EGY AUTONOM GYERMEKTÁRSADALOM

EGY AUTONOM GYERMEKTÁRSADALOM

-SZATMÁRBA KÜLDI HŰ FIA-Részlet-

Mennyi nagy ész s jó szív a szülötted,

Ki vérrel küzködött mennyi csatán!

Ó, Partium ma mennyi a lélek-

puskalövés nélkül is katonád.

Páskándi Gézával mindketten 194o szaptember 5-ig román fennhatóság alatt éltünk. Az a pár év, ami egy gyermek életében meghatározó értékeket nyújt, erre a az időszakra esett. A tudatformálás, anyanyelv tanulása, iskola, olykor a fenyítések és verések már érezhetően keserű élményanyagunkká váltak. A születési anyakönyvi kivonatunkban például nem a szülők által igényelt nevet írták a keresztlevelünkbe. Páskándi Géza-helyett-PÁSKÁNDI GHEIZA- t. Amikor heccből így szólítottuk, Géza minden alkalommal a mindenszenteket is földre kényszerítő káromlással reagált. Én a Bauer Béla helyett: BAUER ADALBERT nevet kaptam az akkori román kormány belső rendelkezései alapján történő románosítás miatt.

1940 szeptemberében Géza 7 éves volt, jómagam 9 éves. Én szemtanúja voltam a magyar hadsereg felszabadításának – élükön a fehér lovon a kormányzóval.

Úgy hiszem, hogy a román hatalom kitörölhetetlen, mély nyomokat hagyott alakuló gyermeki létünk emléktárában. Feltétlenül Géza nemzeti énjében is ez ült el , ami egész életében végigkísérte, és arra a cselekvésre késztette, amire a múltja és jelene kötelezte. Engem sokat vertek – boxerekkel – a betelepített altisztek gyerekei és kamaszai bandákba verődve. A súlyos sérülések még ma is látható nyomokat hagytak az arcomon.

16 évet élt Géza Szatmár megyében: 7 évet Szatmárhegyen, 9 évet Szatmár városában. Az elemi iskolai tanulmányait az első osztály után Szatmárnémetiben folytatta. Tudomásom szerint a Hegyi úti népiskolában, mivel szülei a szatmári Lókertben telepedtek le.

Két dolgot szeretnék tisztázni. Az egyikre akkor figyeltem fel, amikor a Kölcsey Kollégium Páskándi szobrának avatásakor elhangzott beszédemet követően, egy magyar nyelv és irodalom tanár (G. István) a következőket mondta szinte elismerőleg: Végre van egy ember, akinek van bátorsága említést tenni a Lókert-ről Géza élettörténetével kapcsolatban. Mellbevágott a kijelentés hiszen Géza nem negálta vagy szépitgette ezt a tényt..Valószinünek tartom hogy a magyar lakosság egy bizonyos rétege szándékozott osztályositani Gézát. Azzal tisztában voltam – a Hídontúl : az akkori peremvidék – a város társadalma egy bizonyos rétegének, lekicsinylő, nem kimondottan , de Szatmár város kis szegénytelepének számított.

De mi mindketten , ott éltünk. A Dohánybeváltó, .a Nagycsaládosok telepe: az Oncsa- és a Gőzfűrész telep, a Kubik, a Lókert, a Biki tér, a Zsadányi úti Kereszt, a Farkas udvar zsellértelepe stb szomszédságában. Tény az, hogy Szatmár város népességének egy jó része itt élt, s nagyon sokan voltak közöttük, akik fizikai munkából tengették életüket (ha egyáltalán volt munkájuk), s általában a sokgyermekes családok voltak. Tehát a közeg, ahol Gézával éltünk, miért jelentene egyáltalán elmarasztaló hátteret vagy szégyelni való foltot egy zseniális ember élettörténetében ? Meg vagyok győződve, hogy írói élményanyagának háttere a szatmárhegyivel kiegészítve innen is számazik. Gyermekgyógyászként mindig tekintetbe veszem a gyermekkkor közegének a ráhatásait az alkotó készség hátterének és minőségének a megítélésében. Ez az esetek többségében döntő jelentőségű.

A másik említésre méltó kérdésfeltevés az, hogy a román politika főként az oktatást vette kereszttűz alá. Mi már csak román nyelvű óvodába járhattunk. Anyanyelvünk megőrzését csak a felekezeti iskolák biztosították, ahol a magyar oktatásügy rendszertana volt érvényes. Az pedig annak idején virágkorát élte. Így, mindvégig lehetőségünk volt anyanyelvi oktatásban részesülni. Tehát anyanyelvünknek – az ízes szatmári szónak – mindvégig továbbélt a vitalitása és reménye, hogy hosszú ideig ,még a végváriak mindennapi szótárában is méltó helyet foglaljon el.

Idézem Gézát egy Panek Zoltánnal készitett interjújából:

Kérdés: ....mit köszönhetsz te annak, hogy épp Szatmár megyében, Károlyi Gáspár és annyi más nagy író szülőföldjén láttad meg a világot ?

Válasz: Beleszámítva apám és anyám beszélt nyelvét, jó földieim ízes szép beszédjét is, s a magam szomjú fogékonyságát – TALÁN MINDENT –

Géza Szatmárhegyen született, az akkori mércével mérve egy egyszerű iparos család sarjaként, egy egyöntetűen református vallási közösségben. A helységben akkor szinte 1oo%-ban magyar népesség lakott. Az elemi iskola első osztályának elvégzése után Szatmárra költöztek a szülei a jobb megélhetés reményében, mert a világ akkor is még az 1933-as világválság gyötrelmes napjait nyögte. A peremvárosi Lókert-ben telepedtek meg. Itt éltek Gézáék 1954-ig, amikor is elköltöztek a Hortobágyi utcába, a város ellenoldali peremvidékére.

Tehát erről az időszakról szól a mi gyermekkori pajtási, majd később őszinte és nyílt emberi barátságunk. Nem célom feltupírozni ezt a közös mozzanatát életünk minőségének igazolására, csak annyival érvelek hogy Géza mindig csak Bécikémnek szólított, még akkor is, ha feltételesen– nagyon frászos – hangulatban volt. Úgy érzem, hogy mindkettőnk küzdelmes életének és a történelmi vagy más kényszerhelyzeteknek a megvilágításában. ennek a megszólításnak értékelhető emberi háttere volt. Egy alkalommal amikor 1966-ban megjelent a HOLDBUMERÁNG cimű első verses kötete, hazajött Szatmárra – mint fiatal titán –,hogy egy kicsit kirázza a bolhákat az ingéből /a csibész nyelv szóhasználata hagyományos volt/. Mindannyian: a TABAK-osok nagyon örvendtünk a barátunk sikerének. Mi annak idején úgy tudtuk a költő ilyen alkalommal dedikál. Amikor erre kértük kiforgatta a zsebeit és tajtékozva a következőket mondta: Hát nem látjátok, hogy egy veszekedett garasom sincs ?! Igy aztán elmentünk a Hám János utcai könyvesboltba Vele együtt és ott dedikálta vetésének első termését.

Mi volt arra a magyarázat, hogy két gyermek elég nagy távolságról (a Biki tér és a Lókert között) megismerjék egymást és pajtási kapcsolatot alakítsanak ki egymással. Amint már említettem: Szatmár peremvidékén sok gyermek volt. A kisállattenyésztés még sok felnőttnek is az egyedüli szórakozást jelentette. A gyermekek imádtak csereberélni, bugyli-bicskát, röpgalambokat, nyulakat, énekes madarakat Együtt jártak pecázni a Homoródra, fürdeni a Szamos torkolatához, vagy a Kubikra csónakázni a hazulról elcsent mosóteknőkkel. Télen pedig – ereszkedni – szánkóval a vasúti töltésen. Ez egy autonóm gyermektársadalom volt a maga megismételhetetlen örömeivel, nehéz sorsával és egész életen át tartó barátságokkal.

Még 70 év távlatából is boldogan írom le a város peremvidék gyermekeinek a. hangulatát, azt az érzést, amikor mindent a sajátodnak éreztél a rengő aranysárga búzatáblákat, eperfákat a Hegyi úton, vizeket, a bokáig érő nyári poros utak forróságát. az összes gyümölcsöst, a birkózásokat, verekedéseket stb.

IDÉZEK GÉZÁNAK NÉHÁNY GYERMEKKORI VERSÉT.

LÓKERTI NYÁR

Apám fűrészel, jó anyám meg

karcsú kis kórókat kapál -

munkájuk árnyékába búvok-

Ne bánts, verejtékízű nyár!

KUBIK ÉS A TENGER

Mosóteknő volt a ladikom,

Azzal úsztam a Kubikon,

a szomorúfűzfák alatt

riogatva a madarat

Tengerész akartam lenni,

tengerre akartam menni,-

s elsüllyedt teknő-ladikom.

Gyermekkorom,Titanikom.

Úgy elsüllyedt hogy száz búvár

se hozza fel ,ha érte jár.

Le az iszapba költözött,

Tündököl a kagylók között.

Ez jutott eszembe akkor,

ötvenhárom májusában

a nagy tengerparton állva,

szürke utazóruhában.

A Fekete tenger zúgott -

S én beteltem életemmel,

A Kubikba mi alászállt,

habján felhozta a tenger

-GALAMBJAIM

- Jaj gyöngy galambjaim, kávészín, bóbítás,-

- az vagyok én most is, tűnődő galambász

- az voltam én mindig - néztem a pörkli kant,

- kitárt szárnyaival a Nap felé rohant

- Jaj vajon a nap-láng mennybéli vidékről

- leperzseli őket az otthonos égről?

- Jaj, vajon a szép kan faducába megtér

- vagy elhódítja az idő s irdatlan tér?

#1 Dr.BauerBela

---