EMBERI ÉRTÉKEK AMIKET MÁR GYERMEKKORBEN MEG KELL ISMERNI -SZEMÉRMESSÉG-NAGYLELKÜSÉG--MÉRTÉKLETESSÉG

SZEMÉRMESSÉG

Gondolatainkat, érzéseinket csak barátunknak tárjuk fel teljesen. Érzelmi és gondolati őszinteség csupán meghitt közösségben lehetséges. Igényünk, hogy titkaink legyenek. Természetesnek vesszük, hogy benső világunkat akárki előtt nem tárjuk föl.

Szophoklész az egész emberről mondja, hogy sok van, mi csodálatos, de az embernél semmi sem csodálatosabb. A görög bölcs igazsága igaz az emberi testre is. Nincs mit szégyellni rajta. A művészek a test csodálatosságát nem győzték és győzik felfedezni. ábrázolni. A biológusok a test működését tisztelik, és ámulnak el automatizmusán. Nem titok az emberi test. A tiéd sem.
Vagy mégis? Ha igaz, hogy természetes igény lelkünk gondolatait, szívünk érzéseit az arra nem méltók előtt elrejteni, miért ne lenne természetes a SZEMÉREM természetes szégyenérzete, mely arra készteti az embert, hogy mezítelenségét eltakarja, a nemiséggel kapcsolatos dolgokban pedig mások előtt tartózkodjék.
A szemérmesség nem más, mint annyi, hogy megválogatom, kivel közlöm testem teljes valóságát.
A szerelemben az ember egész valójával közeledik a másikhoz:
szavaival és testével. A szerelemben az egész ember - lelkével-testével együtt - kezd párbeszédet a másikkal. Mivel testünk önközlése és a másik testének elfogadása a szerelem érzés viharában meghittséget kíván,
a szerelem kizárólagosságot követel abban, hogy ad és kap; a test szexualitásának rejtőzködése emberi gesztus. Önkéntelen igény, mint titkaink őrzése, rejtése. Sőt, a szemérem érzése a természet célszerű ösztöne! Fegyelmezi az embert érzéki hajlamaiban, és a szexuális fegyelmet támogatja.
A szemérmesség a test titkolódzása. Nem azért, mert szégyelli önmagát, hanem amint a szívét sem tárja föl, adja át őszinteségben akárkinek az ember, úgy a testét sem, csak a szerelemben kiválasztottnak.
A lélek feltárásának akkor van helye, ha titkunkat arra érdemesnek, megbízhatónak adhatjuk át. A test önközlése csak megbízható, felelősségtől áthatott valakinek történhet.
A szemérmesség önbecsülés. A szemérmesség a test egyfajta tisztelete.
Aki a másik szemérmességét megérti, az a másik személyiségét tiszteli.
Az igazi művészek takaratlan testábrázolása soha nem a teljes mezítelenség. A művészek aktképein az emberi test a szépség átlátszó fátylával van "letakarva". A szépség fényözönétől szépségbe öltözöttek a művészek aktképei.
A test szemérmességét a szeretet oldja fel. Ez a szeretet lehet a szerelmes vonzalma, a szülő ápolása, az orvos, az ápoló segítő gyógyítása.

Szemérmesség.szemérem.nem hiányozhat belőled, mert emberi érték. Egyetlen más élőlény nem dicsekedhet a szemérmesség érzésével. Csak az ember az, akinek méltósága abban is rejlik, hogy a fejlődés évmilliós útján testében az érzések, az ösztönök mellett és azokban a gondolat, a szellem is virágba nyílott.
Az ember testében a lélek,mint a szemérmesség lángol fel és a szépség különös fényével izzik át rajta.
Egyéniségednek dísze-e a szemérem?

NAGYELKŰSÉG

A nagylelkűség erő,
mely úrrá lesz az önzésen, az irigységen; sértődöttséget, féltékenységet nem tűr a szívben, a bosszúállás vágyát messze űzi.
A nagylelkűség fogékonnyá és készségessé teszi az embert az erkölcsi jóra.
A nagylelkű a jót önértéke miatt tiszteli, szereti és gyakorolja.
A kislelkűség törtetővé alázza az embert: jutalomért, dicséretért teszi csupán a jót, és azt lesi, hogy "mit kapok érte?", "mi hasznom lesz belőle?"
A nagylelkű elismeri a másik kiválóságát. Méltatja mások értékes tetteit. Örömmel!
A nagylelkű megérti a másik embert, 
megérti a gyöngébbet,
inkább adni akar, mint kapni,
könnyedén beismeri a hibáját,
tévedését is elismeri;
könnyed jósággal tud megbocsátani.
A nagylelkű azért is gazdag, mert örül más értékeinek, s ezáltal részesül azokból.
A nagylelkű ember szíve szélesre nyitott kapu. Mind a maga, mind a mások jósága "ki-be járhat" rajta.
A nagylelkű képes az IRGALOMRA.
Szánalmat érez mások baja felett és tőle telhetően, sőt azt meghaladóan segít.
Ítélkezésében már a "megbocsátás szíve" dobog.
Amíg kisgyermek voltál, szeretted volna, ha szárnyaid vannak és röpülsz, mint a madár.
Teljesülhetetlen vágy, álom maradt a szívedben. A nagylelkűség erénye által a JÓSÁG világában erényről erényre röpülhetsz, mert a nagylelkűség győzi le azt a nehézkedési erőt, mely nem más, mint a rossz kísértése.
Nagylelkűség. Fogalom. Elgondolt érték. Benned válhat valósággá. Váljon!

A mértékletesség

Egy végletes világ útkeresése a tudat végtelenjében

„A mértékletesség az a visszafogottság, amelynek révén urai maradunk örömeinknek, ahelyett, hogy rabszolgáikká válnánk. Micsoda öröm dohányozni, ha meg tudunk lenni nélküle! Inni, ha az ember nem rabja az alkoholnak! Szeretkezni, ha nem rabja a vágynak!” (Comte-Sponville: Kis könyv a nagy erényekről, 1998)

Az antik és a keresztény kultúrában és filozófiában könyvtárakat töltöttek meg azok az írások, melyek a mértékletességről mint az emberi erények legfontosabbjáról szóltak, ideálként mutatva be és példaként állítva a közösség elé a mértékletes embert. Nem nehéz belátni, hogy a korábbi, szűkösebb évszázadokban a fogyasztás a maihoz hasonló mértéke a tömegek számára nem volt elérhető. Az ókori Görögországban a vízkészlet könnyen és gyakran fertőződhetett, akár szabotázs, akár gondatlanság okán, ezért a görögök hétköznap hígított bort, ünnepnapokon tiszta bort ittak. Mégsem vált népbetegséggé az alkoholizmus, sőt a mértékletesség a hét fő erény egyike volt!

Az erényetika máig talán legnagyobb hatású, a késő modern korban is gyakran hivatkozott képviselője, Arisztotelész számára a mértékletesség az első számú erkölcsi erény, amelynek minden tevékenységünkben meg kell jelennie. A mértékletes ember – a közhiedelemmel ellentétben – nem az élet örömeitől, csupán azok szélsőséges, túlzó élvezetétől tartózkodik. Arisztotelész mértékletes embere azokat az élvezeteket részesíti előnyben, amelyek az egészségre nem ártalmasak, nem állnak szemben az általa képviselt „erkölcsi szépséggel”, és nem igényelnek túlzott anyagi ráfordítást.

Másfél évezreddel később a középkorban Aquinói Szent Tamás kísérletet tett az arisztotelészi gondolat és az egyházi tanok összehangolására. Vállalkozását ma is a skolasztikus filozófia csúcsteljesítményeként tartják számon, ami megerősítette az erények helyzetét a keresztény felfogásban. Aquinói Tamás a négy sarkalatos erény közé sorolta a mértékletességet, mely „bár nem olyan magasrendű, mint a másik három (az okosság szükségesebb, a bátorság és az igazságosság csodálatra méltóbb), nehézség dolgában gyakran fölülmúlja őket” – írja.

Arisztotelész és Aquinói egyaránt úgy tekintettek a mértékletességre, mint amiben a személy akaratának jelentős szerepe van, szemben például az olyan erényekkel, mint az okosság, ahol az akarat csak korlátozottabban érvényesül. Ha hihetünk e két gondolkodónak, azt kell mondanunk, hogy a mértékletes életmód már a nevelés során megalapozható, hiszen egy tanulható, begyakorolható erényről van szó.

Kérdés azonban, hogy a korábban a kozmoszba (Arisztotelész), majd a mindenható Istenbe (Aquinói) vetett hitet a tudományba, a határtalan gazdasági és technológiai fejlődésbe vetett hitre cserélő, egy korlátlan fogyasztásra épülő, globalizált társadalom erkölcsi sokféleségében felnövő ember számára miként lehet a mértékletesség eszméjét újra aktuálissá tenni. Van-e keresnivalója egyáltalán korunkban a mértékletességnek?

A felvilágosodás ama hitét, hogy „a jelenleg fönnálló világ a lehetséges világok legjobbja, melyben rend és harmónia uralkodik, és hogy az ember képes értelme segítségével meglátni a dolgok lényegét és összefüggéseit” korábban és most is sokan vitatják. E gondolatból kiindulva azonban a jelenlegi világ sem lehet más, mint a létező világok legjobbika, az emberek alkotta közösség, az általunk generált fejlődésének eredménye, s mint ilyen, természetes, és a lehető legjobb. Annak bármilyen korábbi, meghaladt ideológiákon alapuló, pláne erőszakos korrekciója nem szükséges, sőt akár a fejlődés akadályozásának is felfogható.

A másik véglet, hogy a fenti felvilágosult gondolat tévedés, éppen ezért következtetései, eredményei is tévesek. Tehát minden, ami a fenti gondolatból származik, például a fogyasztásra ösztönző, mindenben a fokozást, a túlzást, a mértéktelenséget hirdető rendszer sem működőképes, de még csak nem is javítható, tehát elvetendő. A felvilágosodás eszmeiségéből kibontakozó társadalmi és gazdasági rendszer, a liberális polgári értékrend, annak hasznos és érvényes társadalmi és gazdasági vívmányaival együtt, an bloc elutasítható, és szinte minden nem kívánt hatás, illetve eredmény kizárólagos okának tekinthető. Vissza kell tehát térni egy korábbi kiindulási ponthoz.

Az öntudatos polgár meg ide-oda csapódik közben, leggyakrabban mégis azt érzi, hogy kicsit mindkét elméletnek igaza lehet. Ösztönösen az arisztotelészi kiindulópontot keresi, hogy ne a szélsőségekben, a végletekben, hanem a középértékben lehessen gondolkodni. Legyen szó akár evésről, ivásról, füstölésről, szexualitásról, testedzésről vagy épp vitáról. Mindenben praktikusabb mértéket tartani.

#1 Dr.BauerBela

---