Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2017. november 20., hétfő

Tiltás, megengedés, fegyelmezés



Tiltás, megengedés, fegyelmezés

A sok tiltás minden életkorban akadályozza a gyermek személyiségének fejlődését, rontja a szülő-gyermek kapcsolatot.
A gyerekek két dologtól szoronganak nagyon: Ha túlzottan korlátozzák, „nevelik” őket. Ilyenkor kétségbeejtően gyámoltalannak érzik magukat. A másik szorongást keltő, ha túl megengedőek a felnőttek. Ilyenkor nem érzik biztonságban magukat, mert nem világosak számukra a felnőttek szándékai, nem érzik a felnőttek tudatosságát.
 A szükséges korlátozásokat, tiltásokat két nagy csoportba osztjuk:
1. Az egyikbe tartoznak azok, amelyek be nem tartása a gyermek vagy környezete életét, testi épségét veszélyeztetik. Ezek a tiltások nem jelentenek lélektani nehézséget. A veszély megmagyarázásával meggyőzzük vagy csak egyértelműen tiltjuk kívánságát, cselekedetét.
2. A korlátozások másik csoportja, melyek önmagukban úgyszólván értelmetlenek, összefüggésben állnak egyes kultúrák szokásrendszerével.
A tiltásoknak ez a csoportja 3 fő téma köré sűríthető: a pontosság, a tisztaságra szoktatás és az illemszabályok.
Csakis ezekkel a korlátozásokkal szemben merülhet fel a kérdés, hogy szükség van-e rájuk, s ha igen, miért és mennyiben.
Amikor ezekre a kérdésekre válaszolunk, szem előtt kell tartanunk, hogy a kisgyermeknek milyen nehéz megbirkóznia saját érzelmeivel, indulataival és félelmeivel. Egyszerre kell megfelelnie a felnőttek elvárásainak és saját belülről fakadó igényeinek, vágyainak.
Pici gyerekek még nem értik sem a tiltást, sem a tiltás magyarázatát, de érzik és értik a szülő hangsúlyát, mondanivalójának érzelmi színezetét. A kétévesek önuralmának megnyilvánulásait elsősorban a szülői szeretetre, illetve annak elvesztésétől való félelemre vezethetjük vissza. A gyermek azért győzi le – fokozatosan – ösztöneit, mert szüleinek akar örömet szerezni. Hároméves korában önkontrollja még mindig külső tényezőktől, szülei dicséretétől-szidásától függ.
A gyermek 3 éves kora körüli időre a második önállósulási szakasz jellemző. Ekkor csökken a függés szükségszerűsége, valamint a türelme.
1. önmagával szembe, tehát nem viseli el, ha valami nem sikerül neki, illetve
2. környezetével szemben is, ha túl soknak, értelmetlennek érzi a tiltást, vagy ha éppen kialakulóban levő új tudományában, az önállósági törekvéseiben gátolják. A türelemcsökkenés miatt daccal reagál.
Előfordul, hogy csak akaratereje mérése céljából szegül szembe, esetleg teljesen értelmetlenül.
A már kialakult dacreakciók megoldásánál nehéz helyzetben vannak a szülők: nem helyes és általában nem is célravezető, ha a szülők tekintélyük érvényesítésével próbálják megoldani a problémát, de azt is nehéz elfogadni, hogy ne avatkozzanak be. Biztosítani kell a gyermeket, hogy megértjük az érzéseit, és egyúttal közölni, hogy viselkedését ennek ellenére sem fogadjuk el. A legjobban bevált módszer ezek után „magára hagyni” a gyermeket. Ha ezt következetesen tudjuk csinálni, a gyerek hamar megtanulja, hogy így semmit nem ér el, és megszűnnek az ilyen típusú reakciók. Ha a dacreakciónak egyszer-egyszer engedünk, azaz megtesszük, amit a gyerek így kér, megerősítjük ezt a viselkedést (elérte, amit akart – ez jutalom jellegű, s mint ilyen, az előtte lévő viselkedés megerősítője).
Ha a kisgyermek sorozatosan magáért az ellenszegülésért nem csinálja azt, amit kérünk, el kell gondolkodni, hogy mi lehet ennek az oka. Például nyugtalan valamiért (most került óvodába, testvére született); túl sok dolgot tiltanak neki; túl magas követelményeket támasztanak; többnyire szidják, nem veszik észre igyekezetét.
Ha a gyermeknek kicsi kora óta az a tapasztalata, hogy joga van dönteni, választani az őt érintő kérdések egy részében, akkor akarata még az önállóság és énfejlődés kritikusabb, nehezebb szakaszában sem válik daccá. (Fontos, hogy érezze, tudja, hogy mi az, ami az ő akaratán múlik.) A követelmények és tilalmak, amelyek a gyermek viselkedését belülről irányítják, csak öt-, hatéves korra épülnek be. A szülői intelmek hatására kialakuló szabálytudat kilenc, tíz év alatt még nem állandó része a személyiségnek.
Csak akkor lesz megbízható, belső szabálytudata, amikor a gyermek már lelkileg függetlenedett szüleitől, azaz a serdülőkor végére.
A szülők számára mindig megújuló problémát okoz annak eldöntése, hogy az adott életkorban mekkora önfegyelem várható el, hol van a tűréshatár.
A sok tiltás minden életkorban akadályozza a gyermek személyiségének fejlődését, rontja a szülő-gyermek kapcsolatot.
Ez megelőzhető:
– ha csak a valóban lényeges dolgokat tiltjuk. Jó módszer, ha a szülő megkérdezi önmagától, hogy „valóban szükséges-e a tiltás”,
– ha úgy fogalmazunk, hogy a tiltást elhagyjuk: „Tedd le a fényképezőgépet!” (Azt mondjuk, amit csináljon, s nem azt, hogy mit ne tegyen),
– ha egy figyelmeztető mondattal lehetőséget adunk, hogy a gyermek magától visszavonuljon. Önállóan, maga válassza az elvárt, helyes cselekvést, Például: „Az a papa tolla!”
– ha a szülő a tiltás, elvárás megfogalmazásakor nem saját akaratát, hatalmát állítja szembe a gyerekével, hanem arról beszél, hogy miért nem engedheti meg a gyereknek ezt vagy azt,
– nem szabad annak előfordulnia, hogy a szülő naponta szemrehányásokkal árasztja el a gyereket, de közben hagyja, hogy a gyerek tovább csinálja a tiltott dolgot,
– ha a szülői következetesség megértéssel, belátással párosul, s emellett a gyermek megfelelő önállósághoz jut abban, amiben lehet, a szembeszállás gyengül, helyébe együttműködés lép.
Segítség a jó kapcsolat megőrzése érdekében, ha
1. az utasításokat nem általánosságban adjuk, (például: ne rosszalkodj!), hanem konkrétan megfogalmazzuk, mit várunk (tedd le a kést!),
2. gondolunk arra, hogy a személyes példa a legösztönzőbb,
3. elvárásainkban következetesek vagyunk,
Mindig beismerjük, amikor hibázunk.
A társadalmi szabályok elsajátításának általános módja a jutalmazás és a büntetés.
Ezek vezetnek egyes viselkedésformák rögzüléséhez, mások megszűnéséhez. A jutalom és büntetés érzelmi jellegű választ vált ki a gyermekben. Csak akkor kapcsolódik össze a jutalmazandó vagy büntetendő történéssel, ha a nevelő magyarázatot fűz hozzá. Ha a magyarázat elmarad, fennáll annak a veszélye, hogy a büntetés általános gátlást idéz elő a gyermek viselkedésében, azaz szorongóvá, félőssé teszi őt. Általánosan elfogadott, hogy a dicséret, a fokozott figyelem, a jutalom sokkal eredményesebb, mint a büntetés. A veréstől a gyerek is megkeményedik, elzárkózó, dacos, esetleg hazug lesz; a figyelemmegvonás hatására pedig addig rosszalkodik a gyerek, míg a szülők kénytelenek foglalkozni vele.
A szabálytanulásban szerepe van az értelmi fejlődésnek, az utánzásnak és az azonosulásnak. Az, hogy kit utánoz a gyerek, függ: nemétől, az érzelmi kapcsolatoktól, a családon belüli erőviszonyoktól. A rossz érzelmi kapcsolat, a szülői elutasítás megnehezíti az azonosulást a gyermek számára, jelentősen hátráltatja az erkölcsi fejlődést.
Látszólagos ellentmondás, hogy:
„Fogadjuk el gyermekünket olyannak, amilyen, és így tudjuk a legjobban alakítani, nevelni.” Ez azt jelenti, hogy ne ragaszkodjunk egy általunk elképzelt gyermekeszményképhez, és ne mérjük le gyermekünk tökéletességét vagy tökéletlenségét azon, hogy mennyire hasonlít ehhez az eszményképhez. Úgy kell ránéznünk, mint embertársainkra, akiknek különböző, igen változatos tulajdonságaik lehetnek. A gyermek fejlődésére nézve legkisebb korától kezdve döntő fontosságú, hogy érezze, apja, anyja nemcsak szereti, hanem olyannak szereti, amilyen. Ez növeli önbizalmát, biztonságérzetét a világban, s így elősegíti az azonosulásra törekvést is.

#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése