Minden
nevelő hatás közül a legjelentősebb a család hatása. Egyrészt mert a család a gyermek legkorábbi élményeinek
forrása (a legkorábbi élmények kulcsélmények lehetnek), másrészt mert a legtartósabb,
végül a vérségi kapcsolatok tudatán is alapuló, folyamatos érzelmi egység.
Fontos
funkciója, hogy a társadalmi követelményeket és normákat (pozitív és negatív
hatásokat) közvetíti a gyerekhez.
Így a családi prizmán megtörhet minden nemes társadalmi törekvés, eszme és
nevelő tendencia. Ugyanígy persze a kívülről érkező károsító hatások is. Ez a
szűrő szerep különösen a gyerek erkölcsi magatartásának kialakításában
jelentős. Akarva-akaratlan a saját szemléleti és cselekvési módját adja át a gyereknek,
mintegy kényszeríti aszerint érezni, gondolkodni, cselekedni.
A társadalmi igények és a gyermeki megnyilvánulások közé
tehát két módosító tényező ékelődik: az egyik a család, amely közvetlen és
közvetett eszközeivel építi a gyermeki személyiséget, a másik maga a gyermeki
személyiség, amely sajátos, egyedileg reá jellemző módon éli át a család által
hozzá közvetített élményeket; prediszponáltan az átöröklési anyagtól, főleg
pedig a korábbi élményektől, azokra sajátosan és egyedileg reagálva – alakítja
önmagát.
A jó család felerősíti a tágabb környezet pozitív, fejlesztő
tendenciáit, és csökkenti vagy kiszűri a károsítókat. A diszfunkcionáló család viszont éppen ellenkezőleg hat: a
negatív hatásokat erősíti fel, gyengítve a kedvezőek hatékonyságát. A gyermek
személyiségformálódása és erkölcsi magatartása vonatkozásában így válik
sorsformáló erővé. A családból fakadó intenzív ártalmak kiküszöbölése vagy
enyhítése a legnehezebb feladat. Kissé bizarr helyzet, hogy a gyermekvédelemnek
egyik legfőbb feladata a rossz családtól és a rossz önmagától megvédeni a
gyereket.
A családi nevelés légkörének letéteményese az anya.
Korábban (a múlt század végén és a századforduló utáni két évtizedben) ugyan az
apát tekintették a családi nevelés központi személyének, a megváltozott
társadalmi körülmények (patriarchális jelleg gyengülése, nők emancipációja),
valamint a pszichológia újabb felismerései nyomán azonban egyre inkább előtérbe
kerül az anya szerepe.
Kétségtelen, hogy az anya alakja és funkciója az ember lelki
életébe megkülönböztetett bensőségességgel és szilárdsággal épül be. Mind az anyai gondoskodás idején, mind pedig később, az
emlékezetbe, az emlékekbe, a kedélyéletbe és a hangulatokba. Azok a gyerekek,
akik ismerik vagy ismerték valaha is anyjukat, de azok is, akik soha nem
ismerték, lebírhatatlan érzelmekkel gondolnak rá. Olyannyira, hogy biológiai
eredetűnek véljük néha ezt az érzést, mintegy filogenetikus eredményt,
függetlenül az ontogenetikus történésektől, azaz a gyerek személyes
tapasztalataitól.
Az anya és a gyermeke közötti kapcsolat érzelmi
viszonyulásaiktól és az ezeket is meghatározó körülményektől függ. Gyermekvédelmi szempontból igen fontos, hogy az anya
milyen viszonyban van gyermekével, és viszont, a gyermek milyen módon kötődik
anyjához. Kapcsolatuknak egészséges, kiegyensúlyozott volta jó prognosztikai
jel még a legbonyolultabb esetekben is. Úgy tűnik, hogy az érzelmi életében ép
anya a legnehezebb körülmények ellenére is képes gyermeke mentális fejlődését
biztosítani. Kettejük rossz kapcsolatában, az anya érzelmi
kiegyensúlyozatlanságának, idegrendszeri vagy erkölcsi megroppanásának esetén
azonban az egyébként kedvező külső körülmények között is leromlik a gyerek.
A közvélemény feltételezi, sőt naiv hittel hiszi is, hogy
minden anya szereti a gyermekét. És viszont, feltételezi, hogy a gyerek szereti
és tiszteli szüleit. Pedig éppen a gyermekvédelmi gyakorlatban mutatkozik meg
sajnálatosan sokszor, hogy a gyerek-szülő viszony korántsem idillikus mindenkor. Ha nem is mutatkozik meg a kapcsolatzavar nyíltan, igen
sok esetben rejlenek a gyerek nevelődési zavarainak hátterében az anya-gyermek
viszony rejtett és elleplezett bajai.
Az anya-gyermek kapcsolat átélése a csecsemő legelső olyan
élménysora, ami meghatározó lehet egész későbbi fejlődésére. A rossz minőségű kötődés súlyosan károsító hatása
átívelhet a serdülőkorra, sőt a felnőttkorra is. Ezzel magyarázható, hogy
azokban a gyermekvédelmi esetekben, amelyekben fejlődési vagy nevelődési
károsodások mutatkoznak, mindenkor találkozunk a kötődés és a kötődőképesség
időleges vagy már állandósult zavaraival.
A legnagyobb ártalom a gyerek számára, ha nem
szereti őt az anyja. Ennek
hátterében többnyire az anya vágyainak, reményeinek, kívánságainak meghiúsulása
(frusztráció) áll. Ilyen lehet:
– az anya nem akart gyereket, akadályozza őt eltervezett vagy
megszokott életvitelében (fiatal, „élni vágyó” anya, karrier-aspirációk
meghiúsulása);
– nem szereti a gyerek apját (esetleg gyűlöli is), és érzelmeit a
közös gyerekre viszi át;
– megalázó vagy súlyosan hátrányos helyzetbe kerül a gyerek miatt
(házasságon kívül szülte);
– a gyerek nem felel meg reményeinek (másnemű gyermeket kívánt, a gyerek külsejét nem találja
megfelelőnek, rossz tanuló).
A gyermekével frusztrálódott anya néha képes megszeretni
gyermekét. Ezért alkalmat kell teremteni,
hogy a gyerek legjobb képességeit csillogtathassa, és ki tudja mutatni anyja
iránti szeretetét. Az ilyen helyzetben élő gyerek folyamatos irányításra
szorul, az anya pedig nevelési és magatartási tanácsokra. Mindaddig, amíg helyzetük
nem rendeződik.
Ha frusztrálódott állapotban levő anya tartja maga mellett
gyermekét, az bizony megadja az árát.
A gyermeküket nem szerető anyák többnyire kíméletlenek, kegyetlenek, durvák. Jó
eset, ha csak közönyösek. Néha alig is lehet megnyugtatóan eldönteni, hogy jót
tesznek-e gyermekükkel, ha maguk mellett tartják, vagy az volna jobb, ha másra
– esetleg gyermekotthonra – bíznák nevelésüket.
Iskoláskorra persze már eldől, hogy a gyereket maga neveli-e
az anya, sőt többnyire rendeződnek a súlyosabb érzelmi konfliktusok is. Kevésbé kiélezetten jelentkeznek, mint a csecsemő- és
kisgyermekkorban. Kedvező esetben az anya megszereti gyermekét, megbarátkozik
az anyaszereppel is. Kedvezőtlen esetben azonban, néha a felszín csendes – az
anyai apprehenziók tovább károsítanak. A legkedvezőtlenebb esetekben pedig
nyíltan és brutálisan mutatkoznak meg az anya ellenséges érzelmei gyermekével
szemben, néha indulatkitörésekben, néha kegyetlen büntetésekben.
A gyermeke nevelését érzelmeiben elutasító anyára a gyermeket
rábízni nem szabad. Ha az anya nem alkalmas teljesen a
gyermek nevelésére, de igyekszik, hogy gyermekének használjon, akkor a legszorosabb
ellenőrzéssel megkísérelhető az anya gondozói és nevelői magatartásának
irányítása. Az ellenőrzést folyamatosan a pártfogó végezze, rövid időszakonként
pedig hivatásos gyermekvédelmi szakember kontrollálja. Pedagógiai optimizmus a
felnőttekkel szemben is csak akkor indokolt, ha annak személyi, ha úgy tetszik
„belső” feltételei adottak és fejleszthetők is.
Kisebb veszélyt jelentenek azok az anyák, akik
lelki értelemben tapadnak gyermekükhöz, és nevelési hibáikat azért
követik el. A házasságukban boldogtalan,
személyi ambícióikban csalódott, lélekben elmagányosodott anyák szokták azt
mondani: most már mindenem csak a
gyerek. A más területen elszenvedett frusztráció miatt sokan akarják
kárpótolni magukat gyermekükkel. Néha olyan tanújeleit adják elfogultságuknak,
ami kétségessé teszi, hogy képesek-e irányítói, vezetői lenni gyermeküknek,
vagy csupán saját érzelmeik szolgáivá lesznek – a gyerek pedig ezt szenvedi
meg.
Ha ugyanis az anya
kisajátítja a gyerek érzelmeit, gondolatait és magához köti mindenféle módon
(szeretetzsarolás, „ha nem szeretsz, meghalok”), akkor annak személyisége csak
hiányosan, csonkán, torzan alakulhat.
Azok a gyerekek, akik a kívánatosnál szorosabb
anyakötöttségben élnek, mégis jobban járnak, mint a nem szeretettek. Egyrészt nem szenvednek el brutális bántalmazásokat –
tehát azt nem is adják tovább. Így nem válik belőlük szükségszerűleg kriminális
személyiség. Másrészt azonban önállóságuk, magabiztosságuk vonatkozásaiban most
ők a frusztrálódottak. Az anya súlyosan korlátozó viselkedése ellen vagy daccal
lázadnak – vagy ők is beletörődnek a helyzetbe. Dacosság esetén éppen az őket
szerető anyával helyezkednek szembe. Beletörődés esetén személyes ambícióik,
önállóságuk és cselekvési késztetéseik sérülnek. Ezt is nehezen tudják persze
elviselni. Ezért gyakori náluk a bűntudat, a belső konfliktusok felnagyítása –
a személyes boldogtalanság.
Az apai hatás közvetlenül is, az anya
érzelmein keresztül is érvényesül, valamint a család fenntartásáért és
ellátásáért érzett – tettekben is megnyilvánuló – felelősségben. Közvetlenül a gyerekkel és anyjával való érzelmi
kontaktusban és kötöttségben. A személyiségében gyenge anya mellett az
egészséges mentalitású apa ellensúlyozni képes a hibás anyai bánásmódot, és
gyakran támaszkodik a gyermekvédelmi szándék is az apa személyére és hatására –
az anyával szemben. A gyerek énfejlődésének időszakában az apa szerepe éppen olyan
fontossá válik, mint korábban az anyáé volt. Ez kiegészül azzal, hogy korunkban
általában az apához fűződnek a magatartási normákat meghatározó, korlátozó és
ellenőrző szociológiai szerepek is, amelyek különösen fontossá a nagyobbacska
gyermeknél válnak. Az apai nevelés hiányosságai és hibái, az apai felelőtlenség
hatásai több vonatkozásban is ártalmasak. Egyrészt a család életvitelének
torzításával (anyagi nélkülözés), másrészt azzal, hogy pozitív normák
meghatározására képtelen.
Végül
az alkoholizálás és a brutalitás a férfiaknál gyakori, és a fiúgyermekek
számára a rossz apamodell sorsdöntő; különösen abban az életkorban, amikor az
anyától való érzelmi leválás kezdődik, és a társadalmi beilleszkedés jó
modelljeivel kellene megismerkednie.
Amíg az anya csak elutasító és rideg – az apa többnyire
agresszív, brutális és félelmetes.
A szülőknek a nevelésben ellentétes beállítottsága (bántalmazó apa – óvó anya)
sem oldja meg a problémát; a kettős irányítás, a következetlen és a cinkos
magatartás részben neurotizál, részben pedig erkölcsromboló.
Pedig a család legfőbb funkciója a gyerek szocializálása
az elsődleges életközösségben.
A családi nevelés lehetséges károsodásai mind a család hiányos vagy hibás
szocializációs hatásával kapcsolatosak. A
gyerek fejlődésének is, fejlődési korlátainak és hibáinak is meghatározója
lehet:
– a család szerkezete és anyagi körülményei;
– a családi nevelés célkitűzései és módszerei;
– a szülők személyisége és érzelmi kulturáltsága.
E három legfőbb tényező egymással
szoros kölcsönhatásban áll, de bármelyiknek a fogyatékosságait képes a másik
kettő némileg ellensúlyozni. Azonban a gyerek veszélyeztetettsége valószínű, ha
bármelyik is eltér a társadalmilag elfogadható normától.
A család szerkezete többféle módon is
befolyásolja a nevelés színvonalát – és meghatározza a lehetséges nevelési
ártalmak jellegét.
A tejes családokkal (szülők és gyerek vagy gyerekek) azért nem szükséges itt
foglalkoznunk, mert maga a család szerkezete nem tartalmaz
ártalomlehetőségeket.
Ami ártalom a teljes családban jelentkezik, az a nevelés
módszereivel vagy a szülők személyiségével kapcsolatos. Előfordul, hogy a teljes család a szülők alacsony keresete
miatt nem tudja a kellő ellátást biztosítani a gyereknek, ez azonban ritka
eset. Ha csak ez a baj, ezen a jelenlegi segélyezési rendszerrel a
gyermekvédelmi apparátus tud segíteni. Az esetek többségében azonban a
nélkülözés egyéb ártalmakkal társul: azok következménye vagy azokkal
kölcsönhatásban van.
A csonka családban valamelyik szülő
hiányzik. Többnyire az apa.
Leányanyák.
Hazánkban évente kb. tízezer gyerek születik törvényes házasságon kívül.
Korábban ez súlyos szégyen volt mind az anyára, mind a gyerekre. A
„törvénytelen”, a „zabigyerek”, a „szerelemgyerek” megjelölés pejoratív és a
társadalmi érvényesülésnek is akadálya volt. A valláserkölcs súlyosan elítélte
az anyát, és az anya leértékelt státusában a gyerek is osztozott. A
felszabadulás után a törvény megszüntette a „törvénytelen gyerek”
joghátrányait, és a házasságból származó gyerek jogaival egyenlő jogokkal
ruházta fel őket. A közvélemény is enyhült, csak maradi gondolkodású emberek
viseltetnek előítélettel a házasságon kívül született gyerekkel szemben. Az
persze most is gyakori, hogy az anyát könnyelműsége, „könnyű vére” miatt a
közvélemény elmarasztalja, különösen akkor, ha arra az anya viselkedésével csak
némi tápot is ad. A házasságon kívül született gyerekek gyakran
veszélyeztetettek. Ennek okai:
– Társadalmunkban az apa státusa határozza meg a gyerek
státusát. Apa hiányában az anyáé. Ez esetben
a státus leértékelt. Következménye: a gyerek társadalmi biztonságérzetének
hiányossága csökkentértékűség-érzése. Ez vezethet fokozott pozitív
erőfeszítésre a jó teljesítmények érdekében (kompenzálás), de vezethet teljes
ambícióvesztésre is.
– Az apai funkciók hiánya következtében a szociális beilleszkedés
(függőség, normaalkotás, pszichoszexuális fejlődés, kötődőképesség,
modellírozás) hiányosan fejlődhet. Enyhít ezen a helyzeten, ha a szülők jó
élettársi kapcsolatban élnek, tehát a család érzelmi egysége biztosított,
illetve az apát pótló személy modellként szerepelhet.
Ha azonban az anya egyedül kénytelen
a gyermekéről gondoskodni, akkor döntenie kell arról, hol nevelkedjen a
gyermek.
Ha maga mellett tartja, akkor további életvitelét (férjhez menési esély, anyagi gond, foglalkozás)
megnehezíti. Ez a gyerek iránti érzelmeit is befolyásolhatja; gyakran
tapasztalható olyan érzelem- és indulateltolódás, amelyben az eredetileg az
apának szóló neheztelést (néha gyűlöletet) a gyerek szenvedi el. Már kisebb
nevelési nehézségnél (néha anélkül is) felötlik az anyában, hogy nem lesz-e
olyan a gyerek, mint gyűlölt apja? „Apád fajtája vagy, te gazember!” – és ezzel
megjelöli a gyerek érzelmi státusát. Előfordul, hogy kifejezetten hideg
gyűlölettel viseltetik a gyermeke iránt. Különösen akkor, ha saját szülei is
„kitagadják”, szuggerálva és nyilvánítva, hogy ő „bűnös”. A gyereket pedig
gyűlöli, „mint a bűnt”. Ez az érzelmi viszonyulás még akkor is lerombolja az
anyai funkciók valódi értékét, ha az anya kötelességszerűen és kifogástalanul
gondoskodik gyermekéről.
A másik lehetőség, hogy nevelésbe adja valahová. Gyakran az anyai nagyszülők veszik magukhoz a gyermeket.
Ha leányukat szeretik, a neki szóló szeretet és a nagyszülői érzések megteszik
a magukét: szeretik a gyereket is (ugyancsak az érzelem- és indulateltolódás
szokásos menete szerint). Így az anya ún. karrierlehetőségei megnőnek. Ha
azonban a nagyszülők a leányuk iránti elégedetlenséget vagy neheztelést a
gyerekre is kiterjesztik – nem megnyugtató a beépülése ebbe a családba.
Akadnak, akik állami gondozásba adják gyermeküket, törődnek
vele, látogatják és remélik (sokszor jogosan), hogy körülményeik rendeződésével
majd magukhoz veszik őt. A
gyermekvédelmi apparátus ezt támogatja. Sokan azonban már a gyerek születésekor
hozzájárulnak ahhoz, sőt kérik, hogy gyermeküket adják örökbe, nem tartanak reá
igényt.
Nem minden országban jelent akkora problémát a házasságon
kívül született gyerek, mint nálunk.
A hagyományos magyar névhasználat ugyanis szinte nyilvánvalóvá teszi a
házasságon kívüli származást. Sokat enyhített ezen a helyzeten két törvény. Az
egyik kötelezővé teszi a gyerek családi jogállásának rendezését és lehetővé
teszi képzelt apa bejegyzését az anyakönyvbe – valójában az anyára bízva, hogy
milyen magyarázatot ad majd gyermekének az apjáról. Ezt a „képzelt apa”
bejegyzési lehetőséget sokan megmosolyogják, de hasznossága számos esetben
kétségtelen. A másik törvény a nők névhasználatának kiterjesztett lehetőségeit
biztosítja, és ennek gyakorlata elmossa a névvel jelzett pejoratív jelleget a
házasságon kívül születetteknél is; az új névhasználat ugyanis adott esetben
olyan, mintha házasságon kívül született volna a gyerek, jóllehet törvényes
házasságból származik.
Újabban egyre több nő szül házasságon kívül, olyanok, akik
gyerekre vágynak, de a házassági kötelmeket nem vállalják. Ez különösen az értelmiség körében terjed. Talán
felesleges említenünk, hogy ezek nem feltétlenül gyermekvédelmi esetek, csak
akkor válnak azzá, ha az anyai funkciókat nem teljesíti az anya. Mint ahogyan
pusztán a házasságon kívül születettség sem követel gyermekvédelmi
beavatkozást, ha a gyerek fejlődési feltételei kedvezőek.
Amikor az anya elveszti a férjét, a
gyerek az apját veszíti el. A
rendezett, jól nevelő, érzelmileg stabil családokban – a veszteség bármilyen
nagy is – nem lesz emiatt törvényszerűen veszélyeztetett a gyerek. Igen sok
anya neveli a gyermekét (gyermekeit) férje nélkül jól, sikerrel.
A veszélyeztetettség bekövetkezése igen sok tényezőtől függ. A gyermekek életkorától, apjukkal kialakított
viszonyuktól, kötöttségüktől, az anya lelki teherbíró képességétől, az
elhalálozás körülményeitől stb. Például, ha az anyát tartósan összeroppantja
férje halála és az anyagi színvonal fenntartása érdekében kénytelen pluszmunkát
vállalni, akkor a gyermek vesztesége kettős: egyrészt elvesztette az apát,
másrészt veszít az anyai gondoskodásból is. Hasonló a helyzet akkor, ha az anya
úgy érzi, hogy át kell vállalnia az apa szerepét is, és például szigorúbb lesz,
mint korábban volt, mert „kell az erős kéz a gyereknek”. Ez esetben az apa
elvesztését súlyosbítja az anyának mint megszokott és szeretett érzelmi
tárgynak a megváltozása – zavart és frusztrálódást okozva a gyerekben.
Ez a kettős veszteség okozhatja a gyermek pszichés
biztonságának megrendülését, és ha ezt a nevelő környezet (szülő, óvoda,
iskola) nem ismeri fel, akkor annak következményeit: a hibás gyermeki
magatartást külső eszközökkel korlátozza, tiltja és bünteti. Így a gyerek érzelmi vesztesége fokozódik azáltal, hogy
szembekerül környezetével, és ebben a folyamatban egyre jobban elhatárolódik az
őt eredetileg szerető és nevelni kívánó környezettől. Az interperszonalitás
megromlása azután magával hozza annak áldatlan következményeit. Ezek között
elsősorban a szófogadatlanságot, a dacosságot, az otthoni légkörből menekülést
(csavargás) és a korábban már elfogadott, teljesített erkölcsi normák fokozatos
elvetését. Ez nem okvetlenül tudatos, sőt: többnyire a gyerek elhatározása és
szándékai ellenére történik. Az ártalomhatások folyamata az apa halálával
indult meg – de a valódi ártalom nem maga a szomorú tény, hanem annak előre nem
látható vagy ki nem küszöbölhető következményei. Maga az elárvulás vagy
félárvaság csupán ártalomlehetőség. Ellenható erők bevetésével (anya és gyermek
pszichés és anyagi stabilitása, az anyai-apai szerepcsere megelőzése, adott
esetben a gyermek „érettségének” meggyorsítása) a leromlási folyamat
megelőzhető és meggátolható.
A házasságok felbomlása, válások. Az ártalomlehetőségek itt is sokfélék. Természetes, hogy
egészségesnek és jónak a gyerekek fejlődése szempontjából is a teljes (ép)
családokat tartjuk (szülők, gyerekek együtt). De csak akkor, ha a szülők
személyisége, érzelmi kapcsolatuk egymással és a gyermekükkel megfelelő, ha
életvitelük morális, tehát ha a család jól funkcionál. Felelőtlen életvitelű
családoknál a család teljessége, a szülők megléte sem menti meg a gyereket a
leromlástól. Számos gyermekvédelmi eset a teljes családokból kerül ki. A
teljességük ellenére épnek nem nevezhető, deviáns magatartású családokból.
Kedvezőbb, ha a jó személyiségű anya inkább egyedül neveli gyerekét (vagy
gyerekeit), semmint rossz családi életkeretben az apával együtt. Kétségtelen
viszont, hogy az egyedül nevelő szülőnek sok olyan gonddal kell megküzdenie,
amelyek az ép családokban nem jelentkeznek.
A válásnál súlyosabb ártalmat jelent a gyerek
számára a családi életnek a válást megelőző ziláltsága, a szülőkben való
csalódottság, valamint a válásokat gyakran követő személyes bizonytalanság
érzése. Ezek a gyerekben szorongást,
agressziót, dacosságot, kétségbeesést keltenek, ami gyakran depresszióba és a
szülő által korábban képviselt erkölcsi normákkal való szakításba fordul át. A
szülők (családtagok) nyílt és harsány ellenségeskedése, a gyerek bevonása a
„tűzvonalba” a válási taktika eszközeként – felerősíti az egyébként is
valószínű károsodást. Részben a megrázkódtatás (traumatikus átélés), részben az
ártalmak halmozódása kiváltja azok tüneteit is. (Nyilvánvaló ebből, hogy ha
sikerül elkerülni a legdurvább ártalmakat – akkor elkerülhetők a leggyakoribb
károsodások is.)
A közvélemény a válásokat tekinti a gyermek károsodásának
okául. Pedig a válás a már sikertelen
családi élet következménye. A válásokról rendelkezünk pontos adatokkal (évente
húsz-huszonöt ezer gyereket érint szüleik házasságbontása). Arról azonban
semmiféle adatunk nincsen, hogy hány esetben marad ugyan formálisan együtt a
család, noha családi életük kifejezetten rossz. A családi élet rejtett
felbomlása éppen úgy károsító – néha erősebben károsító – tényező, mint a nyílt
családfelbomlás.
A rossz családi életben a gyereket ártalmasan érintő
élmények száma megsokszorozódik.
Érthető hát, ha a gyermekvédelmi esetek nagy számban az ilyen családokból
kerülnek ki. Mégsem célszerű a házasságbontásokat mélyebb elemzés nélkül a
gyermekvédelmi problémák fő okának tekinteni. A gyermekvédelem körébe kerülő
esetek nagy százalékában ép családok alkotják a hátteret. A csonka család is,
az ép család is lehet hasznos a gyerek fejlődésére – éppen úgy lehet ártalmas
is.
Az elvált szülők gyermekeinek mintegy
egyharmada valamely okból szinte meg sem érzi a szülők válását,
legalábbis nem okoz nála sérüléseket. Vagy
azért, mert még nagyon kicsiny a gyermek, vagy kicsiny korától már külön éltek
a szülők (és soha nem is érezte őket egységként), vagy valamely okból soha nem
is alakult ki az eltávozó szülő és a gyermek között mélyebb érzelmi kapcsolat.
A gyerekek másik harmada a válást kedvező
változásként éli át: a
brutális apa állandó jelenléte megszűnik, elmaradnak a nagy részegségi
botrányok, megszűnik az állandó fenyegetettség, a család anyagi helyzete javul,
enyhül a lakás zsúfoltsága, az anya kedélye derűsebbé válik.
A gyerekek egyharmada súlyos érzelmi sérelemként
éli át a válást. Különösen akkor, ha az számára
váratlanul következik be. Az esetleg már jól kiépült szeretetviszonyulások
megszakadnak, helyükbe a támaszvesztettség érzéséből fakadó bizonytalanság
érzése lép, gyakran bűntudattal, önvádlással keverten, mert arra gondol, hogy
az ő „rosszasága” miatt váltak külön szülei. Gyakran önmagát szégyelli – máskor
meg a szüleit. Ezért hol egyik, hol másik szülőjével kerül érzelmileg szembe.
Személyiségének viszonylagos egysége megbomlik, értelmi és érzelmi
teljesítményei csökkennek, ha emellett még a család anyagi helyzete hirtelen
leromlik – akkor tragikus veszteségként éli át a történteket. Ez a veszteségérzés
néha egész életen át elkíséri. A válások gyakorisága miatt a gyerekek
státuszavara megszűnőben van, bár néhány helyen még hallani a pejoratív
megjegyzést: „elvált szülők gyermeke”.
A legtöbb esetben már a
házasságbontó bírósági tárgyalások előtt megkezdődik egyik vagy másik (gyakran
mindkét) szülő részéről a gyermekek „megdolgozása”. Két lényeges vonatkozásra
koncentrálnak a szülők: a gyermekelhelyezésre és az ún. láthatásra.
A gyermekelhelyezési
ügyek a házassági bontóperekhez kapcsolódnak. Megegyezés hiányában gyakran a bíróságnak kell döntenie
arról, hogy melyik szülőfélnél legyen a gyermek (gyermekek), azaz melyik szülő
nevelje, gondozza (a másik szülő jogszabályokban meghatározott segítségével,
részvételével). A bíróság mérlegeli, hogy melyik szülő tudja jobban biztosítani
a gyerek további nevelését (személyi alkalmasság, körülmények, a gyerek
érzelmei), és melyik vállalja azt. Ha egyik szülőnél sem látszik kellőképpen
biztosítottnak a gyerek megfelelő szintű gondozása-nevelése, akkor lehetséges a
nagyszülőknél vagy más rokonoknál az elhelyezés, esetleg az állami gondozásba
utalás. A gyerek elhelyezésének megváltoztatását bármely szülő kérheti
utólagosan a bíróságon, ha a körülmények lényegesen megváltoztak az elhelyezés
óta.
A gyermekelhelyezés a lakáshasználattal is összekapcsolódik. Így a gyermek iránt mutatott szeretet, az érte folyó
„harc” tartalma egyszerre sokrétűvé válik. Igen gyakori, hogy mindkét szülő
igényeli magának a gyereket. Ennek valódi érzelmi rugója lehet, hogy szereti a
gyermekét, és nem akar megválni tőle. Ugyancsak érzelmi mozzanat a másik
szülővel való szembenállás, a „tőle elvenni” szándék (s valóban, aki nem kapja
meg a gyermeket, az gyakran megfosztottnak érzi magát), a „neki nem lehet
igaza, ő nem lehet a győztes” kívánása. De nem ritka, hogy anyagi jellegű
megfontolások is szerepelnek a gyermekért való küzdelemben: elsősorban a
lakáshasználat (többnyire az marad a lakásban, akinél a gyereket a bíróság
elhelyezte) vagy a gyermektartásdíj. A valódi okok és célok feltárása néha alig
lehetséges – nem is szólva arról, hogy azok nagyon összekuszálódottak is
lehetnek.
A válóperes felek persze mindezt
tudják. Ezért sokan közülük már előre igyekeznek megnyerni a maguk szándékainak
a gyerek pedagógusait, a szomszédokat, a munkahelyi környezetüket – és magát a
gyereket is. Igyekeznek „jó pontokat” szerezni. Mindketten sűrűn kezdik
látogatni a pedagógusokat és a szülői értekezleteket, „bizalmasan” ócsárolják
és hibáztatják egymást a pedagógus előtt, közölve, hogy minden erőfeszítésük kárba
vész a gyerek nevelésében a „másik” alkalmatlansága vagy rosszindulata miatt.
Otthon az indulatok fékezetlenül robbannak ki botrányos jelenetekben, egymás
tekintélyét sárba tiporják a gyermek előtt.
Van, aki megkívánja a
gyermekétől, hogy szidalmazza a „másikat”, és ezért sok esetben ígéretekkel,
ajándékokkal és kedvezményekkel vesztegeti meg. Annak érdekében, hogy úgy nyilatkozzon: csak őt szereti. Az
ilyen esetekben a két „szerető szülő” között tönkremegy a gyerek. A szülői
ideál összeomlik, és a szülő által addig képviselt normák érvényüket vesztik. A
normaveszítésből szorongós, pánikos állapotok és hangulatok fakadnak. Ezek
aligha maradnak meg az érzelemvilágban, rejtetten; inkább magatartási
rendellenességként mutatkoznak meg, és az ebből kialakuló láncreakciók
ugyancsak kiélezik a gyerek és a környezete közötti konfliktusokat.
Amint az érzékelhető: nem maga a családfelbomlás ténye,
hanem az abból fakadó ártalmak okozzák a gyerek leromlását. Amilyen mértékben sikerül az ártalmak közömbösítése
(enyhítése), olyan mértékben kímélhető meg a gyermeki fejlődés is a
károsodástól. A tragikus koreográfia egynémely mozzanata:
– a szülők a maguk sorsproblémájával vannak elfoglalva, kevesebb figyelmet fordítnak a gyerekre; felügyeletét és
érzelmi szükségleteit (beszélgetés, együttes élmény) elhanyagolják;
– destruktív jelenetek zajlanak a gyerek előtt; a szülők negatív vonásai élesen mutatkoznak meg. A gyerek
vagy követi a szülők rossz példáját – vagy elutasítja. Mindkét esetben „jaj a
korsónak!”;
– az anyagi ellátottság szintje csökken, a gondok
sokasodnak; a gyerek gondolatvilágába betörnek a számára megoldhatatlan
problémák. Szórakozottá, feledékennyé,
álmodozóvá válik – vagy hazuggá. Menekül a megoldhatatlan realitás elől;
– az érzelmi összeütközések (érzelemeltolás) központjába
kerül. Az egymásnak szánt tényleges vagy
eszmei ütlegeket ő kapja. A szülőkkel megromlik a kapcsolata, később ez minden
felnőttre, tekintély-személyre kiterjed. Ez a későbbi aszociális vagy
antiszociális beállítódás előjátéka.
Ezt a folyamatot lényegesen nem befolyásolják,
de erősen színezhetik a szülői tervekből és érdekekből fakadó mozzanatok:
a) A gyermekért mindkét szülő verseng. Valódi szeretetérzésből vagy érdekből, presztízsből vagy a
volt házastárs iránti bosszúból.
b) A gyermeket egyik szülő sem igényli magának. Életviteli ok miatt, lakásprobléma, megélhetési
nehézségek, vagy további családalapítási tervei miatt. Esetleg azért, mert nem
rá hasonlít vagy mert másnemű, mint amilyet ő annak idején várt.
c) Több gyerek esetén a kedvesebbért, az okosabbért
versengenek, a másik (a többi!) „nem kell, mert hozzá húz”. A testvérek így gyakran elszakadnak egymástól.
Ha mindezek mellett figyelembe
vesszük, hogy a legtöbb házasság valóban azért bomlik fel, mert az egyik
szülőfél magatartása elfogadhatatlan, a másiké pedig csak annyiban
kifogásolható, hogy nem tudott úrrá lenni az aktuális helyzetben – nincsenek a
válóperes bírák irigylésre méltó helyzetben. Az érdekeltek persze céljaiknak
megfelelően alakoskodnak, és mivel kívülről alig is ellenőrizhető és alig is
megítélhető jelenségek, árnyalati különbségek befolyásolhatják a per
végeredményét, a bíróságok körültekintően igyekeznek eljárni. Gyakran
kényszerülnek arra, hogy pszichológiai rendelőtől, iskolától, óvodától,
bölcsődétől, helyi hatóságoktól és társadalmi szervektől információkat
kérjenek. Az érdembeli adatok segítik a gyerek érdekének számításba vételét –
de néha igen nehéz ilyennel szolgálni, mivel a családok intimitásait a
pedagógus sem ismeri, a jelenségek pedig önmagukban, magyarázat és értelmezés
nélkül néha félreérthetők.
Az iskolai véleményeknek az ilyen esetekben tényszerű
közléseket kell tartalmazniok. A bíróság a tények ismeretében jár el, nem
fogadja el az iskola javaslatát sem a gyermekelhelyezési perekben. Az iskolai vélemény a gyerek iskolai magatartására,
megnyilvánulására, teljesítményeire vonatkozhat, feltüntetve, hogy a pedagógus
véleménye szerint ebben (akár jó, akár kedvezőtlen) mennyi és milyen szerepe
lehet a szülőknek. Célszerű a családlátogatási napló és a gyerek fejlődési
lapja (napló) alapján készíteni a véleményeket, feltüntetve, hogy a gyerek
korábban veszélyeztetettként volt-e nyilvántartva, és ha igen, miért.
A gyermekelhelyezésen kívül az ún. láthatási
ügyek körül alakulnak ki a gyerek lelki fejlődését veszélyeztető zónák. A gyámhatóság szükség esetén szabályozza a szülőnek,
nagyszülőnek a gyermekkel történő személyes érintkezését, kapcsolatát. Oly
módon, hogy a jogszabályok előírta keretekben lehetőséget nyújt a családtagok
találkozására. A láthatás szabályozásánál is elsősorban a gyerek érdekét kell
szem előtt tartani, valamint azt, hogy a láthatás nevelését, testi, értelmi,
erkölcsi és érzelmi fejlődését, tanulmányi előmenetelét, valamint a közösségi
életben való részvételét ne akadályozza. Ha a gyereket látogató családtag e
feltételeknek nem tenne eleget, a láthatási engedélyt a gyámhatóság megvonhatja
tőle.
Ez a kétségtelenül emberséges és a gyerek személyes
kapcsolatainak gazdagságán őrködő jogszabály a gyakorlatban ugyancsak harci
tereppé válhat a szülők között, ha azok nem eléggé kulturáltak és nem ismerik
fel a gyerek valódi érdekét. A
láthatási alkalmakat korábbi viszályuk látványos folytatására használják fel,
vagy a gyermeket már előre rábírják arra, hogy ne akarjon találkozni az őt
látogató szülőjével, rokonával. Panaszok, vádaskodások özöne zúdul a
gyámhatóságokhoz koholt vagy valódi vádakkal, követelve, hogy a „másiktól”
vonják meg a láthatást.
A nagyobbacska gyerek persze már tanúja, részvevője és
áldozata is egyben a veszekedéseknek, vitáknak, vádaskodásoknak és az ezekkel
kapcsolatos bizonyítási eljárásoknak.
Számára nem szűnt meg a rossz családi élet a házasságbontással; a láthatás
alkalmával továbbra is ugyanazok az ártalmak érik, amelyektől a válásnak meg
kellett volna szabadítani őt. A lelki sérülésektől nem menti meg őt a bírósági
pecsét. Az eredmény nem lehet kétséges az ilyen esetekben: ugyanaz, mint a
család formális együttléte, de lényegbeli felbomlása idején volt.
A hagyományos pedagógia elsősorban és főként a gyermekkel
foglalkozik. A pszichológiai szempontok, ill. a
siker azonban megköveteli a szülőkkel való foglalkozást is.
Az utóbbi években növekedett a családi válságok
következményeivel kapcsolatos veszélytudat.
Ezért sok szülő a válást megelőzően is kéri a tanácsot, hogyan kímélhetné meg
gyermekét az általa is sejtett és vélt károsodásoktól. A gyermekvédelmi munka e
területen szorosan összekapcsolódik a nevelési tanácsadó tevékenységgel és a
pedagógiai kulturáltság terjesztésével.
Jelenleg még távol vagyunk attól, hogy az óvodák, iskolák
pedagógusai mind a szülőkben, mind pedig a gyerekekben is zajló pszichés
folyamatokat válsághelyzetekben irányítani és befolyásolni tudják, jóllehet a
társadalmi igény már megnyilvánul ez iránt.
A pedagógust „gyermekszakembernek” tekintik, tőle kérnek tanácsot. Persze
inkább azok az esetek váltak gyermekvédelmi esetté, amelyekben a szülők
kultúrája és felelősségérzése hiányos, és amelyekben nemcsak hogy nem kérnek –
de nem is fogadnak el tanácsokat. A gyermekvédelmi prevenciónak is, a
családvédelmi tevékenységnek is nagy akadálya az érdekeltek belátásra
képtelensége.
Új családdá szerveződés. Az elvált házastársak többsége rövidebb-hosszabb idő
múltán új házasságot köt. Ez örvendetes esemény, a boldogságkeresés jogos
formája. A csonka család kiegészül, teljes családdá válik, azonban a családi
érzelmek és viszonyulások körébe új személy (személyek) kerülnek be. Új
életforma, új szokások és új igények követelményeihez kell a család tagjainak
alkalmazkodniok. A szülők új házassága a velük élő gyerek számára apát-anyát
biztosít, esetleg testvéreket is. E változások többnyire kedvezőek – bár a
mostohafélelmek továbbélése és egyes vizsgálatok arra utalnak, hogy mind a
gyerekekben, mind a szülőkben él a „mostohaprobléma”. Ezúttal nem foglalkozunk
az egyértelműen kedvezőre forduló esetekkel – azokból nem lesz gyermekvédelmi
ügy. Az örvendetes esemény azonban tartalmazhat újabb veszély- és
ártalomforrásokat.
Ezzel a helyzettel kapcsolatos ártalmak
(vázlatosan) a következők:
– A házasságot megelőző csonkacsalád-időszakban a szülő-gyermek kapcsolat
igen bensőségessé és érzelmileg fűtötté válik. A szülő (többnyire az anya)
érzelmei az új házasságban, illetve még az azt megelőző partnerkapcsolat idején
már megoszlanak a gyerek és a jövendő házastárs között. A gyerek kétségbeesve
látja érzelmi monopol-helyzetének megrendülését, és az osztozásos
féltékenység jeleit kezdi mutatni. Kapcsolata anyjával ellentmondásossá válik,
jövendő mostohaapjával szemben elutasító.
– A házasság létrejötte után a gyerek „detronizált uralkodó”.
Felnőttszerep-lehetőségei csökkennek, ismét gyermeki – néha kisgyermeki –
státusba süllyed vissza az erős felnőtt, az új apa mellett. Ha az új apa
még érezteti is hatalmát – a gyerek lázadóként fordul szembe vele. A büntetések
és mellőzések tovább táplálják elkeseredettségét és agresszióját.
– A „mostoha”, aki jó szándékkal telten vállalta a gyereket, aki ezért
hálát és szeretetet vár viszonzásul – most csalódottan látja, hogy a
gyerek vad és szófogadatlan, tiszteletlen vele szemben, esetleg gonoszkodó is.
(Sok gyermek kriminális karrierje indul el a mostohaszülő meglopásával vagy más
károkozási kísérlettel.) Jobbnak látja, ha nem ő, hanem anyja „fegyelmezi” a
gyereket. Az anya érzelmi ollóba kerül: zátonyra futhat a házassága a gyerek
miatt. Ha a gyereke mellé áll – ez a férjjel való szembehelyezkedést is
jelentheti. Ha bünteti gyerekét, akkor szembefordítja őt magával. Az anya
problémájánál csak a gyermeké élesebb. Képletesen szólva két lehetősége van:
Otelló vagy Hamlet legyen-e.
– A konfliktus kirobbanása többnyire nagy
dinamikával történik.
– A gyermek érzelmileg ambivalenssé válik szülei iránt. Aszociálissá,
majd antiszociálissá fejlődik a magatartása az érzelmi zavarok következtében.
Provokál és jogossá tesz minden vele történő „igazságtalanságot”. Az egyéni
színezetnek megfelelően neurózis, kedélybetegség, kriminalitás vagy perverzió
az „eredmény” – ami tovább rontja helyzetét a családban is, a családon kívül
is. A kibontakozó dac a családon kívüli kapcsolatokat is elrontja. Ez
érződik az iskolában is.
– Az apa vagy az anya türelmét veszti (vagy szokása és meggyőződése
szerint cselekszik) és verni, büntetni kezdi a gyereket, gúnyolja, megalázza,
és kényszeríteni, szorítani akarja őt a „rendes viselkedésre”. Ilyenkor
viharos regresszióval és züllöttségi tünetekkel, esetleg neurózisjelekkel
reagál a gyerek. Pánikállapotba és masszív dacosságba merül. Nyílt, addig
kényszerből fékezett agresszióit mindenre és mindenkire kiterjeszti,
gátlástalan garázdálkodó, erejétől és lehetőségeitől függően társadalmilag is
veszélyes elem.
Külsőleg ebből a folyamatból az
érzékelhető, hogy a „mostoha kiűzte a házból”, hogy „szomorú gyermekkora volt”,
hogy „nem volt, aki jól megfogja őt kezdetben”. Pedig valójában az anyához
kötöttség infantilis fenntartása, az érzelmeken osztozni nem tudás, a
féltékenység fésületlen megnyilvánulása a deviáns magatartásnak a háttere.
E képet színezhetik a körülmények: az apa brutalitása, az
anya cinkos félelme és a gyermekét titokban védő viselkedése. A féltestvérek és
a mostohatestvérek helyzete a családban, a vér szerinti másik szülő jelenléte
és hatása, a családtagok értetlensége és tehetetlensége, majd féktelen
viszontagressziója – a leromlási folyamat modellje szánalmasan és félelmetesen
azonos.
– A kiélezett konfliktushelyzetben az anya gyermekének fogja
pártját, nem vállalkozik annak büntetésére, maga teremt kritikus
döntéskényszert önmaga és férje számára.
Ilyen esetekben ez a házasság is felbomlik; az apa becsapottnak, az anya
mártírnak érzi magát. Végül is vagy ők ketten, vagy a gyerek adja meg az árát a
pedagógiai tehetetlenségnek. Vagy mindhárman. Kompromisszumos megoldásként
kínálkozik a gyermek nevelőotthonba helyezése, mivel – ahogy mondani szokták –
odahaza létszámfelettivé vált. Az elvadult gyermek reedukálása így válik a bennlakásos
intézetek feladatává.
A családszerkezet vizsgálatakor érzékelhető leginkább, hogy
a gyerek veszélyeztetettsége csak ritkán törvényszerű vagy elkerülhetetlen. A családszerkezet ugyanis egymagában nem jelenthet
ártalmat a gyerek számára, ha van bárki alkalmas személy a családban, aki
valóban törődik vele, neveli őt és „érzelmileg jól tartja”. Különösebb zavart a
családszerkezet változásai szoktak hozni, amikor új helyzet keletkezik: valaki
elment vagy valaki érkezett a családba. Ennek hatásai esetenként különbözők. A
változás következménye lehet a család anyagi vagy erkölcsi deklasszálódása (a
társadalmi státus változása), lehet az érzelmi viszonyok gyors és jelentős
megváltozása (szeretett személy elvesztése, frusztrálódás, osztozásos
féltékenység fellángolása, a követelmények változása, alkalmazkodási
nehézségek, ambivalenciák kiéleződése). Ha e változások következményeit a
gyerek veszteségként éli át (akár van ennek tényleges alapja, akár nincs),
számolni lehet annak negatív hatásával. Ha a változások nem egyértelműen
veszteséget jelentenek a gyereknek (pl. jobb körülmények közé kerül, anyagilag
„jó cserét csinált”) – akkor a kedvezőtlen hatások is enyhébbek, esetleg el sem
érik a megnyilvánulás fokát. Ha az újonnan keletkezett konfliktushelyzeteket képesek
a szülők és a gyerek áthidalni, akkor a potenciális veszély soha nem is
realizálódik. Ennek feltétele, hogy a konfliktusszemélyek pszichésen
egészségesek legyenek, rendelkezzenek a szeretőképességen kívül némi
decentrálási képességgel (empátiával), és legyen annyi érzelmi kulturáltságuk,
hogy adni-elfogadni egyaránt tudják a szeretetet. Pedagógiai szakmai ismeretek
birtokában ehhez hozzá is lehet segíteni őket, s ezzel stabilizálható az
esetleg megingott gyermeki egyensúly is. A kezdeti „gyulladásos” állapot így
lassan enyhül, végül is elmúlik. Nem „magától”, ahogyan azt gyakran hiszik, nem
„az idő hozza meg” az enyhülést, hanem a résztvevő személyek akaratlan, néha
megfontolt, de többnyire tudattalan „gyógyhatásaitól”. Ha azonban a
konfliktusszemélyek pszichésen instabilak, érzékenyek a változásokra vagy éppen
jellemhibásak (karakterbetegek) – a konfliktus sűrűsödik, majd a kirobbanásig
növekszik, mert a konfliktusok megoldatlanságából következnek a további
konfliktushelyzetek, míg végül ez válik a szokásszerűleg (csaknem
reflexszerűleg) „bejárt úttá”. Az így elszabadult indulatok, agressziók pedig
„…Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg…”. A gyereket mindenképpen eltalálja.
A család rossz szociális helyzete az egyik leggyakoribb ártalomforrás. Az anyagi okból
veszélyeztetett gyerekek többsége nyomorban él. Sem elsődleges szükségleteik
kielégítése nem megfelelő (élelmezés, ruházat, lakás, tanszer, minimális
higiénia), sem a családi légkör. A nyomor általában nemcsak az anyagi javak
nélkülözése miatt ártalmas. Demoralizáló tényező, különösen akkor, ha a
környezet jobb módban él. Ilyenkor a társadalmi és pszichés egyensúlyvesztés
szinte biztos. Ennek hatásait a gyerek is megszenvedi. A nyomasztó gondokkal
küszködés között mellékes a gyerekkel törődés, és a gyerek „értéke” is attól
függ, mennyire tud hozzájárulni a jövedelem növekedéséhez (koldulás,
segélyszerzés, kedvezmények, munkába állítás) vagy a család házi munkájához.
Vannak családok, amelyek tűrhetetlennek tartják helyzetüket, igyekszenek
kikerülni abból, más családok viszont vagy beletörődtek abba, vagy
igényszintjük eleve alacsony. A családi élet mindhárom esetben konfliktusokkal
terhes, és károsítja a gyermeket (veszekedés, verekedés, érzelmi
kulturálatlanság, szabályozatlan életforma, kudarcos életvitel, rossz
szokásrendszer).
A nyomorgó családok egy része (közösséget is sújtó egyéni
tragédia) bizonyos mértékig persze önmaga is oka lehet a nyomorúságának –
hacsak az nem betegség és munkaképesség-csökkenés következménye. A nyomornak rendszerint több oka van, és ezek
összefüggenek egymással: bűnözés, szakképzetlenség, igen alacsony jövedelem,
munkakerülés, érzelmi-erkölcsi kötetlenség. Néha lehetetlen megtalálni a vezető
(eredeti vagy annak idején elsőként megjelent) okot. Ezek közvetlen vagy áttételes
okozata a gyerek károsodása. A deviáns magatartású szülők gyerekei könnyen
deviáns magatartásúakká válnak. Ily módon a deviáns elemek újratermelődnek,
családi „örökségként” nemzedékeken át megjelennek. Mindaddig, amíg nem sikerül
valahol (valamelyik nemzedéknél) megszakítani az átkos láncolatot. Ez egyike a
családgondozás legsúlyosabb problémáinak.
Éppen ezért a „csak szociális esetek” vizsgálata is gondos
körültekintést igényel, hiszen nem lehet cél a nevelőképtelen családokat
anyagilag segélyezni, ha ez (a segélyt is alkoholra költik) a gyerek leromlását
egyenesen elősegíti.
Persze a nyomor talaján számos olyan
nevelési és fejlődési ártalom keletkezik, amelyek kedvezőbb anyagi ellátottság
esetén nem mutatkoznának. Ezért még pedagógiai szempontból is nagy jelentőségű
az anyagi segélyezés. Különösen akkor, ha abban nem csupán a társadalom
anyagi hozzájárulása nyilvánul meg, hanem kiviláglik a bajba jutott emberek
iránti humánus segítő szándék, a társadalom törődése is. A juttatás így nem
csupán anyagi vonatkozásban segít a családi légkör rendezéséhez és javításához
(a segélyösszeg többnyire nem elég erre), hanem az elkeseredést mérsékli, jó
reményeket kelt, tehát morális hatása is van. Bármilyen értékes is azonban a
segélyezés a családok szempontjából – ritkán eredményezi a családi élet
normalizálását. Az iskolai gyermekvédelem ma még nem képes a család egészén
segíteni, szükségből, kényszerből tehát a gyerekre koncentrál.
A gyerekeket idejekorán ki kell emelni
azokból a családokból, amelyekben nem remélhető megoldás. Ahol a helyzet megjavítására csak némi remény is van,
tehát ahol a család elfogadható szinten nevelő- és gondozóképes, ott anyagi
segélyek, kedvezmények juttatásával meg kell kísérelni a segítést, törekedve
arra, hogy a gyerek a családjában maradjon. Ez sajnálatosan gyakran meghiúsul.
A nyomor annyira feltűnő, markáns jelenség, hogy képes elfedni a többi –
esetleg a nyomornál is súlyosabb – tényezőt, például elmebajt, erkölcstelen,
felelőtlen életvitelt, a család már bekövetkezett, de még rejtett széthullását,
a finom érzelmek teljes hiányát. Így előfordul, hogy a „csak szociális
eset”-ként támogatott családokban később, az anyagi helyzet viszonylagos
rendeződése után bukkannak elő a már korábban bekövetkezett károsodások
tünetei, a családtagok személyiségének súlyosabb zavarai. Ez a gyerek
rehabilitációját persze késlelteti. Ezt a kockázatot – kényszerűségből és
célszerűségből – vállalni kell, ugyanis végleges és stabil korrekciót
eredményez, ha a család a gondozás és támogatás eredményeképpen nevelésre mégis
alkalmassá válik.
Éppen az ártalomforrások halmozódása utal arra, hogy az ún.
objektív külső körülményeket és a szubjektív, emberi belső körülményeket
egymástól különválasztani lehetetlen.
Nem lehet rendbehozni az egyiket, ha ugyanakkor nem teremtik meg ennek
feltételeit a másik vonatkozásban is. A modern gyermek- és ifjúságvédelem
(korábbi haladó elgondolások nyomán) a család komplex gondozásában látja az
eredményesebb munka feltételeit. Mai tapasztalataink azonban még nagyon gyérek
ahhoz, hogy megfogalmazhassuk annak módszertanát. Elképzelhető, hogy ennek
szűrő- és műveleti feladatait távlatilag és fokozatosan a pedagógiai
intézmények fogják átvenni (mivel itt minden gyerek sorsa és fejlődése
figyelemmel kísérhető) a megfelelő társintézményekkel, szociálpolitikai és
klinikai apparátussal együttműködve. Ennek az együttműködésnek kezdetei már
most is mutatkoznak.
. Tudvalevő, hogy jelenleg a
lakáshelyzet nem tükrözi a családi életvitel erkölcsi színvonalát (sőt az
anyagit sem biztosan). A rossz lakás azonban károsan befolyásolja a gyerek
fejlődését, mind higiénés, mind pszichohigiénés szempontból. A zsúfoltság
provokálja a rendezetlen családi életet. A személyi súrlódások, a korai
szexuális tapasztalatok, a szűk mozgástér miatt. Különösen problémás, ha a
gyereknek nincsen saját fekhelye sem. A megfelelő lakás juttatása általában
gyermekvédelmi hatású.
Sok gyerek veszélyeztetettsége azonban kiújul a
lakásjuttatás után, ha a szülők a lakást nem életvitelük megjavítására
használják, hanem nyerészkedésre.
Gyakran albérlőkkel, ágybérlőkkel, rokonokkal úgy benépesítik lakásukat, hogy a
korábbi zsúfoltság nem változik – sőt növekszik. Mivel sokan nem tudnak bánni a
komfortos lakással, hát túladnak azon, és újra megteremtik maguknak azokat a
tűrhetetlen körülményeket, amelyek közül a társadalmi áldozatkészség –
gyermekeik érdekében – kiemelte őket. A gyerekek pedig mehetnek vissza állami
gondozásba – hiszen a túlzsúfolt, nyomorszintű lakóhelyen valóban nincsen
biztosítva fejlődésük; szüleik pedig újabb bizonyságot adtak arról, hogy
alkalmatlanok a nevelésre.
Ma már világos, hogy a nyomorban élő családok
erkölcsi felelősségének feszegetése meddő dolog. Körülményeiket nemcsak maguk teremtették; nemcsak okozói,
áldozatai is helyzetüknek. A pedagógiának, a gyermekvédelemnek és az
alkalmazott szociálpolitikának közös erőfeszítésétől várható helyzetük némi
rendeződése.
Szólnunk kell az anyagilag
kiegyensúlyozott családok (vagy éppen az átlagosnál jóval magasabb jövedelmű
családok) gyermekeinek gyermekvédelmi problémáiról. Ezekben a családokban a
gyerekek esetleges veszélyeztetettsége nem hozható közvetlen kapcsolatba az
anyagi színvonallal. Igaz, hogy a „jóléti alkoholizmus” e rétegben gyakori
(pénze van, kultúrája nincs: iszik) – ez azonban valószínűleg alacsonyabb
jövedelem esetén is így volna. Meg szokták említeni a jómódú családok
gyerekeinek anyagi túlhalmozását, a drága divatcikkeket, a túlzott zsebpénzt, a
drága játékokat és költséges szórakozásokat. Ezek valóban okozhatnak
kisebb-nagyobb nevelési zavart, de sokkal szorosabb kapcsolatuk van a nevelés
célkitűzéseivel és módszereivel, mint a szociális helyzettel.
A család szerkezete és a család szociális helyzete tehát
objektív körülménynek tekinthető.
A másik, hasonlóképpen meghatározó, de inkább szubjektív tényezőcsoport
összetevői: a család nevelési stílusa (a nevelés célja, módszerei, a
spontán nevelő hatások) és a szülők személyiségének egészsége, ép vagy sérült
állapota. Ezeknek elemző egybevetése prognosztikus értékű lehet. A család és
a gyerek vagy hű, vagy torzult tükörképei egymásnak. Ez négy változatban jelentkezhet (a mindenkori átmeneti formák
érvényesülésével):
1. A társadalmilag pozitív életvitelű és pozitív nevelési
hatást sugárzó családnak (+ család)
a gyermeke ugyancsak pozitív, azaz megfelelő fejlettségű, kielégítően
nevelődött (+ gyerek). Ezek még akkor sem gyermekvédelmi esetek, ha
kisebb-nagyobb rendellenességek néha előfordulnak. Prognózisuk kedvező
mindaddig, amíg valamilyen esemény nem hat károsan a családi háttérre, illetve
a gyerekre.
2. A család társadalmilag negatív értékeket képvisel mind életvitelében, mind pedig nevelési hatásaiban (–
család). Azaz: a fejlődésre kedvezőtlen családi körülmények mint háttér, s
ehhez járul a gyerek alkalmazkodása e körülményekhez (– gyermek). Prognózisuk
kedvezőtlen mindaddig, amíg vagy a családi háttér nem változik meg pozitívra,
vagy a gyerekben nem közömbösíthetők az ártalmak.
3. A pozitív családi háttér ellenére kedvezőtlenül fejlődött
a gyerek, valamely okból nem alkalmazkodott
és nem azonosult a családi követelményekkel (+ család, – gyerek). Gyakran
családon kívüli kapcsolatai befolyásolják (gyerekbanda, galeri, felnőttek
csábítása). Prognózisa kedvezőtlen, ugyanis a jó körülmények ellenére romlott le
úgy, ahogyan a rossz háttérrel rendelkezők.
4. A negatív családi háttér ellenére pozitív vagy legalábbis
elfogadható módon fejlődött gyerek
(– család + gyereke), aki többnyire családon kívüli pozitív alkalmazkodási és
azonosulási modellekhez idomult, és azokhoz tartozik. Prognózisa bizonytalan;
attól függ, hogy véglegesen elkötelezi-e magát a pozitív ideálokkal, vagy
megtörik és idővel családjához hasonul-e.
.
A gyerekek sorsa nagyrészt a szülőkön múlik.
Az iskola egyik fontos feladata, hogy a szülőket megnyerje nevelési céljainak,
módszerekben pedig az egyetértésüket és együttműködésüket kiváltsa. Ez számos
ok miatt igen nehéz.
A gyermekvédelmi esetek jelentős
többségében ugyanis maguk a szülők is személyiségükben fejletlenek
vagy sérültek. A fejletlen személyiségű szülőkre jellemző a szélsőséges egocentrizmus.
Ez megnyilvánul abban, hogy elsősorban saját személyes érdekeik szempontjából
ítélik meg gyereküket: zavarja vagy gátolja-e életvitelüket, leleplezi-e
idegenek előtt az ő gyengéiket és hibáikat (esetleg bűneiket), szégyent vagy
dicsőséget hoz-e rájuk, akadályozza-e karrierjük (esetleg bűnöző karrierjük)
kibontakozását, idéznek-e fel bennük lelkiismeret-furdalást vagy sem. Számtalan
motívum állhat a háttérben, mindegyikük sajátos érvényesülési formát ölt. A
bűntudatos szülő (felügyelet elhanyagolása, tartásdíj nem fizetése) keresi
az okot, hogy megnyugtathassa önmagát: a gyerek nem érdemli meg a jobb
bánásmódot, nem érdemli meg a törődést, a jobb ellátást, hiszen … és sorolja a
gyerek „bűneit”, melyeket az ő magatartása váltott ugyan ki, de amelyet ő a
gyerek ellen használ fel. Sokan közülük önmaguk sikertelenségét,
elkeseredettségét „verik le” a gyereken, mások pedig belső feszültségeik
levezetéseképpen brutalizálják őt.
Az egocentrizmus másik jele, hogy csak önmagukat tekintik
mércének: engem is így neveltek, mégis ember lett belőlem! (Tisztviselő anya 8 éves kislánya kezét a tüzes kályhához
nyomja valami jelentéktelen vétek miatt. – Segédmunkás apa 10 éves lányát rossz
tanulmányi eredménye miatt rendszeresen veri; a gyerek a sérülésekbe belehal.
Kiderül, hogy az apa alig tud olvasni. – Mérnök apa 12 éves fiának száját
fécesszel keni be, hideg eleganciával fejtve ki: obszcén beszéde miatt. – Gyári
munkás anya 8 éves fiát 24 órára a W.C.-be zárja. – Szakmunkás apa teljesen közönyös 9 éves fiával, évekig nem szól
hozzá, mert „ő nem tőlem van”. – Ápolónő anya három éven keresztül nap mint
nap minden különösebb ok nélkül szíjjal veri 10 éves fiát, hogy „kiverje belőle
annak a bitang apjának a rosszaságát”. A gyerek szinte meghülyül, tombolóan
agresszív, majd alattomosan meghunyászkodó, gyilkos indulatok forrnak benne –
és ez időnként kirobban.) Se szeri, se száma a brutális szülői
megnyilvánulásoknak, amelyek valódi funkciója az, hogy a szülőt a saját
szorongásaitól, a saját agresszív feszítettségétől és saját bűntudatától
időlegesen megszabadítsa – de ezeket a nevelés ürügyén követi el. Ennek
elterjedettségét mi sem tanúsítja jobban, mint az, hogy a környezet többnyire
„nem tud” ezekről, és ha tud is róla, közönyös vagy egyetértő: „Megérdemli a
kölyök! Ilyenek ezek mind! Nem értenek a szóból.” „Családi ügy – nem lehet
beleszólni!”
Ezekben az esetekben persze szó sem lehet nevelésről. Ezek a szülők antiszociális irányultságának a kiélései; ők
verni akarnak, nem nevelni. A nevelés csak ürügy, amivel cselekedeteiket
elfogadhatóvá igyekeznek tenni. Megítélésük gyakran a pszichopatológia körébe
tartozik, de nem ők, hanem a gyerekeik szenvednek miattuk, ők a szülők rossz
lelkiállapotának áldozatai. A szakirodalom a bántalmazott gyermek címmel
említi ezeket az eseteket, amelyekben a tünetek eléggé jellemzőek: pszichés
retardáltság, regresszió, félénkség, meghunyászkodás, alattomossággal leplezett
vad indulatok, a szorongás magas foka, pszichoszomatikus zavarok (vegetatív
neurózis) – és a külső sérelmek nyoma: törés, kék foltok, hajcibálás,
fojtogatás nyomai. Igazán a „pedagógiai optimizmus” legmagasabb foka, ha azt
várják e gyerekektől, hogy figyeljenek, tanuljanak, érdeklődők legyenek, szép
ideáljaik képződjenek, és szófogadóan viselkedjenek az iskolában. Pedig ott
ülnek a padokban.
A szülők viselkedése bennük is cselekvési modellé érik,
igyekeznek ők is félelmetessé válni; mert jobb félelmet keltőnek lenni, mint
félni. Ellenállásukat, indulataikat
halmozottan kiterjesztik a gyűlölt személyen kívül mindenki másra is, és
számukra ellenséggé válik minden felnőtt és minden „hatalom”: a szülő, a tanár,
a csősz, a rendőr – mindenki, aki gátolja vagy korlátozza őket vágyaik és
indulataik kiélésében. Baráttá válik azonban mindenki, akivel érzelmi-indulati
életük rezonál – így válik a bandaalakulás pszichés talajává az erkölcsi
normáktól elrugaszkodó szülői agresszivitás. Ha az iskolában is
viszontagresszióval találkoznak, rossz állapotuk stabilizálódik. Parkok
rongálása, telefonok pusztítása, padok zúzottsága; a szépnek és újnak a
bemocskolása tanúskodik a vad indulatok halmozottságáról, feszültségéről és
kirobbanásairól.
Azoknak a gyerekeknek viszont, akiknek nincsen lehetőségük
az agressziók továbbadására, vagy akiknél a korábbi nevelés eredményeképpen már
kialakult a belső tilalom ezzel szemben, azoknál az agresszivitás könnyen
„befelé” fordul. Önmaguk ellen. Depresszió,
önsorsrontó hajlamuk jelenik meg, közöny vagy cinizmus, szorongás,
önértékcsökkenés érzése, elkeseredés, dacosság, életkedv hiánya, a
realitásérzék lazulása, a keserű valóság előli menekülés vágya: alkohol,
kábítószer. Az út végén pedig az öngyilkosság.
Mindez pedig gyakran úgy történik, hogy az iskolában ebből
alig is érzékel valamit. Mennek
haza az intők: „fecsegett az órán”, „megint elgáncsolta társát”,
„szemtelenkedik a tanárral”, elcsavargott az iskolából, meglopta társait,
megint nem írt házi feladatot, hazudott, bemocskolta az újonnan festett falat,
magatartásáért megrovom, „ha így folytatja, meg fog bukni”. Az intők
következménye a brutalitás és a megalázás megújulása, a dac és elkeseredés további
halmozódása, a reményteljes élet és a küzdelem feladása. A tantárgyi oktatás jó
szándéka, a jó csoportos nevelés szabályszerű és lelkes alkalmazása közben:
elszemélytelenedik az egyes gyermek, bajai kiesnek a pedagógiai buzgalom
látóköréből. Megjárja a maga szomorú stációit, amíg igyekeznek tőle az
osztályban vagy az iskolában megszabadulni, amikor már „komolyra fordul” a
helyzet. „Évek óta így megy”, „az egész család ilyen” – hallani az indokot.
A szülői egocentrizmus (talán inkább önzés és
a távlatok iránti érdektelenség) sok esetben abban nyilvánul meg, hogy a
gyerekekkel nem törődnek.
Elsődleges szükségleteit úgy-ahogy kielégítik – de nevelésével nem
foglalkoznak. Nem beszélgetnek vele, nincsenek együttes, bensőséges,
személyiségépítő élményei a családtagokkal, tehát igen alacsony kommunikációs
szinten megreked. Ez különösen a csecsemőkorban és a kisgyermekkorban
veszélyes, mert így nem alakulnak ki azok az érzelmi-értelmi funkciók, melyek a
későbbi nevelésnek és személyiségfejlődésnek alapjául szolgálhatnak. Az
úgynevezett ingerszegény
környezetben élő gyerek hospitalizálódik, majd annyira elmarad a
fejlődésben, hogy valódi értelmi fogyatékos benyomását teszi. Pedig fiziológiai
apparátusa ép – csak gyakorlatlan és kiműveletlen. Nem valódi fogyatékos, hanem
úgynevezett áldebilis. Az elhanyagoló nevelés – pontosabban
nem-nevelés – áldatlan következményei gátolják későbbi fejlődését. Ugyanilyen,
talán még némileg rosszabb hatása van a durva ingerekkel telített környezetnek.
A szeretetlenség verbális és más kommunikációs eszközökkel nyilvánított formái,
ordítozás, veszekedés, hideg gyűlölet, közöny, mellőzés lefékezik a fejlődést.
Az ilyen esetek hátterében sokféle ok húzódhat
meg:
– A szülők teljes érzelmi sivársága, primitívsége és
tudatlansága, ami a saját nevelődésük (szó szerinti neveletlenségük) szomorú
következménye. Ők magukon sem tapasztalták, hogy
a gyerekkel foglalkoznak, törődnek, együttéreznek, és ha környezetükben ezt
kénytelenek mégis meglátni, azt „úri kényeztetésnek” tartják. Másrészt oly
nagymértékű az időbeli és az indulati lekötöttségük, ami mellett „nincs idejük”
a gyerekkel foglalkozni.
– Sokan ezt nem is tartják fontosnak, abban a hitben és
tudatban, hogy ez az iskola (óvoda) kötelessége, nekik nem feladatuk. Ez három csoportnál fordul elő gyakran: egyrészt a változó
munkahelyű (sokat van távol a családtól) és a különösen nagy felelősséget
viselő szülőknél, másrészt azoknál, akik úgy kénytelenek (vagy akarnak) a
család létfeltételeiről gondoskodni, hogy különmunkákat is vállalnak (alacsony
jövedelmű családok, vagy azok, akik „pénzre mennek”). Végül azoknál, akik amúgy
is eltávolodóban vannak családjuktól (családi háromszög, káros szenvedélyek).
Néha maguk is érzik, hogy a gyerekkel törődniök kellene, és a személyes
törődést megpróbálják anyagiak juttatásával, sőt túljuttatásával
helyettesíteni. Időnként foglalkoznak is a gyerekkel, de folyamatosság és
természetesség híján ez többnyire formális, vagy csak a tanulmányi
korrepetálásra, a lecke kikérdezésére, lelkifröccsökre – esetleg büntető
számonkérésekre terjed.
– A szülők maguk személyes és hivatásbeli problémáival érzelmileg
teljesen lekötöttek, a gyerek sokadlagos ügyeik közé szorul mindaddig, amíg
ennek következményeként kezdődnek a bajok vele. Ilyenkor elkeserednek,
hiszen személyes sikereiket, munkájuk sikerét a gyerekkel kapcsolatos bajok
közvetlenül fenyegetik – no és „mit szólnak hozzá az emberek?”.
– Végül valamelyik szülő (vagy szülők) egyszerűen nem
szereti gyermekét, kötelességből vagy kényszerűségből él vele, nem viseltetik
irányában meleg szülői érzelmekkel – tehát ezek megnyilvánulása is elmarad.
Noha ezekben a szituációkban
nincsenek látványos és feltűnő, közvetlenül ható ártalomforrások (hiszen
lényegük a nem-hatás, a nem-nevelés), hiányjellegük miatt károsítóak. Két lényeges
elem hiányzik a gyermeknek ez esetekben. Az egyik a közös élmény mint családi
közösségképző erő, a másik a szeretetreláció és annak megnyilvánulásai. E
hiányok következménye, hogy az interperszonális zavarai miatt az azonosulási
folyamat is zavarokat szenved, hogy nem épül ki a szülőktől való függés és a
szülőhöz tartozás érzése a gyerekben, hogy az érzelmi rezonanciákon alapuló
személyes kommunikáció hiányos; így a gyermeki énkép negatívvá, az
eszmei-érzelmi értékrend torzzá formálódik, és a kifogástalan – bár erősen
konformista magatartás mögött a gyermeki szorongások magas foka miatt (nem
szeretve élni) pszichés instabilitás állandósulhat. (6. osztályos fiú: „Én
értem nem jönnek el a szülői értekezletre!”) Ez növeli a lehetőséget a családon
kívüli negatív hatások érvényesülésére. Az ilyenfajta esetek joggal nevezhetők
rejtett elhagyatottságnak.
A túlkövetelés kapcsolatos a gyerek
túlterhelésével:
– A szülő igénye nem arányos a
gyerek ambíciójával vagy képességeivel. Ennek egyik leggyakrabban megnyilvánuló
formája, amikor a gyerek fizikai, idegrendszeri, lelki teherbíró képességéhez –
no és a gyerek fajlagos képességeihez – mérten túl sokat követelnek a szülők, a
„legjobb” viseletű gyerek legyen, mindig jeles osztályzatot kapjon, mindig
pontosan érkezzen haza, mindenben mindig legyen egészen őszinte, mindig tiszta
legyen, mindig azonnal szófogadó stb. Ilyen perfekcionista családokban a szülők
sokféle tanfolyamra járatják gyermeküket, megoldhatatlan és teljesíthetetlen
igényeket támasztanak vele szemben. Gyakran a saját rossz gyermekkoruk
kompenzálásaként. Ha a gyerek igénye és képessége megegyezik a szülői
ambícióval – teljesítőképességének felső határa nincsen. Ha azonban bármi ok
miatt erre képtelen, szembesül a szülők csalódottságával. Ennek következtében
önértékelési szintje csökken.
Lehetőségei:
a) Igyekszik megfelelni a szülői követelményeknek. Eredménye: neurotizálódás és annak tünetei. Depressziós
hangulatok, elégtelenségérzés általánossá válása, élet- és munkakedv
csökkenése. Ez még nem gyermekvédelmi eset, de gyermekgyógyász és pszichológus
beavatkozását már igényli. No és persze a pedagógiai bánásmódra is hatással
van;
b) Igyekszik legalább a sikerének látszatát megteremteni. Ez hazugsággal, alakoskodással, képmutatással ideig-óráig
sikerülhet – végső kibontakozása a dramatikus lelepleződés és az azzal járó
megrázkódtatások;
c)
Cinikus rezignáció a követelményekkel és
a követelőkkel szemben, gyakran pedig a szülői normák elvetése és új, számára
rokonszenvesebb, mert teljesíthető normák vállalása. Ez szerencsétlen esetben
antiszociális értékrend kialakításához vezet. Végkifejlet: az eredetileg
nevelő értékű követelményekkel való szembenállás, szembehelyezkedés a pozitív
családi normákkal is. Antiszocialitáshoz vezető út. Ennek egyik gyakori előjele
a vagánysággal tüntetés vagy a hiszteroid feltűnéskeltés, ha inkább vállalja a
„rossz gyerek”, mint a „hülye gyerek” szerepét.
Sajátos formája a túlterhelésnek az érzelmi-indulati
élet (intim szféra) túlterhelése.
– Egyik fajtája a családi légkör nyugtalansága, a
veszekedések, viszálykodások, a forró és a hideg gyűlölet megnyilvánulásai.
Ezek elűzik a gyereket otthonából – az érzelmi komfortérzés nélküli otthon nem
otthon. Azonosulási modellként: káros és
néha kóros modell. Következménye: a gyerek biztonságérzése megrendül, a
félelmek és a szorongások növekednek, a tekintélyek megdőlnek. (Csavargó és
öngyilkos gyerekek gyakran kerülnek ki ilyen családi környezetből.)
– Másik fajtája a parancsolt érzelem és annak parancsolt nyilvánítása.
Amikor az új papát szeretni kell és apunak kell szólítani.
Amikor a válófélben levő szülőt gyűlölni kell – holott ez nem valódi érzelme a
gyereknek. Ilyenkor elérhető ugyan a külső alkalmazkodás, de igen gyakori, hogy
annál több gyúlékony agresszió halmozódik fel, mennél inkább kényszerítik
érzelmei ellenére való magatartásra. Azután robban az indulat:
engedetlenségben, a szeretni-kell személy meglopásában, a szülőkkel való
szembefordulásban, aminek során az alakoskodás erkölcstelenségén kívül a
rejtett dacosság minden káros hatása érvényesülhet. (Ide sorolható az egyébként
könnyen rendezhető testvérféltékenységek hibás kezelése is.)
– A felnőttek gondjaival túlterhelés, a szülő anyagi vagy szerelmi
problémái, szemrehányó és mártíromságot hangoztató nyilatkozatai a gyerek számára
megemészthetetlen, szorongást és félelmet, agressziót és
kezdeményezőképtelenséget felidéző és képző élmények. A fejlődés súlyos
akadályai lehetnek. A gyerek belső (energia-) lekötöttsége révén a
teljesítmények csökkenéséhez (pl. figyelemzavarokhoz, tanulásképtelenséghez,
aktivitás csökkenéséhez) vezetnek.
A gyakran változó feltételekhez (környezethez,
körülményekhez) való alkalmazkodás is a pszichés túlterhelés egyik forrása
lehet. Ha a családban folytonosan
változnak a családtagok (szülő élettársa, rokonok jönnek-mennek, albérlők,
ágybérlők) vagy változik a család lakóhelye – a gyereknek alkalmazkodási
nehézségeket okoz. Ugyancsak alkalmazkodási nehézséget jelent a család
rendezetlen, kiszámíthatatlan életvitele, házi szokásainak kialakulatlansága. A
nehézségeket egyrészt az új meg új helyzet okozta nyugtalanság, izgalmi
állapotok okozzák; másrészt nem alakulnak ki a magatartási szokások, melyeknek
automatizmusa megkönnyíti az alkalmazkodást. Ha a változások kedvezőtlenek
(egyre rosszabb lakáskörülmények, egyre brutálisabb személyek), vagy az intim
szférát is közelről érintik (szexuálisan erkölcstelen példák, szeretett
személyek megalázottságának látványa), a gyerek alkalmazkodóképessége felmondja
a szolgálatot. Ez magatartásának romlásában és személyiségnívójának
csökkenésében rendszerint látványosan mutatkozik meg.
Mivel pedig a gyermekvédelmi esetek családjának életvitele
igen gyakran zavaros és mindenféle változásokkal teli – aligha kímélhető meg a
gyerek az ebből fakadó károsodásoktól.
Hasonló a helyzet, ha a szülők (nevelő személyek)
szélsőségesen és kiszámíthatatlanul reagálnak a gyerek megnyilvánulásaira. Nem ritka a csókoló-verő anya, akinél a túlbecézést
hirtelen dührohamok és kegyetlen verések váltják fel – majd kezdődik minden
elölről.
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése