Gyerekkori csúfolódás, cikizés…bántalmazás?

Gyerekkori csúfolódás, cikizés…bántalmazás?

A csúfolódás jelensége nem ritka, sőt kimondhatjuk, miszerint nincsen olyan közösség, ahol előbb vagy utóbb valaki ne válna a cikizés célpontjává. Az viszont kevésbé egyértelmű és köztudott, hogy mi az oka, valamint mi a funkciója a cikizésnek.
Nagyon gyakran a kicsik sokkal szívtelenebbek tudnak lenni, mint a felnőttek, ami csak nehezíti a problémával való megküzdést.

Én-Mi-Ti

A gyerekek egymás között másképpen viselkednek, mint tennék ezt a felnőttekkel, beleértve azt is, hogy spontán, szinte kontroll nélkül képesek a másikat cikizni, piszkálni. Ez a jelenség főleg óvodás és kisiskolás korban tetőzik. Látjuk, hogy egy kis apró „hiba” a cikizés célpontjává tud válni. Ez lehet a gyerek feltűnően vörös haja, szeplő, kancsalság, vagy akár normál esetben a szemüveg is. Sorolhatnám tovább a példákat, azonban nem teszem, hangsúlyozva azt, hogy szinte bármit fel tud nagyítani a másik, ami valamilyen szinten eltér az átlagtól.

Pszichológiai hátterét vizsgálva az okoknak kiemelném azt a tényt, miszerint az óvodás, kisiskolás kor az az időszak, amikor a gyerekekben megjelenik az én/mi/ti fogalmának a kibontakozása. Másképpen megfogalmazva a csoportnorma elvei felerősödnek és beindul az egymás közötti rivalizálás.

Egy példával illusztrálva, talán mindenkinek ismerős, amikor az oviban kialakulnak a kisebb „klikkek”, ilyenkor gyakran halljuk azt, hogy „te nem játszhatsz velünk, menj innen, te nem tartozol a mi bandánkba…”. Minden kisgyerekben ott van az az igény, hogy valamelyik „bandába” tartozzon, vagyis ezzel megélje, hogy nincsen egyedül. A „mi bandánk” működésével az összetartozást és az erőt sugallják, ami egyértelműen beindít egyfajta rivalizálást. Lesznek ezáltal a csoportok közötti is gyengébbek és erősebbek, valaki fent, valaki lent lesz. A csúfolódás és a cikizés itt jön képbe, talán itt érthetjük meg a funkcióját is. Vagyis a csúfolódás pont kapóra jön, mivel azzal védik magukat, hogy a másik csoport tagjait kipécézik, maguktól távol tartják. Szeretném megjegyezni, hogy a csúfolódás akár a csoporton belül is feltűnhet, hiszen a hiearchiában betöltött szerepeket tisztázniuk kell egymás között.

Pszichológiai értelemben tehát a súrlódás, csúfolódás természetes jelenség, sőt azt szolgálja, hogy egy csoporton belül kialakuljon az informális társas szerkezet.

Ki a legnagyobb csúfolódó?

Pszichológusként szeretném leszögezni, hogy az a gyerek, aki csúfol, nem gonosz. Ne aggassunk rá olyan jelzőt addig, amíg nem tudjuk, hogy a mögöttes szándék vagy ok. Az esetek többségében a fent említett rivalizálással magyarázható ez a viselkedés, azonban még mélyebb magyarázatot az ad, miszerint ezeknek a gyerekeknek az önértékelésük nem túl stabil, vagyis saját magukról kialakított kép sérülékeny, képlékeny. Ezt a gyengeséget akarják levetni magukról, úgy, hogy a másikat cikizik, lenyomják, ezáltal ők feljebb kerülnek. Jelen esetben mindegy, hogy a másikat mivel cikizi, nem számít, hogy valós vagy sem, mert a cél egyértelmű: megélni magát erősnek. Ez a működésmód nem más, mint védekezés. Az ilyen típusú gyerekeket tanítani és szocializálni kell, hogy segítsék a gyengébbet, valamint erősíteni kell a másik ember elfogadását, tiszteletét.

Mindez nem könnyű és nem egy gyors folyamat, azonban a szülő és az óvoda feladata, hogy a gyerekben kialakuljon az empátia, mások érzelmeinek figyelembevétele. Sok-sok helyzet és szülői minta kell, hogy a gyerek belsővé tegye ezeket a normákat, szabályokat. Idővel a gyerek már nem fog hangosan kacarászni, ha valaki elesik a zebrán vagy ne üvöltsön a buszon, hogy „nézd ott egy vak”.

Akit csúfolnak…

A stabil énképpel, önértékeléssel rendelkező gyerek – aki egyébként valóban visel szemüveget, vagy akár szeplős – védettebb a csúfolódás ellen. Képesek megélni (még egy kisóvodás is), miszerint valóban van nekik kis „hibájuk”, ám az élet más területén sikert, elfogadást élnek meg. Ezzel ellentétben a szorongó, önbizalommal nem rendelkező gyermek gyorsan tud a cikizés célpontjává válni.

Miért?

Azért, mert az önértékelése gyenge (itt jegyzem meg, hogy a fent említett csúfoló gyereknek is), vagyis elhiszi, hogy ő valóban ronda, rossz, nem szerethető. A csúfolódás azért fáj, mert a gyermek elbizonytalanodik saját magában, értékeiben. Az önértékelés alakulása viszont az anya-gyerek kapcsolaton múlik. Dicséret, empátia, feltétel nélküli pozitív elfogadás növeli a gyerek saját magáról kialakított képet, tehát az anya-gyerek kapcsolat minősége döntő a gyermek személyiségfejlődésében.

Mit tehet a szülő, és mit a pedagógus?

Egy hétköznapi ember arra a kérdésre, hogy be kell-e avatkozni nyílt akcióval, ha valakit csúfolnak, akkor azt a választ adná zsigerből, hogy igen. Részben értem és elfogadom, hiszen az ösztönös védelem, biztonság fenntartása vezérli ezeket az embereket. Szakmai válaszom, azonban az, miszerint akkor kell és szükséges, ha a gyerek bántalmazásáról van szó. A teljes kiközösítést nem szabad hagyni, sőt fel kell lépni. Ebben az esetben túl megy a csúfolódás egy olyan szintre, amit agressziónak hívunk. Kisebb cikizés, piszkálás megtorlása veszélyes, valamint azt is gondolom, hogy a szülő, úgy, mint a pedagógus kezében korlátozott eszközök vannak. Lényegében igazi megbecsülést, elfogadottságot nem tudnak szerezni a gyereknek, szélsőséges esetben mindez a gyerek gyengeségét és sebezhetőségét erősítik ezzel.

A szülő feladata viszont nem elhanyagolható. Segíteni kell a gyereknek, hogy elfogadja saját magát, hangsúlyozni, hogy ő nem tehet arról a kis „hibáról”, ezzel ő nem kevesebb, sőt milyen ügyes sok dologban. A szülő akkor tesz jól, ha kifejezi az empátiáját, együtt érez gyermekével, de nem veszi át a haragját: pl.: „hát ez tényleg undok dolog volt, amit mondott neked Levente…”

Ha a szülő azt érzi, hogy megakad, tehetetlen, akkor érdemes ilyenkor pszichológus segítségét kérni, már csak azért is, hogy oldódjon a gyerekben az állandó feszültség, valamint a szülő se hibáztassa magát, hanem megértse akár a gyerek negatív önbecsülését.

#1 Dr.BauerBela

---