Kedves
Anyuka! Be tudna jönni az iskolába, hogy elbeszélgessünk a gyerekéről? Igen,
róla. Merthogy verekszik, beszól, piszkálja az osztálytársait, zavarja az órát
a viselkedésével! Mit tehet a szülő, ha
ez az üzenet várja a pedagógustól? Ha a diákoktól és a tanároktól is azt
hallja, hogy az ő gyereke „rossz”?
Tagadjon, lázadjon, védekezzen, bólogasson? Vagy van más megoldás is?„Csaba jól emlékezett az első iskolai napra,
amikor hétéves volt. Egy nagy, csempés, sötét épületbe vezették be húsz másik
gyerekkel. Kézen fogva kellett járniuk a folyosón, és betanították nekik, hogy
mindenkinek köszönjenek nagyot: Jóóó napot kííí-váá-nok! Majd beterelték őket
egy terembe, ahol a tábla fölé hatalmas kép volt festve. Csabának nagyon
tetszett. Sokáig nézegette. Egy várat ábrázolt, tornyokkal, lövészárokkal, meg
egy külső várfallal, körben folyóval, pici felhúzható híddal. A vizet zöld mező
vette körül. A szélén pedig egy mocsár terült el.A tanítónő elmagyarázta, hogy
ez a tudás vára, amit ők év végére mind be fognak venni, és hercegek és
hercegnők lesznek. Mindenkinek kellett behoznia egy fotót magáról, amit a
tanítónő felragasztott a mocsaras területre. Azt mondta, aki valami jót tesz
vagy mond, az előre léphet egyet, mint a társasjátékban. Aki pedig valami
rosszat tesz, azt eggyel vissza fogja helyezni.Aztán elkezdődött az óra, amit
újabb óra követett borzasztó rövid szünetekkel szabdalva. Múltak a hetek, majd
hónapok, és a legjobbak már a belső várfalat döngették. Karácsony előtt egy-két
lány már hercegkisasszonnyá vált. Csaba pedig ott állt a mocsárban. Ha sikerült
néha egyet-kettőt előre lépnie, végül valamivel mindig elrontotta. Egyszer már
a folyónál állt, éppen a hídra léphetett volna a következő jó válasszal, amikor
megütött egy szemtelen gyereket, és a tanítónő mérgesen visszaragasztotta a
fotóját a mocsárba. Akkor elhatározta, hogy ő aztán soha többé nem akar herceg
lenni. Köp az egészre. Nincs szüksége nevetséges várakra.”Az anyukák és
apukák izgatottan érkeznek az iskolába. Ez az első szülői értekezlet az év
eleje óta. Mindenki betódul az osztályterembe, és próbálnak bepréselődni a
gyerekek helyére a padba. Aztán felnéznek a falra, ahol egy hatalmas képre
ragasztva megtalálhatják a gyerekeik fotóját. Van, aki egy vártoronyról
mosolyog vissza, de van olyan is, aki a várárokból vagy a mocsárból. Mit
érezhet az a szülő, akinek a gyereke a sárban áll? Mit tehetne Csaba anyukája,
aki azt hallja a tanítónőtől, hogy a fia „rossz” gyerek, mert verekszik,
beszól, piszkálja a többieket?
Van, aki fellázad. Kitart amellett,
hogy az ő gyereke márpedig nem rossz, nem tett semmit, a pedagógus túloz! Van
aki, csak megszeppenve bólogat a panaszokat hallgatva, és otthon előveszi a
gyereket, hogy miért viselkedik így az iskolában. De van más lehetőség is?
A szülő joggal mondhatja, hogy a
gyerek nem „rossz”! Ez pedig nem jelenti azt, hogy a fejét a homokba
dugja, és azt állítja, hogy a gyerekére vonatkozó panaszok légből kapottak.
Mert ezek a tettek – verekedés, órai figyelmetlenség, beszólogatás – mind
árulkodnak valamiről. Nem, nem arról, hogy a gyerek javíthatatlan csirkefogó
lenne, hanem arról, hogy nem érzi jól magát a bőrében! Hogy valami olyan gondja
van az iskolában, amire ő ezeket a válaszreakciókat tartja helyesnek. Esetleg a
beszólásokkal szeretné titkolni, hogy ő valójában mennyire szorong, vagy a
verekedéssel kompenzálni, hogy kilóg a közösségből. Számtalan oka lehet – és
ezeket az okokat kell feltérképezni ilyenkor. Ugyanis nagyon fontos
tudatosítani: az a gyerek, aki verekszik, zavarja az órát, nem örömében teszi,
hanem azért, mert szintén rosszul érzi magát. A büntetés pedig ilyenkor nem
célravezető. Azt kell megtalálni, miért viselkedik így, és azokkal a
szituációkkal kellene kezdeni valamit, amik ilyen viselkedést váltanak ki
belőle.
Legjobb, ha leülünk beszélgetni a
pedagógussal, és együtt vizsgáljuk meg azokat a szituációkat, amikor gyermekünk
másképp viselkedik, mint az átlag. Ha a gyermekünk tanárával valamiért nem
találjuk a közös hangot, kérhetjük az iskolapszichológus segítségét is, aki
belátogathat a tanórákra, és szintén – még egy szemszögből – megvizsgálhatja a
problémás helyzeteket. A gyermekünkkel is beszélgethetünk, semmiképpen sem
vádaskodva, a tanárnőtől hallott problémákat ismételve, hanem arról érdeklődve:
Hogyan érzi magát a tanórákon? Mi tetszik neki? Mi az, ami zavarja az
iskolában? Mi az, amit nem szeret? Kikkel barátkozik? Szerinte vannak-e ott
olyanok, akik jól megértik őt? Milyennek tartaná ő az ideális iskolát? Hogyan
érezné magát jobban?
Ha már sejtjük és megtaláltuk az
okokat, arról is tudunk beszélgetni a pedagógussal, gyermekpszichológussal,
miért ilyen reakcióval – verekedés, piszkálódás – reagál a problémás
szituációra a gyerek? A fiúnkkal, lányunkkal pedig elindulhat egy beszélgetés
arról is: miért gondolja, hogy ezek a tettek célra vezetőek? Képzelje magát
annak a helyébe, akit megüt – hogyan érezheti ő magát? Mit tenne ő a helyében?
Mit érezne, ha őt bántanák? Mit érez akkor, amikor megzavarja az órát? Amikor
beszól a pedagógusnak?
Ha az osztályban már a gyerekünk
fejére ragasztották a láthatatlan cetlit, amin ez áll: az osztály rossz
diákja – nem lesz könnyű szabadulni ettől a szereptől, akkor sem, ha a
gyerek szeretne változtatni. Ilyenkor nagyon fontos a közösség együttműködése
és a pedagógus támogatása is. Tarthatunk rendkívüli szülői értekezletet,
beszélgethetünk közösen a lehetséges megoldásokról és az osztályközösségről.
Esetleg találhatunk olyan osztálytársakat, szülőket, akik szívesen segítenek.
Ami a legfontosabb: rossz gyerek nem létezik. Vannak azonban bőven rossz
szituációk, sok-sok iskolai stresszforrás és feszültség, amin közösen:
pedagógusi és szülői összefogással lehet változtatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése