Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2013. január 5., szombat

-HIERARCHIA-ANARCHIA A GYERMEKNEVELÉSBEN


HIERARCHIA-ANARCHIA A GYERMEK

                             NEVELÉSÉBEN

Minden szülő saját belátása szerint neveli gyermekét.

Mimden szülő azt kapja vissza gyermekétől  az elvárt erkölcsi rend szerint, amit saját maga nyujtott neki a mindennapi élet követelményrendszerének elsajátitásában.

Ildomos meghallgatni az okoskodók véleményét is, de ezekre vigyázni kell mert a végén belekukulsz a sok elméletbe és még azt is elfelejted hogy gyermeked van.

Egy terjedelmes munkát közlök a látogatóimnak  amiben  úgy vélem számos értékelendő gondolat van, amit érdemes megfontolni amig nem késő.

Engedtessék meg nekem  hogy a bevezető –comment-ben irjak le én is egy rövid okoskodást. mint 54 év tapasztalaával rendelkező gyermekgyógyász

Kérem a kedves olvasókat hogy a bemutatott írások alapján az a szándékunk hogy reggeltől estig pofoztassuk a gyermekeket.  

Gyermekgyógyászként volt alkalmam végigkisérni számos emberi sors alakulását , a zsenge gyermekkortól kezdve,a felnőttkorig,egyszersmind a szellemiségük jellemük,viselkedési módjuk alakulását a közösségekben amikben éltek.
A XXI-dik század embere ha valamit ad magára, be kell tekintsen a saját és mások genetikai kelléktárába. Ezt a kelléktárat tapasztalatom szerint,alakítani lehet,de alapvetően megváltoztatni nem. A hajlamok ,nemcsak az orvos- genetikailag jól látható és érzékelhető kórképekre jellemzők, hanem a szellemiség,lelkiség úgy mint a - a jó vagy rosszindulat,agresszivitás,irigység avagy a segíteni akarás,a szeretet,az erkölcsi limitek betartása,a jellem,gerincesség.stb
Az hogy kivel állsz szembe az életed folyamán –egy hiszékeny naiv örökös prédájával a társadalomnak-vagy egy –mindenre fittyet hányó,öncélú,fondorlatos rókával,vagy éhes farkassal-már a kezdetben szükséges körülhatárolni.
Annak idején amikor valakinél hosszasan vagy megismétlődően egy-egy rossztulajdonság mind untig visszatért,a környezete azt mondta,hogy benne van a vérében- vagy ilyen volt már kicsi korában is és nem tudtam kiverni belőle a rosszat mondják a szülők. Ezeket a létező -viselkedési modeleket- már századokra,évezredekre visszamenően kibölcselkedte az emberi társadalom. A szeretetet árasztó és szeretetre méltó ember az marad egész életében,ugyanúgy mint ahogy a másokat bármi módon megrövidítők széles tábora.
A genetikai csomag alján még rosszabb izű, dolgokat is lehet találni,ami már anyagilag és erkölcsileg is ártalmas a közösségekre.
.Hajlamosak vagyunk arra hogy a gének-ilyen jellegű vonatkozásait/ a jó,kiváló,életrevaló/ csak bizonyos kategóriájú embercsoportok-történelmi kellékének tekintsük. Pedig a mindennap becsapott,áthazudott emberek bölcsesége, sok esetben döntőbb, az emberi együttlét szabvány rendszerét tudatosan kijátszó, köntösök mögé rejtőzött álnokhad bűneinél.
Mint kezdő gyermekorvos nem akartam hinni a determinizmus kitételeiben. Azt vallottam hogy a pedagógia,a környezet megoldhatja az esetek többségében, az ilyen jellegű problémákat..
Hosszú emberi és orvosi tapasztalatom abban a hitben győzköd már manapság,hogy minden egyén magán hordja a –genetikai védjegyét vagy emblémáját-viselkedési,magatartási vagy akár erkölcsi kódexében.
Úgy gondolom hogy egyedül a céltudatos alkotás és munka, esetleg egy nagyon feddhetetlen iskolai és családi környezet tartós hatása alakíthat,modulálhat egy személy társadalmi viszonyulási alapjain.
Azzal a célzattal vetettem papírra ezt a néhány gondolatot,hogy ezeket felidézve életünkben sok kellemetlenségen és lelki kényszer-
szerhelyzeten tudunk átlépni, ezen tények ismeretében.
Dr.Bauer Béla

Végzetes tévedések a szeretet nevében a gyermeknevelés terén

Írta: Joó Violetta asztrológus - metafizikus

 

Avagy: Hogyan kerül még súlyosabb megalkuvásba kamaszként és felnőttként a modern pszichológia szerint szabadnak nevelt gyermek?
- Hogyan lesz önző és bensőséges, meghitt párkapcsolatok kialakítására képtelen, és így, ez által egészséges családi légkör megteremtésére képtelen felnőtt az egyoldalúan nevelt, az úgymond szeretetre és mindig csak megértő szeretettel kezelt gyermek?
Kétségbeejtőnek és szomorúnak tartom az emberek csekély gyermekvállalási kedvét, sőt, családalapítással kapcsolatos lemondó hozzáállását, szellemi bénultságát, lelki sivárságát.
Sokan egy gyermeket sem, vagy maximum egyet, kettőt ha vállalnak és a rossz gyermeknevelési módszerek miatt kénytelenek még abból is kiábrándulni. Az idegesítővé, terhelővé nevelt gyermekeik miatt a családi életből is elegük lesz, és ha nem is mindig a rosszul nevelt és kezelt gyermekek által okozott folyamatos feszültségek miatt elválni, de végleg elrettenni a következő gyermek vállalásától. Vagyis mindent elkövetnek annak érdekében, hogy nehogy megszülessenek. 
Sokan arra hivatkoznak: „ilyen világba nem érdemes”. Nekik is szól ez a tanulmány, ugyanis az „ilyen világ” pontosan a rosszul nevelt gyermekből felnőtté vált embereknek az otthonról hozott, kaotikus és önző viselkedési szokásai miatt ilyen. Sőt, ma már a rosszul nevelt gyermekek jelenlététől is, mert a társadalmi problémák okozásában ők is kiveszik alaposan a részüket, még, ha nem is közvetlenül, és ha nem is ők a felelősek mindezért. 
Hogy egy számukra új, egészséges és gyakorlatban jól bevált, spirituális alapokon nyugvó gyermeknevelési módszerről írhassak, ahhoz előbb tisztáznom kell, amit a modern pszichológia jól összekevert és vakvágányra vezetett. 
Rá kell, mutassak a hibákra, mert maguk a pszichológusok még mindig nem látják a fától az erdőt, és még mindig rossz irányba hajtanak. Egyre meredekebb dolgok általános elfogadtatásával, amelyeket az emberek számára a szeretet ideájába öltöztetetten egyáltalán nem kelt gyanút. 

A nagy baj a modern pszichológia szeretet alapú, testi fegyelmezést kizáró elméletével van. Első és leglényegesebb problémát szeretném feltárni, amely a gyermekek szellemi fejlődésének figyelembe nem vételéből, erről való teljesen hiányos ismeretekből fakad.  
A gyermek 14 éves koráig nincs olyan szellemi szinten, hogy önállóan gondolkodjon. Nincs ehhez szellemi „szerve”, kapacitása. Születésekor semmilyen tapasztalata nincs a világról, tehát az elkövetkező évek, és még a felnőtt kor is a tapasztalat gyűjtésről és feldolgozásról kell szóljon, amely az egészséges szellemi fejlődéshez nélkülözhetetlen. 
Viszont a felnőtt korral szemben a gyermekkorban, tehát még 14 éves korban is a testén, a testét ért fizikai benyomásokból tanul a gyermek és csak minimálisan képes intellektuális magyarázatokat beépíteni a gondolat rendszerébe. Egy dolog a logikai, matematikai, beszédbeli, nyelvtani és írás képesség stb. és teljesen más a környezet, a fizikai világot megismerő értelmének fejlődése. 
Nagy hiba pl. egy elesés során sírva fakadó gyermeket azonnal csitítani és a figyelmét elterelni a kellemetlen élményről és a fájdalomról.  
A fájdalomnak létfontosságú szerepe van a tapasztalatszerzésben. A testen keresztül érzékelt fájdalom sokkal egyértelműbb, mélyrehatóbb, emlékezetesebb információ, s ezért messzemenően hasznosabb, mint bármilyen szóbeli értelmi okítás arról, hogy miért legyen óvatosabb, miért és mire vigyázzon.  
Tulajdonképpen szellemi fejlődésében hátráltatjuk igen komolyan azt a gyermeket, amelyet egy részről a „széltől is óvunk”, másrészről semmiféle hibás magatartását, ön- és környezete veszélyeztetését nem reagáljuk le testi megfegyelmezéssel. 
A gyermeknek saját testi épsége és szellemi, értelmi, érzelmi fejlődése érdekében is meg kell tanulnia a családi hierarchiát és a szófogadást, máskülönben a szülő nem felelhet érte maximálisan. Ez a kisgyermekkor legfontosabb feladata. 
Itt rögtön ki is kell egészítsem az álláspontomat, hogy bár „egyértelműen testi fegyelmezés párti” vagyok, fontos tudni azt is, hogy a gyermek szertelen, fegyelmezetlen viselkedése, szeszélyessége, hisztériája, szélsőségesen meggondolatlan ötletei nem feltétlenül csak a gyermeki tapasztalatlanságából fakadhatnak.  
Az édesanya szellemi-lelki állapotai, főként tudattalan szellemi-érzelmi aktivitásából is. Így a gyermekkel kapcsolatos problémák megoldása kibővül azzal a szülői feladattal is, hogy az édesanya is megvizsgálja belső, szellemi-lelki történéseit a gyermek nehezen kezelhetősége esetén és amennyiben fény derül az anya tudattalanjában levő aktuális problémákra, szükséges azokat feloldja és megoldja. 
Tehát ilyen esetben nem elég és nem fog használni a testi fegyelmezés, de ez nem azt jelenti, hogy teljesen felesleges, hiszen mint írtam, a gyerek fejlődésének függvénye a testen keresztüli tapasztalás, főként a határok, veszélyek megtapasztalása. 
Nagyon jó példa a gyermek testi egészségét megóvni szolgáló pofon abban az esetben, amikor a gyermek hisztériás sírásba lovalja bele magát. A hisztériás, elkeseredett és mérgelődő bömbölések után a gyermek másnap fáradtabban ébred és energia-vesztettebb. 
A ma elterjedt fegyelmezés nélküli nevelést sokan humánus és liberális nevelési módnak gondolják, szembeállítva a primitívnek és barbárnak vélt testi fegyelmezést alkalmazó neveléssel. 
A kérdés: a rend vagy káosz? Hierarchia vagy anarchia?
Azt hiszem, az egészséges és boldog életre törekvők pozitív válasza egyértelműen a rendre, tehát a hierarchiára esik. A hierarchikus társadalom nem zárja ki a bűnözők létezését, nem huny szemet a bűn és a vétek fölött, hanem kezeli azt.
A kettőt természetesen nem érdemes keverni, hiszen a hierarchia nem zárja ki a bűnt, a vétket, a hibát, a rendbontást és nem tudja 100%-osan kiszűrni, mert a hiba, a vétek, a bűn, mindig is jelen volt.  
Az élet oka és értelme a bomlás, a káosz helyrehozása, ezért az élet csak hierarchikusan működik a káoszt kezelve, a káosznak behódolva teljesen felbomlik. 
Manapság humánusságból mindenkinek tiszteletben kell tartani a személyi „jogait” és így az aljasságait is, kezdve a fegyelmezést illetően tehetetlen szülőkkel, akik humánus mentalitásból nem fenyitik meg a gyereket, ha akaratos, ha erőszakos, ha hisztériás, ha szeszélyes, ha hazudik, ha szófogadatlan, ha titkolózik, ha durcás, ha szemtelen, ha lusta, stb. 
Elmélyedve a vonatkozó szakirodalomban, elképedve fedeztem fel és győződtem meg arról, hogy több évtizede, a tudós pszichológusok és a pszicho-pedagógusok fegyelmező eszközként és eljárásként, nem mást ajánlanak mint: a személyi figyelem megvonását! Holott a gyermek nem vele született gonoszságból “rosszalkodik”, hanem zavarból, tudatlanságból és éppen ilyenkor lenne szüksége a figyelmes irányításra.
A társadalom nagy része felnőttként, ismét csak humanista beállítottságból figyelemmegvonással reagál arra, ha embertársa tiszteletlen vele, kizsákmányolja, megkárosítja. Rendőrség, bíróság ugyan van, mégis mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy a társadalom tagjaként mennyi mindent kell, eltűrjünk másoktól és nincs ellene mit tenni. 
Milyen javulást várunk azoktól a generációktól, akiknek a durcáskodását, majd a hisztériázását, a szeszélyességét, az indulatoskodását, a hazugságait, erőszakosságait, lustaságát, sunyiságait, sőt: az elemi bosszú-vágyát, gyermekként is mindig elnéztük, vagy lepcsesre jártattuk a szánkat, hogy fiam ne csináld, de nem használt. 
Hány középkorú szülőtől hallom, hogy a kamasz, vagy a felnőtt kor küszöbén levő gyermekét illetően azt mondja: én nem erre neveltem. Néhányan belátják, de legalább is sejtik, hogy a neveléssel volt a baj, de ők sem tudják, mi lenne, lett volna a helyes.
A baj az, hogy a gyermek fenyitését, erélyes fegyelmezését tiltó, elvető pszichológia, és a tévúton járó pszichológia tanácsára immár a nemzeti törvények is, nem a gyermeknevelést hirdetik.
 Ezek a pszichológiai irányzatok kihangsúlyozzák, hogy a gyermeknek gondoskodás, segítő odafordulás, odafigyelés, szeretet kell. Ez így van, de ez magában még nem gyermeknevelés, hanem csak annak egy fontos része. (Valamint csak azt nem értem, hogy akkor a fegyelmezést miért éppen a figyelem-megvonásban látják.) 
Ha egyszerű példát akarok felhozni, a kenyérsütéshez is kellenek folyékony hozzávalók, mint pl. víz és olaj, de vízből és olajból még nem lesz kenyér. És az agyon szeretgetett, mindig csak gondoskodással, melegséggel körülvett, de soha nem fegyelmezett, soha nem korlátozott gyermekből soha, sehogy sem lesz jól nevelt, boldog gyermek, hanem csak szeszélyesen kényes. 
S bár nem érezheti magát biztonságban szeretet nélkül, de egészen biztos, hogy pusztán szeretve és sohasem korlátozva, fegyelmezve sem fogja magát biztonságban érezni. Hiszen azért szeszélyes és hisztériás, mert tele van bizonytalansággal, belső irány és támaszpont nélküliséggel. 
Hogyan érezhetné akár már egy 4-5 éves gyermek biztonságban magát egy olyan anya és apa mellett, akik az ő ugráló szolgái? Akiket ő nyugodtan kinevethet, ha kiabálnak vele, akiknek jobb esetben kijelenti, hogy „nem szeretlek”, ha nem elégítik ki valamely teljesíthetetlen igényét, szeszélyét, vagy rosszabb esetben: egyenesen lehülyézheti őket? Ha a szüleire csaphat, kezükből bármit kiragadhat stb. S hogyan érezné magát bárki biztonságban általános szabályok és elvek nélkül? 
Nézzük meg mi az, amit pl. egy 3 és 7 éves kor közötti gyermek szabályként tud érzékelni
A játékokat el kell pakolni – de a gyereket nem hatja meg a szeretetteljes kérés, rábeszélés, mert a gyereknek ehhez nincs kedve. Van neki is egója tudja, mit akar, s mit nem. Csakhogy neki még arról fogalma sincs, hogy rendetlenségben nem lehet normálisan és boldogan élni, s ami az enyém, azt én kell, rendbe tartsam magamért és másokért, akikkel együtt élek. Erről halvány fogalma sincs. 
Egyik fajta hozzáállás: „ha nagyobb lesz, megérti” – Nagy tévedés, mert 3 éves kor után már képesek megérteni, és pontosan aktuális, hogy megtanulják és a személyiségükbe építsék. És ha ez kimarad a kamaszkorig, akkor biztosan lehet számítani a dackorszakra, mert a tizenéves dac pont abból fakad, hogy a gyermeknek nincs önértékelése. 
Nem bízik abban, hogy valami, amit ő kezel és irányít, amivel ő foglalkozik, az lehet normális, működőképes. Miért? Mert a szülő nem várt el tőle semmit, csakhogy „önmaga” legyen, és önmagát pedig nyilván nem kezdte el nevelni és fegyelmezni, így végül is a szülő hibájából kevesebbet tud, kevesebbre képes, kevesebb a tudása, a rend-tudata, az önfegyelme, a sikerélménye, mint lehetne. 
Ugyanis a játékból fakadó örömérzések, sikerélmények nem pótolhatják a kisebb, de általa rendesen elvégzett feladatok utáni sikerélmény érzetét. Az egyre erősödő életképesség érzését. 
A szülő sokszor jól becsapja magát a gyermeke tudását és okosságát illetően, mert egy-két divatos hobbit talál a gyermek számára, amiben pl. egy ambíciós, önérzetes gyerek valóban jól teljesít, s ami mellett jó ideig homály fedi a gyereknek az általános rendbe beilleszkedő céljainak a hiányából eredő tájékozódási képtelenségét, tudatlanságát, tapasztalatlanságát. És már is kész egy jól elferdített énkép és önértékelés
Az elkényeztetett gyermekek egy része nem fogja magát életképesnek érezni és öngyilkossági gondolatokkal kezd küzdeni kamaszkorától kezdve, másik része egyre kétségbeesettebben kapaszkodik a másokon való uralkodásba, mások kizsákmányolásába, s próbálja a világot úgy berendezni, ahogy kisgyermekkorában megszokta, hogy ő nem felel semmiért, neki nincsenek kötelességei, számára nincsenek korlátok, és nincs, aki neki parancsoljon. 
Ezek közül néhányan a művészi, sportolói vagy egyéb tehetségüktől elszálltan követelik, hogy kizsákmányolhassanak és irányíthassanak másokat. 
A gyermekkel szembeni elvárásokat, feladatokat illetően természetesen a fokozatosságról is beszélek, vagyis a gyermek korának figyelembe vételéről. Viszont kifejezetten hangsúlyozom, hogy vannak konkrét, általános elvárások, amiket el lehet, és el kell kezdeni már egészen kicsi gyerekeknél, és egyáltalán nem az idegen nyelv megtanulására, vagy táncórákra gondolok, nem különleges és extra-képességek fejlesztésére, hanem a legalapvetőbbekre
Arról, hogy a gyermek kezdjen el önállóan öltözni, maga után rendet rakni, takarítani – kis óvodásként már mindenképp. De láttam már egy-másfél éves beszélni alig tudó gyermeket is, aki gond nélkül egy átlagos kérésre segít az anyukájának ruhát teregetni. És sok pici gyermeknél láttam az érdeklődést és a részvételi szándékot a felnőttek teendőit illetően, tehát ez az embernél vele született tulajdonság, ami manapság jelentős részben a kompenzáló kényeztetés és persze a szülői türelmetlenség miatt tűnik el később a gyermekekből. 
Sok szülő azt hiszi, boldogságtól és örömtől fosztja meg gyermekét, ha nevelni, tanítgatni kezdi kisebb-nagyobb feladatokra, és ennyi időt is elvesz a szabad játékból. 
Abban a tévhitben élnek, hogy a gyermekeknek 7-8 vagy több éves korukig csak játszani kell.
Ez egy naiv, mégis rendkívül önkényes elképzelés, aminek semmiféle reális alapja nincsen, hanem arról van szó, hogy ezek a szülők valamilyen rózsaszín álomvilágnak ítélik meg ideálisként a gyermekkort, és ezt akarják gyermekük számára zavartalanná tenni. 
Ez a tévedés természetesen nem korlátozódik a kisgyermekkorra, hanem legtöbb esetben kihat a gyermek életére a felnőtté válásig, s azon túl. Sok szülő a felnőtt gyermekét is óvni való, gondozni való kisgyermekként kezeli bizonyos helyzetekben.  
Közülük sokan már a gyermek kamaszkorában nyíltan vagy rejtetten támadni kezdi a gyermekét, hogy az miért nem önállóbb, miért nem felelősségteljesebb, miért nem tart nagyobb rendet, miért nem tisztelettudóbb, miért hazudik, miért beszél vissza… stb. 
Kialakul ebből a viszonyból a „héja-nász az avaron”. Ahol a gyermekét minden hibája ellenére óvó, védő, ellátó, eltartó, annak hízelgő, hol pedig arra kígyót-békát kiáltó, áldozatai honoráriumát, jóvátételét, fenyegetőzve követelő, „kihasznált” anya (mert ezt szinte kivétel nélkül és jellemzően az anyák művelik) és a mindezt már rég gyűlölő, de a kiszolgáltatottság csapdájából önerejéből szabadulni nem tudó felnőtt utód, se veled, se nélküled „szerelme”. 
Ekkor már nagyon nehéz helyrehozni két évtizednyi hibás magatartást, mindkét fél részéről. 
A kisgyermekkori korszak kapcsán érdemes megvizsgálni néhány jelentősebb pszichológia gyereknevelési elvet, amelyek napjainkban is elterjedtek és meghatározóak.
Gyakori szülői felelőtlenség, amikor például a szülő a rohanó munka és a ház körüli teendőkkel való megbirkózás után végre lazítani szeretne, s nem a rendkívül okos, de önfejű, feleselős, huncut, egyetlen 5 éves kicsi cukorfalatkájával vitázgatni arról, hogy kinti cipővel ne másszon az ágyra, előbb vegye le azt
De a gyerek szerint a cipő nem piszkos, és „nézd anya, nem is kentem össze az ágyat” és hasonló „okos” kis válaszok az állítólag önállóságra nevelt gyermek szájából. És ekkor anyuka vagy apuka inkább szó nélkül az úri gyermekek jó szolgájaként leveszi a gyermekről a cipőt és helyére teszi. Hiszen csak gyermek még. S nem érti, hogy le kell venni a cipőt. Had legyen gyermek, had játsszon. A szülő pedig had pihenjen, tévézzen, vacsorázzon nyugodtan a gyermek kioktatása, fegyelmezése nélkül
A szülő lusta, hogy 2 percet rászánjon egy pofonra és 2 mondatra: „A cipőt fiam leveszed, mikor bejöttél a házba. És nem mész fel vele az ágyra, különben legközelebb is pofont kapsz.” 
Persze a fenyités ellenzése a ma divatos humánus viselkedés majmolásában is rejlik, anélkül, hogy bármelyik szülő venné a fáradtságot, hogy egyszer komolyan végiggondolja, hogy hová vezet ez a fegyelmezési eszközöktől megfosztott, pszichológiai gyermek-nem-nevelés, amit birkaként követve minden szülő elégedetten gyakorol. 
Ezáltal a szülő a humánus és jószívű anya szerepében tetszeleghet anélkül, hogy bármiféle pszichológiai sikerkönyv, vagy női magazin béli vezércikk, sztárpszichológussal készített interjú szembesítené azzal, hogy a mindig elfogadó, szeretgető, a fegyelmezést csak szóban és maximum a figyelemmegvonás eszközével elintéző szülői magatartás milyen érzelmileg labilis, ferde erkölcsű, önuralom hiányos, önértékelési és énképzavarral küzdő, deviáns fiatalokat és felnőtteket termelt ki. 

De hol is kezdődött, honnan is indult ez a gyermekkényeztetését előtérbe helyező, s a fegyelmezés valódi eszközeit elvető pszichológiai irányzat?
1946-ban publikálta ma már közhelynek számító, teljesen elfogadott nézeteit dr. Benjamin Spock. A következőket hirdette: „biztosította a doktorok és szaktekintélyek által megfélemlített szülőket, hogy saját gyermekeikhez ők értenek a legjobban. Azt tanácsolta, hogy a síró apróságot vegyék fel és nyugtassák meg, hangsúlyozta, hogy minden gyermek külön egyéniség, így nem vonatkozhat általános és merev szabály fejlődésükre, nem helyeselte a fegyelmezésen és verésen alapuló nevelést. Legforradalmibb gondolata az volt, hogy a szülőség öröm, a nevelést élvezni, a gyermeket tisztelni és szeretni kell.” 
Spock a fegyelmezést szembeállította a szülői és családi boldogsággal. Nagy hiba volt. Érdekesség, hogy mindazt, amit leírt, ő is csak ideaként ismerte, megvalósítani sohasem tudta. Utólag derült ki, hogy a doktor saját életében távol állt az általa fennen hirdetett eszményektől: szülőként sem a boldog kiegyensúlyozottság, sem a megengedő szeretet nem volt rá jellemző. Felesége, akitől 48 év házasság után vált el, az alkohollal küzdött, fiai apjuk ridegségével. Maga Spock 1976-ban újra megnősült, s nála negyven évvel fiatalabb második nejével szinte élete utolsó napjáig tartott előadásokat és felolvasásokat világszerte. 
Spock világhírű és sikeres lett egy nagyon jól hangzó, de a gyakorlatban általa sem tesztelt elmélettel.
De lássuk mire jutott az a több ezer, vagy több millió ember, aki az ő pszichológiai tanain fellelkesülve, a családi boldogság és a gyermeke testi-lelki egészsége, erőszakmentes jellemének kialakulása érdekében valóban alkalmazta a megengedő szeretet módszerét? Vagyis a fegyelmezés, mint parancsok, pofonok, szabályok alkalmazását a múlt primitív embereinek érzelemszegénységi bizonyítványaként száműzte a modern gyermeknevelésből?
Spock bírálói szerint neki „köszönhető”, hogy Amerikában felnövekedett egy deviáns generáció, akikre a szülők soha nem szóltak rá, akiket nem büntettek, csak kényeztettek.
Tulajdonképpen, ha alaposan megvizsgáljuk Spock szülői örömszerzési ideái voltak a hippi korszak melegágya, vagy inkább tüzelőanyaga. Egy őrület, ami megváltoztatta a világot. Egy mozgalom az erkölcs, a kötelességek, a fegyelem és a szabályok ellen, ami győzött és megváltoztatta a nyugati világot és Európát.
Spock nézetei nemcsak az így nevelt gyermek felelőtlenségében, talaj nélküliségében nyilvánulnak meg, hanem legelőször is a szülők elliberálisodásában
Alighogy 1946-ban meghirdette Spock, hogy szeresd és tiszteld a gyermeked és élvezd a gyereknevelést, 25 év múlva, megjelenik az európai származású Milos Forman filmje, amely azt a jelenséget mutatja be, hogy nem csak a tizenévesek keresik a boldogságukat a drogokban, a szexuális élvezetek üres halmozásában, a szexualitás kiárusításában, hanem mindennek gyökere az ő szüleikben található
A film, melynek címe Taking Off – magyarul Elszakadás – azt mutatja be, hogy egy otthonról elszökő lányt, aki valamiféle énekesnői válogatásra nevez be, a szülei kétségbeesetten keresnek és egy pszichológus javaslatára kipróbálják az új szórakozási formákat, hogy lányukat megértsék és megtalálhassák. Így próbálják ki a füves cigit, és így végződik a film azzal, hogy a szülők az Elveszett Gyerek Szülei nevű klubban újonnan szerzett barátaikat lakásukba invitálják és vetkőzős pókert játszanak. 
A film a maga formai módján humoros, de ettől még nem vonható kétségbe, hogy film történetének szerzője valós jelenség alapján dolgozott. És mint tudjuk 1971-re már túl vagyunk a nagy woodstocki fesztiválon, tehát az LSD-ző és kábultan, az általános szeretetre hivatkozva kéjelgő fiatalok az első generációs gyümölcsei Benjamin Spock szeretet hirdető gyermeknevelési pszichológiájának. 
„Szeresd őt feltételek nélkül, és élvezd az időt, amit együtt tölthettek.” –hirdette Benjamin Spock és sok más pszichológus. Valóban ide kellett eljutnunk ettől a mondattól? Mire következtethetünk most? Mi a baj a feltétel nélküli szeretettel? 
Az a baj, hogy a szeretet magában elkorcsosul, olcsó kéj, őrjöngés, gyűlölet lesz belőle. Nem őrizhetjük meg sem a szeretetet, sem a boldogságot, ha az erkölcsöket, a morált, a fegyelmet, tehát az értelmet és az értelemért és az igazságért való harcot és határozottságot (pozitív maszkulin tulajdonságok) kizárjuk az életünkből. 
A felelőtlenül és szabályok nélkül nevelt gyermekeknek nem fog örömet szerezni senki, az biztos. 
A gyermek számára az értelem kialakulása, ugyanúgy, mint a felnőtteknél az információ befogadás, feldolgozás, megtartás, személyesítés függvénye. De a gyermekek számára a szellemi információ befogadás még egyáltalán nem tudatos, és nagyon minimális az ambíciójuk az általános szülői figyelmeztetések, szabályok megjegyzésére, megértésére
Gondoljunk csak bele, hogy amint a gyermek a csecsemő korszakból kinő, és egyre jobban élvezi a bővülő szabad mozgási és játszási lehetőségeit, hamar a múlté lesz az etetésért való szívszaggató sírás, a táplálék türelmetlen követelése. 
Sőt, a gyermek a játékban sokszor megfeledkezik az evésről, nem veszi észre, hogy éhes. Amennyiben a gyermek még nem képes felelni a saját maga rendszeres ellátásáért, azért, hogy hányszor étkezik és mit (!) egy nap alatt, úgy még kevésbé lehet az ő saját belátására, gyermeki, tapasztalatlan értelmére bízni a szellemi információk önálló befogadását, élmények feldolgozását.  
Az élmények feldolgozásában való segítség, szülői magyarázat szüksége köztudott fontosságú, bár tapasztalataim szerint sajnos ritkán alkalmazzák. Ez nem csoda, tekintve, hogy a népi hagyományok moralitását, a társadalmi erkölcsöt eltörölték a szocialista, kommunista korszakok és a modern pszichológia felvilágosult, gazdaság- és könnyű örömszerzés-orientált elméletei. 
Így a szülők a környezet eseményei, a tv filmek kapcsán maximum annyit mondanak a gyermeknek, hogy „csak viccelt a bácsi”, „csak trükk, a valóságban nem lőtték le, paradicsomlé folyik a mellén”. Tehát a tárgyi valóság érzékelésének minimális szintű alapjait nagyjából megkísérlik lefektetni és tulajdonképpen ez az egyik része annak, amit az átlagos szülő az életbe való használható beavatásként elvégez a gyermeknevelésből. 
A másik része némi tárgyhasználati, mozgáskoordináció, beszéd- és logikai képességfejlesztési, és némi rendtartási beavatás, tanítás. Ennél tovább a ma, modern felfogású szülő ritkán avatkozik be gyermeke egyéniségébe, a többit a sorsra bízza. Szándékosan nem írom, hogy: és a vele született pozitív nyers képességeire, mert azokkal sokáig nem fog érni semmit, és csak akkor lesz esélye azokat jól használni, ha majd felnőttként metafizikai információkhoz jut és spirituális, éberségre, tudatosságra és önismeretre tesz szert. 
De addig is ott a gyermekkor, amely korszakért a szülő felel, hirdessen bármiféle szabály nélküli szülői, csupa szeretet szórakozást a pszichológia, vagy kristály és indigó gyermekektől való csodás, tanulási lehetőséget bármely misztikus tan. A gyermek csak gyermek, és nem igazán érti a „nem szabad”, „tilos”, „veszélyes”, „rend” kifejezéseket. Ennek ellenére óriási, mondhatni létfontosságú szükségük van, hogy megtanuljanak a fizikai síkon élni, ahol ezeknek a szavaknak is nagy jelentőségük van, nemcsak a szeretet és az öröm szavaknak. 
Tehát amennyiben egy szülő azt szeretné, hogy a gyermeke ne veszélyeztesse saját és testvérei testi épségét, életét, akkor nyilván kell valamilyen lépést tennie akkor is, ha már felemelt hangon, erélyesen, többször elmagyarázta a gyermeknek, hogy „nem másszon a szekrény tetejére”, „ne dobálja a körzőt”, „ne szaladgáljon a késsel vagy a villával”, „ne hajoljon ki az emeleti ablakon”, „ne szaladgáljon az úton” stb. Ezek a legalapvetőbb helyzetek, amikor igazán nem lehet elkerülni, hogy belássuk, a gyermek, sokszor, ha már hét éves elmúlt, még akkor sem veszi komolyan, nem érti meg, nem jegyzi meg a szülői intelmeket, szabályokat. Mert ezek igenis szabályok. 
Tehát a szülő felteheti magának a kérdést: hagyom, hogy a gyermekem élete veszélyben legyen vagy pofont is adok neki, a hülyeségtől, butaságtól való eltántorítási szándékkal. Mintegy az elhangzott tiltásokat, figyelmeztetéseket nyomatékosító ráhatásként. Hogy ez durvaság? Ordítani is durvaság, mégis muszáj. 
Ha a szülő lemond a testi fegyelmezésről, és pusztán a szeretet, a szeretgetés és az engedékenység jegyében neveli gyermekét, egyáltalán hogyan érezheti magát szülőnek? 
Mitől érzi, hogy hozzá tartozik az a gyermek? Hiszen tulajdonképpen semmit nem tehet az élete megvédése érdekében, csupán reménykedik, hogy hátha mégsem esik el a gyerek a késsel szaladgálva, hátha mindig ott lesz valaki, aki meg tudja akadályozni a bajt. 
De mi értelme, hogy ha van már legalább 2-3 gyermekünk, akkor tulajdonképpen halálra idegeskedjük magunkat azok rendetlenkedései, éretlen szórakozásai, veszélyes játékai és önmegvalósításai miatt? Kinek jó ez? Nekünk? A párunknak? Hogy a gyermek minden lelki erőnket elemészti? A gyermeknek, aki azt látja, hogy anya csak fogja a fejét „jól van, menjél fiam.”, előb-utóbb mindenre igen a válasz, mert a nem súlytalan. 
A szabályok megszegése semmilyen komoly következménnyel nem jár. Azt látják, hogy a szülő idegeskedik, hogy feladta, hogy elmagyarázza és megértesse. Szülőnek lenni kudarc. Minden szülő és gyermek így látja, amely családokban a fontos szabályokat nem nyomatékosították szükség esetén. 
Hogy így látják-e sokan, akiket a szülő eleve kudarc-, vagy düh-érzéssel, netalán bosszúéhes örömmel pofozott, pálcázott stb., az nem írható a gyermek fejlődéséért való felelősségteljes, következetes atyai és anyai pofonok rovására. 
A modern, humanista országokban, társadalmakban azért nem merik „verni” a gyerekeiket a szülők, mert a gyermek megpofozásában az állatias, vadparaszti, kegyetlen agressziót vélik felfedezni.
Egy pofonban ott rejlik a gyerek agyba-főbe verése, kezének-lábainak eltörése, haja kitépkedése stb. Még leírni is szörnyű. Nem ismerik a nevelő szándékú, indulat nélküli, hatásos ezért erőteljes (és nem jelzésértékű, nem csak mímelt) pofonokat. (Tisztelet a kivételnek.) 
Nem vagyok fanatikus. Nem állítom, hogy nem létezik a gyerek iránti indulatból elkövetett durva bántalmazás. Továbbra is írjon és beszéljen a média ezekről. És a törvény vizsgálja ki az eseteket, vonja felelősségre a felelőtlen és agresszív szülőt. De végre állítsuk már helyre a humanista, széptevő, képmutató, úrias-nyegle nevelési divat előtti, hagyományos, normális, valódi, szülői szereteten, felnőtti értelmen és felelősségen alapuló gyermeknevelést, különösképpen a gyermekfegyelmezési módszereket. 
Végre lássuk már be, hogy a gyermekeink összehasonlíthatatlanul önzőbbek, kegyetlenebbek, brutálisabbak, érzéketlenebbek, boldogtalanabbak, amióta a szeretet, a szabadság és az egyéniség téveszméi alatt nőnek fel.
Nap, mint nap látjuk ezt magunk körül. Ebben élünk. Mégsem akarunk vele szembenézni. Szembenézni az önáltatásunkkal. Azzal, hogy kibújtunk a kemény szülői feladatok alól, s a gyermekeinknek azt hazudtuk, hogy értük tettük. Az ő érdekükben nem pofoztuk őket. 
Nem az ő érdekükben tettük. Hanem azért, hogy a hippi korszak erkölcstelen, ócska, liberális szeretet-ideája szerint tetszeleghessünk magunk előtt. Jóságos, kegyelmes, megbocsátó, elfogadó… 
Becsület, pénz, élet, emberi érték – bármi. Mára könnyű prédává lett a durvaságot ellenző nagy szeretet leple alatt. Mit préda? Szemét. Elszórjuk minden emberi értékünk. Csak a kényelem számít. És a béke kényelmes. Békében lopni, csalni, hazudni – nincs is ettől jobb, és mindezt a szeretet varázsszó védelme alatt. 
Az engedékeny szülők nagy része nem csak a szeretetet félreértelmezve és túlidealizálva követi el (az esetek többségében végzetes) nevelési hibáit, hanem a szabadságot is teljesen félreértve, egy hamis szabadság pozitív eredményeinek reményében.  
Ez a nagy hiba a családi hierarchia teljes vagy részleges elvetése. Amikor a szülő, mint mondja: „nem akarom, hogy a gyermekem bárkinek is behódoljon”. Általában az a személyes érzelem, pontosabban indulat vezérli őket, amit munkaadójuk iránt éreznek. 
A szülő a pénzért, a jómódért megalkudott. 8-10-12 órát robotol egy nap, sokszor otthon is dolgozik, hétvégi szabadnapjait is feláldozza sokszor. Gyermekének nem ezt akarja. Hogy nem szükséges hitelre autót venni, és mindenféle luxuscikkre (vegyszerek, kozmetikumok, édességek, alkoholok, húsok, divatos ruha és cipő gyűjtemény, drága gyermekjátékok, házi mozi rendszer, hatalmas hangfalak és egyéb szórakozási felszerelések) költeni, az nem merül fel bennük. Ez az ő szabadságuk. 
Bár, igaz, pont ezekért cserébe lettek „szolgák”. E luxusért alkudtak meg. Gyermekeiknek azt kívánják, hogy még könnyebben jussanak ezekhez a luxuscikkekhez, a lehető legkönnyebben, soha senkivel meg nem alkudva. 
Hogy mindez teljesen téves elgondolás arra a gyakorlat világít rá. Ezek a gyerekek szinte mind kivétel nélkül, még nagyobb megalkuvásba kerülnek, még erkölcstelenebbül eladják magukat, mint szüleik. Nincs más választásuk. A hamis boldogság, a luxus, a felelőtlen szórakozás, (a tárgyaktól és más személyektől, tehát kívülről várt boldogság) csapdájába esnek már fiatalként. 
Szabályokat nem ismernek. A szülők a hierarchiát elvetve nem szabhattak nekik határokat. Ezek a gyerekek főnökök akarnak lenni, gyorsan és könnyen meggazdagodni, bebiztosítva lenni. Az átmeneti nehézségek idején átlépik azokat a határokat, amiket szüleik sosem merték. Így nevelték őket. Ezért lopnak szüleiktől, nagyszüleiktől, vagy trükkel pénzt csalnak ki bárkitől. 
Hazudnak szüleiknek kiskoruktól fogva. Minden emberi kapcsolatukhoz hasonlóan állnak. Nincs kifogásuk a maffia, a képviselői és céges sikkasztások, a drogcsempészet, a prostitúció, a biztosítási átverések, a hamisítás, az állatviadalok és más bűnözési mód ellen. Ők mind ezzel gond nélkül megalkudnak. 
És ezen mit sem változtat, hogy anyuka meddig szoptatta mennyit ölelgette, szeretgette.
A gyermeket feltétel nélkül szeretni kell. Ez tény. Viszont magára hagyni bűn. Magára hagyni a hibáival, negatív hajlamaival, hisztijeivel, gyávaságával vagy agresszív akaratosságával, hazudozásaival. Becsapni, hogy mindez így is jól van, bűn. Egy életre megnyomorítjuk őket. Soha nem lesznek boldogok. 
Tehát a szülő a gyermeket, a saját és mások életének, testi épségének tiszteletben tartása érdekében érdemes megpofozza. Ugyanis a legintelligensebb 6 éves csodagyerek sincs azon a szinten, hogy képes legyen pusztán önálló értelmi fejlődési, és felnőtteknek megfelelési ambícióból felfogni és saját magát önállóan megfegyelmezni (!!),amikor elkapja a játék heve vagy az egyéb gyermeki fantáziálás. Ha jellembeli hajlama van rá, hogy pl. agresszív legyen, őrült kísérleteket végezzen, megfeledkezzen minden félelemérzetről stb., akkor ezeket gondolkodás nélkül véghez viszi. 
Ha szülő elmondta már százszor, elfelejti, akkor is, ha matekzseni, ha zongora-művész, ha futó-bajnok, ha versmondó versenyt nyert stb., ha a múlthéten kapott pofont, lehet, hogy megint nem tudja megfékezni magát, de ha az elmúlt két hónapban négyszer is jó nagy pofonokat kapott, mert „véletlenül megrúgta a testvérét”, „véletlenül megdobta egy kővel a testvérét”, „véletlenül fellökte a testvérét”, garantált, hogy elég volt ez a két hónap információ és tapasztalatszerzése és soha többé nem dobja meg kővel a testvérét stb.
Vizsgáljuk meg, hogy mit kell mérlegeljünk, ha a gyermek „csupán” rendetlen. Trehány, szétszórt, rendetlenség- és piszkosságtűrő. Először is elveszt apróbb tárgyakat, összegyűri, tönkreteszi iskolai könyveit, felszerelését, ruhára nem vigyáz. Nem a gyereknek tesz szívességet a szülő, ha harmadik alkalommal sem pofozza és térdepelteti le a gyermeket.
Hogy e fegyelmezések nélkül a gyermek boldogabb hatalmas tévhit. Rövidtávon talán nyugalmasabb az élete, hosszútávon természetesen megszokja, hogy ne becsüljön meg semmit, és ne hozzon semmiért még annyi áldozatot se saját használati tárgyaiért, hogy azok használhatóságát megóvja. 
Tulajdonképpen már megjelenik az a probléma, amit az előző pontban is megemlíthettem volna, hogy a gyermek önmagáért való egészséges felelőssége és egészséges ambíciói nem alakulnak ki. Aminek a kárát úgyis a gyermek látja felnőttként majd. 
Ha anyuci-apuci milliomosok is és van miből költeni a hanyag gyermekre, az, fiatal és felnőtt korára elégedetlen, ideges, depresszív típus lesz, ugyanis megszokásból tűri majd saját kudarc élményeit, azt, hogy „hopp, ezt is elrontotta”, „hopp, ezt is elhagyta” stb. 
Továbbá, hogy semmiben sem kell arra törekedni, hogy az működőképes és tartós legyen. Már a rend, a tisztaság, a használati tárgyak épségének fontosságát és tiszteletét, ha elmulasztjuk belenevelni, belesulykolni (hiszen súlya van!) a gyermekbe akkor rögtön meg is jelenik a szabályok nélküliség problematikája. 
A felelőtlenség, a téves értékítélet, kezdve az önértékeléssel. Óriási tévedés, hogy a gyermek önértékelése csupán azon múlna, kik szeretik, s hogy legfőképp a szülei szeretik-e. Az elnéző, felelőtlen szeretet semmit nem ér, sőt, árt. És nem is szeretet, csak máz és látszat. 
21 éves kor után a gyermekből végérvényesen felnőtt lesz. A szellemi fejlődési korszakokat tekintve is. Ekkor beindul a szellemében a pszichológia által felettes énnek elnevezett személyiségrész, amelynek fő feladata tulajdonképpen az egyetemes törvények szellemével harmonizálni a személyt. 
Hihetjük tudatos énünkkel, hogy lehetünk boldogok szétszórtan, trehányan, rendezetlen életet élve, mert anyukánk, apukánk így is szeret és szeretni fog akkor is, ha drogosok, kéjgyilkosok, állami kasszát megcsapoló politikusok, százezrektől pénzt kicsaló svihák bankárok, biztosítási ügynökök leszünk. Mert magunkat nem fogjuk tudni szeretni. 
Tudatosan imádhatjuk. Viszont hiába az állítólagos szeretet, elfogadás, elégedettség, megvalósult vágyak és tervek, mert jönnek a sorsjelzések
Testi, lelki betegségek, balesetek, sorskrízisek. Lehet egyéni, felvilágosult, modern elképzelésünk a szeretetről. A gyakorlat nem fogja igazolni. A szeretet ott van, ahol értelem (Fény) is van. Ha a kettőt eggyé teszitek, akkor juttok be a mennyek országába. Mondta Jézus. 
Megvan az értelme annak, hogy a gyermek miért kell a családi hierarchiában lentebb álljon, mint a szülők, a kisebb testvér lentebb, mint a nagyobb. Megvan az értelme, miért kell mindenki tisztelje az otthont és a család belső rendjét. A legegyszerűbb szabálytól kezdve az összetettebbekig.

http://anyazon.hu
#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése