A
tiltás mint nevelés
A közösségbe kerülő gyerekek sok szabályt tanulnak meg, és a
szabályok egy része valamilyen tiltással jár együtt. Ha pl. az oviban a
csoportba benti cipőben lehet bemenni, akkor nyilván nem mehetnek be utcai
cipőben. A szabály azonban mégis könnyebben elfogadható, mint a tiltás, és ezt
legjobban az iskolában, a kiskamaszoknál és a nagyobbaknál láthatjuk.
A tiltás egy cselekvést szakít meg, erőszakkal,
végérvényesen. A tiltás rendszerint valamilyen büntetéssel is együtt jár,
legalábbis a tilalom megszegéséért szinte mindig valamilyen büntetés jár – és
ezt a nagyok jól tudják. Ezzel szemben a szabály utat mutat (mit kell tenni), a
jó irányt jelöli meg, és a jó cselekvés már önmagában is jutalmazó jellegű. A
tiltás a tizenévesekből egyértelműen dacos ellenállást vált ki. A szabályokat
sem üdvözlik persze lelkesen, de nem feltétlenül állnak ellen. És mindez a
megfogalmazáson múlik! Néhány jó tanács álljon itt a tiltás alkalmazásáról:
Ha azt akarjuk elérni, hogy a gyermekünk ne csináljon
valamit, amit mi helytelennek gondolunk (ne dohányozzon, vagy ne későn menjen
haza hétköznap), akkor próbáljuk meg a szó szerinti tiltást elkerülni, és
másképp fogalmazzuk meg véleményünket (pl. „jó lenne, ha ki tudnád magad
aludni, úgy sajnállak, amikor reggel olyan álmos vagy!”). A gyerek a tiltásra
elutasítóan reagál – és minket tükröz vissza, hiszen mi is elutasítottuk az ő
törekvését épp az imént!
Csak azokat a dolgokat tiltsuk meg, amit muszáj, pl. mert a
gyerek különben bajba kerül, veszélybe sodródik – és ha lehet, a
következményeket is magyarázzuk el neki. Ha a magyarázat ellenére mégis
megteszi, amit megtiltottunk, akkor legalább számolni fog a következményekkel,
nem mondhatja, hogy nem tudott róla.
Ha a gyermekünk mégis megteszi a tiltott dolgot, és végül az
valóban rossz következményekkel jár (pl. későn jött haza éjszaka, emiatt fáradt
volt, nem tudott figyelni a dolgozatra és rossz lett), akkor ne járjunk
diadaltáncot felette, hogy „megmondtam” és „ugye igazam volt”. Remélhetőleg
maga az esemény elég ahhoz, hogy a gyerek máskor meggondolja, mit tegyen, ha
hasonló helyzetbe kerül. Ilyenkor a legjobban az esik a gyerekünknek, ha
együttérzésünkről biztosítjuk, esetleg megemlítjük, hogy épp ezt akartuk
elkerülni – vagy hogy mi magunk is jártunk fiatalkorunkban hasonlóan. Az, hogy
mi is követtünk el hibákat, hihetetlenül nagy rokonszenvet ébreszt a
kamaszokban. Ekkor látják, hogy a szüleik is emberek, és azt is, hogy a hibák
kijavíthatók, túlélhetők.
A lehető legkevesebb dolgot tiltsuk meg. Ne tiltsuk el
büntetésből a kedvenc szakkörétől, mert biztos, hogy valami rosszabbat fog
kitalálni (pl. csavarogni kezd). Inkább próbáljuk az elvárásainkat feltételként
megfogalmazni (ha matekból kijavítja a félévi kettesét, akkor járhat
rajzszakkörre) – így kijelöljük neki a helyes cselekvést, amit elvárunk, és az
ő vágya is teljesül. Még azt is elmondhatjuk neki, hogy tudjuk, mennyire
szereti a rajzszakkört, nem is akarjuk megfosztani tőle, de ugyanennyire
fontos, hogy matematikából is javítson.
Ami pedig nagyon fontos: ha a gyermekünk úgy viselkedik,
ahogyan mi elvárjuk, ne felejtsük el megdicsérni vagy valahogy jelezni neki,
hogy büszkék vagyunk rá. Egy lázongó kamasznak is sokat számít, ha azt mondja
neki a szülő, hogy büszke arra, hogy ilyen fia/lánya van!
Ha viszont valami konkrét jutalmat ígértünk neki a
teljesítményéért vagy viselkedéséért, sose felejtsük el azt valóban megadni. Ha
elfelejtjük a „jutalmat” odaadni, az annyit üzen a gyermekünknek, hogy ez nem
is volt annyira fontos dolog, mint amennyire mi mondtuk annak idején neki. És a
későbbi kéréseinket már nem is fogja komolyan venni.
S
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése