türelmetlen, hirtelen haragú ember voltam? Na jó, annyira nem, mint Vityó, de azért mégis. Annak az anyának pedig, aki a türelem élő szobra, ennyit kell szenvednie, nem is annyira a gyerekkel, mint az emberekkel maga körül, akik mindenféléket gondolnak róla?
Mindenféle helyekre hordták Vityót, akit csak a nevelési tanácsadó javasolt, mindenhová elvitték. Kivizsgálás kivizsgálást követett, úgy fizikai, mind mentális téren. Elsorolni is egy napig tartana, mennyi ételtől tiltották el a gyereket, melyek állítólag fokozzák a tüneteit. Nem is értem, mit eszik szegény, mert amit csak el lehet képzelni, az számára „tiltott gyümölcs”.
Javasoltam, hogy vigye el a gyereket kineziológushoz. Vonakodott jó ideig, ám mivel Vityó egyre kezelhetetlenebb lett, a sógornőm már bármit megtett volna, hogy kis nyugta legyen. Elment, felkereste a kineziológust, akit ajánlottam.
Zsöbe, a kineziológus elbeszélgetett az anyával. A gyereket nem is látta – azt mondta, hat éves korig CSAK AZ ANYÁT KEZELIK, pontosabban AZ ANYÁN KERESZTÜL A GYEREKET. A sógornőm hitte is, meg nem is – ő és a családja még a hagyományos orvostudomány bűvöletében él, és mindent, ami attól eltér, boszorkányságnak és kuruzslásnak tart -, de eljárt a kezelésekre.
Lássatok csodát! Aki csak ismerte Vityót, és rendszeresen eltöltött kis időt a közelében, észrevette a változást. Vityó messze nyugodtabb, kezelhetőbb lett. Mintha kicserélték volna.
Persze a sógornőm szülei addig-addig fújták a magukét, míg az édesanya nem ment többé kezelésre. És bár a gyerek láthatóan visszaesett, ő szentül hiszi és vallja, hogy mindez véletlen volt csupán.
Nos, mi-minden fordult meg a fejemben mindezek láttán?
Először is tudni kell, hogy ősrégi eleink a gyerekeknek 10 éves korukig nem adtak végleges nevet. Azt mondták, nagyjából 10 éves kora körül lehet tudni egy gyerekről, hogy kicsoda valójában.
Különös, mennyire összecsengett ezzel a kineziológus kijelentése, mely szerint hat éves korig a gyereket nem kezelik, csak az anyát. Mégpedig azért, mert addig bizonyosan EGY A KETTŐ – mentálisan. Az anya érzései olyan szinten hatnak a gyerekre, befolyásolják, irányítják, hogy valójában mintha nem is egy másik személy lenne.
A sógornőm – mint mondtam – leírhatatlanul türelmes nő, anyuka. Lehetetlen kihozni a sodrából. Igen ám, csakhogy épp ez itt a gond. Ugyanis minden dühét, ellenérzését, haragját elnyomja, le egyenest a tudattalanjába, s ahogyan a külvilágunkat a tudattalan irányítja, úgy – a jelek szerint – a kicsi gyerekeinket is. (Sőt, ez a kapcsolat a szülők és a gyermek között egy életen át működik, legfeljebb a gyermek 10 éves kora után nem annyira meghatározó.)
Vagyis az anya összes negatív érzése a gyerekben „él külön, önálló életet”. Ezért nem volt ilyen gond az én gyerekeimmel, mert én kidühöngtem magam, minden gátlás nélkül, és megteszem ma is, ha jólesik, bár egyre ritkábban.
Miért egyre ritkábban?
Azért, mert időközben feltártam magamban mindazt, amit tudattalanak, vagy régebbi kifejezéssel élve, tudat alattinak nevezünk, és már nemigen maradt bennem sem harag, sem egyéb negatív érzés, főleg olyan nem, amiről ne lenne tudomásom.
Tehát a temérdek „kezelhetetlen” gyermek titka – véleményem szerint - nem egyéb, mint a kollektív női tudattalanban, az évezredek során felhalmozódott megaláztatás, elnyomás, önmegtagadás, harag, és ki tudja, még hány és hányféle negatív érzés robbanásszerű felszínre törése, vagy legalább is annak kísérlete.
A „Mi a csudát tudunk a világról” című film világosan elmondja, hogy minden érzés alapjában véve egy-egy hormon, azaz kémiai anyag hatására jön létre. Ezek a kémiai anyagok valósággal eláztatják a sejteket – újra és újra. Képtelenségnek tűnik a gondolat, hogy a magzatba ne kerülnének át. Ám ha a vegyi anyag maga belekerül a gyermek sejtjeibe, akkor egyértelmű, hogy vele együtt az érzés is átkerül a gyermekbe.
A családokban öröklődő betegségek, hajlamok, de egy-egy viselkedésforma is mind-mind ezen vegyi anyagok – energiák – következményei. Tehát logikus: Az anya tudattalanja dolgozik, érzések, vegyi anyagok keletkeznek, melyek a sejtekbe épülnek, a magzat ugyanezekkel az „elkódolt, tudat alatt berögzült” érzésekkel jön világra, és hordozza őket, míg él, vagy míg ki nem dolgozza magából. A kicsi gyermek pedig, mivel őt még egyes-egyedül a tudattalan irányítja, pontos mása az anya tudattalanjának.
Édesanyámnak volt egy húga, aki 17 évesen, teljesen váratlanul meghalt – 11 nappal a születésem előtt. Ez számomra nem volt egyéb puszta ténynél, hisz nem ismertem őt, és nem is igen beszéltek róla előttem.
Én viszont világéletemben átlagon felüli empatikus készséggel rendelkeztem. Nagyon – a kelleténél sokkal inkább – bele tudom élni magam más emberek érzéseibe. Mégis volt egy érzés, egyetlenegy a sok közül, ami bennem iszonyú fájdalmat tudott kelteni. Az, amikor egy anya elveszti a gyermekét. Ha filmen látom, ha megtörténik, akár egy vadidegen nővel is, a szívem akart megszakadni. Nem gondolkodtam a miérteken, azt mondtam, ez teljesen normális, mindenki így érez.
Ám egy szép napon – nem is olyan régen – belém vágott a felismerés; Te jó ég! Hisz ott voltam anyu hasában, amikor végig kellett néznie, hogy az édesanyja majd belepusztul a bánatba! Hogy eltemeti a 17 éves lányát, és a lelke meghal vele. Végig kellett néznie, és nem segíthetett a fájdalmán, ha mégannyira szeretett volna sem.
Micsoda fájdalom lehetett ez, s én – az ártatlan magzat – végigéltem mindezt az anyaméhben. Hogy nem emlékszünk dolgokra, az koránt sem jelenti, hogy azok ne lettek volna életre szóló hatással ránk. Ez a magzatkori élmény aktiválódott bennem minden alkalommal, amikor ilyesmit láttam, ilyesmiről hallottam.
Vajon akkor nem ugyanígy működik-e ez minden más érzéssel? Vajon a várandós mamák tisztában vannak-e azzal, hogy magzataiknak semmi sem árthat jobban, mint egy-egy negatív érzés, negatív gondolat, élmény az édesanya részéről, akár a magzat felé irányuljon, akár máshová. A hormonok nem szelektálnak, az érzés az érzés, s a gyermek is megkapja belőle a maga adagját.
Summa-summarum, amire figyelmeztet bennünket a sok „kezelhetetlen” gyermek, amit közölni akar ez a jelenség a világgal, az véleményem szerint nem egyéb, mint hogy a kollektív női tudattalan olyan szinten háborog, olyan szinten telítődött negatív érzésekkel, ami már elviselhetetlen, és tarthatatlan. És ha az anyák, asszonyok nem hajlandóak levetkőzni a beléjük nevelt hazug hagyományokat, meggyőződéseket, akkor megteszik majd helyettük a gyermekeik. Mivel ezek a gyerekek napról napra egyre többen és többen vannak, a világ már nem tudja megtenni, hogy ne figyeljen oda rájuk, és nem tehetik meg azt sem, hogy az összes ilyen gyermeket – ahogy eddig szokás volt – elkülönítsék, vagy egyszerűen értelmi fogyatékosnak nyilvánítsák, és egy életen át gyógyszerekkel tömjék.
Muszáj foglalkozni velük, vagyis muszáj foglalkozni – és egyre szélesebb körben – a tudattalannal, a kollektív tudattalannal, a női tudattalannal, s amint foglalkoznak vele, sokan, nagyon sokan, egyre gyorsabban derül fény a hazugságokra, a tévhitekre a világgal, és velünk, emberi lényekkel kapcsolatban.
A férfiakról nem azért nem beszélek, mert kevésbé tartom fontosnak, vagy mert megrögzött híve lennék a férfiak alsóbbrendű voltának – ezt szükségesnek tartom elmondani, mielőtt bárkinek eszébe jutna. Mindössze arról van szó, hogy a világ a női energiák hiányától szenved, s én leginkább arra keresem a választ, mit rontottunk, rontunk el mi nők, vagy mi romlott el bennünk, aminek gyógyulása révén segíthetünk helyretenni a világot. Az urak szerepe ebben épp annyira fontos, rájuk ugyanúgy szükség van ehhez a hatalmas munkához, hisz a végső cél valójában a férfi és női energiák egyensúlya, hogy barátként éljenek egymás mellett, s ne akarjon egyik sem a másik fölé kerekedni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése