Az ideges gyermek

Amit most minduntalan hallani, hogy a gyerekek „idegessége" ugyanaz, mint amit régebben „rosszaságnak" neveztünk: az igaz. De amit sokan kö­vetkeztetnek ebből, hogy tudniillik segiteni is ugy kell az idegességen, mint ahogyan régente a rosszaságon próbáltak: tudniillik szigorúsággal, fenyí­téssel, még veréssel is - az már nem igaz. Azért nem, mert ez a módszer akkor sem segitett a bajokon, amikor még rosszaság volt a nevük, de még sokkal kevesebb eredményt lehet tőle várni ma, amikor már nemcsak a tu­dományos könyvek mondják a durcásságról, az engedetlenségről, a figyel­metlenségről, meg a többiről, hogy ideges állapotok, tehát betegségnek a tünetei, hanem mindez a köztudatban, még pedig már az iskolás gyerekek köztudatában is benne van. Nem kell tudományos könyveket olvasnunk, csak a magunk gyerekségére kell egy kicsit elfogulatlanul emlékeznünk, hogy észrevegyük, milyen ritkán, milyen nagyon ritka kivételkép­pen érezte egy-egy gyerek egy-egy büntetésről, hogy talán van benne valami igazság, még abban az időben is, amikor még az egész dolog a jó­ság-rosszaság, a büntetés és az igazság fogalmai között folyt.
Mindenki em­lékezhetik egészen jól, hogy a gyerektársadalom ezekben a kérdésekben az egész felnőtt világgal, az iskolával és a szülői házzal szemben állandóan az elnyomott rabszolgák érzéseit vallotta és azoknak a módján is viselkedett, alázatosan, vagy konokul, vagy arcátlanul, vagy jámbor megadással, vagy kényelmes, önző haszonleséssel, mindegyik a maga természete és sorsa sze­rint - de őszintén, a szabad ember friss nyíltságával csak igen-igen ritkán egy-egy, ez se azok közül, akiket „szigorúan" tartottak a szüleik, akik ko­mor arcokat vagy még veréseket is kaptak ártatlan, játékos csinyekért, amelyeknek a bűnös voltát soha semmi prédikálástól elhinni nem tudták, vagy pedig azokért a hibákért, amelyekről - ma már tudjuk, hogy egészen joggal -ugy érezték, hogy nem tehetnek róluk. Ma már nemcsak érzik, hanem minduntalan kivánják, hogy a betegségük csakugyan betegségnek számitson és azt a fajtáját a szigorúságnak, amit régen csak ösztönszerűen vettek rossz néven, most már egészen öntudatosan érzik oktalan és igaz­ságtalan durvaságnak ...
       Rosszaság vagy idegesség
Természetesen nem szabad félreérteni, nem arról van szó, hogy most más a divat és hogy a régi dolgokat egyszerűen más néven nevezzük. Nem egyszerűen csak valami uj iskola, hogy a rosszaságot ezentúl idegességnek fogjuk hinni és a gyerekeket szigorúság helyett elkényeztetéssel neveljük.

Nem a néven fordul meg és a gyerekeket ezentúl is éppenugy el lehet ron­tani az oktalan kényeztetéssel, mint azelőtt. Hanem csak kénytelenek va­gyunk tudomásul venni azt a régi tapasztalatot, hogy a legnagyobb részé­ről annak, amit a gyerektől akármilyen cimen rossz néven szoktunk venni, a gyerekek nem tehetnek és hogy mindaz, amit akár idegességnek, akár rosszaságnak nevezünk, mindattól, amit haragunkban teszünk ellene, nem jobb lesz, hanem rosszabb. Akármi tehát a nézetünk arról, amitől a hirtelen mérgü, vagy durcás, vagy álmodozó, vagy lusta, vagy figyelmetlen gyerek (és vele természetesen mindig az egész család is) szenved: ha segí­teni akarunk rajta (és természetesen mindig magunkon is), meg kell tanul­nunk, hogy ennek a segítségnek a legelső és semmivel sem pótolható alap­föltétele a mentül bőségesebb, mentül kifogyhatatlanabb türelem. Aki ha­ragszik a gyerekre, aki kijön a sodrából, aki a mérgét ereszti ki rajta, az talán elhallgattatja a gyereket, talán megalázkodást, ígéreteket, talán va­lami pillanatnyi engedelmességet is kicsikarhat tőle; de a baját, akár ide­gesség, akár rosszaság, csak még jobban elrontotta. És, valljuk csak meg, még az ilyen pillanatnyi eredmények is ritkák. Mindnyájan tudjuk, hogy a büntetések legnagyobb része azzal végződik, hogy a büntető szülő belefárad, a gyerek pedig diadalmasan rosszalkodik tovább.

Szigorúság vagy türelem

Akármilyen, mindegy tehát, hogy melyik szóval nevezzük, tisztán a gyakorlati cél, a segítség kedvéért maradjunk csak meg az idegesség ne­vénél, pusztán csak azért, mert ez foglalja magában azt a türelmet, ami a betegségnek mindnyájunk érzése szerint kijár, a rosszaságnak pedig nem jár ki. Aki az ideges gyermekével (vagy tanítványával) szemben egysze­rűen csak a puszta, de bőséges türelemmel tesz próbát, csodálkozva veszi észre, milyen nagy hatalom ez igy egymagában, minden más segítség nélkül is, hogy mennyivel többet használ nemcsak minden szigorúságnál, hanem még minden orvosságnál is. De természetesen csak akkor, ha igazi...Ha hasznát akarjuk venni, fontos, hogy ne hamisítsuk meg valami lusta engedékenységgel, ami nagyon kényelmes, de semmivel sem haszno­sabb a türelmesség többi fajtáinál. Amikor az egyik ember pofonnal félem­líti meg a nyűgös gyereket, a másik pedig mindent ráhagy, vagy még tó­dítja is a nyügösségét: az ugyanaz a türelmetlenség, amiből a gyerek nem érez egyebet, de nincs is benne más, mint hogy valakinek egyszerűen nincs türelme azzal törődni, ami őbenne végbemegy s a maga modora vagy egyéni szokásai szerint szépszerével vagy durván szabadulni akar tőle. Aki durvasággal elkeseríti, meg aki kényességből inkább akármit ráhagy, csak­hogy törődnie ne kelljen azzal, hogy mi is bánthatja a gyereket: ez mindakettő csak a maga érzéseit elégíti ki, nem a gyerekével törődik és nem is segit a gyereken. A megfélemlített meg az elkényeztetett gyerek egyformán beteg, mindakettő ideges, a betegségnek a legnagyobb részét - ha nem az egészet! - mindakettő attól az állandó bánásmódtól kapja, amelyből akármennyi jó vagy rossz dolog van is benne máskülönben,de a türelem hiányzik.
Az az igazi türelem, amiről itt szó van, nemcsak abból áll, amivel az ember szó nélkül türi a fogfájást vagy békétlenség nélkül vár a sorára a postaablak előtt. Hanem ennek a legfőbb része az a lelkiállapot, amellyel más meggyőződésű embertársainkról tudjuk elhinni, hogy nekik is lehet igazuk, vagy legalább, hogyha tévednek is, de azért becsületes és értelmes emberek lehetnek. A gyerekeinkkel szemben sok dologban ugy vagyunk, mint a más vallású, más erkölcsű idegen népekkel szemben. Mást kivánnak, mástól irtóznak, mint mi, jóról-rosszról, szépről-csunyáról más a vélemé­nyük, mint nekünk, majdnem azt is mondhatnánk, hogy még más nyelven is beszélnek, mint mi, - kivált a kisebb gyerekekről nyilvánvaló, hogy ha ugyanazokat a szókat mondják is, mint mi magunk, akkor is gyakran mást értenek rajta. Kivált az „elvont" fogalmaik mások; kézzel nem fog­ható, szemmel nem látható dolgok nevei, az általános jelentésű, erkölcsi fogalmakat kifejező szók a kicsi gyerekek számára semmit se mondanak, a nagyobbak számára pedig még sokáig egészen mást, mint nekünk. Jó, vagy meghunyászkodó természetű (ez nem mindegy!) és elég értelmes gye­rekek természetesen az ilyen szókat is igen gyakran megtanulják és kész­séggel használják, de aki nem röstelli a fáradságot és óvatosan kikémleli, hogy mit is ért rajtuk a gyerek igazán, alig tudja, megijedjen-e vagy mulas­son azon, amit a gyerek gondol, mikor azt mondja, hogy „bűn", hogy „megbocsát", hogy „szégyen", hogy „szép" - vagy más ilyent. Az a kü­lönösen nagy nevelő művészete, hogy ezekről a dolgokról már korán elég helyes fogalmakat tudjon a gyereknek adni, igen kevés embernek van meg, de szerencsére nem is fordul meg ezen a közönséges nevelésnek semmi fontos dolga.
Csak azt kell mindenkinek tudni, hogy a jellemnevelés leg­fontosabb korában: a születéstől az iskola idejéig a gyerekkel csak a maga fogalmai szerint boldogulhatunk, nem a mieink szerint. Aki tehát azt akarja hogy a gyereke megértse, ne prédikáljon neki általános elveket, hanem csak olyan dolgokat mondjon, amiről türelmes érdeklődéssel kileste, hogy érti és hogy hogyan érti a gyerek. Az ember nem is hinné, milyen ritkán tud valaki gyerekkel olyan egyszerűen beszélni, hogy az megértse, pedig az a gyerekidegességeknek egyik leggyakoribb forrása, amikor ebben a nagyon kiváncsi és nagyon figyelmes korban ritkán tud kielégülni az a folyton égő dús kíváncsiság. A gyerek, aki hiába kiváncsi, az nyugtalan, akit pedig becsapnak, az bizalmatlan, s amikor ez a nyugtalanság vagy ez a bizalmatlanság elkezdődik, akkor uj, nehéz feladatok előtt áll a gyerek nevelése s akkor már csak néhány mindennapi tapintatlanságon, egy-két lenéző, goromba vagy türelmetlen szón, vagy kivált egy-két humoros vagy otromba becsapáson fordul meg, hogy egyszerre csak készen álljon a dur­cás, hirtelenharagú, vagy magábavonult, bizalmatlan és sokszor étvágy­talan, a rossz, ideges gyerek. Sok-sok gyermeki étvágytalanság, amin nem segit az „étvágycsináló" patikaszer s amit inkább ront, mint javit a foko­zottan erőszakos kinálás, származik a hiányos táplálkozás, minden belát­hatatlan következményével együtt, ebből a durcás bizalmatlanságból és nem is gyógyul meg mástól, mint hogyha ennek az okát sikerül, néha elég sok fáradsággal és mindig igen sok türelemmel, kideríteni és természe­tesen azontúl elkerülni.
Ugyancsak nagyon hasonló ehhez a többi gyerek - idegességi állapotoknak, tüneteknek az eredete és a gyógyítása is. Durcás, bizalmat­lan, szórakozott, hirtelenharagú, hazudós, álmodozó, alattomos gyerekek­nek minden gyógyítása ezen a két alapon lehetséges csak: először is tudo­másul venni a hibáikról, hogy betegségek, hogy tehát nem azon fordulnak meg, hogy a gyerek akar-e ilyen lenni, vagy nem, hanem hogy azok az erők, amik ezeket a jellemhibákat kifejlesztik és föntartják, az ő akaratán kivül állnak. Másodszor: minden ilyen hibának vagy betegségnek, vagy rosszaságnak - nem is lehet eleget ismételni, hogy az elnevezésen semmi sem fordul meg! - mindezeknek az okát legeslegelőször a gyerek legköz­vetlenebb környezetében kell keresni, amikor pedig megtaláltuk, vigyázni, hogy az ok szűnjön meg. Ez a keresés nem mindig könnyű, sőt néha nagyon alapos megvizsgálását kívánja az egész környezet viselkedésének, a gyerekkel való bánás egészen apró, néha játékos részleteinek, de mindig megéri a fáradságot, mert nemcsak éppen a gyereknek valami időleges baján segit, hanem igen sokszor egész életre szóló és későbben mindig nehezebben gyógyítható ideges állapotoknak veheti az elejét. De mindez a segítség lehetetlen addig, amig csak haragszunk és erőszakkal próbálunk javitani olyan dolgokat, amiket erőszakkal, ősi tapasztalatok szerint, csak rontani lehet.
(Az egészség enciklopédiája: dr. Décsi Imre orvos)

 

#1 Dr.BauerBela

---