Felesel a gyerekem – mit tegyek?
2017. október 6.
Mindig
az övé az utolsó szó? Csak azért is neki van igaza? Duzzog, hisztizik,
manipulál, vitatkozik, visszabeszél? Mit tehetünk, ha a gyerek szeretne
irányítani helyettünk? Mégis hol a határ a szájalás és az elfogadható
vita között?
Ahogy egyre idősebb lesz a csemete, úgy igényli a nemek és az igenek, no és a csak! helyett
a magyarázatokat, a dolgok közötti összefüggések megvilágítását – no és
persze annál inkább szeretne önálló lenni. Az örök libikóka a gyereklét
önfeledtsége, könnyedsége és az olyannyira vágyott önállóság és
felelősség között ide-oda billen folyamatosan. Egyre több a miérttel
kezdődő kérdés, a feleselés, a vita, ami akár előre is vihet, ha a
gyerek életkorának megfelelően, a felnőtt szerepét nem átadva
magyarázatokba bocsátkozunk. No és persze rengeteget segíthet a humor, önmagunk őszinte vállalása, a megértés, a legyőzés helyett a meggyőzés, az eltérő vélemények, a másik önálló létezésének elfogadása és az intelligens vita megtanulása.
Lili és lánya megpróbálnak inkább megbeszélni mindent:
„Még abban a rendszerben nőttem fel, ahol egy gyereknek nem volt szabad vitatkoznia a szüleivel, mert azt egyértelműen rosszaságnak minősítették. Nem mondhattam azt, hogy ezt nem csinálom, most nem mosogatok el, most nem fekszem le időben, elvárt volt a teljes egyetértés, ha pedig mégis vitatkoztam, vagy valamit másképp tettem, akkor kiabáltak velem vagy megvertek. Esélyem sem volt soha értelmes vitákat folytatni, partneri viszonyba kerülni a szüleimmel sem nagyobb iskolásként, sem felnőttként. Éppen ezért eszem ágában sem volt ugyanígy kezelni a saját lányomat. Persze a kétéveskori dackorszakban én is ugyanúgy téptem a hajam, mint az összes többi anyuka, és olykor túl szigorú is voltam, de aztán az óvodától kezdve megváltoztak a dolgok. Ahogyan én magam kezdtem megérteni saját neveltetésem hiányosságait, úgy voltam képes engedni a szigorból, a teljes irányításból, és figyelembe venni azt is, amit a gyerek akar. Nehéz volt elfogadni, hogy nem mindent én tudok a legjobban, és nem irányíthatom teljesen őt, csak mert én vagyok felelős érte.
A lányom már ‘nagy’ iskolás, és rendszeresen vitatkozunk. Még nem jött el az igazi kamaszkor ideje, de már megkapom a beszólásokat, az indokolatlan bunkóságokat, és persze jön a rengeteg de miért? és de anyaaa! kezdetű mondat. Éles nyelvű gyerekem van, akinek ráadásul vág az esze, úgyhogy egyre ritkábban tudom valami könnyed hazugsággal elütni a magyarázkodást, és sajnos azt is észreveszi, ha következetlen vagyok. Épp ezért vannak nagyon is komoly szabályok, amiket elvárok, hogy betartson, például nem bántunk másokat – még engem sem – sem szóval, sem tettekkel, törekszünk kihozni magunkból a legjobbat, őszinték vagyunk egymással. De ezeken túl ketten alakítjuk a napjainkat, és mindent megbeszélünk – kénytelenek vagyunk, mert addig nem hagy békén, és néha tényleg egész jó ötletei vannak. Olykor mintha unatkozna, és élvezné a szócsatáinkat – ilyenkor megkérem, hogy inkább az egyik barátnőjét szórakoztassa a riposztjaival.
Múltkor felhívtam rá a figyelmét, hogy ha állandóan elhagyja a piros
ceruzáját, a világ minden pénze nem lesz elég a pótlására. Mire
visszakérdezett: miért, te talán mindent mindig jól csinálsz, Miss
Tökély? Itt már rászóltam, hogy előbb tartsa rendben az iskolai cuccát,
és utána szólogasson be nekem, ne fordítva. De nem mondok mindig minden
ötletére nemet, nem akarom, hogy úgy érezze, nincs befolyása a saját
életére, hogy minden tilos. A nehéz, feleselős ügyekben általában két
választási lehetőséget kínálok neki, de a döntésének viselnie kell a
következményeit. Ha reggel addig nyafog és vitatkozik a ruhától kezdve a
reggelin át mindenen, hogy elkésünk, nem engem szid majd le a tanár,
nem velem szúr ki, hanem saját magával, és ezt el is mondom neki.
Próbálgassa a szárnyait, de csak bizonyos keretek között, a bunkóságot
például nem tűröm – de ő sem tőlem.”
#1 Dr.BauerBela
Fotó: iStock.com/Choreograph
„Még abban a rendszerben nőttem fel, ahol egy gyereknek nem volt szabad vitatkoznia a szüleivel, mert azt egyértelműen rosszaságnak minősítették. Nem mondhattam azt, hogy ezt nem csinálom, most nem mosogatok el, most nem fekszem le időben, elvárt volt a teljes egyetértés, ha pedig mégis vitatkoztam, vagy valamit másképp tettem, akkor kiabáltak velem vagy megvertek. Esélyem sem volt soha értelmes vitákat folytatni, partneri viszonyba kerülni a szüleimmel sem nagyobb iskolásként, sem felnőttként. Éppen ezért eszem ágában sem volt ugyanígy kezelni a saját lányomat. Persze a kétéveskori dackorszakban én is ugyanúgy téptem a hajam, mint az összes többi anyuka, és olykor túl szigorú is voltam, de aztán az óvodától kezdve megváltoztak a dolgok. Ahogyan én magam kezdtem megérteni saját neveltetésem hiányosságait, úgy voltam képes engedni a szigorból, a teljes irányításból, és figyelembe venni azt is, amit a gyerek akar. Nehéz volt elfogadni, hogy nem mindent én tudok a legjobban, és nem irányíthatom teljesen őt, csak mert én vagyok felelős érte.
A lányom már ‘nagy’ iskolás, és rendszeresen vitatkozunk. Még nem jött el az igazi kamaszkor ideje, de már megkapom a beszólásokat, az indokolatlan bunkóságokat, és persze jön a rengeteg de miért? és de anyaaa! kezdetű mondat. Éles nyelvű gyerekem van, akinek ráadásul vág az esze, úgyhogy egyre ritkábban tudom valami könnyed hazugsággal elütni a magyarázkodást, és sajnos azt is észreveszi, ha következetlen vagyok. Épp ezért vannak nagyon is komoly szabályok, amiket elvárok, hogy betartson, például nem bántunk másokat – még engem sem – sem szóval, sem tettekkel, törekszünk kihozni magunkból a legjobbat, őszinték vagyunk egymással. De ezeken túl ketten alakítjuk a napjainkat, és mindent megbeszélünk – kénytelenek vagyunk, mert addig nem hagy békén, és néha tényleg egész jó ötletei vannak. Olykor mintha unatkozna, és élvezné a szócsatáinkat – ilyenkor megkérem, hogy inkább az egyik barátnőjét szórakoztassa a riposztjaival.
Fotó: iStock.com/GeorgeRudy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése