A különórákról
Oktatási rendszerek továbbfejlesztésének irányelvei tisztázták azokat az alapelveket, melyek megszabják az elkövetkező évek nevelési és oktatási céljait.
E célok eléréséhez hosszú évek szívós munkája, számtalan igen fontos részletprobléma megoldása szükséges. A részletproblémák megoldásáról, a célok elérésének módozatairól széleskörű vita bontakozott ki, melyben szinte az egész társadalom részt vesz, s a vita folyamán sokszor napirendre került a tanulók túlterhelésének kérdése is.
Azzal mindenki egyetért, hogy a túlterhelést meg lehet és meg kell szüntetni; a nézeteltérések akkor kezdődnek, amikor a „hogyan” kérdése felmerül.
A tanárok nagy része élénken tiltakozik az ellen, hogy a tananyagcsökkentés az ő szaktárgyának rovására történjék. Tantárgyi elfogultság, szakmai szeretet, s a könnyebben lemérhető eredményre való törekvés miatt szaktárgyaik oktatását elébe helyezik az általánosabb nevelési céloknak.
Egy adott iskola nevelői közösségén belül a tantárgyi elfogultság problémája ritkán merül fel élesen, de felmerül akkor, ha egy gyerek valamilyen különórára is jár.
A harcnak - ami az iskolák pedagógusai, és a különféle különórákat vezető tanárok között folyik - sajnos, már régi „hagyományai” vannak.
A zenetanár a gyermek ujjainak mozgékonyságát félti, és azt tanácsolja neki, hogy mentesse fel magát tornából; a sportkör vezetője pedig -, ha tehetséges sportolónak látszik egy fiatal - sportolását akár az iskolai tanulmányainak rovására is hajlandó szorgalmazni.
Viszonzásul a közismereti tárgyakat tanító pedagógusok némelyike sommásan, a különórák eltiltásával szeretné megoldani a gyerekek túlterhelésének nehéz problémáját.
Kétségtelen, sok keserű tapasztalat előzte meg annak az egyébként kiváló pedagógusunknak hozzászólását, aki az egyik pedagógus ankéton a gyerekek túlterheléséről szólva a következőket mondta:
„… Általában nem helyeslem, hogy tanulóink külön órákra járnak. Azt azonban megengedhetőnek tartom, hogy az átlagosnál jobb képességű gyerekek heti 1-2 órában valamilyen nyelvet vagy zenét tanuljanak, vagy külön tornára járjanak.”
Nem szeretném, ha a fent említett tantárgyi elfogultság vádjával illetne valaki, de - mivel ez a felszólalás egy, csaknem általánossá vált szemléletet tükröz - mégis a különórák védelmében kell szólanom annak előrebocsátásával, hogy a különórák halmozása, hogy egy gyerek két-háromféle nyelvet, zenét, balettet tanuljon, vagy „illegális oktatókhoz”, kontárokhoz járjon - minden esetben káros, egészségtelen.
Azt, hogy egy iskolai tanuló naponta 1/2-1 órát szaladgáljon, rúgja a labdát, senki nem helyteleníti. Sőt! Mindenki egészségesnek tartja.
Miért lenne akkor „általában” helytelen, ha mondjuk egy közepes képességű tanuló hetenként két órát tanári felügyelet, tanári vezetés mellett „külön torna” címén mozog, sportol?
Sokan azt hiszik, csak az jelent a gyermekek számára pihenést, szórakozást, ha kedvükre játszhatnak, azt tehetik, ami éppen eszükbe jut. Kell játékra is időt adni, amivel szabadon gazdálkodhatnak, de nem mondhatunk le arról, hogy irányítsuk őket abban, mire használják fel az iskolai feladataik elvégzése után maradt idejük döntő részét.
A sportolás, a zenetanulás - ha rendszeresen, szakember vezetésével folytatják -, amellett, hogy aktív pihenést, kikapcsolódást jelent a gyermekek számára, nagyhatású nevelő eszköz is. Kitartásra, rendszeres munkára, figyelemre nevel, növeli a szép, a művészi iránti fogékonyságot.
Minden iskolában vannak olyan gyermekek, akik számára nem jelent különösebb erőpróbát az iskolai tananyag elsajátítása, könnyedén, játszva megtanulják azt.
Sok szülő még büszke is arra, lám az ő gyereke jóformán kezébe se veszi a könyveket, mégis kitűnő tanuló - s talán későn derül ki, hogy a legfontosabbat nem tanulta meg: rendszeresen dolgozni! Az ilyen gyermekek számára különösen hasznosak a különórák, rászoktathatják őket a rendszeres, kitartó munkára.
Végül, senki nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy pedagógiánk alapvető célja az egyéniség sokoldalú képzése. Lehetőséget kell adni mindenkinek arra, hogy képességeit, adottságait fejleszthesse.
Mindezek alapján meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy többek között azért is meg kell szüntetni az iskolai túlterhelést, hogy a gyerekeknek idejük és energiájuk legyen olyan képességeik fejlesztésére is, amelyekre az iskolai oktatás keretében nincs lehetőség.
Nem azt akarom javasolni, hogy most mindenkit írassunk be valamilyen különórára.
Jól gondoljuk meg: a gyermek tehetsége, érdeklődési köre indokolttá, életkora, teherbíró képessége megengedhetővé teszi-e, hogy beírassuk? De ne helytelenítsük „általában” a különórákat, ismerjük el, hogy helyük és fontos szerepük van nevelési-oktatási rendszerünk egészében.
Az iskolák nevelői, az osztályfőnökök harcoljanak az olyan külön órák ellen, amelyek a gyermekek egészséges fejlődését gátolják, de támogassák azokat, amelyek ezt elősegítik. Soha ne „általában”, hanem mindig az egyes gyerek képességét, egyéniségét, életkorát figyelembe véve döntsenek minden kérdés, így a külön órák kérdésében is.
Ha mindig a közös célt: testileg-lelkileg egészséges, művelt emberek nevelését tartjuk mindannyian szem előtt, hamarosan megoldottnak tekinthetjük a különórák és az iskolák tanárainak régi, de nem „antagonisztikus” ellentétét is.
http://www.google.hu
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése