Mitől
félnek a gyerekek?
.
A
kisgyermek fokozódó önállósodása, ismerkedése a világgal, miközben még
olyannyira gyámoltalan és védtelen, elkerülhetetlenné teszi, hogy időről-időre
akkor is szorongást éljen át, ha szülei a legkörültekintőbben védelmezik is
lelki nyugalmát, és semmilyen ijesztő, rendkívüli esemény nem történik
körülötte.
Bizonyára sokunk által tapasztalt jelenség, hogy miután
gyermekünket valamilyen lelki megpróbáltatás, pl. kórház, ijedtség, kényszerű
távollét, stb. érte, egy idő után mintha már nem ennek a negatív élménynek az
újra bekövetkezésétől félne, nem azt panaszolná, hogy "Nem kell
injekció!" vagy "Ne utazz el, mama!", hanem látszólag
érthetetlen módon, egyszer csak elkezd félni a sötéttől, a darazsaktól, vagy az
egyenruhás emberektől. A szorongás természetéhez tartozik, hogy az elképzelt
veszély valódi tartalma könnyen elfelejtődik, míg a hozzá tartozó félelem a
valós élet jól megfogható, konkrét tárgyaira vetül, illetve a dolgok
tetszőlegesen tág körére szétterjed.
A kisgyermek fokozódó önállósodása, ismerkedése a világgal,
miközben még olyannyira gyámoltalan és védtelen, elkerülhetetlenné teszi, hogy
időről-időre akkor is szorongást éljen át, ha szülei a legkörültekintőbben
védelmezik is lelki nyugalmát, és semmilyen ijesztő, rendkívüli esemény nem
történik körülötte. Olyannyira így van ez, hogy a gyermekkori félelmek
tulajdonképpen hozzá is tartoznak a normális lelki fejlődéshez, mintegy
szükséges velejárói bizonyos belső érési folyamatoknak. Emiatt a kisgyermeket
egyfajta szorongásos készenlét jellemzi, mely a félelem tárgyait ugyan a
külvilágból választja ki, a veszélyérzet valódi forrása azonban többnyire a
belső fantáziavilág területén keresendő.
Ha a gyermek félelmeinek valamilyen néven nevezhető, konkrét
tárgyat talál, (pl. kutyák, villámlás, begipszelt karú emberek, stb.), akkor
szorongása csak akkor kerül felszínre, ha ezzel a félelmetes dologgal
véletlenül éppen találkozik. Ha kikerülheti, mindenféle óvintézkedéseket tehet
ellene, akkor nem szorong. Ha ezek a félelmek nagyon hevesek, szinte pánikszerű
menekülést váltanak ki a kicsiből, megnehezítve ezzel a mindennapi élet
normális menetét (pl. nem mer elaludni, buszra szállni, az iskolában maradni,
stb.) akkor fóbiáról, egyfajta gyermekneurózisról beszélhetünk, melynek
gyógyítása pszichológus feladata.
A félelem enyhébb, nem kimondottan beteges formáira is igaz
azonban, hogy a szorongás tárgya valójában sokszor nem az, amit a gyerek néven
nevez, hanem valamely más belső konfliktus. A félelem eltűnése tehát csak ennek
az eredeti oknak a megszűnésével vagy megszüntetésével valósulhat meg. De
lássuk, mitől félnek a gyerekek leggyakrabban:
Félelem a sötétségtől
Bizonyára minden szülő tapasztalta már, milyen szívesen
játszanak az apróságok "kukucs", a kicsit nagyobbak bújócska játékot.
A "Hol vagyok? Keress meg!" típusú játékok hihetetlen népszerűsége
abban rejlik, hogy az anyától való elszakadás izgalmát vegyítik az egymásra
találás megkönnyebbülésével és örömével. Nemcsak a szembehunyás vagy az
elbújás, de az éjszakai sötétség is szimbolizálhatja a gyermek számára a
szeparációt, önmaga vagy a szülő eltűnését, ez pedig - ha nem maga
szabályozhatja, mint a játék során - a legfélelmetesebb dolgok egyike a kicsik
számára.
Halálfélelem
8-10 éves kor táján, amikor a gyermek már van annyira
értelmes, hogy kezdi megérteni a halál visszafordíthatatlanságát, a sötéttől
való félelmet gyakran váltja fel a halálfélelem. Az ilyen korú gyerekek az
elmúlást valahogy úgy képzelik el, hogy .a halott, bár nem mozdulhat, senkivel
sem érintkezhet és sötétben fekszik, de tudata, érzékelése és emlékezete
továbbra is van. Így a meghalás olyan szörnyű magánynak tűnik, melyben az ember
minden kapcsolatát elveszti a külvilággal. A haláltól való félelemben
tulajdonképpen továbbra is a szeparációs szorongás szimbolizálódik.
A haláltól, mint a személyiség tökéletes megsemmisülésétől
való félelem csak a serdülőkorban jelenik meg. Ez az időszak az önálló Én
fejlődésének, külvilágtól való elhatárolásának, megszilárdításának időszaka.
Ezek azok a feladatok, melyek a legnagyobb kihívást, s egyben a legintenzívebb
szorongás forrását is jelentik. A haláltól való rettegés sokszor éppen az
életben tett első független lépések, az egyedi, mulandó és megismételhetetlen
személyiség és életút felvállalásának krízisét fejezi ki. Természetes dolog,
hogy miközben a serdülő keresi az élet értelmét, körüljárja a halál gondolatát
is.
Szakemberhez csak akkor kell fordulnunk, ha a halállal való
foglalkozás az életben való részvétel intenzitását csökkenti: ha a fiatal nem
készül a jövőre, ha mindig csak az elmúlással foglalkozik, pánikrohamai vannak,
vagy esetleg rejtélyes betegségek felbukkanásától fél. Egy biztos: a serdülők
halálfélelme leginkább az élet bizonyos aspektusaitól való szorongást fejezi
ki, következésképp nem szüntethető meg úgy, hogy félelem értelmetlenségéről
beszélünk neki. A személyiség fejlődésével ezt a szorongást ki lehet ugyan
nőni, de az is lehet, hogy egy kicsit segítenünk kell gyermekünket abban, hogy
jobban megismerje és elfogadja önmagát, és a világban elfoglalt helyét.
Félelem a veszélyes állatoktól
Az egészen pici, három év alatti gyermekek gyakran félénkek,
ijedősek. Ők azonban többnyire konkrét dolgoktól, pl. a szomszédban lakó
kutyától vagy a villogó-zörgő kukásautótól szoktak megijedni. Három éves
korától azután, ahogy egyre otthonosabban mozog a világban, sokkal kevesebb
hétköznapi dologtól ijed meg, félelmei inkább elképzelt vagy mesebeli
szörnyekre, veszedelmekre (pl. boszorkány, sárkány, stb.) tevődnek át, a fényképen
vagy állatkertben látott vadállatoktól nem fél többé. H
a valamely állattól való ódzkodása mégis fennáll, esetleg
rettegéssé fokozódik, akkor szimbolikus félelemről van szó: a szorongás valódi
tárgya nem az állat, hanem valami vagy valaki, akit a rettegett állat jelképez.
(Különösen valószínű ez egzotikus állatoknál, melyekkel személyes rossz
tapasztalata semmiképp sem lehetett a gyereknek.) Lehet ez egy agresszív
nevelő, akit a harapós farkas helyettesít, vagy valamilyen szexualitással
kapcsolatos félelmetes fantázia, amit például a kígyó jelenít meg gyakran a
kicsik képzeletvilágában.
Félelem a természeti jelenségektől,
katasztrófáktól
A szeretet elvesztésének félelme mellett, a gyerekek
szorongását saját szüleikkel kapcsolatos ambivalenciájuk is fokozhatja. Nemcsak
a felnőtt haragja lehet félelmetes, de az is, amit maga a gyermek érez. A
dühüket nehezen megfékező, indulataiknak kiszolgáltatottabb gyerekek gyakran
tapasztalják a kontrollvesztéstől való félelmet: azt az érzést, hogy nem tudnak
uralkodni magukon, mindjárt felrobbannak, kárt tesznek másban vagy magukban.
Ezt a fajta szorongást kiválthatja, szimbolikusan helyettesítheti bizonyos
természeti jelenségektől való félelem. A tűz, az árvíz, a villámcsapás vagy a
vulkánkitörés mind-mind hordoznak valami olyan tulajdonságot, ami rokon lehet
az önkontroll elvesztésével.
A kicsik tehát a legkülönbözőbb, a felnőtt számára
nevetségesnek tűnő csip-csup dologtól félhetnek szinte betegesen. A szülő
dolga, hogy - miközben persze elmagyarázza, hogy a függöny mögött egészen
biztosan nincsenek sárkányok, még éjszaka sem - azért villanyt gyújtson, vagy
megfogja a gyerek kezét, amíg a kicsi meg nem nyugszik. Ha azonban ezek az
irracionális félelmek felerősödnek, és a gyerek ahelyett, hogy játékában,
rajzaiban feldolgozná, inkább megadja magát szorongásainak és egyre
gyámoltalanabbá válik, forduljunk pszichológushoz, hogy a feszültséget okozó
belső konfliktusok felszínre kerülhessenek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése