Hogyan neveljünk őszinte szívű, elégedett gyermekeket?
Akárhogy is nézzük, egy „még többet és még többet” világban
élünk ma, a 21. században. Ám egyre többen döbbenünk rá arra, hogy valami nem
jó, valami elromlott, ez így nem mehet tovább. Ahhoz pedig, hogy
megváltoztassuk a jövőt, a legjobb út egy kiegyensúlyozott, elégedett generáció
felnevelése. Szerintünk szülőként igenis tehetünk ezért!
A balansz
Mi az az első néhány szó, aminek értelmezésére, majd
kiejtésére megtanítjuk gyermekünket? Nyilván a vágyaik, szükségleteik
megértetéséhez szükséges kifejezések: „kérek”, „még”, „köszönöm”, „kész
vagyok”. Kissé ironikus a helyzet, ha jobban belegondolunk, hogy míg az első
időkben folyton arra próbáljuk meg rávenni a csöppséget, hogy egyen még,
jelezzen, ha kér még vagy akar még valamit, majd az élete későbbi szakaszaiban
pedig pont arra neveljük, hogy legyen már elég, ne kérjen többet, nincs több
fagyi, játék, stb.
Hiszen valahogy be kell lőni a határokat és a kis embernek
meg kell tanulnia hálásnak lennie azért, ami van és felismerni a valós
szükségleteit, valamint azt, hogy mi az, amit csak a szeme kíván meg. Ám sajnos
a környezete és a felnőttek világa azt a képet mutatja számára, hogy a dolgokat
mindig rossz szemszögből látjuk; fordítva. Mi az, ami még hiányzik a
boldogsághoz (néha az az érzésem, hogy ahhoz valami mindig is hiányozni fog),
mi az, amiből nincs elég, mi az, amit azonnal meg kell szerezni… Tehát nem a
hála, hanem a hiány és az elégedetlenség eszménye felé tartunk örökkön-örökké.
Mások élete
A baromi nehéz pedig az az egészben, hogy még ha mi le is
tudunk ülni megértetni a gyerkőccel, hogy most ezt a huszadik kütyüt nem kapja
meg, mert szükségtelen és inkább menjek biciklizni a haverjaival, mint hogy a
szobában nyomkodja a virtuális játékait, a szomszéd vagy az osztálytársak,
akiket máshogy nevelnek a szüleik, úgyis átragasztják rá ezt a
fogyasztás-hajhász szemléletet.
És amikor hazajön a gyerek, persze megkérdezi, hogy ő miért
nem kaphatja meg azt, amit a barátai, talán nem szeretjük eléggé?! Erre persze
mondhatunk bármit, a szelektív hallás bekapcsol és a lurkó képtelen megérteni,
hogy csak az ő érdekében történik az egész.
Gyerekkoromban nekem sokszor elmondta apukám, hogy adhatna
többet és költhetnénk többet, hiszen lenne miből, de nem szeretné, hogy ha
felnövök és ne adj Isten nem találom meg a számításaim; egy szerényebb életet
kell éljek, hirtelen csalódnom kelljen. Inkább legyen kevesebb holmink, és
akkor majd tudok mindent értékelni, amit magamnak teremtek meg!
Mi vagyunk a példa, még ha nem is tudjuk
Ahányszor csak hangosan kiejted a szádon, hogy „bárcsak…”
vagy, hogy „milyen jó lenne…”, a gyermeked agyában az a tudat alatti kép
erősödik, hogy mindig a többre, jobbra kell törekedni. Bizonyos tekintetben
persze ez nem rossz (például a szorgalom erősítése szempontjából), ugyanakkor
nyilvánvaló, hogy ő sem tudja elfogadni, ami van és követelőzni fog. Ezért mi
mindig a következő pár elv mentén próbáljuk kifejezni magunkat és a kicsiket is
e felé terelni:
- Ha ajándékot kapunk valakitől, sose magát a tárgyat nézzük, hanem azt értékeljük, hogy ki és milyen szándékkal adta (a Nagyinál például ez kardinális jelentőségű, mert ő sokszor már nem tudja tartani az iramot a legújabb játék-trendekkel).
- Nagylelkűek vagy szűkmarkúak vagyunk a hálát vagy épp a borra valót illetően? Ilyenkor mindig arra kell gondolni, hogy mennyire tudjuk megbecsülni a másik ember munkájának gyümölcsét és hogy hogyan szeretnénk, hogy velünk bánjanak?
- Hogyan tekintünk másokra, hogy beszélünk, viselkedünk a bolti eladóval vagy a benzinkutassal? Ha a mi gyermekünk állna ott, mi akkor is szeretnénk őt, és bizonyára nagyra értékelnénk a munkáját.
Minden bölcs tanító egyetért azzal az alapgondolattal, hogy ahogy a világhoz
állunk, azt vonzzuk be a saját életünkbe, és abból kapunk egyre többet és
többet. Miért ne lehetne ez; a hála, az öröm és az elégedettség – az utódaink
számára is?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése