Szemtelen ovisok
"Még
hogy egy ovis felesel!" - hüledeztem magamban, amikor pályafutásom
kezdetén egy szülő panaszait hallgattam. Hanem hamar kiderült: a
visszabeszélés nem kamasztulajdonság.
Szemtelen ovisok
Honnan veszi?
Boldi vörös fejjel kiabálja apjának: "Elegem van belőled! Fogd be a szád!"
Mindkét szülő letaglózva nézi a kis méregzsákot, tehetetlennek érzik
magukat. Az édesanya hamarosan felkeres, és elmeséli, hogy nehezen bírnak a gyerekkel, kikészíti őket,
pedig még csak négyéves. Kérdésemre, hogy hol hallhatott ilyet a
kisfiú, először őszintén azt válaszolja, hogy el sem tudja képzelni.
Aztán lassan rádöbben - látszik, hogy most tudatosul benne -, hogy a férje hasonlókat szokott a gyerek fejéhez vágni. "De hát jó ember, csak hirtelen haragú." Ebben persze nem kételkedem. Az édesanya folytatja: "Jó, néha rákiabál. De hát egy gyerek mégsem mondhat ilyet az apjának. Egy apát tisztelni kell!"
Tisztelet vagy félelem?
Itt tegyünk egy kis kitérőt! Nagyon sokan összekeverik a tiszteletet a félelemmel.
Ha valaki nem tiszteli a gyerekét/párját/alkalmazottját stb., akkor az
sem fogja őt tisztelni. A tiszteletért meg kell dolgozni. Ha a
gyerekemmel lekezelően beszélek, nem vagyok megbízható, következetes,
hanem agresszív és kiszámíthatatlan, akkor nem fog tisztelni, legföljebb
félni fog tőlem. Az eredmény látszólag ugyanaz: ha eleget üvöltözöm vele,
büntetéseket szabok ki, esetleg jól elverem, végül csak befogja a
száját, rendet tart, engedelmeskedik. De nem azért, mert tisztel, és nem
azért, mert lassan magáévá tette az értékeimet, hanem azért, mert fél.
Megrázó szavak
Szülőként minta vagy.
Erre akkor döbbensz rá először, amikor a saját szavaidat hallod meg a
gyerekedtől. Egy kislány magával vitte sétálni a játék babáját. Útközben
végig beszélt hozzá: "Gyere már, ne húzasd magad, miért állsz meg mindig?"
Az
édesanyja ekkor döbbent rá, hogy milyen nehéz lehet a kis rövid lábúnak
tartani a tempót az ő hosszú lépteivel, és ha ez nem sikerül, hányszor
hallgatja végig a nem éppen kedves noszogatást. Az ilyen felismerések
megrázóak lehetnek. Ám ha feszült helyzetben hangzik el a "hülye vagy!",
bizony nehezen idézzük fel, hogy ezt is tőlünk hallhatta, hiszen
dühösek vagyunk. Úgy érezzük, a mi dühünk jogos, ez a kis taknyos meg
tökéletesen fölöslegesen akad ki.
Nincs
is igaza! Hát bizony, a kis taknyos is lehet dühös, és jó lesz
tudomásul venni, hogy a számunkra lényegtelen dolgok neki elképesztően
fontosak lehetnek.
Ha
egy elképesztően fontos dolog ügyében nem veszik komolyan, akkor
pontosan úgy reagál, mint a környezetében élők, amikor a számukra fontos
dolgokat nem veszi komolyan valaki. Ha a környezetében élők közül
valaki bár jó ember, csak hirtelen haragú, akkor lehet, hogy a gyerek is
jó ember lesz, csak hirtelen haragú. Ha önmagát elfogadja, fogadja el
így a gyereket is. Vagy változtasson. Erre mindig van lehetőség.
Tegyük
hozzá, hogy a gyerek számára nem csak az lehet minta, ahogy vele
beszélnek, hanem az is, ahogy körülötte, mások egymással. A szülők, a
testvérek, a nagyszülők, az ovistársak.
Kis vagány
A
nagyóvodások és a kisiskolások már mesterei annak, hogy kortársaik előtt
egészen másképp viselkedjenek, mint akkor, amikor nincsenek ott a
"haverok". Az a gyerek, aki jó pozíciót szeretne kialakítani, illetve
fenntartani a kortárscsoportban, szinte pillanatok alatt képes kibújni
önmagából, és nagyhangú, pimasz gyerekké válni, hogy ezzel bizonyítsa
rátermettségét, bátorságát és azt, hogy neki a felnőtt sem
parancsolgathat.
Van olyan gyerek, aki figyelemre vágyik,
és tudja, hogy a pimaszkodására nagyon is ugranak a szülei, ezért képes
a máshol tanult viselkedést otthon is bevetni. És van, aki a határokat
keresi: meddig mehetek el? Számára az a fontos, hogy a szülő végre
felfogható korlátokat állítson, és megszabadítsa a gyereket attól a
végtelenül elbizonytalanító és riasztó érzéstől, hogy minden rajta (a
gyereken) múlik.
Humor, türelem, sötét tekintet
A megoldáshoz természetesen először magunkba kell nézni,
és átgondolni, nem tőlünk tanulta-e ezt a viselkedést a poronty. Ha ez a
baj, már "csak" a saját viselkedésünk megváltoztatására van szükség, és
némi időre, hogy a gyerekünk észre is vegye: megváltoztunk. Na és arra
is, hogy kulturált vitatkozási stílust alakítsunk ki mind a ketten a
tiszteletlen feleselés helyett.
Emellett
jól jön a humor és egy kis színészi képesség. Mutassuk meg, milyen,
amikor ő szemtelenkedik. Vegye észre ő is, mit csinál, és nevesse ki
magát. Természetesen nem a megszégyenítés a cél, hanem az együtt
röhögés.
Ha a
helyzet tarthatatlan, a szülő részéről a határozottság, a sötét
tekintet, a viselkedés komoly hangú, egyértelmű elutasítása a
célravezető. És amikor már nem tombolnak az indulatok, le lehet ülni
megbeszélni, hogy kire milyen hatással van a szemtelenség, hogy a
partner hogy érzi magát ilyen esetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése