Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2017. november 15., szerda

Hideg korlátozó vagy meleg engedékeny? – nevelés büntetéssel vagy jutalmazással

Minden szülõ kedves, jól viselkedõ, udvarias, késõbb jó tanuló gyereket szeretne. A gyerekek nagy részében ezek az adottságok fellelhetõk, a szülõk kezében pedig ott az eszköz: a nevelés.

A szülõk fegyelmezési, tekintélytartási sikertelensége közvetlenül vagy áttételesen, egyre többször jelenik meg a hozzám érkezõ kérdésekben. Általában kétféle módon próbáljuk gyermekünknél elérni azt, hogy megfelelõen viselkedjenek, ez a dicséret (mondhatjuk úgy is, hogy jutalmazás) és a büntetés.
A jutalmazás a kívánt dolog elérését helyezi kilátásba, míg a büntetés egy nagyon nem kívánt élményt vetít elõre.
A büntetés alapja a félelem. A félelemnek két alapformája van, a fizikai fájdalomtól és a szeparációtól (elkülönítéstõl) való félelem. A szülõk büntetéseik során e két félelem valamelyikét idézik fel. A büntetésnek mind a két formája önmagában eredménytelen.
A szeretetteljes, odafigyelõ, elfogadó szülõi gondoskodás a gyermek alapvetõ igényét elégíti ki testi-lelki szinten. Ez az igény a kötõdés igénye. Amikor az anya megfelelõen reagál gyermeke igényeire, akkor a gyermekben a biztonságérzet mellett az a vágy is kialakul, hogy azonosuljon anyjával, olyanná váljon, mint õ. Késõbb a kör bõvül, az anya mellé más, a gyermek számára fontos személyek is belépnek azok körébe, akiktõl a gyermek viselkedési elemeket vesz át (legelõször az apa, késõbb a pedagógusok, még késõbb  a kortárs csoport tagjai). Az alap azonban mindig a szülõ-gyermek kapcsolat.
Ez az azonosulási tendencia meghatározott nevelõi stílushoz kötõdik, s késõbb a lelkiismeret kialakulásához, a társadalom normáinak az elfogadásához vezet.
Annak a szülõnek, akinek a gyermekében ez az azonosulási tendencia kialakult, még egy eszköze lett, amivel fegyelmezheti gyermekét, ez a szeretet elvesztésétõl való félelem. Fontos hangsúlyozni, hogy a szeretet elvesztésétõl való félelem kihasználása, mint nevelési eljárás könnyen veszélyessé válhat. Akkor érhetnek el eredményt a szülõk, ha azt a hatást hangsúlyozzák, amit a gyermek helytelen viselkedése saját érzelmeikre gyakorolt.
Már pontosan ismerik azokat a “technológiákat”, technikákat, amelyek hatásossá teszik egyik vagy másik módszert.
A kutatások azt mutatják, hogy a jutalmazás csak akkor hatásos, ha közvetlenül a kívánt viselkedést követi. Ráadásul eleinte minden alkalommal adagolni kell a jutalmat, késõbb már elég csak véletlenszerûen adni. Ezzel együtt biztosítani kell azt is, hogy a nem kívánt viselkedés sose kapjon megerõsítést valamilyen jutalom révén. Ez a viselkedésmódosítás rendkívül idõigényes folyamat, nagyon kevés, megkockáztatom, hogy szinte egyetlen szülõ sem tudja megvalósítani azt, hogy minden feltételnek megfeleljen. A jutalmazással való viselkedésmódosításnak buktatói is vannak: a jutalmak elveszíthetik értéküket (általában akkor kell ezzel számolnunk, ha túl távolinak tûnik a jutalom, pl. “ha jó leszel, a Mikulás hoz neked sok ajándékot”, mondjuk már októberben). Vannak olyan esetek is, amikor a felnõttek számára el nem fogadható viselkedés a gyereknek beválik (pl. amikor a gyerek bohóckodik, amivel mindenki figyelmét magára tereli – az pedig, hogy a figyelem középpontjába került, jutalom lehet a számára). Aztán van olyan eset is, fõleg akkor, amikor a gyerekek már nagyobbak, hogy saját maguk is meg tudják szerezni a jutalmat (pl. egyedül elmennek moziba). Elõfordulhat az is, amikor az elfogadható viselkedést nem követi jutalom (ez törvényszerû, hiszen a gyereket nem lehet folytonosan “szemmel tartani”). A folytonos dicséret eredményeként a gyerek egy idõ után csak a jutalomért hajlandó bármit is tenni, s ha elmarad a jutalom, a gyerek úgy érzi, hogy valamit mégsem tett helyesen. A jutalom megvonása büntetésként élhetõ át, míg a túl gyakori jutalom önmaga hatását gyengíti.
Nagyon sokszor elõfordul az a szülõi megoldás is, hogy az elismerõ szavak mellé bírálat is kapcsolódik, vagyis “duplafenekû” a dicséret (“látod, milyen ügyes voltál, miért nem tudsz mindig így viselkedni?”). Ezzel a szülõ azt szeretné elérni, hogy gyermeke jobban teljesítsen, vagy jobban viselkedjen, azonban nem biztos, hogy ez a módszer eredményes. A gyerekek, már egészen kicsi korban “kihallják” a bíráló szavakat, tisztában vannak azzal, hogy az elhangzott dicséret valóbája bírálat. Azok a szülõk, akik túlságosan gyakran alkalmazzák ezt a módszert, hiteltelenné válnak gyermekeik elõtt, az igazi dicséret is hatástalan marad.
Gyakran hangzanak el dicsérõ szavak akkor is, amikor a gyerek teljesítménye vagy viselkedése a “nem az igazi, de valami alakul” szintjén van, s a szülõ szándékai szerint ösztönözni szeretné a gyereket a jobb viselkedésre, a jobb eredmény elérésére. A gyerek legtöbbször tudja, hogy az elismerés és a teljesítménye nem áll arányban egymással. Ebben az esetben a szülõk két következménnyel számolhatnak: egyrészt csökkenhet a gyerek igyekezete, hogy legközelebb jobban megfeleljen az elvárásoknak, hiszen a jutalmat kisebb teljesítményre is megkapta, másrészt, – ez fõleg a nagyobbaknál fordul elõ – gondolhatják úgy is, hogy a szülõk nem látják tisztán a helyzetet, nem tudnak reálisak lenni. Ez pedig a kommunikáció gátjává válhat szülõ és gyermek között. A dicséret fokozhatja a testvérek közötti rivalizálást és versengést is. Amikor az egyik gyereket megdicsérik, a másikat pedig nem, az utóbbiban joggal keletkezhet harag, irigység, bosszúság a másik iránt. Amennyiben messzebbre tekintünk, a gyakran dicsért gyerek a késõbbiekben “függõvé” válhat a szüleitõl, vagyis amikor már elvárnánk tõle, hogy önállóan cselekedjék, akkor sem lesz képes rá, mert mindig a szülõi egyetértésre, jóváhagyásra várnak.
Ezután nézzük a büntetést! Amikor a szülõ büntetést ad a gyerekének, akkor annak nem kívánatos viselkedését próbálja szankcionálni. Ezzel a módszerrel is csak egyetlen probléma van, az, hogy nagyon sok feltételnek kell megfelelni, hogy sikeres legyen, kezdve attól, hogy a helytelen viselkedést mindig büntetni kell, a büntetésnek azonnal követnie kell a rossz magatartást, nem lehet a gyereket más elõtt büntetni, itt is ügyelni kell, hogy a helytelen viselkedés semmilyen körülmények között ne jutalmazódjon, végül a büntetésnek nem szabad túlságosan nagynak lenni. Könnyen belátható, hogy ezek a feltételek is csak nehezen teljesíthetõk.
 Marad a kérdés, hogy mit lehet tenni? Thomas Gordon – akinek Tanítsd gyermeked önfegyelemre címû könyve alapján készült a fenti összefoglaló is – a következõket javasolja: ahelyett, hogy un. Te-üzeneteket küldenénk (ezek olyanok, amelyek a másikról szólnak, pl. “ügyes voltál, hogy elrakodtál “rossz voltál, amiért nem hagytál beszélgetni délután) próbálkozzunk az Én-üzenetekkel, vagyis fogalmazzuk meg, hogy nekünk mit jelent, milyen érzést okozott a gyerek viselkedése: “nagyon jólesett, hogy elrakodtál, mert fáradt voltam, amikor hazaértem”, vagy “nagyon kellemetlen volt nekem, amiért minduntalan félbeszakítottál, nem tudtam figyelni sem rád, sem a …. nénire). Érezhetõ a különbség, ugye?
 Ennek a módszernek a megtanulása nem könnyû, mivel a Te-üzenetekre vagyunk ráállva, ugyanis ezeket sokkal könnyebb elküldeni a másiknak. Az Én-üzenetek tudatosságot igényelnek s azt, hogy odafigyeljünk saját érzéseinkre, ezek ugyanis az én-üzenetek alapjai.
Gordon sokféle módszert ajánl, amivel elkerülhetõk a büntetés és a jutalmazás már ismertetett csapdái. Próbáljuk kitalálni, mire van szüksége a gyereknek (ezt fõleg csecsemõkorban kell alkalmazni, de késõbb is szükség lehet rá!), aztán próbáljunk megegyezni a gyerekkel, vagyis “kössünk üzletet”, módosítsuk a környezetet, hogy lehetõleg minél kevesebbet kelljen a gyereket korlátozni, ezzel a nem kívánatos viselkedés bekövetkezésének esélyét is csökkentjük. Nagyon fontos, hogy a felnõtt azonosítani tudja azt a helyzetet, érzést, ami az ingerültséget, az elkeseredést kiváltotta belõle, s azt mondja el a gyereknek. Vagyis lényeges, hogy a gyerek ne csak a következménnyel találkozzon, hanem az okkal is, ne csak azt lássa, hogy anya mérges, ideges, hanem azt is, hogy mi vezetett ide.
 Természetesen a gyereknek is vannak szükségletei, amiket szeretne kielégíteni, ezért vannak esetek, amikor az Én-üzenetek hatástalanok. Ekkor próbáljunk meg odafigyelni a gyerek kívánságaira, keressünk közösen megoldásokat a problémára (saját élmény, amikor a fiam nem akart egyedül elaludni, megkérdeztem tõle, mire lenne szüksége, hogy el tudjon aludni egyedül is, s õ azt mondta, egy kis fényre. Bekapcsoltuk a kislámpát, Õ pedig 10 perc múlva már aludt).
 Végül szeretnék kitérni még egy, általam fontosnak tartott gondolatra. Mint ahogy különbözõek vagyunk személyiségünkben is, úgy különbözõek vagyunk nevelési stílusunkban is. Nagyon lényeges, hogy személyiségünkkel, nevelési stílusunkkal összhangban legyenek kommunikációs aktusaink is. A gyereknevelésben van néhány – általam fontosnak tartott elem, amelyek a kérdésekre adott válaszaimban is minduntalan visszatérnek: a gyerek õszinte szeretete, a türelem, a következetesség és a viselkedésünk hitelessége.
Mindehhez önismeretre van szükség, saját magunk és nevelési stílusunk ismeretére. A következõ összefoglaló a nevelési stílusokat szeretné megismertetni az olvasókkal.
 Jó szülõ – rossz szülõ?
 A nevelés legfontosabb eleme a szülõ-gyerek kapcsolat, amely olyan érzelmi, kommunikációs és kötõdési sajátosságok összessége, amely a nevelési helyzetek döntõ fontosságú összetevõje, a gyermeki személyiség fejlõdésének elsõdleges alapját képezi. A szülõ-gyerek kapcsolat formája és tartalma életkoronként és kultúránként változik. Nemcsak a gyermekkorban, hanem gyakran az egész életen át a legfontosabb kapcsolatok közé tartozik.
 A szülõ-gyerek kapcsolat alapját a szülõi szeretet képezi, az a pozitív érzelmi viszonyulás, ami a szülõt a gyermekéhez fûzi. Ennek a szülõi szeretetnek része a gyermek fizikai, lelki fejlõdésének elõsegítése, az errõl való gondoskodás. Az egyik legintenzívebb, s talán a legtartósabb érzelmi kapcsolatok egyike, amelynek része a gyermekért érzett aggódás, féltés, a szülõi áldozatkészség, lemondás is.
Napjainkban a jó szülõ ismérve, hogy erõsen kötõdik gyermekéhez. Azokban az idõkben, amikor nagy volt a csecsemõhalandóság, a szülõk érzelmi kötõdése jóval késõbb, a gyermek életkorának elõrehaladásával (kb. 2-3 éves korban) erõsödött meg. Ez volt a helyzet a középkori Európában, s ez a helyzet most is a harmadik világban. A jó szülõ kategóriája tehát nagymértékben függ a társadalmi kultúrától.
 A mai kultúrákban a gyermekek nagy része tervezetten születik. Jellemzõ, hogy a gyermeknek a családban töltött életkori szakasza jelentõsen meghosszabbodik, ami növeli a szülõi, családi kapcsolatok fontosságát. A családban kezdõdõ, majd késõbb a különbözõ csoportokban folytatódó szocializáció során sajátítjuk el azokat a viselkedési elemeket, amelyek segítségével megtaláljuk helyünket a társadalomban. A szocializáció alapját tehát a szülõ-gyerek kapcsolat alapozza meg.
Egyre elfogadottabb és ismertebb az a nézet, mely szerint a szülõhöz/anyához fûzõdõ legelsõ érzelmi kapcsolat teremti meg a késõbbi kapcsolatok mintáját. Az a gyerek, akinek nem volt anyjához fûzõdõ zavartalan kapcsolata, nem kap olyan mintát sem, amely alapján a késõbbiekben az összes többi kapcsolatát kialakíthatja. Egyre több adat bizonyítja, hogy csecsemõkori anya-gyerek kapcsolat meghatározó a késõbbi életkorokban is. A fejlõdéslélektani kutatások eredményei is azt mutatják, hogy a megfelelõ kötõdés és érzelmi támogatás nélkül, amit a gyerek a szülõvel való kapcsolata során kaphat meg, a szocializáció súlyos zavarokat szenvedhet.
 A szülõi szeretet a gyermekkor folyamán mindvégig fontos az egészséges testi-lelki fejlõdés szempontjából sõt, még felnõttkorban is az egyik legjelentõsebb kapcsolataink közé tartozik. A csecsemõkori kötõdésrõl, az anya szerepérõl nagyon sokat lehet olvasni, a késõbbi életkorok azonban nem kapnak ilyen hangsúlyt, holott a nevelési helyzetek a gyermek életkorának növekedésével egyre bonyolultabbá válnak, egyre inkább szükségessé válik a nevelési helyzetek tudatosítása, a megfelelõ nevelési stílus kialakítására való törekvés.
 Vizsgáljuk meg részletesebben, hogy milyen nevelési stílusok azonosíthatók.
A nevelési stílus a szülõ által alkalmazott nevelési módszerek összessége (amelyek nem mindig tudatosak a szülõ részérõl).
A nevelési stílusnak két fontos összetevõje van, az egyik a kontroll, a másik a kapcsolat nyíltsága (demokratizmusa). Kontroll alatt a gyermek feletti ellenõrzést (a jutalmazást, büntetést, a cselekvések megengedését, megtiltását értjük), míg demokratizmus a gyermek döntésekbe való bevonását jelenti.
 A nevelési stílus fogalmát Baldwin vezette be, aki a következõ kategóriákat állította fel.
– erõs kontroll – demokratikus kapcsolat
– erõs kontroll – autoriter kapcsolat (tekintélyelvû)
– gyenge kontroll – autoriter kapcsolat
– gyenge kontroll – demokratikus kapcsolat.
Baldwin szerint az optimális kombináció az erõs kontroll – demokratikus kapcsolat.
Ranschburg Jenõ is négy stílust különböztet meg:
meleg – engedékeny
meleg – korlátozó
hideg – engedékeny
hideg – korlátozó
Az elsõ dimenzió a “gyermek testi – lelki-mozgási szabadságára vonatkozik, arra, hogy a különbözõ viselkedési szabályok milyen kiterjedésben és milyen súllyal nehezednek a gyermekre. Ez a dimenzió az engedékenység és korlátozás két végpontja között helyezkedik el. Ez utóbbi ponton található az olyan nevelõi magatartás, amely a gyermeket merev következetességgel érvényre juttatott rendszabályokkal fogja körül. . A korlátozó szülõ tehát a gyermeket csak meghatározott helyen és hangerõvel engedi játszani, ragaszkodik hozzá, hogy kisfia vagy kislánya mindig tiszta és rendes legyen (még a játszótéren is), valamint jó modorú a társaságban és illemtudó az asztalnál. A játszótársakkal, de különösen a testvérekkel és a szülõkkel szemben megnyilvánuló agresszió, súlyos fegyelemsértés. A dimenzió engedékenységgel jelölt végpontján ezeknek a nevelési elveknek az ellenkezõje található.
A másik dimenzió a nevelõ emocionális (érzelmi) viselkedését ábrázolja. Két szélsõséges végpontjára a “meleg”, illetve a “hideg” jelzõt alkalmazták. A meleg szülõi magatartást fõképpen a gyermeket elfogadó és megértõ, gyermekközpontú viselkedés jelzi. Az ilyen szülõ ritkán alkalmaz fizikai büntetést, annál többször dicséretet, a helyes cselekedetek pozitív megerõsítését. Tetteit, ítéleteit indokolja, és általában gyakran beszélget a gyermekkel, akinek közeledésére lehetõleg minden alkalommal pozitívan reagál. “ (Ranschburg J.:Félelem, harag, agresszió, 1987, 135-136.p.) A két- két dimenzió két-két végpontjának kombinációiból alakul ki a négy dimenzió.
Fontos megemlíteni, hogy ezek a jellemzõk már inkább viselkedési formák, mint nevelõi beállítódások. Nem lehet tehát csak egyszerûen kiválasztani és megvalósítani közülük azt, amelyiket szimpatikusnak tartunk. A nevelõ karaktere, személyisége messzemenõen meghatározza a helyet, amelyet a két dimenzió egy-egy pontján elfoglal. Egy alapvetõen autoriter személyiség csak átmenetileg tudja fenntartani a demokratikus légkört, akkor is mindig “átütnek” a nevelõ személyiségjegyei az erõszakoltan alkalmazott nevelõi szemléleten, így nem lesz hiteles.
Magunkat, egész személyiségünket kell elõbb – megközelítõleg olyanná – alakítanunk, amilyenné gyermekeinket nevelni szeretnénk.
Szülõk nevelési hibái
A szülõk nevelési hibáinak megítélése és valós hatása függ a mindenkori kulturális feltételektõl, a felnõtti élettel kapcsolatos követelményektõl. Míg a korábbi évtizedekben elsõsorban a túlzott szigor és a merev követelmények voltak a szülõi nevelés leggyakoribb torzulásai, ma a kontroll és a korlátozás hiánya tekinthetõ jellegzetes problémának. Ez összefügg az antipedagógiai irányzatokból fakadó liberális nevelési elvek térhódításával ( a gyermek teljes egyenlõsége, a szülõi tekintély kiiktatása). Bírálók szerint a gyermeki függõség részben ideológiai, részben társadalmi körülmények miatti felszámolása negatív következményekkel jár: a középkorhoz hasonlóan megszûnik a gyermekkor, mint különleges életkori szakasz, a felnõttvilág védelmezõ, támasznyújtó szerepe csökken. A korlátlan engedékenység egyes megnyilvánulásainak ártó következményeit kísérleti adatok támasztják alá: a kisgyermekkori agresszivitással szembeni anyai engedékenység szerepet játszik az agresszív viselkedés fennmaradásában.
A mai leggyakoribb nevelési hibák közé tartozik
– a túlvédõ magatartás,
– a következetlenség,
– a túlzott teljesítményelvûség.
 A túlvédõ magatartás melynek során a szülõ arra törekszik, hogy kiküszöböljön a gyermek életébõl minden konfliktusforrást, lelki vagy fizikai nehézséget. Gyakran tapasztalható a gyermek túlöltöztetése, túletetése, a korlátozás hiánya a konfliktusok kerülése érdekében. A túlvédés kapcsolódhat az anyagi javakkal való túlzott elhalmozással, amit a szülõk alkalmanként az érzelmi elhanyagolásért való kárpótlásnak tekintenek. Következményei közé tartozik a gyermek csökkent ellenálló és megküzdõ képessége, a szorongás és az önálló cselekvés, döntés megnehezített volta.
 A szülõ következetlensége a gyermek viselkedésének megítélésében és értékelésében illetve saját elveiben azt okozhatja, hogy a gyermekben nem alakulnak ki az erkölcsi ítéletalakítás támpontjai, gyanakvóvá és bizalmatlanná válhat az egész felnõtt világgal szemben. A szülõi nevelés következetlenségében szerepet jártszik a társadalmi értékek és intézmények hitelvesztése is.
 A nevelésben megnyilvánuló túlzott teljesítményelvûség következtében a szülõk a gyerek képességeinek, teherbírásának reális felmérése nélkül egyre fiatalabb korban kényszerítik bele a gyereket a formális képzésbe (idegen nyelv tanulás, versenysport, sorozatos felvételi vizsgák). Néhány sikeres eset mellett gyakran ellenállás alakulhat ki a gyermekekben mindennemû teljesítménnyel szemben, önértékelésükben zavarok keletkezhetnek a sikertelenségük miatt.

Meleg –engedékeny nevelõi stílus
 A meghatározásban a “meleg” jelzõ, nem a kritika nélküli, túlóvó szülõi viselkedést jelenti, mint ahogy az “engedékeny” sem a korlátok és tiltások nélküli szülõi magatartást.
Vannak szabályok és a megszegésükért helytelenítés, feddés jár, azonban a szabályok nem merevek, hanem szükségszerû és rugalmas normák, nem nehezednek a gyerekre, nem válnak cselekedeteinek akadályává. A gyermek sosem fordul szüleihez hiába sem érzelmi, sem intellektuális igényeivel, vagyis a “szeress” és a “beszélgess velem” jelzéseire mindig kap a szülõktõl választ.
Az a gyerek, aki ilyen légkörben nõ fel, pozitívan fordul a világ felé: aktív, becsvágyó és barátságos, gondolkodása gyors, kreatív, érdeklõdõ, cselekedeteivel aktív részese a világnak. Sosem kételkedik abban, hogy szeretik, ez a szeretet azonban sosem korlátja cselekedeteinek.
Megfigyelték, hogy ebben a légkörben felnövõ gyerekek agresszívabbak, ennek oka a biztonságérzés és a szigorú büntetés hiánya, nem pedig az önálló cselekvés akadályoztatása miatt van. Ezek a gyerekek megvédik magukat és álláspontjukat, ezért nehezebben kezelhetõk, mint a más nevelõi beállítódásban nevelkedõk. Ez azonban bõségesen megtérül, mert barátságosabbak, könnyen alakítanak ki kapcsolatot a felnõttekkel és a gyerekekkel, bíznak önmagukban, kiegyensúlyozottak, kedvesek. Az agresszió, ami tapasztalható, a megfelelõ feltételek esetén egészséges bátorsággá fejlõdik.
Kutatók megfigyelték, hogy a meleg-engedékeny miliõben felnövõ gyerekek szerepjátékaik során sokkal gyakrabban játszottak felnõtt babával, mint a többiek. Ez a megfigyelés azért fontos, mert a szerepjáték során a gyerekek a felnõtt viselkedési mintákat sajátítják el, építik be személyiségükbe, viselkedésükbe, így a felnõttekkel való azonosulás ezeknél a gyerekeknél a legintenzívebb.
Meleg – korlátozó nevelõi stílus
 Ebbe a szülõtípusba elsõsorban a túlóvó, túlszeretõ, túlgondozó szülõ tartozik, aki nem engedi önállósodni gyermekét. Õ az, aki szigorúan csak júliusban –augusztusban engedélyez egy-egy fagylaltot, a sapkát csak májusban lehet levenni, a homokba belemenni csak játszóruhában lehet.
Ezeknél a szülõknél a gyermek nyílt agressziója szigorúan tiltott. Mivel minden szülõ korlátokat állít a gyerek elé, amivel akadályozza a cselekedeteiben, a gyerekek idõnként haragszanak a szüleikre. Ennek a haragnak esetenként eltérõ módon, de megnyilvánulásai is vannak. Az elõbb ismertetett meleg-engedékeny nevelõi stílusnál a gyermek kifejezheti agresszióját, nem büntetést kap érte, hanem a szülõk a megbeszélésre törekednek az esetek nagyobb részében. A meleg korlátozó nevelõi stílusban a családon belüli agressziónak szigorú büntetése van (gyermeknek szülõk felé, testvéreknek egymás felé megnyilvánuló agressziója). Így a gyermek kénytelen magában tartani –befelé fordítani – ellenséges érzéseit, ami szorongáshoz vezet. Elõfordul, hogy csak a családon belüli agresszió tiltott, az osztálytársak felé megnyilvánuló nem (“milyen bátran, férfiasan viselkedik a gyerek, megvédi önmagát”). Ez a gyerek tehát az otthoni “tiltott” indulatait is a társaival szemben vezeti le, aminek következménye elõre látható: a sok agresszív megnyilvánulás elõbb-utóbb visszajut a szülõkhöz, akik szigorúan büntetnek. A gyermeknek ismét csak tiltott az indulatainak, agressziójának levezetése, megint “kénytelen” önmagában tartani, ami tovább erõsítheti a szorongásukat. Ezek a gyereke elõbb-utóbb jól viselkednek az iskolában, jól tanulnak, erõsen iskolacentrikusak lesznek, õk azok, akik még akkor is jól viselkednek, ha a tanár nincs az osztályban. Magatartásuk és gondolkodásuk érõsen szabálykövetõ, kevéssé kreatívak, mindig illedelmesek, egy kicsit visszahúzódók, félszegek.
A szülõi szeretet, a melegség rendszerint elejét veszi annak, hogy a korlátozások túlzottan ránehezedjenek a gyerekre, komolyabb problémát okozva.
Szintén a kutatások eredménye, hogy a meleg – korlátozó nevelõi stílusban felnövõ lányok jobban tûrik ezt a szülõi magatartást mint a fiúk, mivel kevesebb szorongásos tünetet mutatnak.
Hideg-engedékeny nevelõi stílus
Ez a nevelõi stílust is segíti a gyermeki agresszió kibontakozását, mégpedig azért, mert a szülõ elutasítja a gyermek közeledési – függõségi – igényét, ugyanakkor idõnként már-már nemtörõdöm módon engedékeny. A gyermek függõségi igényének elutasítása mögött gyakran a gyermekkel szembeni ellenszenv húzódik meg. A szülõ valamilyen ok miatt nem tudja elfogadni gyermekét, így annak közeledési igényére elutasítóan reagál (ez az elutasítás tudattalan is lehet!). A gyermekben ez az érzelmi, fizikai elutasítás szeparációs szorongást idéz elõ. Ráadásul ezt a nevelõi stílust folytató szülõ idõnként – mintegy önmaga igazolására – nyilvánosan bünteti gyermekét.
A szülõ érzelmi elutasítása a gyermeket attól a lehetõségtõl is megfosztja, hogy azonosuljon a szülõvel, elfogadja, kövesse, elõször annak viselkedését, a késõbbiekben pedig értékrendjét. A szülõi elutasítás elõbb-utóbb a gyermekbõl is elutasítást vált ki, mindennel szemben, ami a szülõtõl ered. Ez érthetõ, ha arra gondolunk, hogy a gyermek alapvetõ szükséglete maradt kielégítetlenül. A gyermek viselkedésében egyre gyakrabban nyilvánulnak meg az agresszív elemek, amik a szülõ engedékenysége miatt teret is kapnak. Az így felnövekvõ gyermekek serdülõkorukra erõteljes függõségi szorongást mutatnak, rossz lesz a kapcsolatuk a szüleikkel, nem fordulnak hozzájuk tanácsért, problémáikat nem beszélik meg velük. Ezek a gyermekek, fiatalok kapcsolati igényeiket máshol próbálják kielégíteni, ami könnyen sodorhatóvá teszi õket, könnyen kerülhetnek a társadalom számára nem kívánatos körökbe.
Hideg- korlátozó nevelõi stílus
Ez a nevelõi stílus annyiban különbözik az elõzõtõl, hogy a gyermek elutasítása mellé erõteljes korlátok társulnak. A szülõ ellenérzéseire (amelyek fizikai büntetésben, a gyermekkel való kapcsolat minimalizálásában nyilvánulnak meg) a gyerek ebben az esetben is agresszióval reagál, csakhogy ezt az agressziót a szülõ keményen bünteti. A szülõ elutasító magatartása itt is gyakran rejtett: a felszínen azt hangoztatja, mennyi mindent tesz a gyermekért, ellátja, dolgozik rá, stb., miközben a gyermek érzelmi igényei kielégítetlenül maradnak, csak korlátokkal találkozik. Ezek a szülõi “üzenetek” a gyermek számára érthetetlenek, bûntudatot érez, hiszen “hálátlan”, ugyanakkor agressziót is átél, mert csak a szülei által állított akadályokat látja maga körül. Ez az agresszió, mivel a világ felé nem nyilvánulhat meg, befelé fordul, súlyos zavarok, különféle testi-lelki bajok alakulnak ki, amelyek az idõ múlásával egyre komolyabbá válnak, a személyiség torzulását, a felnõttekkel/emberekkel szembeni bizalom hiányát okozva
#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése