A teljesítmény és a
szorongás
Egész társadalmunk a
jutalmazás és büntetés rendszerére épül, úgy gondoljuk, bármely életkorban
teljesítményt csak így lehet kihozni bárkiből. A gyerekeket már kicsi kortól
hol egy jutalom kilátásba helyezésével, hol fenyegetéssel próbáljuk
rendrakásra, tanulásra, jó szereplésre motiválni.
Vannak szülők és
nevelők, akik a jutalmazást szeretik, vannak, akik a büntetést. Kevesen gondolnak bele
abba, hogy, bár alapvetően különbözőnek látszik a két motiváló eszköz,
végeredményüket tekintve ugyanaz a hatásuk.
Nevezetesen a motivációt az eredeti célról az elérhető jutalomra vagy
elkerülhető büntetésre irányítják. Szeretnénk, hogy gyermekünk legyen
érdeklődő, szeressen tanulni, ehelyett arra tanítjuk meg, hogy miként lehet
csokit, játékokat, biciklit szerezni munkával. A tanulás eszközzé válik, s a sikertelenség esetén a gyermek
gyorsan feladja az erőlködést, mert reménytelennek érzi az igyekezetet. Vagy ellenkezőleg, görcsös teljesítővé
válik, mert azt tanulja meg, hogy a kötelességeket mindig teljesíteni kell,
különben baj lesz. Egy biztos: egyik
gyerek sem fogja élvezni sem a tanulást, sem később a munkát.
Büntetés és jutalom
közt van még egy közös. A büntetéses motiválás is
jutalmazásra épül és a jutalmazásos módszer is büntetésre épül. A sikeres
teljesítés esetén ugyanis az elmaradt büntetést az idegrendszer jutalomnak
fogja fel, míg ha valaki sikertelenül teljesít és nem kapja meg a jutalmát,
akkor az büntetés számára. Azaz, mind a büntetéses, mind a jutalmazásos
motiválás valójában a büntetés elmaradására és a jutalom megszerzésére irányul,
egyformán szorongást keltő tehát.
A lényeg az, hogy a jó forrása egy külső
hatalomnak való engedelmesség. Ez a hatalom sokáig személyes: a szülő, és az
engedelmesség is jól érthető kritériumokat jelent. Amikor a szülő arra kéri a
gyereket, rakja fel a polcra a játékokat, a feladat átlátható, felfogható,
kivitelezhető, azaz a gyermek nem érzi úgy, hogy kompetenciájába ütközne. Másként: tudja, hogy meg tudja csinálni.
Aztán a gyermek elkezd iskolába járni, szerepelni, egyre több olyan
teljesítményhelyzetbe kerül, amikor nem egyszerűen az ő igyekezetén múlnak a
dolgok, hanem azon, mások hogyan ítélik meg az ő teljesítményét. Máig
sérelmezem, hogy általános alsóban, amikor azt mondták, írjunk egy dolgozatot a
modern élet nagyszerűségéről, én arról írtam, hogy milyen jó dolog az utcai
világítás, mert ma már az utcán is lehet olvasni. Kaptam rá egy kettest,
nyilván, mert a tanárnő azt gondolta, ekkora ostobaságot ő még nem olvasott. Ha
tudta volna, hogy nálunk kikapcsolták az áramot, anyánk kórházban feküdt, és mi
a bátyámmal esténként tényleg az utcán olvastunk, mert ez volt a fő
szórakozásunk. Nem tudta, nem is volt dolga, hogy tudja. És én jól tettem, hogy
nem akartam a kedvében járni, hanem írtam, amit gondoltam. Nem pont ekkor, de gyerekkoromban alakult ki bennem az a dac, hogy nem
fogom megpróbálni mások gondolatait kitalálni, hanem mindig teszem azt, amit én
jónak látok.
Persze, vágytam a
sikerre, de azt is megértettem, hogy ehhez jótanulónak, gazdag szülők
gyermekének kellene lennem, nem pedig olyan problémás gyereknek, mint
amilyennek láttak. Karinthy óta tudja mindenki, milyen az, amikor "A jó tanuló
felel", és milyen, amikor a rossz. Akit
elkönyveltek hülyének, az ki nem mászik ebből a skatulyából.
Én szerencsére gyorsan megértettem, hogy tévút mások
kegyeiért brusztolni. Ez volt nálam az esélytelenek elszántsága és
nyugalma. Segített ebben az, hogy anyám sose kérte komolyan számon, miért
kettes vagy hármas egy jegy.
De az emberek többsége
sajnos arra van tréningezve, hogy próbálja meg a lehetetlent, találja ki, mi
viheti sikerre. A szülőt csak az érdekli, hogy gyereke jól teljesítsen, a gyermek pedig
nagyon szeretne szülei kedvébe járni. Ehhez
azonban arra a reménytelen feladatra kell vállalkoznia, hogy mindig kitalálja,
mit is várnak el tőle. A mérhető helyzetek még viszonylag kezelhetők. Old
meg a példát, ugord át a lécet, mondd fel a verset. Persze, vannak gyerekek, akik már ilyen teljesítményektől is
megtanulnak rettegni, mert senkit nem érdekel, hogy nekik valamiért nem
megy a matek, nem, tudnak ugrani, s rettegnek a mások előtti szerepléstől. Ők
lesznek, akik mások számára tét nélküli helyzetekben is felsülnek.
A többség azonban
ezzel még csak megbírkózik, ám a társadalom egyre több olyan
teljesítményhelyzetet teremt, amelyben az egyén elveszíti a kontrollt
teljesítése sikeressége felett. Életünk legtöbb helyzete ilyen. Mások szubjektív
véleménye, önkényes értékítélete, benyomása, szeszélye dönti el,
teljesítményünk ér-e egyáltalán valamit, s ezen belül zseniálisnak kiáltanak-e
ki minket, vagy huszadrangú bénának. A jutalmazó-büntető hatalom, mint egy
Kafka regényben, egyre személytelenebbé válik.
Igyekszem megnyerő lenni, de ellenszenvesnek találnak. Tetszeni szeretnék a
lányoknak, de észre se vesznek. Beadom életem legjobb pályázatát, de nem is
válaszolnak rá. Szuper megoldást találok a problémára, de a főnök máskép
képzelte. Futok tiszta erőből, de mások jobbak nálam. Remek könyvet írok, csak
senki nem veszi. Csupa-csupa olyan
helyzet, amelyben általunk nem kontrollálható dolgokon múlik a siker. S
eldönthetetlen, hogy mi hibáztunk-e, vagy csak a megítélés volt téves. Mi a
kudarcból a tanulság? Gyakran csak a még nagyobb bizonytalanság.
A közvélemény, a
közhangulat, a közízlés mind megfoghatatlan dolgok, mégis ezeken múlik,
hogy elismertek és boldogok leszünk-e, avagy megkeseredett, meg nem értett
emberek.
Van aztán a
teljesítéseknek egy másik területe, ami hasonlóan veszélyes, mert bizonytalan a
kontroll. Képzeljünk csak el egy énekest, akinek ezer ember előtt kell abban bíznia,
hogy hangszálai engedelmesen mindig éppen azt a hangot adják majd ki, amit
éppen ki kell adniuk. Vagy képzeljük el a zongoristát, a hegedűművészt, akinek
csak egyszer kell fél centivel mellényúlnia, hogy a zeneértők felkapják a
fejüket, hogy "ez hamis". A futót, akinek jól kell startolnia, az
úszót, akinek jól kell fordulnia, a színészt, aki nem felejtheti el a szövegét,
az idegsebészt, akinek nem remeghet a keze, a főnököt, aki retteg elpirulni az
értekezleten, vagy a szeretőt, akinek időben kell megfelelő merevedést
produkálnia, ha nem akar lebőgni.
Saját testünk, izmaink,
mozdulataink, memóriánk bizonyos értelemben önálló életet élnek, s gyakran
megtapasztaltuk már, hogy olykor nem engedelmeskednek. Régi tapasztalat, hogy minél
kevésbé bízunk bennünk, annál gyakrabban önállósodnak. Minél nagyobb a tét,
annál kevésbé bízunk bennük és annál nagyobb a kockázat, hogy valami balul fog
elsülni.
A szorongás fokozott izgalmi állapotot jelent, és a magas izgalmi szint rontja a memóriát, az akaratlagos izomkontrollt
és a beidegzett automatikus viselkedések végrehajtását. A nem kívánatos
akaratlan viselkedések pedig, ilyen pl. az elpirulás, a kézreszketés, annál
inkább felerősödnek, minél inkább gátolni akarjuk őket.
Végül a
legingoványosabb talajt a különféle társadalmi szerepeink jelentik. Milyen a jó anya?
Milyen a jó apa? Milyen a jó házastárs? Hogy kell barátkozni? Hogy kell
társaságban viselkedni? Mitől lesz valaki sikeres ember? Hogy álljunk az
élethez? Mi a boldogság titka? Csupa bizonytalanság, megfoghatatlan normák,
egymásnak ellentmondó szabályok és tapasztalatok.
Itt lép be a
személyiség kérdése, pontosabban az ember teljesítmény-tapasztalatainak párlata.
A külső kontrollos
embernek egyfelől nagyon fontos, miként ítéli őt meg a
világ, de mint láttuk, ezt a legnehezebb tudatosan, tervezetten befolyásolni.
Másfelől úgy érzi, életét, sikereit külső erők, a végzet, a szerencse vagy
balszerencse határozzák meg. Az ilyen ember minden kritikus teljesítési
helyzetben szorongani fog, mert nagyon vágyik a sikerre, nagyon fél a kudarctól
és nagyon nem bízik abban, hogy a siker rajta múlna.
Így élni kész rémálom, sokan ezért lesznek
kudarckerülők, mert nem bírják a folytonos kihívást és rettegést.
A belső kontrollos
ember kevésbé függ mások véleményétől, fontosabbnak érzi, hogy
ő maga legyen elégedett teljesítményével. Esetleges kudarcaiból vagy a
visszajelzésekből reális tapasztalatokat képes a jövőre nézve leszűrni, mert
bízik magában, és tudja, mikor csinálta jól és mikor hibázott.
A
teljesítményszorongás szétzilált teljesítményhez, vagy túlzott
lelkiismeretességhez vezethet. Mindkettő mögött a bukástól,
a büntetéstől való félelem húzódik meg. A teljesítménykényszertől szenvedő
ember irreálisan követelődző önmagával szemben, a legkisebb hibától is fél. A
teljesítményszorongást az képes csökkenteni, ha az ember megtanul bízni
önmagában és kevésbé kezdi fontosnak tartani a külső elismerést. Persze, könnyű
ezt mondani, de amikor egy ország szeme csüng egy sportolón, hogy hozza-e az
aranyat, nehéz vállat rántani és azt mondani: teszem a dolgom, aztán majd
meglátjuk mi lesz belőle.
Pedig szerintem az aranyat az tudja elhozni,
aki a versenyre koncentrál és nem arra, mi lesz utána.
#1 Dr.BauerBela
