Testvérek
Egy átlagosnak induló családi vacsora a családdinamikai
folyamatok forrongó vegykonyhájává válik… Előbb-utóbb minden olyan téma és
konfliktus felszínre tör és megmérettetik, ami egy családban egyáltalán
elképzelhető: testvérféltékenység, árulás, a lojalitás kérdései, őszinteség,
megbocsátás, politikai ellentétek.
…hiába nő fel. Miért van az, hogy hiába növünk fel, mindig a
szüleink gyerekei és testvéreink testvérei maradunk? Egy családba csak
beleszületni lehet, az ember nem választhatja a testvéreit. Ezért meg kell
tanulni együtt élni azokkal, akiket szeretünk. A 2006-ban indult Testvérek című
sorozat e téma ezernyi aspektusát járja körül.A „családregény” középpontjában
Nora Walker és öt felnőtt gyermeke mindennapjai állnak. Ez a testvérszám az
élettársakkal, a fel-felbukkanó mostohatestvérekkel, szeretőkkel és
nagybácsikkal együtt már akkora népsűrűséget eredményez, hogy egy átlagosnak
induló családi vacsora a családdinamikai folyamatok forrongó vegykonyhájává, a
nézők számára pedig transzparens szociálpszichológiai megfigyelő-tereppé válik.
A Walker család hol egy biztonságos háló, amely megtartja, bárki zuhan is bele,
hol őrültekháza, ahol mindenki saját monomániáiban tévelyeg. Előbb-utóbb minden
olyan téma és konfliktus felszínre tör és megmérettetik, ami egy családban
egyáltalán elképzelhető: testvérféltékenység, árulás, a lojalitás kérdései,
őszinteség, megbocsátás, politikai ellentétek.
A testvérek közül a három fiú viszonyára például egy sajátos
konfliktushelyzet világít rá. A legidősebb fiú és felesége már régóta akarnak
gyereket, azonban kiderült, hogy Tommy steril, ezért két öccse közül a meleg
ügyvédet kéri meg, hogy legyen a spermadonorja. Mit mondanánk erre mi, ha ilyet
kérne tőlünk a testvérünk? Hiszen ez korántsem olyan egyértelmű, mintha az autónkat
kérné kölcsön. Kevin először elutasítja a segítséget, ugyanis számára ez a
kérés valójában azt az üzenetet hordozza, hogy a családja szerint egy melegnek
soha nem lesz gyereke. Ellenben a másik öcs, a legfiatalabb testvér felajánlja
segítségét, amit Tommy visszautasít annak drogproblémái miatt – ő viszont az
elutasítást annak tudja be, hogy sohasem bíztak benne, sosem értékelték eléggé.
Végül persze mindkét fiútestvér ad a genetikai anyagából, és
a véletlenre bízzák, hogy ki lesz az apa. A konfliktus a családi szereprendszer
mozgatórugóit tárja fel, amelyben a két öcs az elfogadásért küzd: az egyik
azért, mert meleg, Justin pedig egy egész életében ránehezedő családi
szerepleosztással viaskodik – nevezetesen, hogy ő a legkisebb, aki kilóg a
sorból, és annyira értéktelen, hogy még genetikailag sem lehet egy gyermek
apja… Családterápiás keretben az ilyen bizalmi válság egy ún. sorozat része,
amelyben újra és újra a bizalomvesztés helyzetébe kerül valamelyik családtag.
Konfliktusos sorozatok akkor állnak elő, amikor az egyik családtag – például
az, aki a családi hierarchia legalján áll – már kényelmetlennek, gátlónak érzi
a rákényszerített szerepeket (a legkisebb, „akiért a családnak kell viselnie a
felelősséget, mert magáért nem tudja”). Ilyenkor a bizalmi krízis folyton
újrateremti önmagát, amit viszont csak az egész családi rendszer
együttállásából érthetünk meg, soha nem elég csupán a „tünethordozó”
családtagot szemlélnünk.
A Walker-testvérek élik saját autonóm és felnőtt életüket,
ügyvédek, üzletasszonyok, írók, gyermekeik szülei, férjek és feleségek – ám a
vasárnapi ebéden a tudattalan mélyéről újra aktiválódnak az eredeti családi
szerepek, és minden párbeszéd kettős értelmű lesz. Egyszerre szól a jelen
dolgairól, ugyanakkor a gyermekkorban gyökeredző sérelmekről is: „soha sem
ismertetek el”, „engem sosem hallgattatok meg”, „mindig én voltam a
feketebárány”, „mindig tőlem vártátok a legtöbbet”, „túlóvtatok” stb.
Mindegyik testvérnek megvan a maga keresztje, és miközben
már a felnőttkorba érve is próbálják a másikkal megértetni magukat,
fokozatosan, egyre jobban megismerik önmagukat is. És bizony, velük együtt mi
is tanulunk…
Egy-egy epizód után olyan kérdések maradnak bennünk, hogy
például mi az, amit még egy testvérnek sem lehet megbocsátani – vagy éppen pont
egy testvérnek nem lehet megbocsátani? Mire elég a feltétlen szeretet? És
igaz-e, hogy, akit a legjobban szeretünk, azt tudjuk a legjobban gyűlölni is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése